Az ilyen típusú együttműködési formák egyik jó példájaként, 1947-ben Belgium, Hollandia és Luxemburg megkötötték a Benelux-szerződést, amely azért is lényeges, mert az ezen a kontraktuson alapuló szövetséget sokan részben a modern Európai Unió előfutárának is tekintik. 1958-ban a három nyugat-európai állam együtt csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK), a nyugatnémetekkel, franciákkal és olaszokkal közösen létrehozva az EU szervezeti elődjét. Ugyanabban az esztendőben a hágai szerződéssel létrejött a Benelux Gazdasági Unió, amely egy tágabb közösségen belüli közösségként garantálta az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlását a három tagállam között. 1960-ban a három állam egységes útlevelet vezetett be.


A Benelux-unió gyakorlatilag egyidős az európai integrációs közösséggel, történetük együtt fut napjainkig. Ötven évvel az eredeti szerződés megkötése után a három ország kormánya úgy döntött, hogy az új aspektusokat is figyelembe véve megújítják az együttműködést – ilyen új szempontként jelentek meg a megváltozott biztonsági kihívások, illetve Belgium új szövetségi kormányzati struktúrája a 2000-es években. Az eredeti, 2010-ben lejáró alapító szerződést ezért egy új jogi keret váltotta fel (magyar címmel: a Benelux Gazdasági Unió létrehozásáról szóló Szerződést felülvizsgáló Szerződés). A dokumentumot 2008. június 17-én írták alá az érintett államok képviselői.

Külön említést érdelem a liège-i szerződés, amelyet 2014-ben írtak alá, és végül 2017-ben léphetett hatályba. Ennek lényege, hogy a holland, a belga és a luxemburgi teherautók és buszok ellenőrzése közösen végezhető a három országban (közben egy átmeneti szisztéma keretében, a szerződés hatálybalépéséig több jelentős közúti fuvarozási ellenőrzésre került sor). Az átmeneti rendszer lehetővé tette, hogy a szomszédos államok közúti ellenőrei megfigyelői státuszban lépjenek fel, szakmai képességeik gyakorlásával és alkalmazásával.

A Benelux-modell lényegét utóbbi példa jól szemlélteti, hiszen itt valójában egy régióközi (region-to-region) megközelítésből van szó, amely igyekszik tágítani is a saját mozgásterét az Unión belül; hasonló modellt működtet Franciaország és Németország (Észak-Rajna-Vesztfália kapcsán), a balti államok külön szövetsége, a skandináv Északi Tanács vagy például a mostanában Nyugatról sokat bírált visegrádi (V4-) szövetség. 2018-ban megújított politikai nyilatkozat született a Benelux-államok és Észak-Rajna-Vesztfália között, amely egy mag-együttműködésként is értelmezhető az Európai Unió keretein belül.

A Benelux-államok erős együttműködése sokkal kiépültebb és intézményesedettebb, mint például az említett V4-szövetségé. Csak a teljesség igénye nélkül: az összes diplomát és tudományos fokozatot automatikusan, mindenféle honosítás nélkül kölcsönösen elismerik egymás között a Benelux-országok, emellett egy új rendőrségi együttműködésről szóló Benelux-szerződés is született, az említett közúti együttműködés, digitális fuvarlevelek stb. rendszere mellett. Energetikai és klímapolitikai együttműködést is kötöttek, valamint 2018-ban létrehozták a Benelux Ifjúsági Parlamentet.

Ezzel szemben a V4 inkább egy lazább, politikai jellegű fórum, s a Nemzetközi Visegrádi Alap (IVF) a visegrádi csoport országainak egyetlen intézményesített formája a regionális együttműködésben. Az alap célja a közép- és kelet-európai emberek és intézmények közötti kapcsolatok megerősítése a regionális nem kormányzati kezdeményezések támogatásával.

Amiként Nyugat-Európában, a Benelux-szövetség régióközi jelleggel igyekszik bővíteni a mozgásterét, amit földrajzi és kulturális adottságok is könnyebbé tesznek, például a franciák és németek irányában, úgy próbálnak a V4-ek is tágabb közösséget szervezni maguk köré az EU keleti felén.  Például 2020-ra tervezték kész állapotba hozni a visegrádi négyek közös harci egységét, a Battle Group EU-t, amely a tervek szerint európai uniós keretek között fog működni a négy visegrádi ország – Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia –, valamint Ausztria, Horvátország és Szlovénia védelmi szakminisztériumi együttműködésének eredményeként. A hét közép-európai ország mára közösen alkotja a néhány évvel ezelőtt életre hívott Közép-Európai Védelmi Együttműködést (CEDC).

Hasonlóképpen, egy éven át tartó intenzív egyeztetéseket követően Belgium, Hollandia és Luxemburg védelmi miniszterei még 2012. április 18-án aláírták az új típusú védelmi együttműködésről szóló Benelux Nyilatkozatot. A dokumentum tulajdonképpen kibővíteni igyekszik a védelmi kérdésekben folytatott együttműködésről és koordinációról szóló 1987. évi Benelux-megállapodást.

Szokták mondani, hogy a V4-nek igazából nincs formális vagy intézményi struktúrája, sőt úgy is értelmezik egyesek, hogy a Visegrád-csoport egy „félhivatalos belső szövetségként" jelenik meg az Európai Unión belül, amely a felgyorsult kommunikáció, a gyors lépések kényszerének korában az információcserére és a politikai álláspontok összehangolására törekszik, míg a Benexlux-szövetség sokkal intézményesedettebb, és jobban integrálódik a nagyobb (uniós) integrációs együttműködésbe. Egyes nyugati elemzők – inkább a keleti együttműködéseket bírálva – fölvetik azt a szempontot is, hogy az ilyen formáknál „állandó szövetségekről”, de „ideiglenes koalíciókról” is lehet beszélni, amelyek kialakíthatják „a konfrontáció belső struktúráját”. Erre példaként az elmúlt évek (sokszor heves) közösségi vitái kapcsán a visegrádi csoportot szokták felhozni, úgy értelmezve annak létét, mint amely belső szervezetként bizonyos különállást határoz meg, vagy legalábbis azt eredményezi a fő struktúrához (az Európai Unióhoz) képest.

A kettős mérce okai történetileg is keresendők, hiszen például a Benelux-unió egyidős a nyugati irányból kifejlődött európai közösségi integrációval, a fejlődésük párhuzamosan haladt előre, sőt sokan – nem is alap nélkül – az EU előképeként, előmodelljeként is próbálják értelmezni a három nyugat-európai állam szorosabbra fűzött együttműködését. Ezzel szemben a „keletiek” kívülről érkezett vendégként, később de iure teljes jogú tagként lettek részesei az integrációnak (EU), amelynek adminisztratív és politikai erőközpontjai mindmáig Nyugat-Európában találhatók (Brüsszel, Strasbourg, Luxembourg és Frankfurt, illetve különösképpen Berlin és Párizs). A volt szocialista országok, amelyeket igazából sohasem tekintettek nyugatról az EU azonos jogokkal, elvi súllyal fellépni képes tagjainak, maguk is igyekeznek a tágabb politikai közösségen belül kialakítani hatékony stratégiai együttműködésüket az elmúlt 10-15 évben felismert közös politikai és gazdasági érdekek jobb képviselete érdekében, mely törekvés és kényszer valószínűleg az elkövetkező időszakban sem fog megváltozni.