Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Jézus pere – A zsidó törvények szerint nem lett volna keresztre feszítés?

A nagypéntek a keresztény liturgiában a húsvét előtti péntek, amely napon a keresztények világszerte megemlékeznek Jézus Krisztus kínszenvedéséről, kereszthaláláról és temetéséről. A következőkben Jézus peréről lesz szó, illetve arról, hogy mi vezetett el a keresztény vallásban központi szerephez jutott Jézusnak, mint Isten fiának, Dávid fiának – másként a Prófétának, Üdvözítőnek – az elítéléséhez, kínszenvedéséhez, ennek eredményeként pedig halálához és a harmadik napon történő feltámadásához.

Jézus perének és elítélésének fő okaként azt szokták említeni, hogy Jézus messiásként, azaz a próféták megjövendölte vallási vezetőként viselkedett, míg ugyanakkor a zsidóság vezetői nem tudták és nem akarták őt Messiásként elfogadni. Ők ugyanis a rómaiakat legyőzni képes, és Izraelt győztes hatalommá emelő messiást vártak maguknak a más célok által vezérelt Jézus helyett. Nem valós, hanem ál-Messiásként tekintettek rá, akit ezért – a mózesi törvények szerint – a halálba akartak küldeni. Jézus valóban kíméletlenül ostorozta őket a képmutató vallásosságuk miatt, ők pedig státusukat, jövedelmüket is komoly veszélyben érezték volna abban az esetben, hogy ha Jézus új vallást alapít, és ezáltal akár a zsidó vallás is megszűnik.
Ezért ők pert és nyilvános kivégzést akartak – a nép előtt hivatalosan is hamis prófétának, istenkáromlónak nyilvánítva Jézust –, és hogy ennek a vádnak megfelelő büntetéssel vessenek véget életének. A zsidó törvényszéki bíróság, a Főtanács rendkívüli ülését Kaifás főpap így zárta be: „Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok föl, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon”(11,49-50). János evangéliuma azt is hozzáteszi: „De ezt nem magától mondta, hanem mint főpap megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. E naptól kezdve eltökélt szándékuk volt, hogy megölik őt” (11,51-53).
Miután a római fennhatóság miatt a zsidó szervek nem szabhattak ki, illetve nem hajthattak végre halálbüntetést, így ők maguk Jézust törvényesen nem végezhették ki, a főpapok a Főtanács (arámiul Szanhedrin) egyik ülésén azonnal javasolták Jézus letartóztatását. Továbbá kezdeményezték, hogy Jézust úgy vigyék Pilátus elé, hogy megfelelő eszközök bevetése (rágalmazás, akár zsarolás) nyomán Pilátusnak ne is legyen más választása, mint Jézus halálra ítélése.
Ezen elképzelés ellen azonban több zsidó főtanácsos is felemelte a szavát, és közülük az egyik legtekintélyesebb jeruzsálemi farizeus, Nikodémus megjegyezte: „Elítél-e törvényünk valakit, anélkül, hogy kihallgatták volna és meggyőződtek volna arról, hogy mit tett?" A főpapok ezért kénytelenek voltak belemenni abba, hogy csak egy zsidó törvényszéki eljárás lefolytatása után állíthatják Jézust Pilátus elé, és az eljárás során meg kell vizsgálni, hogy tettéért Jézus valóban halálbüntetést érdemel-e.
Thomas Rüfner német professzor, a római jog tekintélyes szakértője egy korábbi cikkében azt elemezte, hogy az evangéliumok szerint a Szanhedrin előtti eljárás szembement a zsidó jog eljárási szabályaival, például azért, mert éjszaka vette kezdetét a tárgyalás. Szerinte nem biztos azonban, hogy Jézus pere valóban egy formális elítéléssel végződő büntetőper volt. Ma csak valószínűsíthető, hogy a főpapi előzetes vizsgálat után Pilátus előtt folytatták le az eljárást, hiszen a zsidó hatóságok által alkalmazott büntetőjog nem tartalmazhatta a halálbüntetést. (Der Prozess Jesu. Nach jüdischem Recht hätte es keine Kreuzigung gegeben, lto.de, 2013. március 29.)
Rüfner arra is felhívja a figyelmet, hogy a perben Poncius Pilátus a római büntetőjogot, míg a Főtanács a zsidó jogot alkalmazta. Ez már a két vád különbözőségében is tetten érhető volt, amikor Jézus felelősségét vizsgálták: a zsidó bíróság előtt ugyanis elsősorban istenkáromlással vádolták őt, míg Poncius Pilátus azzal vádolta Jézust, hogy mivel – szerinte – a zsidók királyának adta ki magát, ezzel megkérdőjelezi a római császár uralmát. Ez utóbbi tulajdonképpen a lázításnak, illetve a felségsértésnek vagy felségárulásnak a vádját jelentette vele szemben.
Mindkét esetben kereszthalálra (crux) ítélhették azokat az elkövetőket, akik az elkövetéskor nem rendelkeztek római állampolgársággal. Történészek szerint az sem kizárható, hogy Jézust végül a bíróság megsértése miatt büntették meg: vagyis jogsértés miatt azért, mert nem engedelmeskedett a bírónak, vagy más módon nehezítette a bírósági eljárást, például akként, hogy nem kommentálta a vádat. Miután a zsidó jog nem ismerte el a keresztre feszítést, mint büntetést, ez jól bizonyítja, hogy Pilátus – aki egyedül döntött – a római jog szerint járt el és ítélkezett a nem római állampolgár vádlottal szemben.
A keresztre feszítés a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenletesebb formája volt azokban az időkben, amelynél az elítélt haláltusája hosszan, akár napokig is eltarthatott. Ezt a büntetésfajtát általában rabszolgák esetében – rablás, gyilkosság, felségárulás vagy lázítás vádja nyomán alkalmazták az elítéltekkel szemben. Jézust pedig ebben a perben a „gonosztevők közé sorolták” (Izajás könyve 53,12), így két latorral, azaz köztörvényes bűnözővel együtt feszítették keresztre a Golgotán. Ezzel azt akarták elérni, hogy a nép, a tömegek előtt is lerombolják a Próféta, az Üdvözítő emlékét. És azt a Jézust ítélték el a perben, aki maga azt hirdette: „ne ítélj, hogy ne ítéltess,... amilyen mértékkel mérsz, olyannal fognak visszamérni neked”.