Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Az izraeli igazságszolgáltatási reform teljesen ésszerű

2018. július 19-én Izrael parlamentje, a Knesszet elfogadta a nemzetállami törvényt (hivatalos megnevezéssel „Alaptörvény: Izrael – A zsidó nép nemzeti állama”). Ebben rögzítette a törvényhozó azt az alapállítását, hogy Izrael „a zsidó nép nemzeti otthona”, és ezt az alapvetést mélyebb szimbolikájában és kontextusában is igyekezett kibontani. De mi a törvény igazi üzenete, és hozott-e érdemi változást alkotmányos vagy demokratikus tekintetben? 

A nemzetállami törvény legfőképpen: a zsidóság, a zsidó nemzet önmagához és a világhoz, egyetemességhez való viszonyát fogalmazza meg, tiszteletben tartva Izrael állam nemzeti-vallási és polgári-szekuláris hagyományait, az Izraeli Függetlenségi Nyilatkozat eszmei alapjait. A jogszabály azt is célozta, hogy az emberi és kisebbségi jogok szempontjait is figyelembe véve, nemzeti alapon kísérelje meg Izrael identitásának újradefiniálását. A nép és a többség uralmának alapelve azon felfogás, amely a demokrácia leglényegét jelenti: Izrael is, mint minden demokrácia, a nép közvetett részvételére építi politikai berendezkedését, ahol tehát nem a közvetlen néphatalom, hanem az állami közhatalom választásának a legitimációja, a nép többségének szabad felhatalmazása biztosíthatja csak a demokratikus kormányzás jogalapját. 

Benjamin Netanjahu miniszterelnök a témában kifejtett álláspontja jól átgondolt alapkoncepciót tükröz; szerinte a demokrácia megfelelő működéséhez egyensúlyra van szükség a három hatalmi (kormányzati) ág, azaz a törvényhozó, a végrehajtó ág és az igazságszolgáltatás között. Úgy látja: Izraelben ez az egyensúly kikerült a megfelelő pontról, ezért arra törekszenek, hogy visszahelyezzék oda.

Mint már utaltunk rá, ma Izrael az Egyesült Királyság és Új-Zéland mellett a világ három azon államához tartozik, ahol nincsen egységes, kodifikált alkotmány. Izrael ugyanakkor nagy súlyt fektet az emberi jogok kérdésére, ennek jegyében is egészítették ki 1992-ben Izrael alkotmányos szabályozását az alapvető jogok védelme tekintetében a foglalkozás szabadságára, valamint az emberi méltóságra és szabadságra vonatkozó fontos törvények révén. Utóbbi jogszabályokat az izraeli jogban az alaptörvények (angolul Basic Laws) körébe tartozónak tekintik.

Az egyik gyakori magyarázat Izrael alkotmányának hiányára az, hogy az ultraortodoxok eleve tiltakoztak egy ilyen dokumentum megalkotása ellen, miután szerintük a Tórát a modern Izrael alkotmányának kell tekinteni. De van olyan nézet, amely szerint Izrael alapítóatyja, David Ben Gurion volt az, aki elvetette az alkotmány ötletét, azzal érvelve, hogy a fiatal izraeli nemzet a progresszív szocializmus társadalmi modelljét követi, ezáltal nincs szüksége ilyen merev jogi, alkotmányos dokumentumra.

Ez az alkotmányos vita azóta tart, hogy az 1990-es évek elején markánsan hatalomkorlátozó, bírói út révén elkezdték érvényteleníteni a Knesszet törvényeit anélkül, hogy erre egyértelmű alkotmányos felhatalmazás lett volna. A mögöttes probléma az, hogy az igazságszolgáltatás elvileg nem is nyilváníthatna joggal egy törvényt „alkotmányellenesnek”, mivel Izraelnek nincs külön írott, kartális alkotmánya. Ezen érvelés szerint nincsenek alkotmányban rögzített fékek és ellensúlyok, amelyek szabályoznák a jogalkotó és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolatot.

Ami a politikai kiindulópontot illeti, Izraelben a legutóbbi választásokon a konzervatív és vallásos pártok szövetsége többször is szilárd többséget szerzett a baloldali, liberális és szekularista alternatívákkal szemben. Az ország demokratikus preferenciája tehát félreérthetetlen volt.  A Likud Párt vezette jobboldali tömb a kampányok során minden alkalommal kiemelt kérdésként és ígéretként foglalkozott az igazságszolgáltatási rendszer reformjával.

Mindez nem meglepő, hiszen a reformokról szóló viták nem újkeletűek az országban, az izraeliek már régóta nyugtalankodnak bírósági rendszerük miatt. Ennek gyökere a jogalkotói és az igazságszolgáltatási funkciók közötti hatalommegosztás.

A kérdésben megnyilvánult a tekintélyes, Egyesült Államokban élő Dov Fischer rabbi is, aki, Az izraeli legfelsőbb bíróság reformja teljesen ésszerű című írása elején hangsúlyozta, hogy az izraeli igazságszolgáltatás reformjának témáját nem csupán rabbiként közelíti meg, aki 40 évet foglalkozott zsidó közpolitikai kérdésekkel, hanem olyasvalakiként, aki 20 éves jogászprofesszorként, az USA egykori jogi hivatalnokaként dolgozott. Szerinte egy nyugati demokráciában egyetlen másik legfelsőbb bíróság sem biztosíthat egyoldalú blokkoló hatalmat bíróinak. Az Egyesült Államokban például a demokratikusan megválasztott elnök jelölést terjeszt elő a nép által megválasztott szenátusnak tanácsért és hozzájárulásért. Így a nép választott képviselői teljes ellenőrzést gyakorolnak, és nem pedig egy senki által meg nem választott bírói testület gyakorol teljhatalmat. Fontos azonban álláspontja szerint, hogy ne keverjük össze az amerikai és az izraeli rendszert. Amerika demokráciája alkotmányos struktúrára épül. Amikor törvényeket hoznak, azokat megsemmisíthetik, ha „alkotmányellenesnek” találják, a bíróság szervezetrendszere pedig alkotmánymódosítással megváltoztatható. A jogászprofesszor rabbi arra is felhívja a figyelmet, hogy semmi különösebben szélsőséges nincs az izraeli kormány reformjavaslatában. Ráadásul az e reformok elleni hisztérikus tiltakozások képmutatóak. Ha egy jobboldali Legfelsőbb Bíróság ilyen egyoldalú felhatalmazást tulajdonított volna magának, majd ezt a hatalomátvételt arra használta volna fel, hogy a következő fél évszázadban durván átfusson a Kneszeten, akkor a baloldal most követelné ezeket a reformokat. 

Ahogy arra Fischer is utal, Izraelben a Legfelsőbb Bíróság egy korábbi főbíró, Aharon Barak hatáskörtúllépő ténykedésének eredményeként, egyoldalúan átvette a (politikai) hatalmat a törvényhozástól. Barak alatt - aki 1978 és 1995 között a bíróság tagja, 1995 és 2006 között pedig elnöke volt - ugyanis a bíróság felhatalmazta magát arra, hogy törvényeket írjon felül, és saját törvényeket alkosson olyan általa kreált, absztrakt fogalmak alapján, mint az "ésszerűség". Ennek következtében (szinte) bármi, ami a bírák egy kis csoportja számára "ésszerűnek" tűnik, - a választópolgárok részvétele nélkül - joggá válhat, kiüresítve és leváltva így a nép által demokratikusan megválasztott Knesszetet, amelyet Fischer egyébként felháborítónak tart. Barak ennek kapcsán korábban a következőket írta: „A legfelsőbb bíróság bírája nem tükör. Művész, aki saját kezűleg alkotja meg a képet. Jogalkotást végez – bírósági jogalkotásban vesz részt. A bírói kreativitás – a bírói jogalkotás – magának a jognak a természetessége. A törvény belátás nélkül, test lélek nélkül. A bírói kreativitás a jogi lét része. Az ilyen kreativitás – bírói jogalkotás – a Legfelsőbb Bíróság feladata.” Emellett a bíróság felhatalmazza a hivatalban lévő bírákat arra is, hogy megvétózzák a saját bíróságuk jelöltjeit.

A reform támogatói szerint ezeket a bírókat nem választották meg semmilyen választási folyamatban, így felelősséggel csak saját maguknak tartoznak (a választóknak nem), ami erősen kérdésessé teszi az esetleges blokkolások létét. Másrészt a kinevezésekkel foglalkozó testületben - a bírók előtt - praktizáló ügyvédek is részt vesznek, amely nyilvánvaló összeférhetetlenséget eredményez. Azt szintén megjegyzik, hogy az amerikai demokrácia mindezt nem tűrné el, sőt, a nyugati demokráciák egyetlen más legfelsőbb bírósága sem biztosít egyoldalú blokkolási jogkört a bíráknak. Ahogy arra Dov Fischer is emlékeztetett, az Egyesült Államokban például a demokratikusan megválasztott elnök a nép által megválasztott szenátus elé terjeszti a jelöléseket, hogy az tanácsát és hozzájárulását adja azokhoz, így végeredményben a nép választott képviselői gyakorolják a teljes ellenőrzést, nem pedig egy meg nem választott bírói testület.

A javasolt reformok értelmében az izraeli Legfelsőbb Bíróság továbbra is tárgyal majd fellebbezéseket, a változás, hogy a bírák kinevezése kapcsán - az ügyvédi kamara, illetve a Legfelsőbb Bíróság bírái helyett - a választott tisztségviselők szerepének növelésére törekszik. A bírák még arra is jogosultak maradnak, hogy egy meghatározott többséggel („szupertöbbség” = egyes javaslatok szerint 15 bíróból 12 egyetértése) megsemmisíthessenek törvényeket. (A baloldal hirtelen 13-15 bírót akar a Bíróságba - és a hivatali idő korlátozását is - miután korábban boldogan támogatta a jelenlegi rendszert, amíg azt ők uralták.)

A bíróságnak azonban nem lesz többé lehetősége a magának kreált "ésszerűség" homályos fogalmának egyoldalú alkalmazására, vagyis véleményének tényleges, hivatkozható jogszabályokon kell alapulnia, a Knesszet viszont felhatalmazást kap arra, hogy abszolút többséggel felülbírálja a Legfelsőbb Bíróság azon döntéseit, amelyeket nem szupertöbbséggel hoztak, a törvényhozás ellenőrzői pedig maguk a szavazók, akikkel szemben viselniük kell a politikai felelősséget és ez nem kevésbé gyökerezik a demokratikus értékekben, mint az amerikai Legfelsőbb Bíróság modellje.

Így összességében – utalva Dov Fischer jogászprofesszor, rabbi vonatkozó gondolataira is – minden jel arra utal, hogy - Magyarországhoz hasonlóan - Izraelben sem volt elég több, egymást követő demokratikus felhatalmazás ahhoz, hogy a jobboldal ellenfeleit visszatartsa a demokrácia rágalmazásától.