Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

A jogállamiság sajátos formái – monarchiák az Európai Unióban

Belgiumban a miniszterelnököt a király időhatár nélkül nevezi ki.

A monarchia ma Európában már nem a klasszikus értelemben vett változatot jelöli, hanem annak modern, alkotmányos monarchikus válfaját. Bár a legtöbb európai uralkodó kezében formálisan van hatalom és a kormány egyes államokban – de iure – az uralkodó nevében kormányoz, Európa-szerte ma már az uralkodó nem alakítja személyesen a politikai közéletet, és többnyire nem is ő választja ki a kormányzati vezetőket.


Az uralkodó mint államfő ezekben a monarchikus berendezkedésekben a nemzet egységét hivatott megtestesíteni, ugyanakkor egy alkotmányos monarcha rendelkezhet olyan, nem pusztán formális jogokkal is, mint például a törvényhozás feloszlatása, vagy az uralkodói jóváhagyási jog az egyes törvényekhez, akár írott, akár íratlan alkotmányos elvek alapján. (E tekintetben – is – többnyire megfeleltethető egyes parlamentáris köztársaságok államfői, vagyis köztársasági elnöki tisztségének.) Például Belgiumban a király a kormány tagjait (a minisztereket) nevezi ki, közöttük elsőként a miniszterelnököt, ők alakítják meg később a belga szövetségi kormányt. A belga példánál maradva: a kormány – a Miniszterek Tanácsa – legfeljebb tizenöt tagból állhat. A kormányfőt leszámítva, a Miniszterek Tanácsa azonos számú holland (flamand) és francia nyelvű (vallon) tagból állhat.

Nézzük meg elsőként a legnagyobb népességű (északi) Benelux-állam, Hollandia esetét. A Holland Királyság 1848 óta parlamentáris monarchiaként, illetve 1815 óta alkotmányos monarchiaként működik.

Hollandiában a monarchia az öröklési jogon keresztül él tovább I. Vilmos király óta (Vilmos, aki huszonöt évig viselte királyi címét, 1840-ben valamennyi címéről lemondott fia, II. Vilmos javára). A holland öröklést hagyományosan két mechanizmus határozza meg: az abszolút kognatikus primogenitúra (primogenitúra = elsőszülöttség) és a vér közelsége. Hollandiában 1983-ban hoztak törvényt arról, hogy létrejöhessen az abszolút kognatikus primogenitúra öröklési rendje a férfi preferencia primogenitúrája helyett. A vér közelsége pedig oly módon határozza meg a trónra lépést, hogy olyan személy számára biztosítja csak az uralkodás jogát, aki rokonságban áll az éppen regnáló uralkodóval a rokonság három fokán belül.

Luxemburg szervezeti és működési kereteit biztosító – azóta több alkalommal is jelentősen módosított – alkotmánya, a nagyhercegség alapvető irányelveit összegző dokumentuma 1868-ban lépett hatályba. Alkotmányának meghatározása szerint Luxemburg egy örökletes alkotmányos monarchia, amelyben a törvényhozói hatalmat a hatvan tagból álló, és öt évre megválasztott egykamarás parlament, a Képviselőház gyakorolja. Néhány törvényhozási funkciót a nagyherceg által kinevezett huszonegy tagú tanácsadó Államtanácsra ruháztak, amelynek döntéseitől ugyanakkor a törvényhozásnak jogában áll eltérni.

Az 1830-ban megszületett modern Belgium alkotmányos monarchia, egy parlamentáris demokráciaként működő szövetségi állam, amelynek élén I. Lipót királytól egyenes ágon leszármazott uralkodók állnak. Belgiumban tehát a király tölti be az államfő szerepét, az ország államformája monarchia, kormányformája pedig parlamentáris. A kétkamarás belga szövetségi parlament a Szenátusból és a Képviselőházból áll. A parlament előbbi házának tagjai a belga közösségek és régiók által közvetlenül választott, szenior politikusokból és képviselőkből álló testületet alkotnak, míg a Képviselőház minden 18 év feletti belgát – egy arányos szavazati rendszerben megválasztottan – képviselni hivatott testület. A tartományi és közösségi népképviselet egykamarás parlamentekben, közvetlen és listás választás útján választott képviselők által valósul meg.

Belgiumban a szövetségi választások után az a menetrend érvényesül, hogy a voksolás másnapján a hivatalban lévő kormányfő felajánlja a kabinet lemondását az uralkodónak, a király pedig ezt követően arra kéri a lemondó kormányt, hogy az új megalakulásáig ügyvivő kormányként folytassa tevékenységét. Az uralkodó ezután több prominens politikussal, politikai vezetővel konzultációt folytat a kormányalakítási lehetőségek, illetve alternatívák feltárása érdekében. Ilyenkor általában a Képviselőház (alsóház) és a Szenátus (felsőház) elnökeivel, a legfontosabb politikai pártokkal, valamint más fontos, politikai és társadalmi-gazdasági tekintetben jelentős szereplőkkel is eszmecserét folytat. A konzultációk után a király kinevez egy úgynevezett informátort, akinek információkat kell gyűjtenie az egyes politikai pártoktól és az új kormány megalakítására vonatkozó igényeikről. E konzultációk után az informátor beszámolót tart a királynak, annak elősegítése érdekében, hogy a belga uralkodó így megtalálhassa a legmegfelelőbb személyt arra, aki felelős lesz a kormány megalakításáért.

A miniszterelnököt a belga király nevezi ki, amiként a szövetségi kormány minisztereit és államtitkárait is. A kormányfőt nevezi ki az uralkodó elsőként. A kormányzati ciklus hossza tekintetében Belgiumban nincs konkrét előírás, ugyanakkor a kabinetnek mindvégig maga mögött kell tudnia a Képviselőház (többségének) támogatását, amelynek terminusa öt évre szól.


Hollandiában a négyéves kormányzati terminusok száma elvileg korlátlan, ugyanakkor a végrehajtó hatalom birtokosának (vagyis a kormányfői hatalmát megtartani szándékozó miniszterelnöknek) folyamatosan bírnia kell a Képviselőház támogatását, amelynek ciklusos időtartama négy év.

Luxemburgban a végrehajtói hatalmat birtokló nagyherceg nevezi ki a törvényhozásnak felelős Miniszterek Tanácsa (a kormány) tagjait.

Az északi Benelux-monarchiákban összességében az a jellemző, hogy egy adott kormányfő (személy) kabinetjének ciklusai korlátlan számúak lehetnek, azok száma ugyanis nem kőbe vésett az alkotmányos szabályozásokban. Elvi szinten így akár élethosszig is lehet ugyanaz a személy a miniszterelnök.

A mai Európa tizenkét alkotmányos monarchiája között találunk hét királyságot – Dánia, Norvégia, Svédország, az Egyesült Királyság, Hollandia, Belgium és Spanyolország –, három hercegséget – ezek Andorra, Liechtenstein és Monaco –, valamint a Luxemburg nevű nagyhercegséget. A Vatikán, hivatalos nevén Vatikánvárosi Állam (gyakran Vatikánváros) ugyancsak monarchia, de itt Andorrához hasonlóan, az uralkodó választott. Vagyis utóbbi államokban a trónöröklési rend – amely egyfajta formulaként azt rögzíti, hogy az uralkodói tisztség, uralkodói cím, kit illet a tisztség jelenlegi betöltőjének halála vagy lemondása esetén – választás útján meghatározott. A vén kontinens többi monarchiájában öröklődés útján él tovább a monarcha hatalma. Liechtensteint vagy Monacót szokták fél-alkotmányos monarchiaként is emlegetni, itt ugyanis az uralkodó az alkotmányos korlátokkal együtt is, számottevő politikai hatalommal bír.

Egy alkotmányos monarchiát az abszolút monarchiáktól elsősorban az különbözteti meg, hogy egy ilyen típusú berendezkedésben az uralkodó bizonyos meghatározott szabályok keretei között gyakorolhatja a hatalmát. Ezt a keretet az adott ország írott vagy íratlan alkotmánya biztosítja, és a regnáns hatalom gyakorlója elé állított korlátok skálája igen széles is lehet, Összegzően tehát azt mondhatjuk, hogy egy uralkodó jelentős politikai hatalmat is birtokolhat – így például a fél-alkotmányos monarchiának is tekinthető, afrikai Marokkóban –, de a szerepe lehet szinte teljesen formális, erősen ceremoniális jellegű is (például az Egyesült Királyságban). Európa monarchái ma már erősen korlátozott – inkább csak formális – hatalmat gyakorolnak, már érdemben nem irányítanak, nem avatkozhatnak bele a politikai döntéshozatalba.

Miután az európai monarchák kezéből mára kiveszett a tényleges, a mindennapokat is meghatározni képes politikai, döntéshozói hatalom, ezért sokkal jobb eséllyel is pályáznak a köznép körében a magas népszerűségre, mint az aktuális politikai csatározásokban, a napi döntéshozatalban szorosan érintett kormányfők és miniszterek. Az észak- és nyugat-európai monarchiákban ezért lehet ma olyan népszerű az alkotmányos monarchia mint államforma, és a közéletet magasan uralja a királyi személyek iránt érzett szeretet és tisztelet, az állam köztársasággá alakításának esetleges lehetőségével szemben.