Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Hiába dolgoznak, már így sem kellenek a bevándorlók Ausztráliának?

Ausztrália arra szolgáltat példát, hogy a tömeges migráció és a mindenki által tudott, ismert tapasztalatok igenis megalapozhatják az idegenek térhódítása miatti általános félelmet, amely hosszú távon ugyanolyan migrációellenes politikai doktrínát alapozhat meg, mint ami számos európai országban is jól megfigyelhető.

2018 nyarán, az ország statisztikai hivatalának adatai szerint, Ausztrália népessége átlépte a 25 millió fős lélekhatárt. Ebből az elmúlt tíz év népességnövekedésének 62 százaléka a bevándorlás eredménye. Már az 1970-es évek végétől jelentősen nőtt az ázsiai és más nem európai országokból beáramló migráció, így Ausztrália mára multikulturális országgá vált.


Mindez történetileg nem mindig volt így; miután 1901-ben Ausztrália mint szabad államok szövetsége kivált a Brit Birodalomból, a kezdeti föderáció időszakától fenntartotta a „fehér Ausztrália” politikáját (White Australia policy), amely egészen a második világháborút követő időszakig érvényben maradt a szigetországban. A bizonyos fokú történelmi „teher” és az emiatti lelkiismereti gond – részben mesterséges – fenntartása és így a mainstram média jelentős részének bevándorláspártisága ellenére, immár Ausztráliában is erősödnek az ellenérzések a migrációval kapcsolatban. Ráadásul május 18-án általános szövetségi választásokat is tartanak az országban: újraválasztják a 151 fős parlamenti alsóházat és a 76 fős Szenátus többségét, és a Scott Morrison miniszterelnök által vezetett, második terminusát töltő kisebbségi koalíciós kormány harmadszor is győzni próbál a kérlelhetetlen munkáspárti ellenzékkel szemben.

A politikai fősodrat pártjai hosszú távon sem kerülhetik el, hogy ne reagáljanak érdemben az egyre növekvő társadalmi feszültségekre – a jobbközép kormányzat azonban e tekintetben kedvezőbb pozíciót élvez, hiszen jóval hitelesebben képviselheti a maga migrációkritikus politikáját. A bevándorláspárti álláspont ráadásul gazdaságilag sem megalapozott: a Productivity Commission kormányügynökség 2005 júliusában kezdte el a migráció és népességnövekedés gazdasági hatásairól szóló tanulmánysorozatát, és már 2006. január 17-én kiadott első állásfoglalása kimondja, hogy a magasabb fokú (a kiszámított alapmodellnél 50%-kal nagyobb mértékű) migráció általi, egy főre jutó jövedelemnövekedés a 2024–2025-ös pénzügyi évre 335 ausztrál dollár (0,6%) lenne, ami „nagyon jelentéktelen”. A migráció tehát nem hozna érdemi, érzékelhető gazdasági hasznot Ausztrália számára, ugyanakkor a kulturális változásokat, az országban élő idegenek, más kultúrájúak számának növekedését már érzi a lakosság, amely a legfrissebb, szakértők által végzett felmérések alapján azt sem igazán érti, hogy ki jár majd rosszul, és ki jól a bevándorlók érkezése miatt.

A társadalmi valóság megváltozott és jelentős átalakuláson megy át az ausztrál közgondolkodás is – vagyis Ausztrália „túllépni” látszik saját történelmén. A hajdanvolt fehér szupremácia miatti hol akaratlan, hol pedig szándékolt bűntudatkeltés, a véleményformálók nagy része által nem teljesen sikeresen elvégzett aknamunka nem akarja meghozni politikai gyümölcsét. Az ausztrálok jelentős része mind fizikai, mind kulturális értelemben szeretné megvédeni a saját hazáját.

Ausztráliában a migránsok aránya meghaladja a 26 százalékot, vagyis jóval nagyobb az idegenek (nem az országban születettek) aránya, mint általában Nyugat-Európában. Ennek fényében nem túl hitelesek azok a szakértői fejtegetések, hogy elsősorban a bevándorlás jelenségével nem találkozók lettek „xenofóbok”. Az ország egyes közigazgatási részein már 40-45%-os a bevándorlók aránya, máshol – főleg az északi középső, vagy a keleti országrészekben – „csak” 5-10 százalék ez az arány. A jelenséget azonban többé-kevésbé mindenhol érzékelik; persze, részben a migránsok eleve sokkal nagyobb száma és az együttélés kényszere nyomán is, például Sydney külvárosaira nézve a kutatások produlkálhatnak migrációpártibb vagy kevésbé „bevándorlásellenes” mérési balanszot, míg a vidékiesebb, agrárjellegű, és arányaiban kevesebb bevándorlóval rendelkező részeken erősebb ellenérzéseket.

A társadalmi realitások hiányos ismerete azonban sokkal inkább elmondható arról a migrációpárti politikai és médiaelitről, amelynek tagjai talán soha nem is tapasztalhatják személyesen az egyre általános társadalmi félelem egy bizonyos fokú szintjét. Ezt jól mutatja Ausztrália esete is: ebben az országban már nagyon régóta a kulturális öndefiníció részét képezi a befogadó ország, befogadó társadalom eszméje, azonban az ezt a nyitottságot sugalló identitás mindig a szakképzett, kulturálisan hasonló vagy legalábbis nem áthidalhatatlanul messzi, és ésszerű tempójú és mértékű migrációra vonatkozott – akárcsak például Svédországban vagy az ibériai országokban. Ausztrália arra szolgáltat példát, hogy a tömeges migráció és a mindenki által tudott, ismert tapasztalatok igenis megalapozhatják az idegenek térhódítása miatti általános félelmet – amely hosszú távon ugyanolyan migrációellenes politikai doktrínát alapozhat meg, mint ami számos európai országban is jól megfigyelhető.

Az a migrációpárti elit, amely a saját, absztrakt elképzeléseken nyugvó kultúraképét kívánja ráoktrojálni a migrációval kapcsolatos negatívumokat sokkal jobban megtapasztaló tömegekre, sosem fogja megismerni az ausztrál világvárosok etnikai gettókká váló városnegyedeit. Amiként a Brüsszel vagy Stockholm diplomatanegyedeiben élő és sofőrrel közlekedő európai politikusok se fognak igazán szembesülni – legalábbis egy jó ideig – a fokozódó problémák jelenvalóságával. Ott legfeljebb tüneti kezelések történnek, ami adott esetben állami beavatkozást tesz szükségessé, például a burka betiltásával.

A mintegy három százaléknyi muszlim kisebbséggel együtt élő Ausztrália talán még elkerülheti azt az utat, amelyet például Franciaország vagy Belgium választott – és egy a mostani Kanadától is merőben eltérő, inkább Trump elnök Egyesült Államokához hasonló fejlődési pályára léphet majd.