Az amerikai közszolgálati média és a függetlenség mítosza – 1. rész

A hetvenes évek elején, nem sokkal az amerikai közszolgálati műsorszolgáltatás (röviden PBS) létrehozása után, egy fiatal, harmincas éveit taposó ügyvéd, bizonyos Antonin Scalia – a szövetségi Legfelsőbb Bíróság későbbi ikonikus tagja – ekként figyelmeztetett: a konzervatívok „jelentős társadalmi következményekkel járó, hosszú távú problémával szembesülnek” majd a kormányzat által finanszírozott, a nagy-britanniai BBC-hez hasonló műsorszórási rendszer kidolgozása révén.

Teljes angol neve Public Broadcasting Service: ez az ország nagy részén elérhető, az USA legelterjedtebb közszolgálati televíziós csatornája. Nem tartozik a négy legnézettebb televíziós hálózat (CBS, NBC, ABC, Fox) tagjai közé.

 A műsoridőt többnyire híradások, oktatóműsorok, dráma- és vígjátéksorozatok ismétlése tölti ki. A szombat reggeli műsorblokk a rajzfilmeket sugárzó PBS Kids, amely szórakoztató, oktató jellegű programokat nyújt a gyerekek számára.

A PBS jórészt a kulturális közszolgálatot testesíti meg, mégpedig egy kulturálisan baloldali vonásokat mutató értékösszesség megjelenítése révén. Ezt a tendenciát csak tovább erősítik a magáncsatornák; itt érdemes megemlíteni a gyerekeknek szóló Nickelodeont, amely már kiskorban megalapozza ezt a fajta szocializációt. 1980 után tört be a köztudatba Ted Turner CNN-je, amely a műholdas technológiával az első világszerte elérhető hírcsatorna lett. 1981-ben indult az MTV (Music TV), amely a zenei világ keltette érzéseken, hangulatokon keresztül – dalszövegek segítségével – ad át gondolatokat, és igyekszik identitást teremteni. A MTV-nek idővel egyre több regionális változata jött létre.

 A PBS közszolgálatisága az elmúlt évtizedek során a külvilág szemében is plurálisnak elismert médiakörnyezetben bontakozott ki, saját tevékenységét a sokszínűség eszményének előtérbe helyezésével kifejtve. Ennek szellemi alapját az 1967. évi amerikai közmédia-törvény (Public Broadcasting Act of 1967) vetette meg az „alternatívát nyújtani” elvárással. A sokszínűség meghirdetése ellenére idővel mégis a kulturális hegemónia nyert mind jobban teret, mégpedig – a mainstream, kulturálisan liberális és baloldali nézőpontok támogatásával szemben – a markánsan konzervatív vagy keresztény szellemű vélemények és álláspontok visszaszorítása, illetve ezek diszkreditálása révén.

 A politikai egyoldalúságra való erős hajlam például az interjúk, debattok alkalmával is jól láthatóan megjelenik. Például a PBS Newshour riportere aszerint viszonyul a vendégeihez, hogy azok mely pártot képviselik; sokkal élénkebb és többször vág közbe, vitatkozóan, ha például a republikánus John Barrasso wyomingi szenátort kérdezi, mint akkor, ha például a New York állambeli demokrata szenátor, Chuck Schumer vagy a szintén demokrata képviselőházi elnök, Nancy Pelosi az interjúalanya.

A konzervatív, republikánus vendégnél nagyobb az esély, hogy egy ponton türelmetlenül félbeszakítja, és egyszerűen nem engedi neki, hogy az illető a maga gondolatmenetét végigvigye, és így válaszoljon a kérdésre, miközben egy demokrata pártinak sokkal több időt hagy erre. Így látszik, hogy az újságíró melyik oldalhoz áll pozitívan, és melyikhez jóval negatívabban. A konzervatív nézők gyakori panasza különböző fórumokon – ha a PBS-ről fejtik ki a véleményüket –, hogy republikánus kormányzatok idején a társadalmi vagy akár földrajzi, fizikai eseményeket (pl. időjárási esemény, faji összecsapások vagy fegyveres konfliktus, nemzetközi diplomáciai helyzetből adódó feszültség) nagyobb valószínűséggel próbálnak visszavezetni a szövetségi adminisztrációra, mint például az Obama-terminusok időszakában. A PBS Newshour közszolgálati televíziós műsorát a kiegyensúlyozottság, a korrekt tudósítások tekintetében tehát számos kritika éri, miközben a műsort részben az adófizetők, a nézők – legyenek bármely párt szimpatizánsai – finanszírozzák.

 Egy másik, hasonló okok miatt gyakran kritizált PBS-program az Amanpour & Company című késő esti, globális ügyekkel foglalkozó interjúsorozat, amelyet Christiane Amanpour vezet, és amely a republikánus irányultságú nézők egy része szerint talán még elfogultabb nézőpontot jelenít meg. Az adásonként egyórás műsorprogramot 2018. szeptember 10-én indította el a PBS, a balliberális CNN International Amanpour című műsorának bővített változataként, a New York-i WNET stúdiók tudósítói által készített interjúkkal kiegészítve.

 Amanpour PBS-programja a 2020-as elnökválasztás előtt teret adott azon elszánt kísérlet szereplőinek, amelynek lényege, hogy michigani kormányzói szinten próbálták demokraták a helyi republikánusokat Trump ellen fordítani, hogy így javítsák esélyeiket a csatatérállamban. Ehhez a közszolgálat asszisztált, míg ugyanakkor soha nem készült interjú republikánussal vagy olyan csoporttal, amely Bidennel szemben igyekezett hasonló törekvéseket megvalósítani.

A NewsHourt az élő adások mellett a riportjai miatt is érték kritikák, így például a PBS 2016 márciusában kommentár nélkül – hírműsorba ágyazottan – adásba került riportja miatt, amely a Donald Trump republikánus jelölt kampányában önkéntesként dolgozó észak-karolinai Tilly család mindennapjait mutatta be olyan módon, hogy rasszistának sejtesse a Trump mögötti támogatók egy részét. A harminchárom éves családtag, Grace Tilly tetoválásait (például kelta kereszttel) igyekeztek manipulálni a nézőket, legalábbis némi bizonytalanság fenntartásával, noha valójában nem rasszista jellegű szimbólumokról volt szó.