Magyarországon a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL törvény tartalmazza a rabok fogva tartási körülményei kérdéskörének magas szintű regulációját. A törvényi jogszabály 2016 szeptemberében történt módosítása pedig pontosan rögzíti, hogy mely esetekben jár a fogvatartottak számára kártérítés, valamint azt is meghatározza, hogy mekkora lehet a kártérítés összege.


Az említett törvényt 2013-ban fogadta el a magyar Országgyűlés, vagyis egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy a 2010 utáni kormányok nem foglalkoztak a szabályozási reform kérdésével. A törvényalkotó fokozatosan vitte és viszi végig a szabadságvesztés büntetés, az elzárás és a kényszergyógykezelés körülményeinek a korszerű elvárásokhoz történő igazítását, a szakmai rendszerreformot. Ennek keretében szabályozza a kártalanítás részleteit a törvény 2016 őszén beemelt 10/A paragrafusa, amely 2017 januárjában hatályba is lépett. A kártalanítási eljárás szabályainak pontosítása és a nemzetközi elvárásoknak való megfeleltetése mellett az elmúlt éveket más tekintetben is jelentős előrelépések jellemezték: a kormány új börtönöket épített és bővítette férőhelyeket, ezzel párhuzamosan folyamatosan javultak a fogvatartottak elhelyezési követelményei. A Kormány közelmúltbéli elhatározása ezt az utat viszi tovább, a strasbourgi bírósági ügyek jogalapjaként megjelenő túlzsúfoltság (mint peralap) teljes megszüntetésével. Ami az Emberi Jogok Európai Bíróságát (EJEB) illeti, a testület egyik korábbi, még 2015. március 10-én kelt döntése a túlzsúfoltságot tömeges és rendszerszintű problémaként jellemezte Magyarországon, és hazánkat akkor gyors akciótervre kötelezte.

A 2015-ös strasbourgi állásfoglalás az akkori körülmények között, de most is erős szakmai túlzásként értékelhető, amit jól jelez, hogy a Bíróság előtt az elmúlt években a „fogva tartás körülményeinek kifogásolása” tárgyában indult perek egy részében el kellett utasítani a kérelmeket. Tény azonban, hogy a 2016-os törvénymódosítás után is folytatódott, és mára valódi biznisszé fejlődött ki az ilyen tárgyú perek sokasága Magyarországgal szemben, és az EJEB számos alkalommal a kérelmezők javára döntve, kártérítés fizetésére kötelezte Magyarországot, amiért hazánk – a Bíróság meglátása szerint – nem garantálja az elítélteknek ezeket a minimumkövetelményeket, amelyek a fogva tartás megfelelőségével érvényesítenék „a kínzás és embertelen bánásmód tilalmát”. Az adatok pedig azt mutatják, hogy az egyes ügyekben 1,5 és 8,5 millió forint közötti kártérítést ítél meg az Emberi Jogok Európai Bírósága a fogvatartási körülmények miatt. Csak 2017 márciusától 2019 végéig összesen 8,5 milliárd forintot fizetett ki emiatt a magyar állam, és a kártérítési perekben megítélt pénzek jelentős része a külföldi hátterű ügyvédi irodák, a Strasbourgra specializálódott jogászok számláit gyarapítják.

Az ilyen EJEB-perek tömegessé tételével az érintett ügyvédek, jogi irodák elsősorban a rosszhiszemű joggyakorlást erősítik. Olyan ok nélküli gyanakvásra késztetik a fogvatartott érintetteket, hogy azok adott esetben alaptalanul kedvezőtlent tételezzenek fel a magyar állammal szemben, bizalmatlanul fogadják a környezetükben tapasztalt intézményi és hatósági megnyilvánulásokat, gyakorlatokat. Ez a gyakorlat így az elmúlt években a bűncselekmények áldozataira, illetve a fogvatartottakra vonatkozó kompenzációs rendszerek közötti természetes arányok megbomlását eredményezte, és sajnálatos módon az ilyen tárgyú strasbourgi perkérelmezésre teljes „üzletág” – a törvényalkotó korábbi jóhiszeműségét kihasználó, a pergyakorlatot felforgató perbiznisz – épült a hazai jogász szakmán belül.

A 2017 januárjától hatályos törvénymódosítás szabályozása szerint, de az Emberi Jogok Európai Egyezményének elvárásait is figyelembe vevő hazai joggyakorlatban: kártalanítást jogosult kérni minden olyan fogvatartott, akinek a jogszabályban meghatározott esetben – élettér hiánya és az ehhez esetlegesen kapcsolódó egyéb hátrányos elhelyezési körülmények miatt – sérültek az alapvető jogai. Ilyenkor, a kifogásolható elhelyezési körülmények megszűnésétől számított hat hónapon belül kártalanítást kérhetnek az érintettek, a határidő lejártát követően azonban nem. A szabályozás azt is kimondta, hogy akinek az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülményeiből eredő sérelme 2016. január 1. és 2016. december 31. között szűnt meg, ugyancsak kártalanítási igényt nyújthat be jogvesztő határidővel.

Az elmúlt évek Magyarországgal szembeni, eltorzult strasbourgi esetjoga, és a magyar Kormány elmúlt hónapokban mutatott markáns politikai és szakmai kiállása nyomán többen elméletileg is vizsgálják azt a kérdést, hogy milyen következménye lehet annak, ha egy állam nem hajtja végre strasbourgi ítéleteket, illetve van-e rá precedens? Példák említhetők, hiszen az orosz alkotmánybíróság éppen 2017 januárjában döntött úgy, hogy a Jukosz-ügyben a részvényeseknek Strasbourgban 2014-ben odaítélt 1,87 milliárd eurós kártérítést alkotmányellenesnek mondja ki, ezért a bírósági döntés értelmében a kártérítési EJEB-döntés nem hajtható végre.

Magyarország számára az Alaptörvény, a hazánk szuverenitását és alkotmányos önazonosságát biztosító törvényi-jogszabályi környezet megfelelő mozgásteret biztosíthat arra, hogy egyszerre feleljen meg a nemzetközi, emberi jogi elvárásoknak, és vegye ugyanakkor figyelembe a jogos társadalmi igazságérzet szempontjait is. Mint a gyakorlatból látható és tapasztalható, a 2017 óta hatályos módosítást követően is folynak a strasbourgi perek, és bár a futószalagon gyártott EJEB-kérelmek egy részét a franciaországi emberi jogi fórum kénytelen elutasítani, összeségében mégis megállapítható, hogy a Bíróság ítéleteinek, valamint a liberális nemzetközi jogvédőhálózat transz- és szupranacionális belépültségének, markáns európai lobbierejének következtében folyamatosan képlékenyítik, és az üzletágszerű „pergyártás” szolgálatába kívánják állítani az európai nemzetközi bíróságok büntetőjogi gyakorlatát.

Az igazságügyi kormányzat az elmúlt időszakban megtett határozott lépései, ezen általános gyakorlatnak kívánnak gátat venni a jövőben járványveszélyhelyzet előtt, alatt és azt követően is.