Az európai polgári kezdeményezés lényege, hogy jogalkotási javaslat előterjesztésére kéri az Európai Bizottságot olyan ügyekben, amelyekkel kapcsolatban az Unió hatáskörébe tartozik a jogszabályok alkotása. A polgári kezdeményezést a 28 uniós tagország közül legalább 7-ből származó, legkevesebb 1 millió uniós polgárnak kell támogatnia. A 7 tagállam mindegyikében össze kell gyűjteni a minimálisan szükséges számú aláírást.


Magát az intézményt a Lisszaboni Szerződés hívta életre. A polgári kezdeményezésre vonatkozó szabályokat és eljárásokat egy uniós rendelet (az Európai Parlament és a Tanács 211/2011/EU rendelete a polgári kezdeményezésről) rögzíti, amelyet 2011. február 16-án fogadtak el. A jogszabály 2012. április 1-jén lépett hatályba, és közvetlenül alkalmazandó minden uniós tagállamban.

Az online gyűjtési rendszerekre vonatkozó részletes technikai előírásokat a Bizottság 1179/2011/EU végrehajtási rendelete (2011. november 17.) tartalmazza. A rendelet hazai végrehajtásához szükséges szabályokat a népszavazási kezdeményezésről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló 2013. évi CCXXXVIII. törvény IV. Fejezete állapítja meg.

Magát a lehetőséget a polgárok és civilek örömmel fogadták, 2012-es bevezetésekor a részvételi demokrácia innovatív eszközének tekintették. A nagyszerű ötlet azonban nem vált be a gyakorlatban, sőt nem túlzás azt állítani, hogy megbukott; az első három évben, 2012 tavaszától 2015 tavaszáig ugyanis a túlzott bürokratikus akadályok, illetve az Európai Bizottság hozzáállása miatt 51 állampolgári kezdeményezésből mindössze háromnak sikerült összegyűjteni a szükséges egymillió aláírást, és ezek közül is csak kettő kapott hivatalos választ a Bizottságtól. Ugyanis az Európai Bizottság, amely egyszerre címzettje és elbírálója a benyújtott kezdeményezéseknek, folyamatosan akadályozta azokat, mivel komoly érdekellentéte áll fenn, s félti saját jogalkotási kezdeményezői szerepét; de sajnos több esetben okkal merül fel a gyanú, hogy politikai motivációk is meghúzódtak az EU „kormányának” nevezhető Bizottság elutasító magatartása mögött.

Jelenleg két olyan - magyarok számára kiemelten fontos - kezdeményezés van folyamatban, amely rámutat az intézmény gyenge pontjaira:

 

• Nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezés

A Székely Nemzeti Tanács által életre hívott európai polgári kezdeményezés polgári bizottsága 2013-ban nyújtotta be az Európai Bizottsághoz a Székely Nemzeti Tanács „Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért“ elnevezésű európai polgári kezdeményezését. A polgári kezdeményezés tárgya, hogy az Unió kohéziós politikája kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő régióktól. Az 1 millió aláírás összegyűjtésének eredeti határideje 2020. május 7. volt, amely halasztást kapott utóbb.

• Minority Safepack

2011-ben az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (angolul Federal Union of European Nationalities, FUEN), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Dél-Tiroli Néppárt (németül Südtiroler Volkspartei, SVP) és az Európai Nemzetek Ifjúsága (Youth of European Nationalities) szervezetek közösen indítottak egy kisebbségvédelmi európai kezdeményezést, élve a Lisszaboni Szerződés által életre hívott európai polgári kezdeményezés lehetőségével. A kezdeményezés a Minority Safepack néven vált ismertté, amelynek szükségessége abban van, -amint azt maga is meghatározza- hogy az Európai Unió képtelen hatékonyan megvédeni a nemzeti kisebbségeit, és ezt elsősorban annak a tagállamnak kell megtennie, ahova az adott nemzeti kisebbség tartozik, viszont uniós szinten ilyen védelemben nem részesülnek. Épp ennek a problémának kiküszöbölését célozta meg azáltal, hogy úgy fogalmaz: „hogy javítsa a nemzeti és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek védelmét, és erősítse az Unió kulturális és nyelvi sokszínűségét.” Fő célja a kezdeményezésnek az európai őshonos nemzeti kisebbségek védelme, ezzel párhuzamosan egy Európai Uniós törvényes jogi keret megalkotása földrészünk nyelvi és kulturális sokszínűségének megőrzéséért a nyelvi  regionális és kisebbségi nyelvek, az oktatás és a kultúra, a regionális politika, a részvétel, az egyenlőség, az audiovizuális és egyéb médiatartalom, valamint a regionális (állami) támogatások terén.

Winkler Gyula erdélyi magyar EP-képviselő korábban megfogalmazott elvi álláspontja szerint az Európai Parlament az a fórum, amelynek el kell végeznie ezt a feladatot, vagyis hogy az európai polgári kezdeményezés eszközén keresztül segítse Európa polgárait jogaik szabad gyakorlásában, ezáltal visszaadva a polgári kezdeményezésnek azt az erőt, amelyet attól már létrehozásának pillanatától oly sokan reméltek. A winkleri gondolat könnyen igazolható: ugyanis az EP-ben az európaiak által közvetlenül megválasztott képviselők ülnek, akik saját polgáraik érdekeit képviselik, míg a Bizottság elviekben az Uniót magát mint egészt képviseli; az egyik egy közvetlenül választott intézmény, a másik pedig egy sokkal kevésbé polgárközeli – delegált tagokból álló – biztosi testület. Érdemes lenne tehát megfontolni, s módosítani a Lisszaboni Szerződés 11. cikkét.

A legutóbbi EP választás eredménye azonban nem hozott alapvető változást a liberális befolyás szempontjából, így aligha van többsége a testületben a közvetlen demokrácia eme “veszélyes” eszközének reformjára, amely alkalmas lehetne például arra, hogy az erős nemzetek Európáját a polgárok közvetlenül építhessék, a Bizottságnak pedig az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem feltétlenül célja a bonyolult, bürokratikus szabályok lazítása. Ezért jelenleg a labda - a maradékelv alapján  - az Európai Tanács térfelén pattog.