Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Behódolás vagy ellenállás?

A mai napig tagadják a valóságot egyes európai államok, ha a hitleri politikával való azonosulásról és a szembenézésről van szó.

Németország (Harmadik Birodalom) és Ausztria egyesülése, Adolf Hitler 1938. március 13-án, Németország Führereként egyesítette a birodalmat a szülőföldjével, az összeolvadást utóbb egy referendum szentesítette. Ausztria független államként megszűnt létezni 1945. április 27-ig. A Németországhoz csatlakozásról Ausztriában népszavazást tartottak volna 1938. március 13-án. Kurt Schuschnigg osztrák kancellár (akinek és elődjének, Engelbert Dollfuß-nak a nevéhez fűződik az 1933-1938-ig tartó ausztrofasizmus) német nyomásra és a belpolitikai viszonyokat látva, elhalasztotta a referendumot és március 11-én lemondott. Március 12-én a német csapatok átlépték Ausztria határát, másnap Arthur Seyß-Inquart vezetésével megalakult az osztrák nemzetiszocialista kormány, amely rögtön elfogadta a csatlakozási törvényt.


A népszavazás megtartására végül 1938. április 10-én került sor, ahol a véleményüknek hangot adók 99,73 százaléka a két ország egyesítése mellett tette le a voksát. Ez utóbbinak a tényét egyes baloldali propagandalapok igyekeznek érthetetlen okból, minden történelmi alapot nélkülözve, cáfolni.

Megjegyzendő, ahogyan arról a hvg.hu cikke szintén beszámol, hogy „a nyolcvanas évek közepéig az országot nemzetközileg Hitler "első áldozataként" kezelték, az a felfogás érvényesült, hogy az osztrák állam - mivel nem is létezett - nem felelős a náci bűnökért. A kollaboránsok és a háborús bűnösök felelősségre vonása jóformán teljesen elmaradt, akárcsak az áldozatok kárpótlása. A nemzetiszocialista múlt tabuját csak a Waldheim-ügy törte meg: Kurt Waldheim korábbi ENSZ főtitkárról 1986-os köztársasági elnökké választása után derült ki, hogy hazudott a múltjáról, Hitler hadseregében volt tiszt, és tudott a nácik által a Balkánon elkövetett háborús bűnökről.”

Adolf Hitler 1938. szeptember 15-én kiáltványban tette közzé, hogy a Szudéta-vidék Németország elidegeníthetetlen része. Az osztrák példával ellentétben Csehszlovákia feldarabolását az 1938. szeptember 29-én a Harmadik Birodalom, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország által aláírt Müncheni Egyezmény készítette elő. 1939. március 15-én létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust, ami félgyarmati helyzetbe süllyesztette Csehországot. A köztársasági elnök, Emil Hácha megtarthatta pozícióját, de az igazi hatalmat a Führer által kinevezett kormányzók (helytartók) gyakorolták. A bevonuló német csapatokat a szudétanémetek kitörő örömmel fogadták. A Beneš-dekrétumok a szudétanémeteket a nemzetiszocializmus minden tettéért, a „kollektív bűnösség” jegyében, brutálisan elítélték, megbélyegezték és elűzték. Megjegyzendő, hogy a Harmadik Birodalom megszáll egy országot/országrészt, amelynek a lakossága/a lakosság egy része örömmel és bizakodva fogadja a németeket, nem sejtve a következményeket.

Szintén a behódolás bizonyos formájaként értékelhető, hogy 1940. június 17-én Henri Philippe Pétain, öt nappal azután, hogy megválasztották a Harmadik Francia Köztársaság (utolsó) miniszterelnökének, fegyverszünetet kötött a németekkel. Ennek értelmében Franciaország délkeleti része fölött kapott hatalmat. A képviselőház, bízva Pétainben, feloszlatta magát és 1940. július 10-én minden hatalmát átadtak a kormányfőnek és az új „Francia Államnak”. Pétain, felszámolva a köztársaság szerinte hibás rendszerét, államfőként irányította” a létrejövő bábállamot és szolgálta ki a Führert. A II. Világháború során az elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények száma a Francia Államban volt az egyik legmagasabb. A Vichy-kormány és a Francia Állam tekintetében említendő esemény kapcsán a történelmi párhuzam alapja a behódolás a Harmadik Birodalomnak és bábállam létrehozása.

1939-ben Németország és Oroszország titkos megállapodást, egy Hitler-Sztálin Paktumot írt alá, melyben megállapodtak Lengyelország felosztásáról. Alattomos manővernek bizonyult, mert Németország korábban szerződés szerint biztosította a lengyeleket, hogy nem támadják meg őket. Ennek ellenére 1939. szeptember 1-jén német katonák vonultak be az országba, és az elkövetkező években megszállták a városokat és szinte az egész zsidó lakosságot kiirtották. Lengyelország déli részén, Oswiecim városa közelében felállították az auschwitzi koncentrációs tábort, ahol 1945-re több mint egymillió embert öltek meg, és ez csak egy volt a sok koncentrációs tábor közül Lengyelországban.

1970. december 7-én hideg, szürke nap volt Varsóban. Ez volt a német kormányfő első látogatása Lengyelországban a második világháború óta, történelmi pillanat, amelyen a nemzetközi sajtó számos képviselője is jelen volt. Aztán hirtelen eltűnt a kancellár.

Elesett, gondolták néhányan, másokban egy esetleges merénylet körvonalazódott. A fotósok tülekedtek, majd látták ahogy Willy Brandt letérdel az emlékmű előtti nedves padlóra. Ez egy olyan gesztus volt, amellyel megbocsátást kért hazája nevében a németek által a második világháborúban elkövetett bűncselekmények miatt. A varsói térdeplő fotó körbejárta a világot, és a két állam közötti megbékélés szimbólumává vált. A gesztus spontán, nem tervezett és ezért annál intenzívebb hatást kiváltó volt.

A lengyel nép elleni hadjárat, a lengyel zsidók kiirtása, Auschwitz, a felkelés kegyetlen elnyomása a varsói gettóban szokatlan teher volt - mondta Brandt, - amelyet magával hozott Varsóba.

A lengyelek példaértékű ellenállása pedig örök mementóul szolgál az utókor számára -tehetjük ezt már mi hozzá büszkén es tisztelettel.