Johnson és Nixon eltérő háború-felfogása és az amerikai Total Force Policy hatásai
1965-ben az Egyesült Államok nagy erőkkel lépett be a vietnami háborúba, jelentős légi és szárazföldi harci egységeket telepítve Délkelet-Ázsiába. Az amerikai védelmi miniszter és az egyesített vezérkari főnökök tanácsa azzal a kéréssel fordult a demokrata Lyndon B. Johnson elnökhöz, hogy kérje a Kongresszustól a Nemzeti Gárda (National Guard) és a tartalékosok behívásának jóváhagyását, ám ezt Johnson elutasította. Az elnök - politikai okokra visszavezethető - álláspontja ugyanis az volt, hogy a megnövekedettkatonai szükségletet - az előbbiek helyett - a toborzás és a behívás fokozásával kell kielégíteni. Johnson ezzel a döntésével egy csaknem 200 éve fennálló precedenssel ment szembe, az amerikai forradalom óta ugyanis a milíciát - Nemzeti Gárda + tartalékosok - minden háborúban mozgósították a harcra: többek között bevetették őket az 1961-es berlini válságban és az 1962-es kubai rakétaválságban is.
Johnson elnök emlékirataiban úgy fogalmaz, hogy nem akart "fenyegető jeleneteket rendezni a kínaiak vagy az oroszok előtt azáltal, hogy nagy számban hívja be a tartalékosokat". A döntés hátterében azonban belpolitikai okok is meghúzódtak. Az előző év októberében az újraválasztásáért kampányolva Johnson ugyanis egyértelműen kijelentette, hogy "nem fog amerikai fiúkat küldeni kilenc vagy tízezer mérföldre otthonról, hogy megtegyék azt, amit az ázsiai fiúknak maguknak kellene megtenniük".
A tartalékos erőkről szóló 1955. évi törvény ugyanis a nem sorköteles férfiak tartalékos erőkbe való besorozásról rendelkezett, megteremtve számukra így a törvényes lehetőséget arra, hogy aktív szolgálat nélkül teljesíthessék katonai kötelezettségüket. Egyértelmű, hogy milyen következménnyel járt volna a tartalékos erők mozgósítása az elnökre nézve azoncsaládok irányából, akiknek a fiai azért léptek be az említett egységekbe (Nemzeti Gárda, Tartalék), hogy így elkerüljék a besorozást és a tényleges bevetést. Az elnök döntése ugyanakkor sebet ejtett a Nemzeti Gárda és a tartalékos egységek megbecsülésén, hiszen ezekre ezt követően még inkább úgy tekintettek, mint a behívó alól kibújók „menedékhelye”. (A régi gárdisták és a tartalékosok pedig szégyenkeztek a behívót elkerülők miatt.)
Johnson döntésének következményei a kritikusai szerint ahhoz vezettek, hogy a vietnami mozgósítás elmaradása jelentős károkat okozott a hadseregnek, amelynek létszáma - a háborús igények által ösztönözve - az 1964-es 965.000 főről, 1968-ra 1.527.000 főre emelkedett. Ám ezeket az új egységeket gyakorlatilag a semmiből szervezték meg: nem volt egység, a fegyelem megromlott, tapasztalati szintek csökkentek, a tisztek 40%-a és a sorkatonai állomány 70%-a kevesebb mint kétéves szolgálati idővel rendelkezett.
Mindezek hatására is februárban William C. Westmoreland, a Vietnami Katonai Segítségnyújtási Parancsnokság (Military Assistance Command Vietnam)vezetője a korábban kért 500 000 katonán felül további 206 000 katona bevetését kérte. Ám amikor a New York Times erről beszámolt, Westmoreland azt állította, hogy félreértették. Ennek ellenére a közvéleményt felkavarta a hír, és a sorozással szembeni ellenállás - amely már egyébként is burjánzott – még inkább felerősödött.
Áprilisban az új védelmi miniszter, Clark M. Clifford kezdeményezte a tartalékosok korlátozott behívását. A hadsereg tartalékos egységei nem voltak harcképesek, és csak néhányat küldtek közülük Vietnámban, ezzel szemben az aktivált Air Guard és Air Force Reserve erők kitűnően teljesítettek a délkelet-ázsiai országban. "Évek óta ugyanazt a munkát végezték ugyanazon a fegyverrendszeren, és olyan személyi stabilitással rendelkeztek, amivel egy reguláris egység nem rendelkezik" – mondta George S. Brown tábornok.
A Nixon-kormány paradigmaváltása és a “Total ForcePolicy” kialakulása
Az 1969-ben hivatalba lépő republikánus Nixon-kormány elkötelezte magát a sorozás megszüntetése mellett. Melvin R. Laird védelmi miniszter a háború "vietnámivá tétele" mellett foglalt állást, áthelyezve a harci terheket a vietnámiakra és csökkentve az amerikai jelenlétet. Az elnöknek a teljes önkéntes haderővel foglalkozó bizottsága (Commission on the All-Volunteer ArmedForce) nagy figyelmet szentelt a gárda és a tartalékosok lehetséges hozzájárulásainak, ami megteremtette a terepet a későbbiekben a Teljes Haderő Koncepciójának („Total Force Concept”).
Maga a "Teljes Haderő" (“Total Force”) kifejezés 1953. októberében jelent meg először, amikor is a légierő a tartalékos komponensek alkalmazására vonatkozó megközelítésének leírására használta. A kifejezés legfőbb szószólója Theodore C. Marrs volt, akit többen a „Total Force atyjának" tartanak. Marrs - aki egy volt gárdista volt - 1966-ban a légierő tartalékügyekért felelős helyettes-államtitkáraként meggyőzte a vezérkari főnököt, John P. McConnell tábornokot, hogy készíttessen tanulmányt a légi tartalék erők jövőbeli szerepéről. Az 1967-ben elkészült tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy nemzeti érdek lenne a légi tartalékosok részvételének növelése - a nukleáris fegyverek célba juttatásának kivételével - minden fontosabb területen, továbbá, hogy a tartalékos légi egységek költségei feleannyiba kerülnének, mint az aktív szolgálatban lévő egységeké.
Marrs 1970-ben tartalékügyekért felelős helyettes védelmi miniszterré lépett elő, ahova magával vitte a légierő Total Force Koncepcióját annak érdekében, hogy átültesse azt a teljes védelmi politikába. Bár az ötlet kiszivárgott - amelynek eredményeként a hadsereg és a haditengerészet is tudott kampányolni ellene - Laird aláírta a Total Force-ot politikává tevő papírt. Laird végül 1970. augusztus 21-én egy, a katonai részlegeknek, a vezérkari főnököknek és a védelmi ügynökségeknek címzett nyilatkozatban hirdette meg a Teljes Haderő Koncepcióját .
Megjegyzendő, hogy a Total Force Koncepció hivatalos politika volt, de nem írta elő jogszabály, és nem rendelkezett a törvény erejével. Eredményeként az 1973-as pénzügyi évre a védelmi kiadások a legalacsonyabb szinten voltak 1951 óta, miközben a Nemzeti Gárda és a tartalékosok költségvetése majdnem megduplázódott az 1968-as szinthez képest. Mindezek hatására James R. Schlesinger védelmi miniszter 1973. augusztusában kijelentette, hogy a Teljes Haderő többé már nem csupán koncepció, ez most már a „Teljes Haderő Politika” („Total ForcePolicy”), amely az aktív és a tartalékos erőket, valamint a Gárdát egy homogén egésszé integrálja.
A Total Force Policy hatása és kritikája
Theodore C. Marrs szerint a teljes haderő politikája visszatérést jelentett az alapító atyák által elképzelt állandó hadsereghez, amely nem léphetett be egy teljes körű konfliktusba a közvélemény konszenzusa nélkül. Valójában azonban ennél jóval többről volt szó.
Az ezt követő években a Gárda és a tartalékosok ugyanis olyan rangot és képességeket érhettek el, amelyekkel korábban soha nem rendelkeztek. A légierő tartalékos erői átvették a légierő feladatainak nagy részét. Mind a hadseregben, mind a légierőben az aktív és a tartalékos erők közötti különbség szinte eltűnt. Az elkövetkező korlátozott konfliktusokban és expedíciós műveletekben a gárda és a tartalékosok rendkívüli arányt biztosítottak a bevetett erőkből.
Ami a katonai módszertan kritikáját illeti, Donald H. Rumsfeld védelmi miniszter 2002 decemberében egy sajtótájékoztatón arra panaszkodott, hogy a teljes haderőre vonatkozó politika akadályozza őt abban, hogy harci egységeket vezényeljen háborúba, mivel ennek hatására egyidejűleg kell aktiválnia a gárda és a tartalékos elemeket, amelyek nélkül az aktívkomponensek nem tudnának műveleteket végrehajtani. Ahogy várható volt Laird visszautasította Rumsfeld kritikáját: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Total Force Koncepció a vietnami háború kemény tanulságain és a költségvetési realitásokon alapul. A gárdát és a tartalékosokat azért nem mozgósították abban a konfliktusban, mert LyndonB. Johnson elnök inkább a sorozást választotta, mintsem hogy megkockáztassa az egységek aktiválásával járó politikai következményeket.”