Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Nemzetállami törvény: a modern Izrael alkotmányos megerősítése?

Pozitív a mérlege a szuverenitási törekvéseknek.

2018. július 19-én Izrael parlamentje, a Knesszet elfogadta a nemzetállami törvényt (hivatalos megnevezéssel „Alaptörvény: Izrael – A zsidó nép nemzeti állama”). Ebben rögzítette a törvényhozó azt az alapállítását, hogy Izrael „a zsidó nép nemzeti otthona”, és ezt az alapvetést mélyebb szimbolikájában és kontextusában is igyekezett kibontani. De mi a törvény igazi üzenete, és hozott-e érdemi változást alkotmányos vagy demokratikus tekintetben?


A nemzetállami törvény legfőképpen: a zsidóság, a zsidó nemzet önmagához és a világhoz, egyetemességhez való viszonyát fogalmazza meg, tiszteletben tartva Izrael állam nemzeti-vallási és polgári-szekuláris hagyományait, az Izraeli Függetlenségi Nyilatkozat eszmei alapjait. A jogszabály azt is célozta, hogy az emberi és kisebbségi jogok szempontjait is figyelembe véve, nemzeti alapon kísérelje meg Izrael identitásának újradefiniálását.

Azt is kimondja, hogy Izraelben a nemzeti önrendelkezés gyakorlásának joga egyedülálló jog a zsidó nép számára. Itt fontos megjegyezni, hogy bár egyes nézetek szerint az arab és palesztin nacionalizmus szükségképpen szemben áll a zsidó nacionalizmussal, a modern Izrael szellemi alapjait adó cionizmus lényege, hogy a zsidó nemzeti mozgalom és ideológia legalapvetőbb célja – a történelmi Izrael területén – egy zsidó állam megalakítása, illetve helyreállítása.

A törvény másik fontos eleme, hogy a héber nyelvet Izrael hivatalos nyelveként említi, míg az arab nyelvet – az arab izraeliek által széles körben beszélt nyelvet – a jogszabály szövege „különleges státuszúnak” minősíti, vagyis a jelentőségét elismeri. A héber tehát az elsődleges államnyelv, az arab pedig törvényi szinten elismert – hivatalos státusszal bíró – nyelve Izraelnek. Az izraeli arabok az ország kilencmilliós népességének egyötödét teszik ki.

A törvényszöveg a „zsidó telepeket, mint nemzeti értéket” rögzíti, és felhatalmazást ad arra, hogy az állam „fáradozzon” a megalapítás és fejlődés ösztönzésén. Az elmúlt években Trump amerikai elnöksége is bátorítást adott, hiszen a Ciszjordánia nagyobb részén megtalálható zsidó telepekre korábban vallási vagy hazafias alapon költöztek be izraeli polgárok, de napjainkban más praktikus, gazdasági szempontok is szerepet kapnak, és Izrael ilyen irányú törekvéseit a legutóbbi időkben az Egyesült Államok is elismerte. Vagyis itt nem kis részben Izrael és a zsidó nép egzisztenciájáról: a létezéshez való jogáról és annak erőforrásairól, territoriális és ökonómiai környezetéről van szó.

A törvény segíthet közelebb vinni annak megértéséhez is, hogy ma Izrael vezetői és elitje miként látják hazájukat és annak helyét a világban. Az egységes alkotmány hiányában, alkotmányos erejű törvényként elfogadott jogszabály ugyanakkor semmit nem változtat azon a tényen, hogy Izrael demokratikus állam, és az állampolgárság elismerése és az adott államban biztosított egyes jogok gyakorlása közötti kapcsolat nem szűnik meg; vagyis nem pusztán korrelációs összefüggésről van szó jogok és állampolgári státus között, hanem törvényes, alkotmányos szinten elismert, hogy Izrael állam polgárait bizonyos különleges jogok is megilletik saját hazájukon belül.

Mint már utaltunk rá, ma Izrael az Egyesült Királyság és Új-Zéland mellett a világ három azon államához tartozik, ahol nincsen egységes, kodifikált alkotmány. Izrael ugyanakkor nagy súlyt fektet az emberi jogok kérdésére, ennek jegyében is egészítették ki 1992-ben Izrael alkotmányos szabályozását az alapvető jogok védelme tekintetében a foglalkozás szabadságára, valamint az emberi méltóságra és szabadságra vonatkozó fontos törvények révén. Utóbbi jogszabályokat az izraeli jogban az alaptörvények (angolul Basic Laws) körébe tartozónak tekintik.

Az identitás meghatározása önmagában nem zárja ki a polgári egyenlőség elvét, amiként azt a zsidó-cionista alapelvet sem, amely támogatja és erősíti Izrael és a diaszpórában élő zsidóság kapcsolatait. Bár minden zsidó ember elidegeníthetetlen joga eldönteni, hogy hol, merre éljen a világban, Izrael demokratikus identitású országként mindig is igyekezett olyan üzeneteket megfogalmazni a világ zsidóságának, amelyek a zsidó nemzetállam fiainak és polgárainak egyenlőségét hirdetik.

Izrael 1948-as megszületése óta igyekszik szintetizálni azt a két fontos, legitim igényt, hogy egyrészt demokratikus országként minden saját polgárának alapvető jogokat biztosítson, őket vallástól és származástól függetlenül megillető jogokat, másrészt pedig egy olyan működőképes állam, politikai entitás képét alakítsa ki, amely valóban képes menedékként szolgálni a világ zsidósága számára. Ahogyan azt Dávid Ben-Gurion, Izrael 1948 és 1954 között regnáló első miniszterelnöke útravalóul megfogalmazta a következő nemzedékek számára: „Izrael Állam nem anyagi javakkal, nem katonai erővel vagy technikai eredményekkel fog bizonyítani, hanem erkölcsi karakterével és emberi értékeivel.”1

A nemzetállami törvényben is testet öltő identitástudat kapcsán fontos emlékeztetni arra a szikár tényre, hogy ma Izrael az egyetlen olyan állam, ahol túlnyomórészt zsidó népesség él, és amely saját önmeghatározása és identitásképe szerint a zsidó nép nemzeti állama.

A nép és a többség uralmának alapelve azon felfogás, amely a demokrácia leglényegét jelenti: Izrael is, mint minden demokrácia, a nép közvetett részvételére építi politikai berendezkedését, ahol tehát nem a közvetlen néphatalom, hanem az állami közhatalom választásának a legitimációja, a nép többségének szabad felhatalmazása biztosíthatja csak a demokratikus kormányzás jogalapját.

Mindennek pedig igyekszik is eleget tenni – többségi zsidó nemzetállamként – a modern és alkotmányos Izrael.