A külső gazdasági befolyás és a belső politikai korrupció szorításában az Unió munkaerőpiaci startégiája

I. Alapvetés

A 2015-ben tetőfokára hágó európai migrációs válság kapcsán megkerülhetetlen Európa, elsősorban az Európai Unió vezetőinek erkölcsi és politikai felelőssége. Kezdve azon, hogy milyen felelősség terheli Európát és a nyugati-transzatlanti világot a közel-keleti és afrikai konfliktusok eszkalálódásában, vagy akár azok egy részének előidézésében is. A térség destabilizálásában fontos mérföldkő volt az iraki háború, melynek eredményeként irakiak milliói menekültek el a szomszédos Szíriába. Nyugati segédlettel buktatták meg Szaddám Huszeint, és megbukott Tunéziában 23 év elnökség után Ben Ali köztársasági elnök is. A Kadhafi vezette szekuláris diktatúra összeomlása nyomán szétesett Líbia is, és ennek következményeként az ország migránsok és menekültek milliói számára lett szabad „átjáró ház” Európa irányába. Az arab tavasz tüntetéshullámai nem kímélték Szíriát sem, ahol a kirobbant polgárháborús konfliktus kezelésében a nyugati segítség eddig sajnos eredménytelennek bizonyult. A problémagóc természetesen összetett: a térség két fontos államának, a siíta Iránnak és a szunnita Szaúd-Arábiának az egymással való hatalmi vetélkedése is végig ott feszül az események hátterében.

Irak, Afganisztán és az arab tavasz együtt vezettek el addig a helyzetig, hogy a fegyveres konfliktusok és a jelentős részben ezek miatt is jelentkező gazdasági nehézségek – valamint egyes felelős nyugati politikusok olykor nem kellően átgondolt nyilatkozatai – útra sarkallják emberek százezreit és millióit elsősorban Afrikában és a Közel-Keleten. A nyugati politikai elit nem következetes fellépése – vagy ha úgy tetszik: következetesen rossz megközelítése – csak nehezíti a már most is egyre tarthatatlanabb válsághelyzetet.

Maga az Európai Unió is végletesen megosztottnak megmutatkozik a kérdésben: már a diagnózis felállításában sincs igazi egyetértés, hogy lenne akkor megegyezés a megoldást illeőtően? Az Unió keleti fele – különösen a visegrádi négyek – egészen más álláspontot képviselnek, mint a nyugati tagállamok – és különösen a 2015-ös migrációs válság fokozódásában jelentékeny szerepet játszó Németország. Európa legnagyobb gazdasága ugyanis a rossz demográfiai mutatók nyomán jelentkező gazdasági-munkaerőpiaci gondjait évi több százezer migráns befogadásával kívánja orvosolni, és saját céljai elérésének érdekében az egyoldalú nyitás politikájához folyamadott. Felfogását pedig az egész Európai Unióval jóváhagyatná egy minden tagállamra kötelező kvótarendszerrel. Sem más uniós tagállamokra, sem saját tartományai és városai befogadóképességére nem volt akkor tekintettel, noha utóbbi a helyi rendőrség szerint számos településen is elérte felső határát.

Ezzel szemben Kelet-Közép-Európa nem a kontinens bevándorlókkal és migránsokkal való elárasztásában látja a jövőt. Miközben Nyugat-Európa alapvetően a migráció humánus menedzseléséről beszél, a „visegrádi” álláspont szerint elsősorban ellent kell állni a migrációs nyomásnak. Ahogyan Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke márciusban egy brüsszeli sajtótájékoztatóján fogalmazott: „A mi célunk nem az, hogy rendezett körülmények között behozzuk a migránsokat Európába, a mi célunk az, hogy ne jöjjenek be a migránsok Európába, vagy ha valaki beengedi őket Európába, utána ne akarja a nyakunkra küldeni őket.”

II. Munkaerő, migráció, reguláció: mit tehet az Európai Unió?

Az Európai Parlament baloldali többsége az utóbbi években azt kívánta elfogadtatni Európa közvéleményével, hogy a törvénytelen módon, főként embercsempészek által az EU területére szállított bevándorlók befogadásával kapcsolatban nem az egyes nemzetállamok polgáraié lehet a végső, döntő szó. Azt is sugallják, hogy van egy mindenek feletti, szupranacionális „rend”, amely miatt nem a tagországok szintjén dönthető el elsősorban – és figyelembe véve a polgárok érdekeit – az életük addig megszokott jellegét is érintő, beáramlani segített népességmozgások ellenőrzése, illetve adott esetben ezek megakadályozása (legalább népi konzultáció alapján). A politikai és gazdasági akarat mellett azonban külön érdemes szólni a szabályozó jogi környezet jelentőségéről. Mit tehet az Unió, illetve annak tagországai az utóbbi évtized tapasztalatainak fényében?

Az egyik legfontosabb kiindulási szempont, hogy olyan új közösségi szabályozást szükséges bevezetni, melynek alapján a (harmadik országbeli) bevándorlókra, mint munkahelykeresőkre kell tekinteni. Ez lehetővé tenné a szükséges skill-ek (képességeik) felmérését még hazájukban – munkavállalói toborzóirodák segítségével –, majd kétoldalú szerződés ajánlásával történhetne a munkaerő-behozatal az Unió területére. Mindez segíthetné a munkaerő-exportáló országban a szakmai előképzés biztosítását is.

A kétoldalú szerződések határozatlan időre szólnának, és az azokban foglalt következmények mellett, mindkét részről felmondhatók lennének, azonban – mivel ideiglenes munkavállalást érintene – a cégek, intézmények saját nevében megkötött, de az adott tagország jogszabályait figyelembe vevő szerződés megszűnésekor a munkavállalónak vissza kellene térnie hazájába. Olyan munkaszerződés kötésére van szükség, amelyek biztosítja, hogy az adott munkavállaló visszaküldött pénzbeli segítséggel támogatni tudja a hozzátartozóit. Ennek megvalósításához az is kellene, hogy az EU tagországai – a cégek és az intézmények bevonásával – teljeskörű felméréseket végeznének a saját munkaerő-szükségletükről.

III. Külső nemzetközi érdekek és politikai korrupció

Tény, hogy sajnos a közösségi szabályozás az elmúlt években nem a fentebb kifejtett irányba haladt. A harmadik országbeli állampolgárok magas szintű képzettséget igénylő munkavállalás céljából való belépésének és tartózkodásának feltételeiről szóló 2009/50/EK irányelv „uniós kék kártyát”, azaz gyorsított eljárást vezetett be, a harmadik országbeli munkavállalók számára – kedvező feltételek mellett – különleges tartózkodást és munkavállalási engedélyt biztosítva. EU Kék Kártya (ma is létező jogintézmény): a legális bevándorlás ösztönzésére az Európai Parlamentnek és a tagországok kormányait képviselő tanácsnak el kell fogadni az uniós kékkártyára irányuló bizottsági javaslatot, utóbbival a cél egyértelműen gazdasági migránsok becsábítása, mivel a mostani szabályok szerint nem kaphat EU Kék Kártyát az a harmadik országbeli, aki a menekültügyi hatóságtól menekültként való elismerését kérte, vagy a menekültügyi hatóságtól ideiglenes vagy kiegészítő védelmet kért; aki menekültként elismert, vagy ideiglenes, vagy kiegészítő védelemben részesített; valamint a befogadott sem → így egyértelműen gazdasági, munkaerő-piaci megfontolások vannak a „népességimport” hátterében

A Bizottság 2016 nyarán javaslatot tett a rendszer még liberálisabb szellemű felülvizsgálatára, ideértve a kevésbé szigorú fogadási kritériumokat, az alacsonyabb bérküszöböt vagy például a bevándorlók családegyesítésével kapcsolatos jobb rendelkezéseket.

A szabályozási környezet migrációpárti kialakításához a nemzetközi intézmények is próbálnak segítéséget nyújtani (ennek példája az ENSZ tagállamainak többsége részéről, egy marrakesh-i kormányközi konferencián Marokkóban, 2018. december 10-én elfogadott globális migrációs csomag).  Ugyanakkor a valóban menekülteket (éppen az ENSZ szabályai szerint) az először határain átengedő országban lenne szükséges nemzetközi felügyelet mellett, igazolvánnyal és státusz megjelöléssel minősíteni, és így az Unió tagországai sem válhatnának tranzitországgá. Az EU-n belüli szolidaritás jegyében, csak kétoldalú szerződések alapján volna lehetséges a kiemelt segítség nyújtása.

Ugyanakkor nem támogatható az a 2015 óta több uniós intézmény által is erőltetett megoldási út (és a gyakorlatban már megbukott kísérlet), amely tagállami elosztási kvótákon alapulna a befogadni javasolt menedékkérők (migránsok) kvázi mégis kötelező befogadása tekintetében. Ennek egyik fontos előzménye, hogy az EU belügyminisztereinek tanácsa 2015. szeptember 22-én minősített többséggel elfogadta – az Európai Bizottság által korábban javasoltan – 120 ezer menedékkérő Görög- és Olaszországból más EU-tagországokba való áttelepítését. Az ún. kvótavita éveken keresztül élesen megosztotta az Európai Uniót, sőt, Magyarországon – eddig egyedüli uniós tagállamként – 2016 októberében országos népszavazást is rendeztek ebben a kérdésben.