Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Kik állnak szemben az erős nemzetállami gondolattal?

A pandémia lassú lecsengése után folytatódik a szuverén uniós tagállamok küzdelme az Európai Unióban

Az uralkodó közerkölcsi kultúrával és viszonyokkal kapcsolatban az egyik leggyakrabban előkerülő fogalom a liberalizmus, amelyet eredetileg politikai filozófiaként próbáltak körül írni. Bár a köznapi polgárok számára elsőre nehezen megfogható ennek az ideológiának a pontos értelmezése, az valóban vitathatatlan, hogy a liberalizmus körülöttünk alapvetően hatja át az egyre nemzetközibb, sőt globalistább jellegű politikai és hétköznapi kultúrát.


Egyre nehezebb ugyanis józan ésszel megfejteni, hogy a liberalizmus – tartalmilag amúgy is egyre lazább, terjengősebb kifejezésként – pontosan mit is takar. Maga a klasszikus liberális hagyomány is összetett és sokirányú volt, tulajdonképpen a nacionalizmusok felvirágzásakor, a 19. század első felében indult hódító útjára. A liberalizmus eredetileg a nacionalizmussal és a polgáriasodással együtt jelentkezett, ugyancsak egyfajta ellenválaszként a korábbi feudális és abszolutista rendre.

A liberalizmus erkölcsi magját, eredeti lényegét az alapvető egyéni jogok politikai fontossága adta, a törvény előtti egyenlőség jelszavát tűzte zászlajára. Miközben a klasszikus liberális doktrína szerint egy emberek – a polgárok – politikai tekintetben szabadnak és egyenlőnek tekintendők, alapvető politikai és gazdasági érdekeik tekintetében is megilleti őket az alapvető egyéni jogaik biztosítása. Innen indultak a liberálisok, és jutottak el végül oda, hogy a 20. század végére, de különösen a 21. század első évtizedeire a liberalizmust az emberi közösségek elleni politikai fegyverré tették.

Azonban mielőtt a közösségek elleni liberális harcot érintenénk, fontos megjegyeznünk, hogy a liberális „harcosok” megőrizték a 19. századi radikális áramlatok egy fontos tulajdonságát, mégpedig a markáns forradalmi jelleget. Amikor ma például a többségi társadalmak tagjaival szemben bizonyos kisebbségekhez tartozók jogai mellett szállnak síkra, ugyanúgy a sürgető, politikailag elengedhetetlen célok teljesítését hangsúlyozzák, megint csak az alapvető egyéni érdekeket segítő jogok biztosítását követelik, az igazságosság harcias politikai nyelvezetét is bevetve.

Ma már nemcsak a liberálisok, hanem a konzervativizmus képviselői is teljes mértékben osztják, hogy az alapvető polgári jogok magukba foglalják az egyén személyes és politikai szabadságjogait, ideértve a vallás szabad gyakorlását, valamint a biztonságra, a megélhetésre vagy a kormányok elszámoltathatóságára vonatkozó jogot (ennek alapvető módja a választás). A liberálisok azonban a közösségek helyett az intézmények fontosságát hangsúlyozzák, az úgynevezett jogállamisággal, a politikailag úgymond független bíróságokkal vagy az alkotmánytervezés módozataival etc. Ezzel szemben a konzervatívok hiszen a közösségekben, így legfőképpen a nemzetekben; egy igazi konzervatív nem is hagyhatja, hogy az egyéni jogokat intézményesített úton a közösségek elsorvasztására, felbomlasztására használják, hanem őrizni és megóvni kívánják a nemzeteket vagy őshonos nemzeti és vallási kisebbségeket összetartó szellemet, valamint tradíciókat.

Ma a liberálisok teljesen az intézmények szerepét helyezték előtérbe, amely az egyéni jogok szerepének erős félreértelmezése révén egyrészt belülről sorvasztja a közösségeket, így például a klasszikus nemzetállami vagy egyházi közösségi kereteket, míg az intézményesített nemzetközi hálójuk által kívülről is nyomást helyeznek az államokra és a nemzetekre (például nemzetközi bíróságok révén). Így miközben a polgároknak biztosított, hogy a törvényes kormányokon számon kérjék a jogaik érvényesülését, és hogy felelősségre vonják őket, ugyanez már nem áll a polgárok rendelkezésére a nemzetközi intézményekkel vagy NGO-kkal szemben.

A közösségek felszámolására tett kísérlet néhány évtized alatt a liberális demokráciák válságát eredményezte. A liberálisok ugyanis kritika és élc tárgyává tettek minden olyan törekvést, amely az emberek hagyományos identitásainak védelmét célozta – ez lehetett a vallási-egyházi vagy akár a társadalmilag helyesnek vélt nemi szerepek és orientációk védelme is, de a támadás célkeresztjében legfőképpen a nemzetek kerültek.

A liberalizmus mai főáramlatának képviselői láthatóan nem tudnak mihez kezdeni a nemzettel, a nemzetállamokkal. Ebből adódóan nem tudja hitelt érdemlően elhárítani az ezzel kapcsolatos kritikát, vádakat sem, a liberalizmus mai szószólói pedig nem is nagyon kívánnak tenni azért, hogy újjáélesszék azt a liberális hagyományt, amely egykoron barátságosabb volt a (domináns) nemzeti kultúrák irányában. Miközben pedig a sokszínűséget hirdetik, ma a liberalizmusnak a legkevésbé sokszínű, sőt inkább monolitikus jellegű, a nemzetek fölé helyezkedni kívánó, elnyomóan univerzális igényű – szemben például a bizonyos nemzetközi jegyeket ugyancsak magán hordozó katolikus egyházzal. Pedig a francia felvilágosodás nagy alakja, báró Charles-Louis Montesquieu (1689–1755) is felismerte, hogy a jogok szabadelvű érvényesítésének összeegyeztethetőnek kell lennie a törvényekkel, a helyi szokásokkal, a politikai gondolkodás nemzeti hagyományaival, s ez kell, hogy áthassa a „törvények szellemét”.

Miközben a korlátok, a hatalmi ellenőrzés ellen érvelve, az egyén szabadságát hirdetik minden hagyományos kerettel szemben, a liberális mainstream elfedni igyekszik azt a kérlelhetetlen tényt, hogy soha ennyire még nem volt ellenőrzött az a világ, amelyben éltünk, és ezért a legkevésbé az egyes nemzeti kormányok tehetők felelőssé. Elég csak arra gondolnunk, hogy például a közösségi hálókon mennyi adatot szolgáltat ki magáról az egyszerű polgár, miközben észre sem veszi, hogy az orwelli Nagy Testvér végeláthatatlan és globális igényű adatbankját hizlalja ő is a trendi oldalakon létrehozott account-okkal. Ezek a rendszerek pedig jellegükből adódóan szembefeszülnek minden nemzetállami keretnek, és felületeiken természetesen a globalista-liberális hangok markáns térnyerését kívánják elősegíteni a konzervatív és nemzeti tartalmakkal szemben.

Ezt az általános folyamatot csak tovább erősítik a nemzetközi NGO-k és szupranacionális szervezetek mint politikai igényű szereplők, amelyek napjainkban már igényt formálnak a nemzetállami jogrendszerek formálására, átalakítására is. Az NGO-k finanszírozási jellege jelentősen eltér a nemzeti célú szervezetekétől – nemzetközi hátterük és erős hatalmi beágyazottságuk nehezen átlátható, működésük sem könnyen számon kérhető, és jól beleolvadnak a liberális elvű social media világába, ahol politikai célú üzeneteiket közösségi interakciókon keresztül szórják szét.

A liberálisok tehát inkább „rabszolgává” teszik az egyént, és a közösségi jogok elsorvasztásával valójában az egyéni szabadságjogokat is veszélyeztetni képesek. Ha ugyanis már nincsenek kellően erős közösségek, nincsenek igazi nemzetállamok, akkor nem lesznek majd olyan hagyományos közösségi erők, amelyek képesek lennének hatékonyan megvédenek az egyén szabadságát a liberális nemzetek felettiség információs és ízlésterrorjával szemben.