Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Mennyire avatkozhat be egy állam egy másik belügyeibe?

Angela Markel német kancellár nemrégiben a fogalom definiálását, illetve pontosítását kezdeményezte.

A nemzeti szuverenitás elismerése és határainak kérdése máig az egyik legvitatottabb pont az államközi, újabban szupranacionális jellegű nemzetközi együttműködések kapcsán. Talán ezzel is összefügg, hogy a német kancellár szerint tisztázni kell az egymás ügyeibe való beavatkozás fogalmát a nemzetközi kapcsolatokban, különös tekintettel az eltérő társadalmi rendszerű országok közötti viszonyra.


Az 1648-as vesztfáliai béke egyik történetileg jelentős hozadéka, hogy akkor több mint 300 német entitás szuverenitását ismerték el nemzetközi szerződéses alapon, ezzel pedig a 17. században útjukra indulhattak a szuverenitáson alapuló államközi együttműködések is.

Hans Kelsen osztrák jogász, jogfilozófus, a 20. század jeles gondolkodója szerint az állam szuverenitása annyi, amennyit a nemzetközi jog megenged, sőt odáig ment, hogy kimondta: az állami szuverenitásból kiindulás egész egyszerűen politikai szándék, a nemzetközi hatalmi erőviszonyok sajátos kifejezése. A szuverenitás tehát – vélte Kelsen – végső soron egyfajta magasabbrendűség érzetét kelti. De az állam tényleg nem más, mint pusztán jogi formán alapuló entitás?

Carl Schmitt “ellentmondásos megítélésű német jogtudós” viszont az állam felsőbbségét vallotta, az állam joggal szembeni meghatározását, ebben látva szuverenitásának lényegét. Az állam Schmitt felfogásában, a politikai egységet kifejező döntésekre képes, önálló társadalmi közösség és szervezet; az állam maga „teremt rendet” a jogrendszer érvényesülése érdekében. Ő a döntés képességét hangsúlyozza, azt a lehetőséget, hogy dönteni lehessen a rendről, a jogrend létrehozásáról, továbbá a szövetségesek és ellenségek megválasztásáról.

Ez vezet el bennünket a szuverenitás határainak mások általi tiszteletben tartásához, vagyis a beavatkozás kérdéséhez. Ma a nemzetközi jogban minden állam számára egyenlően biztosított jogok léteznek, amiként egyenlők a nemzetközi jogi tilalmak is – ez az államok egyenlőségének elve.

Az ENSZ Közgyűlése 1970. október 24-én fogadta el a 2625. (XXV) sz. határozatot, amely deklarálta az államok jogi egyenlőségét, valamint azt is, hogy minden állam köteles tiszteletben tartani a többi állam jogalanyiságát. Ezt magában foglalja a szuverenitás védelmét, vagyis a beavatkozás tilalmát (ennek minősített formájaként az erőszak tilalmát), valamint azt is, hogy az állam a határain belül érvényes jogszabályokkal meghatározhatja állam- és kormányformáját, jogrendszerét, a saját gazdasági és társadalmi rendszerét. Ebbe más államok nem avatkozhatnak be, ez ugyanis belügynek számít. Ez a másik állam „belső joghatóságába” való beavatkozást és annak tilalmát jelenti.

Az Európai Unió szervezeti közössége eltérő az államokétól, azokkal egyáltalán nem megegyező, mégpedig azért, mert nem bír saját szuverenitással. Ennek legfőbb oka, hogy az EU mögött nincs egy saját alkotmányozó nemzet, egyetlen nemzet jellegű közösség, és nincsen alkotmánya sem. Az Európai Unió egy szuverén tagállamok akaratából létrehozott, nemzetek feletti szövetség, amelyre a tagállamok csak a szuverenitásukból eredő egyes hatásköreiket ruházták át a közösségi szerződések keretében.

Az Európai Unió integrációs közösségén belül a tagállamok saját alkotmányosságukra, saját szuverenitásukra is hivatkozhatnak, még akkor is, ha az utóbbi évtizedek tendenciájaként a nemzetközi, illetve közösségi bírói fórumok egyre kevésbé is fogadják el ezt, sőt egyes nemzetközi jogászkörök távlati célja kifejezetten annak az elérése, hogy a szuverenitás fontos fogalma eltűnjön a nemzeti közjogból is. Egyesek viszont attól félnek, hogy ez a trend hosszú távon azt eredményezné, hogy az államok akár sajátos alkotmányosságuk alakítását is átruházhatják a nemzetközi intézményeknek. Ez a vita egyre hevesebben, ott feszül az Európai Unión belül is: az úgynevezett szuverenisták és föderalisták eltérő Európai-koncepcióinak, hatalompolitikai törekvéseinek a szükségszerű összeütközése – a jogállamisági vitákkal – a következő években is alapvetően meghatározza majd az Európai Unió politikai napirendjét.

A beavatkozás kérdését 2021 elején Angela Merkel német kancellár éppen Kína kapcsán vetette fel, amikor Hszi Csin-ping kínai elnök gondolataival egyetértve kiállt a nemzetközi kapcsolatok multilaterális, többoldalú egyeztetéseken alapuló formálása mellett. Merkel és Kína elnöke egyetértettek abban is, hogy kerülni kell a hatalmi tömbök kialakítását, és azt, hogy két világhatalom mögött az országcsoportok szembenállása jellemezze a nemzetközi kapcsolatokat.

A német kancellár szerint ugyanakkor tisztázni kell, hogy az egymástól eltérő társadalmi modell alapján működő államok kapcsolatában mit jelent az egymás ügyeibe való beavatkozás, és mit jelent „a kiállás az alapvető és oszthatatlan jogok mellett”. Tegyük hozzá: ez a kérdés azonban a Németország által dominált szűkebb, regionális nemzetközi közösségen, az EU-n belül is fontos marad, és a jelek szerint még tisztázásra vár.

A 21. század felgyorsuló, globalizált világában az államhatárok jelentősége valamelyes csökkenni látszik a nemzetek közötti társadalmi és gazdasági kommunikáció, interakciók föllendülése, növekedése révén, még akkor is, ha ezt részben – egy időre – a koronavírus-járvány visszafogta is. A válság ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az egyes államokon belül jórészt megoldhatatlan (globális eredetű) gondok kapcsán igenis fontos az autonóm állami cselekvőképesség megőrzése. Márpedig ez hatékonyan csakis egymás tiszteletben tartásával lehetséges: a nemzetek közötti döntéshozatalban, a döntési lehetőségek közötti választásban ugyanis az érdemi részvételt az képes igazán garantálni, ha az államok relatív kiegyensúlyozott és stabil pozíciókkal rendelkeznek a részben – kétségkívül – kölcsönös függésen is alapuló nemzetközi rendszerben.