Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Törzsi kalózok rabszolga-kereskedelme vs. a keresztény Európa védelme

Fehér és fekete rabszolgasorsok a XVI-XVIII. században

A barbár kalózok vagy barbár korzárok – oszmán, azaz muzulmán és berber kalózok évszázadokon tartották rettegésben az Észak-Afrikához közel eső nyugati, keresztény Európát. Ezek a kalózok Észak-Afrikában fejtették ki zsákmányoló és rabszolgaejtő működésüket, elsősorban Salé, Rabat, Algír, Tunisz és Tripoli kikötőiben. Ezt a veszélyes, zsarnoki kalózuralom dominálta területet a korabeli keresztény Európában Berberföld vagy Berberpart elnevezéssel illették, magát a kifejezést az afrikai régió etnikailag kevert, berber lakosságának nevéből eredeztethetjük.


A privatérek vagy korzárok tulajdonképpen magánszemélyek voltak, akik az adott területen, állam által kibocsátott engedéllyel nyertek felhatalmazást arra, hogy háborús, konfliktusos időkben az adott államok, nemzetek részéről ellenségesnek tekintett (többnyire a keresztény Európából érkező) hajókat megtámadhassák. A kalózlevélnek is nevezett engedélyek alapján a hajókról ádáz, véres harcokban megszerzett zsákmány tíz százaléka az engedélyt kiállító országot illette meg. Az oszmán-berber világ ezzel harcot hirdetett az európai civilizációból érkezőkkel szemben, és ez a gyakorlat számos esetben a fehérek tömeges foglyul ejtését, rabszolgasorba taszítását vonta maga után.

A berberek rabszolga-kereskedelmének alapját az biztosította, hogy kereskedelmi hajók ezreit foglalták el, foglyokat ejtettek, és több alkalommal is partra szálltak a Földközi-tenger partmenti városaiban. Az ilyen támadások eredményeként az 1500-as évek végén, az 1600-as évek elején közel 40 ezer európai keresztény rabszolgát szereztek, a kizsákmányoló tevékenységük többnyire a Berberparton: Tuniszban, Tripoliban, és különösen Algírban történt.

Bár a birodalmilag is támogatott kalózkodó, hajó- és emberrabló hálózatok tevékenysége a 17. század második feléig kezdett alábbhagyni, és közben az addigi oszmán fennhatóság is kezdett meggyengülni Berberföld felett. Becslések szerint 1580 és 1680 között mintegy 850 ezer európait tartottak fogva rabszolgaként, 1530 és 1780 között pedig közel 1,3 millió embert tettek rabszolgává.

Európa az észak-afrikai támadásokkal szemben védekezésre kényszerült, civilizációjának védelme érdekében pedig új stratégiát kellett választania; ezért a megerősített európai haditengerészet a berberföldi államokat – a 19. századig – arra próbálta rászorítani, hogy hagyjanak fel az európai hajók elleni támadásokkal.

A keresztény európai államok azonban továbbra is kiszolgáltatottak maradtak – a hajók, sőt az európai partok sem élveztek még hatékony védelmet, és ez a helyzet fennmaradt egészen a 19. század elejéig. A napóleoni háborúk (1803–1815), valamint az 1814–15-ös bécsi kongresszus nyomán az európai hatalmak megállapodtak abban, hogy a Berberföld, Afrika felől érkező civilizációs veszélyt – a továbbra is fenyegető támadásokat – fokozatosan fel kell számolni, s a keresztény civilizáción nyugvó európai hatalmi rendnek dél felől is meg kell védenie magát. A nagyhatalmi stabilitást és Európa biztonságát is szolgálni kívánó, közös értékekre alapozni kívánt Szent Szövetség (németül: Heilige Allianz, franciául: Sainte-Alliance) 1815. szeptember 26-án megkötött politikai és katonai szövetség volt I. Sándor orosz cár, I. Ferenc osztrák császár és magyar király és III. Frigyes Vilmos porosz király között. Ez a hatalmi szövetség egészen 1848-ig jelentős befolyással bírt Európa politikai helyzetére.

A kegyesség és békeszeretet elveit hangoztató szövetségi oklevélben a hatalmak uralkodói megfogadták, hogy „egymást minden eshetőséggel szemben hűségesen megsegítik”, és arra vállaltak kötelezettséget, hogy alattvalóikat és katonáikat is keresztény szellemben fogják nevelni és tartani. A keresztény katonai szövetség azon a reményen is alapult, hogy a kontinens keresztény fejedelmei mind elfogadják majd e programelveket, és belépnek ebbe a szövetségbe.

Európának valamit kezdenie kellett azzal a keserű tapasztalattal is, hogy nagyon könnyen kiszolgáltatott lehet Afrika felől, és addigra már keresztények millióit fosztották meg az újkori történelem során személyes szabadságuktól, tárgyként kezelve őket az oszmán alapú – a keresztény civilizáció elleni – barbár világban. A fehér rabszolgák adásvétele ugyanúgy rabszolga-kereskedelem, mint a nem fehérek esetében, és ugyanúgy fontos jellemzője, hogy a szabadságtól való megfosztás fizikai vagy intézményesített erőszakkal történt (csak ebben az esetben általában keresztényekkel szemben), az afrikaiak célja pedig a nyers gazdasági kizsákmányolás volt, sokszor a partvidékek lakóinak legyilkolása révén.

Tény, hogy bár kisebb mértékben, de hasonlóan jártak el a védekező európaiak is: ilyenkor a harcok és a kalóztámadások során foglyul ejtett muzulmánok könnyen rabszolgaként végezték sorukat. Amiként az is előfordult, hogy keresztények úgy estek áldozatul, hogy az európai vallási villongások során a foglyul ejtett protestánsokat eladták rabszolgának Európán kívülre. Tény az is, hogy a földrajzi felfedezések nyomán Portugália, Anglia, Spanyolország, Franciaország és Hollandia élen járt a rabszolgatartásban, és az atlanti rabszolga-kereskedelem a 18. század végén jutott csúcspontjára. Ekkor a legtöbb rabszolgát Nyugat-Afrikából vásárolták vagy foglalták el, és onnan Amerikába vitték őket. Portugália, illetve a portugál illetőségű Brazília vonatkozásában legkevesebb 4,5-4,7 millió (fekete) rabszolgát jelentett ez, Anglia részéről több mint 2,5 milliót, Spanyolországnál pedig több mint másfél millió ez a szám.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy az Észak-Afrikában (főleg a Magreb-vidéken) évszázadokon át virágzó kalózhálózatok valóban súlyos fenyegetést jelentettek Nyugat- és Délnyugat-Európára, és egyes nézetek szerint például Franciaország részben egy védekező stratégia részeként fejtette ki expanziós törekvéseit Nyugat- és Észak-Afrika felé. 1830-ig kellett várni, amikor is sor került Algéria franciák általi meghódítására, és a folyamat végül Afrika – ha nem is teljes mértékű – kolonizációjához vezetett az 1880-as évekig.

Számos eset igazolja, hogy sokszor a fehér ember került nehéz, kihívásokkal teli helyzetbe, és Európa sok esetben a terjeszkedéssel próbálta biztosítani a saját védelmét és befolyását. Ezek a kalandos évszázadok a művészetben számos alkotót megihlettek, így például Daniel Defoe-t (Robinson Crusoe című regénye), Alexandre Dumas-t (Monte Cristo grófja) vagy Kenneth Grahame-t (Szél lengeti a fűzfákat) – hogy a próza területéről említsünk néhány ismert világirodalmi példát. A téma hódított a zenében is. Mozart: Szöktetés a szerájból c. operájában például két európai hölgy tűnik fel egy török ​​háremben, akik berberi korszárok áldozataként kerültek rabszolgasorba. Rossini: Olasz nő Algírban c. operájában ugyancsak korzárok által eltett rabszolgák szerepelnek.

Európa identitásához évszázadok óta szorosan hozzátartozik, hogy egy keresztény alapú civilizáció megszervezi magát a kívülről – Afrika, Ázsia, az oszmán-török (muszlim) kultúrák felől – érkező fenyegetésekkel, a kontinens biztonságra veszélyes mozgásokkal szemben. Mindez a 21. században szinte semmit nem változott, a jelenkor egyik legfőbb próbatételeként Európának végre hatékony válaszokat kell adnia a földrajzi és geopolitikai helyzetéből adódó védelmi-stratégiai kihívásokra.