Az Unió jövője szempontjából is károsak az Európai Parlament frakcióinak korrupciós botrányai
Az európai parlamenti választások - a közösségi integráció egyik sikereként - egy olyan eszköz is lehetne, amellyel felszámolhatnák, de legalábbis érezhetően és minimálisra csökkenthetnék az intézményekkel szembeni polgári bizalmatlanságot, ezáltal erősítve az Európai Unió jövőjébe vetett reményt és meggyőződést. Ehelyett sajnos az európaiak jelentős része úgy érzi, hogy az EP-választásokon való voksolással nem lehet érdemi és valódi változást lehet elérni. Az Európai Parlament legfőbb célja a hatékony népképviselet és az EU, mint politikai közösség erősítése kellene hogy legyen, az intézményrendszer működtetői azonban mindig legfeljebb a pénzügyi szabályozás stabilizálását, és az eurózónán, azaz a magországok körén belül eltérő érdekek transzformálását, harmonizációját tekintették a legfőbb feladatának. E hozzáállás hosszú távú következménye a közösségre nézve egy többsebességes Európa létrejötte és végül az Egyesült Királyság távozása lett.
Pedig az Európai Parlamentnek jelentős szerepet biztosítanak az alapszerződések. Az EP kvázi "alkotmányos" erejű, ratifikációs jogkörrel bír, az Európai Unió két jogalkotó testületének egyike. Az EP az Európai Bizottság javaslatai alapján - az Európai Unió Tanácsával együtt - fogadja el az uniós jogszabályokat. Emellett a Parlament költségvetési hatáskörrel rendelkezik, és felügyeli a különböző jogi aktusok végrehajtását.
Mindebből adódóan az Európai Parlament tekintélyének megőrzése alapvető feladat, és erkölcsi kötelesség. Mindamellett az Unió vezető politikusai, közöttük az EP meghatározó képviselői, előszeretettel szokták számon kérni az egyes tagállamokon például a pénzügyi transzparenciát, a korrupció elleni küzdelem helyi hatékonyságát, miközben nekik is komoly felelősségük van a tekintetben, hogy magán az uniós intézményrendszeren belül a kontrollmechanizmusok milyen mértékben, és egyáltalán alkalmasak-e az ilyen típusú visszaélések kiszűrésére. A csalás elleni küzdelem fontosságát a közösségben legfőbb jogalapként az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 310. cikkének (6) bekezdése és 325. cikke is deklarálja.
Az Európai Parlament tekintélyét (ezáltal irányításra való erkölcsi jogát) hosszú ideje pénzügyi botrányok, korrupciós visszaélések tépázzák. 2011-ben például az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) korrupciós vizsgálatot indított négy európai parlamenti képviselő ellen – az érintettek a román Adrian Severin, a szlovén Zoran Thaler, az osztrák Ernst Strasser és a spanyol Pablo Zalba Bidegain voltak (utóbbi képviselőt végül felmentették a jogsértés vádja alól, mivel mégsem fogadott el pénzt). A vizsgálat azután indult, hogy a Sunday Times egyik cikke azt állította: anyagi eszközökkel próbálták meg velük befolyásolni uniós jogszabályok elfogadását. A lap újságírói ugyanis magukat lobbistának kiadva, hatvan EP-képviselőhöz fordultak, és jelentős pénzekért cserébe segítséget, illetve szavazatokat kértek tőlük bizonyos módosító indítványok benyújtására vagy támogatására. A korrupciós botrányban érintett két kelet-közép-európai EP-képviselő az európai szocialistákhoz, míg az osztrák Strasser a néppártiakhoz tartozott.
Ugyancsak nem épp a bizalmat erősíti, hogy a legutóbbi befejezett (2014-19-es) ciklusban hat európai parlamenti képviselő éves fizetésének legalább kétszeresét kereste meg az EP-n kívüli mellékállások segítségével. Az adatok szerint a legjobban fizetett EP-képviselő a litván Antanas Guoga, online pókerkirály volt - liberális, újabban munkáspárti politikus -, aki EP-s fizetésén túl 2018-ban több mint hárommillió euró pluszbevételre tett szert összesen tizenhét (!) mellékállása révén.
A belga liberális politikus, Guy Verhofstadt és Nigel Farage, a brit UKIP párt valamikori vezetője egyaránt 420-420 ezer eurónyi mellékbevételre tett szert 2018-ban. Ami Verhofstadtot illeti, korábban az úgynevezett Paradise-iratokból derült ki, hogy az Exmar-csoportnál (ahol hat évig igazgatósági tag volt) egy limitált tevékenységű bermudai cég is működött, és hogy elvileg Verhofstadtnak is tudnia kellett a cégcsoport offshore érdekeltségeiről. A politikust egy csaknem 13,4 millió dokumentumot tartalmazó adatbázis buktatta le (ezeket nevezi a nyugati sajtó Paradise-iratoknak), és az adattengert a német Süddeutsche Zeitung napilapnak szivárogtatták ki 2017 őszén. Guy Verhofstadt egyébként 2009-től 2019-ig, azaz egy teljes évtizeden keresztül volt a liberálisok EP-frakcióvezetője.
A brüsszeli liberálisok a 2019-es EP-választásokhoz közeledve egyre mélyebbre süllyedtek a korrupciógyanús ügyek mocsarában. Azon év márciusában ugyanis még a jobboldali elhajlással nem vádolható Le Monde és France 2 médiumok is, a saját vizsgálódásaik alapján feltárták, hogy az Európai Parlament liberális ALDE-csoportosulása 2014 óta 425 ezer eurót (480 ezer dollárt) fogadott el a Google, a Microsoft és a Bayer nagyvállalatoktól az éves konferenciáihoz. Az ilyen szponzorálás Franciaországban és sok más európai országban illegális lett volna, de az Európai Unió legmagasabb szintjein megengedett - ezt a szomorú tényt kellett akkor rögzítenie az újságíróknak.
Az Európai Néppárt európai parlamenti képviselőcsoportjának német vezetője, Manfred Weber 2019-es adatok szerint bérlési támogatásként havi 4332 euróhoz, azaz hozzávetőleg egymillió 800 ezer forinthoz jutott, ugyanis minden hónapban ennyit kaptak az EP-képviselők általános költségtérítésként. Az EP-iránymutatás szerint ez az összeg legelsősorban (képviselőnként) egy hivatalos iroda fenntartásának költségeit fedezi, igaz, ezzel elszámolni nem kell, vagyis erre vonatkozóan számlákat nem kérnek a képviselőktől. Weber a szabályozás adta mozgásteret ki is kihasználta, és a bajorországi (wilderbergi) családi házát jelölte ki pártirodaként, így az elvileg irodabérlésre szóló költségtérítés jelentős részét megtarthatta magánál. Korábbi számítások alapján, 2004-től 2019-ig számított tizenöt képviselői év, azaz 180 hónap alatt - a havi térítés felét számítva neki "megtakarított" bérleti költségként - száznyolcvanszor 2150 euró, mai árfolyamon mintegy 155 millió forintnak megfelelő összeg ütötte Manfred Werber markát.
A korrupciós és költségtérítés-trükközési ügyek valamennyi meghatározó EP-frakciót érintették az elmúlt éveiben, így például a mostanság magukat frakciónevükben is progresszívnek mondó szocialistákét, az Európa megújulását hirdető liberálisokét vagy épp a valamikori értékeit feladó, meghanyatlott tekintélyű, és immár erősen fogyatkozó Európai Néppárt képviselőcsoportját is. Meghatározó vezetőik több esetben személyükben is érintettek az elszámolási, illetve a néha a szabályok miatt is könnyen kivitelezhető trükközésekről szóló ügyekben. A hatalmában dőzsölő brüsszeli politikai "elit" legsúlyosabb felelőssége pedig az, hogy ilyen fals hozzáállással miként is képes egybentartani az Európai Unió politikai és választói közösségét a mai vészterhes időkben.