Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Demokráciásdi klikkesedve: a Nyugat progresszívjei áshatják alá a polgári berendezkedést és a gazdasági jövőt?

Joe Biden, az Egyesült Államok 2021-ben hivatalba lépett elnöke nemrégiben kifejtette, hogy a G7-csúcsra való elutazása nem másról, mint a világ demokráciáinak „összegyűjtéséről”, és annak biztosításáról szól, hogy bebizonyíthassák a demokratikus berendezkedéseik előnyeit az autoriter rendszerekkel – újkeletűbb szóval: illiberális államokkal – szemben. Az amerikai elnök és környezete ezért egy D10 nevű országcsoport megszervezésében gondolkodik, amelyben a mostani G7 szerepelne (az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Olaszország) kiegészülve Ausztráliával, Indiával és Dél-Koreával.


Biden szerint arra van ma szükség, hogy az Egyesült Államok mellett „olyan nemzetek álljanak, amelyek osztják értékeinket és jövőképünket”. Ennek alapját a világ jelenlegi hét legfejlettebb gazdasági nagyhatalma adná, és emellett Amerikának szüksége van az ázsiai–csendes-óceáni szövetségeseire is. A D10-csoport mielőbbi létrehozását Boris Johnson brit miniszterelnök is szorgalmazza.

A tengerentúli (és brit) elképzelések persze nem azt hivatottak elősegíteni, hogy az Európai Unió a jövőben még erősebbé váljon, vagy hogy ehhez biztosítsanak majd megfelelően szilárd alapot bizonyos pontok mentén. Itt többféle geopolitikai nézőpont és érdek ütközik, amiként magán az EU-n belül is, legfőképpen arról, hogy egy föderális irányban haladjon-e tovább a közösség, vagy inkább erős nemzetállamok gazdasági és politikai szövetsége legyen belőle.

Joe Biden D10-re tett javaslata egyfajta reagálásként is értelmezhető az elmúlt húsz év egyre nyilvánvalóbb globális változásaira, tendenciáira a gazdaság és a diplomácia területén. Ennek a folyamatnak az egyik legfőbb jellemzője, hogy Európa súlya fokozatosan és folyamatosan csökkenni látszik egy multipolárissá változó világrendben.

Az Európai Unió globalizációban betöltött gazdasági súlyát – legalábbis annak nagy részét – a regionalitás ereje, az uniós gazdaság regionális értékláncai adták, a globális értékláncba való bekapcsolódás ígéretes lehetőségével. Az EU nemzetközi értékalkotó összekapcsolódásokban betöltött szerepe azonban egyre csökkent az elmúlt másfél évtizedben, miközben az Uniónak az erre a folyamatra adott válaszai sem biztos, hogy megfelelően átgondoltak. Bár az EU például átfogó beruházási megállapodásra törekedett a globálisan előre törő Kínával, az ázsiai nagyhatalommal kötött deal – és a vele szorgalmazott együttműködés – közép- és hosszú távon az integrációs közösség versenyképességét is gyengítheti.

Bár már egy éve, hogy a republikánus elnök helyét demokrata vette át a Fehér Házban, az Egyesült Államok még kihívásokkal küzd a geopolitikái át-, illetve kialakításában. Az USA és az Európai Unió egyaránt tart Kína további gazdasági térnyerésétől, ugyanakkor talán épp kínai mintára szorgalmaznak iparpolitikai lépéseket a gyári automatizálástól a mikroelektronikáig számos területen. Peking „új selyemútja”, az Övezet és Út Kezdeményezés nevű kínai stratégia ugyanis ma már komoly hatással van a nyugati döntéshozókra és gazdasági szereplőkre is.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke nemrég bejelentette, hogy a Bizottság és az Unió főképviselője „Global Gateway” néven elindítja az EU saját stratégiáját is, a „minőségi infrastrukturális fejlesztések” finanszírozásának „értékalapú” megközelítésével. A projekt fő célja az intelligens, tiszta és biztonságos összeköttetések fellendítése a digitális, az energia- és a közlekedési ágazatban világszerte.

Annak azonban nem látszik egyértelmű jele, hogy az EU szakítana az elmúlt évek politikailag terméketlen belső ideológiai vitáival – ráadásul egy olyan időszakban, amelyben (az elmúlt 15-20 évben) jelentős válságok rázták meg a világot és Európát is. A pénzügyi-gazdasági válságra, a bevándorlási krízisre vagy a koronavírus okozta világjárványra adott rossz, ideológiai töltetű válaszokkal kapcsolatban pedig nem érvényesült a belső, demokratikus viták szabadsága, sőt, az EU intézményei még konfliktusokat is generáltak a közösségen belül. Márpedig társadalmi stabilitás vagy energiabiztonság nélkül nem is lehet gazdasági siker, és nem alakítható ki egy valóban prosperáló kontinenst megelőlegező, hiteles európai jövőkép.

Az Európai Unió vetélytársai a válság éveiben is megtartották (vagy akár még növelni is tudták) súlyukat a globális gazdasági teljesítményen belül, az EU vezetői és intézményei viszont egyre mélyebb belső vitákba keveredtek a tagországokkal, ezzel is gyengítve az uniós kohézió erejét. Szélsőségekbe hajló baloldali javaslatokkal vett új irányt az Unió: például az atomenergia elleni „zöld” programmal, emellett a közép-európai tagokkal szemben fogadtak el egy mobilitási csomagot a szállítási ágazatban, továbbá folyamatosan támadták a „keletieket” migrációs és családpolitikájuk miatt, és így tovább.

Miközben az EU nyugati tagállamai egyre inkább ráerőltetni kívánják másokra a társadalmi jövőképüket, a gazdaságilag megerősödött Közép-Európa szorgalmazza csak igazán az EU számára kulcsfontosságú nyugat-balkáni országok csatlakozását. Utóbbiak nélkül nehezebben biztosítható a béke a térségben, az európai integráció kiszélesítése tehát elodázhatatlan – lenne. Nyugat-Európa nagyhatalmai viszont – miközben az USA és Kína is mérsékelné Európa erejét és önállóságát – inkább akadályozzák a bővítési folyamatot, és a meglévő közösséget is szétzilálhatják a radikális és progresszív ideológiák talaján. Valójában ez az, ami hosszú távon veszélybe sodorhatja a demokráciát és a polgári berendezkedést, és amely a nem túl távoli jövőben akár felszámolhatja a keresztény-zsidó gyökerű nyugati civilizáció alapjait is.