A hetvenes évek olajválságai és azok közpolitikai hatásai

Az 1970-es éveket beárnyékoló energiaválságban a nyugati világ, főleg az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália vagy éppen Nyugat- és Közép-Európa jelentős mértékű kőolaj hiánnyal, valamint megemelkedett árakkal volt kénytelen szembesülni. Ennek az időszaknak a két legnagyobb válsága az 1973-as olajválság és az 1979-es energiaválság volt.
Az 1973. októberi, negyedik arab–izraeli háború harcai még tartottak, amikor 1973. október 17-én Szaúd-Arábia és a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) tagjai meg akarták büntetni Izrael nemzetközi támogatóit. Ezért bejelentették az olajkitermelés öt százalékos csökkentését, az USA azonban erre úgy reagált, hogy további 2,2 milliárd dollárral támogatja az izraeliek fegyveres harcát. Ez az OPEC által támogatott szaúdi döntéshez vezetett, melynek nyomán embargót vezettek be az Egyesült Államokba és a nyugat-európai országokba irányuló olajszállításokra, és ez a döntés okozta az 1970-es évek első olajválságát.
A világ nagy ipari központjait sújtották leginkább a kőolajellátás egyre eszkalálódó problémái; a nyugati országok a Közel-Kelet és a világ más részeinek erőforrásaira tudtak támaszkodni. A gazdasági növekedés évekig tartó stagnálása következett számos államban, miközben az olajárak nagyon megugrottak. Ezt az amerikai fogyasztók is bőrükön érezték, amikor a benzin kiskereskedelmi ára 1973 novemberében 40 százalékkal emelkedett. Ekkor a benzinhiánytól tartva álltak sorba az amerikaiak tankolni, miközben a benzinkutak naponta többször emelték áraikat.
Az olajfogyasztás addig folyamatosnak mondható dinamikus növekedése az 1970-es években megállt, és a tendencia megfordult, de a földgázfelhasználás növekedése is jelentősen lassult. A válság nehéz éveiben megélénkült az atomenergia felhasználása, aztán az 1986-os csernobili katasztrófát követően az atomenergia-használat növekedése megállt, és helyét a földgáz újra felgyorsult növekedése vette át. Az olajválságok nyomán így összességében előtérbe kerültek az atomerőművek, a megújuló energiaforrások, az alternatív megoldások kérdése. Bár 1974-ben – Líbia kivételével – az OPEC-államok feloldották a nyugati világ felé az olajembargót, a világpiaci ár nem esett vissza. Az 1979-es második olajválságban pedig még durvábban, soha nem látott magasságokba emelkedett az olajár.
Az 1979-es gázolaj-hiányt Amerikában az iráni forradalom generálta válság idézte elő. Iránban az olajtermelés csökkent, az 1978. júliusi napi 5,8 millió hordóról 1979 januárjára napi 445 ezer hordóra esett (vagyis a fél évvel azelőtti érték 8 százalékára). A benzin ára megugrott, az amerikai gazdaság recesszióba süllyedt. A benzinhiány és az adagolás veszélye hosszú sorokat hozott létre a benzinkutakon. Még évekig, a Reagan-elnökség második terminusáig eltartott, amíg az USA felülkerekedett az olajválság súlyos hatásain.
Az 1970-es években a nyílt tengeri olajtermelés, a régebbi lelőhelyek ezt követő nagymértékű kitermelése a megemelkedett árak miatt ismét nyereségessé vált. Ez a szektorban egyes technológiák gyors fejlődését eredményezte, a fúróplatformok építésétől az olajvezetékek lefektetéséig és a korszerű búvárrobotok vízmélységi üzemi használatáig. Ezek az alapvetően Nyugatról forszírozott fejlesztések így részben az ipari innovációhoz is hozzájárultak.
Kelet-Közép-Európa nehéz helyzetbe került. Romániában csak konvertibilis valutáért cserébe adtak el benzint külföldieknek, a Szovjetunió és Lengyelország állampolgárai csak Jugoszlávián keresztül tudtak Bulgáriába utazni. Az NDK-s állampolgároknak a válság kezdeti éveiben csak Magyarországon volt lehetőségük nyaralni. A térségországaiban igen szigorú korlátozásokat vezettek be a gépkocsiforgalomra, és racionalizálni próbálták a benzinfogyasztást.
A szocialista országok alkotta keleti blokkot, ezeket a tervutasításos gazdasági rendszerben működő államokat jóval érzékenyebben érintette az olajválságok időszaka, és több szocialista ország is elindult az eladósodás útján – amely folyamat végső soron jelentősen hozzájárult a politikairendszerváltozásokhoz, a kommunista keleti blokk megszűnéséhez.
Egyes nyugati országokban már az 1973-as válság nyomán katonai lehetőségeket fontolgattak. Az amerikai és a brit kormányzat több mint harminc évig titokban tartott közös terve szerint Szaúd-Arábia és Kuvait invázióját tervezték: az amerikai légideszant csapatok elfoglalták volna a szaúd-arábiai és kuvaiti olajlétesítményeket, és akár a briteket is megkérhették volna arra, hogy tegyék ugyanezt Abu-Dzabiban. Ezt a katonai tervet azonban elég hamar elvetették az Egyesült Államok vietnami háborúban szerzett negatív tapasztalatai miatt.
A válság politikai következményei érezhetőek voltak Nyugaton is, ahol több országban véget ért a világháború utáni három évtized gondtalanabb jóléti időszaka. Az Egyesült Államokban a Republikánus Párt már az 1966-os választásokon fellendült, és két évvel később Richard Nixont választották az ország elnökévé. A republikánus Nixon nagyrészt mégis folytatta a demokrata gazdaságpolitika hagyományait (Roosevelt New Deal-jére és közvetlen elődje, Johnson elnök Great Society programjára is építkezve), bár ezeket részben örökölte. A szintén republikánus Gerald Ford elnöksége (1974–1977) után a közepes elnöki teljesítményt nyújtó Jimmy Carter következett, de a négyéves demokrata átmenetet követően egy tartós republikánus időszak vette a kezdetét Ronald Reagan 1980-as megválasztásával, ami a válságra adott konzervatív megoldások erős támogatását jelentette a nyolcvanas években.
Franciaországban az 1960-as évek végére – bár még erős volt – a gazdasági növekedés kezdett sokat veszíteni az erejéből. Az évtized fordulóján pedig a globális valutaválság a franciafrank leértékelődéséhez vezetett a nyugatnémet márkával és az amerikai dollárral szemben, és a változó gazdasági hangulat is fontos tényező volt a fiatalság politikai megmozdulásaiban. Az olajválságok Franciaországban is megnövelték az energia- és így a termelési költségeket, és ennek nyomán szinte végig a gazdasági instabilitás jellemezte Giscard d'Estaing jobboldali elnök időszakát (1974–1981). 1981-től viszont a szocialista Mitterrand léphetett hivatalba, aki kétszer hét évig volt Franciaország elnöke.
Olaszországban az olajválság évtizedében egyenesen szárnyalta kommunista párt: míg az 1972-es parlamenti (képviselőházi) választáson 27,1 százalékot szereztek a kommunisták, 1976-ban már 34,4 százalékot, és az 1979-es és 1983-as választáson is 30 százalék körüli eredményeket tudott elérni az Olasz Kommunista Párt. A dél-európai országban a világháború után egészen 1981-ig megszakítás nélkül a kereszténydemokraták adták a miniszterelnököket, a nyolcvanas évektől azonban időről időre szocialista, szociálliberális politikusok is kormányfői székhez jutottak.
Míg Franciaországban, Olaszországban vagy Nyugat-Németországban erős igény mutatkozott (maradt) az állami gondoskodásra, és az USA-ban is igyekeztek – amikor politikailag lehetséges volt – kiterjeszteni vagy megtartani a szociális biztonságra irányuló programokat, a briteknél másként alakult a helyzet. Az 1970-es évek széleskörű gazdasági lassulása és a brit ipar válsága nyomán az 1980-as évek konzervatív kormányai – Margaret Thatcher miniszterelnök szilárd vezetésével – radikális eszközökkel,deregulációs politikát hirdettek a pénzügyi szektorban és a munkaerőpiacon, az állami tulajdonú cégek eladásával (privatizációval), a munkaerőpiaci és szociális ellátórendszer szigorításával. 1979-től 1997-ig konzervatív kormányfők (Thatcher és John Major) vezették a brit kabineteket.
Az egyes válságok okai és következményei eltérőek voltak, de sok szakember tartott ezután is a krízisek megismétlődésétől, miután a világgazdaság egyre növekvő olajfüggősége és ezzel párhuzamosan a természetes olajtartalékok bizonyos fokú csökkenése volt megfigyelhető.
Napjaink energiaválságának egyik fontos tanulsága, hogy az államok még nem igazán tudnak felkészülni az olaj utáni esetleges korszakra. Ezt a megközelítést erősítették is egyestrendek, így például az olajár 2014–2016-os, tartósnak látszócsökkenése. Aztán a 2022 februárjában indult ukrajnai invázióval jött egy új helyzet, amelyet újra fényt vetett az olaj- és általában az energiaprobléma összetett voltára. Bár ma úgy tűnhet, hogy a fosszilis energiahordozók ellen szólnak a trendek és a távolabbi jövő, mivel az elégetésük jelentős környezeti terheléssel jár, ráadásul nem is újulnak meg ezek a források, vagyis a készletek óhatatlanul fogyatkoznak majd tovább. Az energiamix arányaiban eltolódik más energiahordozók felé, újra nőhet a sokak által kárhoztatott atomenergia jelentősége, miközben most még az olaj és a gáz felhasználása is folyamatosan emelkedik világunkban.