A 2015. november 11-én kezdődött kétnapos csúcstalálkozón az Európai Unió és a leginkább érintett, például a Száhel-övezeti afrikai országok vezetői elfogadták a vallettai cselekvési tervet. Az eseményt követően politikai nyilatkozat is született, amely többek között tartalmazta, hogy „We agree to respond decisively and together manage migration flows in all their aspects, guided by the principles of solidarity, partnership and shared responsibility”, azaz a részes felek megállapodtak abban, hogy határozottan reagálnak, és együtt menedzselik a migrációs folyamatokat minden szempontból, a szolidaritás, a partnerség és a megosztott felelősség elveinek szem előtt tartásával. Az elfogadott cselekvési terv pedig nem sok jóval kecsegtetett a tömeges népmozgásokat elvi alapon elutasító nemzetállamok számára, hiszen olyan célokat tűzött ki, mint például a legális migráció és a mobilitás területén folytatott együttműködés javítása vagy éppen a migránsok és menedékkérők védelmének megerősítése.


A tanács az EU–Afrika-partnerség keretében elfogadott három regionális stratégiát is a következő területekre vonatkozóan a 2015-2020-as időszakra Afrika szarva, a Guineai-öböl és a Száhel-övezet vonatkozásában. Az ún. cotonoui megállapodással együtt, amely az Európai Uniónak az afrikai, karibi és csendes-óceáni államokkal (az AKCS-államokkal) fennálló kapcsolatait szabályozó átfogó keretmegállapodás, az érintett programok többnyire olyan kulcsszavakat tartalmaznak, mint a migráció, mobilitás és határigazgatás, amelyek mind a bevándorlást ösztönző nyelvi eszköztár részét képezik.

Az Európai Parlament 2019. március 26-án elfogadta az afrikai származású európai emberek alapvető jogairól szóló határozatát, amelynek megszavazásakor 535 képviselő igennel, 80 nemmel voksolt, 44-en tartózkodtak. A balliberális magyar EP-képviselők (Meszerics Tamás, Niedermüller Péter) által is támogatott, egyoldalú szellemiségű dokumentum felhívja az Európai Bizottságot és a tagállamokat arra, hogy „biztosítsanak biztonságos és legális lehetőségeket az unióba belépni kívánó migránsok, menekültek és menedékkérők számára”. A határozat tehát pártolja a gazdasági bevándorlás különböző formáit Európába.

Emellett felhívja a tagállamokat, hogy dolgozzanak ki rasszizmus elleni nemzeti stratégiákat az afrikai származású emberek hasonló helyzetének kezelése céljából az oktatás, a lakhatás, az egészségügy, a foglalkoztatás, a rendfenntartás, a szociális szolgáltatások, az igazságügyi rendszer és a politikai részvétel/képviselet terén. Továbbá azt kéri a tagállamoktól, hogy „ösztönözzék az afrikai származású emberek jelenlétét a televíziós programokban és egyéb médiában, ekként „megfelelően kezelve az afrikai származású emberek képviseletének hiányát”. Felhívja az uniós tagállamokat arra is, hogy lépjenek fel az afrikai származású emberekkel szembeni megkülönböztetés ellen a lakáspiacon. A dokumentum így a szociális ellátórendszeren keresztül is vonzóbbá tenné a migrációt az Afrikából érkezők számára.

Az Európai Parlament által megszavazott határozat felhívja a tagállamokat, hogy „vessenek véget a faji vagy etnikai alapú profilalkotás minden formájának a bűnüldözés, a terrorizmus elleni intézkedések és a bevándorlási ellenőrzések területén”, valamint a hatóságok rasszizmus és előítéletek leküzdésére irányuló képzésére hív fel, és lényegében boszorkányüldözés lefolytatását tartja szükségesnek a dokumentum szellemisége szerint rasszistának számító hivatalos aktorokkal szemben.

Hangsúlyozza a civil társadalmi szervezetek (más néven NGO-k) fontos szerepét a rasszizmus, a megkülönböztetés elleni küzdelemben, és felhív az alulról szerveződő szervezetek pénzügyi támogatásának európai, nemzeti és helyi szinten történő növelésére. A határozat így leplezetlen politikai támogatásáról biztosítja a nemzetállami törekvésekkel szemben a migráció kapcsán különösen aktív nemzetközi NGO-hálózatokat is.

Az EP-dokumentum kifejezetten migrációpárti, ráadásul az együttműködés keretében az EU nyújtana pénzügyi támogatást az afrikaiaknak, azonban ők cserébe nem szavatolják azt, hogy képesek gátolni a fekete kontinensről Európa felé expandáló migrációt. Ez ilyen formán egy bizonytalan politikai és gazdasági alku, segélyprogramokkal, perspektivikus stratégia nélkül, mivel az embercsempészek ellen meghirdetett rendőri együttműködéseknél például számításba kellene venni az ilyen csempészhálózatok kezére játszó más szereplőket (pl. egyes NGO-kat) is. Szerepel benne egy olyan program is, amelyen keresztül az EU pénzt adna a hazatérésre azoknak a Líbiában várakozó embereknek, akik hajlandók lemondani arról, hogy illegális módon Európába hajózzanak: ez a lehetőség csak újabb visszaéléseknek enged teret, ráadásául az EU-s politikai szereplők évek óta egyre szűkítenék az illegálisnak tekinthető migránsok körét.

Az EU úgy akar a biztonságos harmadik országokkal, akár a tranzitországokkal való hosszú távú megállapodásokat kötni, hogy ezek nem garantálják azt, aminek biztosítása az Európai Unió alapvető feladata lenne: vagyis a migrációs nyomás csökkentését az EU külső határvédelmének erősítésével, és a kitoloncolások hatékonyságának növelésével.

Az Európai Unió részéről kötött megállapodások jellemzően nem tesznek világos különbséget a menekültpolitika és a bevándorláspolitika között, és bár elvi szinten időnként deklarálják, hogy az egyezségek fő célja az illegális bevándorlás mérséklése, tulajdonképpen csak legalizálni próbálják a migráció korábban törvénytelennek számító formáit. Ehhez az ENSZ is elvi és politikai támogatást nyújt, ahogyan azt például a nemzetközi szervezet ún. migrációs kompaktja is mutatta az elmúlt években. A Nemzetközi Migráció Globális Bizottság már egy 2005-ös jelentésében hangsúlyozta a nemzetközi migráció révén növekvő sokszínűség előnyeit.

A szociális bevándoroltatás erőltetése, a migráció alapjoggá tétele semmiképpen nem szolgálja az európai társadalmak jövőjét. Kutatások szerint a demográfiai tekintetben számottevő bevándorlás már hátrányosan érinti a befogadó társadalom legszegényebb rétegeihez (jövedelmi tizedeihez) tartozók életszínvonalát, anyagi és szociális jólétét. Ennek oka az, hogy a bérskála alsó végén lefelé nyomja a bérszínvonalat és hektikus, feszült folyamatokat indíthat el az oktatási intézményekben, a lakáspiacon vagy például a jóléti szolgáltatások terén. A migráció így a többségi társadalmak életszínvonalának folyamatos csökkenését eredményezi, és a bevándoroltatás költségeit pl. adók formájában fizettethetik meg a többségi társadalmakkal. Ráadásul az előrejelzések szerint éppen Afrika irányából – a népességrobbanás, a politikai és környezeti problémák súlyosbodása révén – a migrációs nyomás tartós erősödésére lehet számítani a következő évtizedekben.

Ezt csak nehezíti, hogy az Európai Unió újabban már egyoldalú kötelezettségvállalásokat várna el a tagállamoktól, miközben nem világos, hogy Afrika milyen kötelezettségeket vállalna cserébe. A parttalan és szabálytalan migráció hosszú távon súlyos gazdasági katasztrófához vezetne, mivel túlterhelné a szociális alrendszereket, és a bevándorlókéhoz leginkább hasonló képzettséggel bíró kétkezi munkásrétegek abszolút jövedelemveszteségét idézné elő. Leépítené a társadalmi kohéziót és a biztonságot, és végső soron a politikai stabilitást ásná alá, a bűnözés és a terrorizmus erősödését is eredményezve. A terrorizmus elleni fellépés kapcsán pedig már a hatékony profilalkotást is gátolná a harmadik világbeli (afrikai) migránsok vonatkozásában.

Visszatérve, a 2015. novemberi EU–Afrika csúcstalálkozóra Vallettában (Máltán), a népvándorlási válság kellős közepén a migrációt emelte középpontba. Az uniós vezetés nyomására elfogadtak egy cselekvési tervet, elindítva az EU 1,8 milliárd eurós afrikai szükséghelyzeti vagyonkezelői alapját a kényszerű lakóhelyelhagyást és az irreguláris migrációt kiváltó okok hatékony menedzselésének deklarált céljával. Az Európai Bizottság a migrációt nem visszaszorítandó folyamatként kezelte, hanem 2016 júniusában a Bizottság új migrációs partnerségi keretet vezetett be a harmadik országokkal. A hosszú távú finanszírozás érdekében még ugyanazon év szeptemberében a bizottság bejelentette egy európai külső beruházási terv létrehozását, annak kiemelt részeként az Európai Fenntartható Fejlődési Alappal (EFFA).

Egy év múlva, 2017 őszén került sor az EU és az Afrikai Unió (AU) közötti ötödik csúcstalálkozóra Elefántcsontparton. Az esemény fókuszában a „Befektetés az ifjúságba” program állt, amely az afrikai lakosságon belül jelentős hányadot képviselő fiatalokat érintő kérdésekkel foglalkozott. A bizottság és a főképviselő (alelnök) közös nyilatkozatot adott ki az Afrika–EU-partnerség felélénkítéséről, valamint a csúcstalálkozón az uniós és az afrikai vezetők együttes nyilatkozatot fogadtak el a partnerség közös prioritásairól: ez a többi közt a gazdasági lehetőségek kérdését érintette az afrikai fiatalok számára, valamint a mobilitást és migrációt. Elfogadtak egy együttes nyilatkozatot is, amelyben elítélik a Líbiában a migránsokkal és menekültekkel szemben tapasztalható embertelen bánásmódot. A csúcstalálkozó fő üzenete: a fiatalok tömeges és folyamatos áramlása Európába kívánatos folyamat, a migrációt támogatni kell, és a gyermekek és ifjak afrikai képzésére fordított EU-pénz hosszú távon Európa demográfiai és munkaerőpiaci gondjait hivatott részben orvosolni.

Mindeközben a migráció, beleértve annak törvénytelen formáit, az egyik legjövedelmezőbb üzlet lett a Földközi-tenger térségében. Líbiában az embercsempészet és az emberkereskedelem ma is virágzik, s Észak-Afrika a migránsok tranzitközpontjává vált; az idézett EP-határozat, valamint az európai hajók NGO-hálózatok által támogatott jelenléte a Földközi-tengeren pedig csak tovább bátorítja az átkelésre a menedékkérő migránsokat.

Ráadásul az Európai Unió a hírek szerint a következő uniós költségvetési ciklusban (2021–2027) még meg is háromszorozná a migráció iránt ideológiailag elkötelezett NGO-k támogatását, azaz 1,8 milliárd eurót (mintegy 570 milliárd forintnak megfelelő összeget) kívánnak számukra biztosítani, hogy Európa-szerte megvalósítsák a nyílt társadalmat, aminek szerves részét képezi a harmadik világból, azon belül főleg Afrikából érkező bevándorlók betelepítése is.

Legutóbb a líbiai válság áttekintése mellett a Száhel-övezet, valamint az Afrikai Unióval fennálló kapcsolatok kérdéseit tekintették át tárgyügyben az Európai Unió külügyminiszerei. Abban a hírek szerint egyetértés van a tagállamok között, hogy az eddigi – fentiekben is érintett – diplomáciai erőfeszítések mérsékelt eredményeket hoztak, sőt bizonyos területeken a mobilitás kapcsán kifejezetten hozzájárultak a probléma elmérgesedéséhez. Jelenleg az egyetlen reális megközelítés a Külgazdasági és Külügyminisztériumhoz köthető, Szijjártó Péter miniszter szerint az afrikai országok népességmegtartó erejét kell ösztönözni. Ehhez pedig beruházásokra, technológiai segítségnyújtásra és képzésekre van szükség.