Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

A lengyel Alkotmánybíróság döntése újabb fejezet a szuverenitásért folytatott Unión belüli küzdelemben

Az Európai Unióról szóló szerződés értelmében „a hatáskör-átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

Tehát a nemzetek szuverenitását az európai jogrendnek deklaráltan kötelessége tiszteletben tartani, az semmilyen eszközzel és semmilyen intézmény által nem megkerülhető vagy átugorható. Valójában azonban az uniós szabályok - mint ahogy azt hazánk esetében is számos alkalommal megtapasztalhattuk - ezen határokat közvetve-közvetlenül átlépve igyekeznek maguknak elsőbbséget kiharcolni, mely jelenség lassan mindennapossá válik.


A lengyel Alkotmánybíróság a tegnapi nap folyamán azonban világos választ adott a bújtatott szuverenitás-felszámoló törekvésekre, amikor kimondta, az uniós tagságból sem az nem következik egyenes arányosan, hogy az uniós jog minden területen megelőzi a nemzeti jogot - ezáltal megfosztva a tagállami szuverenitást legfontosabb eszközétől -, sem az, hogy az uniós intézményrendszer fórumai a tagállami fórumok felett állnának. A testület rögzítette, ezen hajlandóságok ellentétesek a lengyel alkotmánnyal. Az ügy eredője az volt, hogy az EU ismételten a tagállami szuverenitás részét képező területen (igazságügy) kívánt beleszólni a lengyel állam életébe, éppen ezért Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök a kérdés eldöntésében kompetenciával rendelkező nemzeti Alkotmánybíróság felé fordult, hogy az végérvényesen határozzon az uniós jog- és intézményrendszer elsőbbségének kérdésében. A kormányfő indítványa a Bíróság hatásköreinek, a lojális együttműködés elvének és a szuverenitás kérdésének vonatkozásában kívánt világos válaszokat kapni. 

Az uniós jog primátusának kérdése vissza-vissza térő konfliktusforrás a szuverenitásukért kiálló nemzetállamok tekintetében, ugyanis a jogállamisághoz hasonlóan, ebben a jogkérdésben sem áll rendelkezésünkre egzakt, univerzális válasz. Túl azon, hogy a varsói testület határozata ismételten felhívja a figyelmet az uniós jog- és intézményrendszer hiányosságaira, mindemellett a tegnap meghozott döntés és az annak következtében kialakuló (jog)viták egy régóta húzódó problémára adhatnak választ: az uniós jog a nemzeti jogok felett áll-e, ha igen, akkor azon területeken is, melyeknél a tagállamok nem éltek a hatáskörátruházás eszközével, végezetül pedig, hogy a nemzeti alkotmányok sérthetetlenségét tiszteletben kell-e tartania az európai jogrendnek.

 A probléma eredője, hogy bár ez kimondva sehol sincs, az unió intézményei következetesen azt vallják, az uniós jog nemzetek feletti, amögött meg kell hátrálniuk a nemzeti jogrendszereknek. Mi sem szemlélteti jobban ezt a felfogást, hogy a lengyel döntés következtében példátlan felháborodás alakult ki az uniós intézményrendszer berkein belül. Egyes képviselők hitelesség vesztésről beszéltek, a Bizottság pedig egyenesen aggályosnak nevezte a nemzeti testület szuverén döntését, majd ezzel a lendülettel ismételten önhatalmúlag rögzítette az uniós jog mindenek felettiségét. 

Pedig, ha részletesen megvizsgáljuk a kérdést érintő nemzeti szabályozásokat, akkor egyértelmű tagállami állásponttal találkozunk a két jog viszonyát illetően. A német jogtörténetben a Solange I, valamint a Solange II ítéletek meghatározóak az uniós jog pozícióját illetően, és bár utóbbi ítélet valamelyest enyhébb álláspontot fogalmazott meg, azonban továbbra is megőrizte az uniós jog primátusával szembeni alkotmányos fenntartását. Emellett rögzítette, hogy a közösségi jog nem juthat érvényre a német alkotmány által rögzített feltétlen érvényesülést kívánó alapelvek rovására. A német AB később azt is deklarálta, hogy a hatáskör átruházás jogosítványa szigorúan tagállami kézbe tartozik. Az olasz jogrend szintén világos követelményeket támaszt az uniós joggal szemben, kimondva azt, hogy annak minden esetben tiszteletben kell tartania az ország alkotmányos identitását és alkotmányos rendjét. A fentiekhez hasonlóan nem ismeri el a közösségi jog primátusát a francia alkotmány sem. 

Hazánk esetében az Alaptörvény világosan fogalmaz, amikor kimondja, hogy Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján - az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig - az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja. Azonban e bekezdés szerinti hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát. Az Európai Unió joga csak és kizárólag ezen keretek között állapíthat meg általánosan kötelező magatartási szabályt.

A közösségi jog pozíciójának univerzális bizonytalansága és az uniós intézményrendszer belül ennek kapcsán tapasztalható durva hiányosságok a korábbi kvóta határozattal összefüggésben mutatkoztak meg leglátványosabban. A Tanács által elfogadott határozatot ugyanis kizárólag a csoportos kiutasítás tilalmának megszegésével lehetett volna végrehajtani, ez a fajta hatáskörgyakorlás azonban sértette volna az alaptörvény vonatkozó cikkében rögzített alapvető jogokat és szabadságokat, melyre deklaráltan nem kerülhet sor. Ennek ellenére jól emlékezhetünk milyen nemzetközi hangulat fogadta Magyarországot az ügyben. 

Mindezek alapján jól látható, hogy az uniós intézményrendszernek a kérdésben tanúsított – indokolatlan - magabiztossága ellenére, mennyi bizonytalanság övezi még az uniós jog és a nemzeti jog viszonyát. Természetesen az uniós intézmények által elfoglalt pozíció tudatos, nyíltan valószínűleg sosem tudnák a közösségi jog megkérdőjelezhetetlen elsőbbségének akaratát keresztülvinni a nemzetállamokon, így lassú víz partot mos alapon igyekeznek elérni céljukat, olykor-olykor akár megkérdőjelezve a tagállami fórumok szuverén döntéseinek létjogosultságát. Mindazonáltal, ha a Bíróság és a Bizottság a jövőben is folytatja túlterjeszkedő magatartását, nem lenne meglepő, ha gyakrabban találkoznánk a lengyel döntéshez hasonló helyzetekkel.