A háború politikája: Az Abrams-doktrína, a War Powers Resolution és az amerikai neokonzervatív legiszlatúra a Vietnam utáni korszakban

Jelen írás az előző elemzés folytatásaként a vietnami háborúra adott három reakciót – Abrams-doktrína, a War Powers Resolution, illetve a neokonzervatív háborús legiszlatúra – metszéspontját vizsgálja, valamint azt, hogy ezek miként befolyásolták az elmúlt évtizedek amerikai külpolitikáját. Az USA az elmúlt ötven évben az örökös háborúskodás állapotában élt, ami a Johnson-kormányzat óta fokozatosan egyre nagyobb hatalmat szerző elnökök eredménye.

A vietnami háború, illetve annak tapasztalatai és következményei, nevezetesen: az amerikai tartalék egységek aktiválásnak várható politikai hatások miatti szándékos elmaradása; a Kongresszus megkerülése az elnököknek háborúindítási szabadkezet biztosító Tonkini-öbölről szóló határozat révén; illetve a háború kérdésében létrejövő éles társadalmi ellentétek kialakították azt az amerikai alapgondolatot, miszerint „soha többé nem lesz olyan rosszul átgondolt, rosszul végrehajtott háború, mint Vietnam”. Világossá vált ugyanis, hogy az Egyesült Államok több mint egy évtizedet töltött Délkelet-Ázsiában egy megnyerhetetlen konfliktussal.

Az Abrams-doktrína és a teljes erő politikája

A háború kudarcából három olyan reakció alakult ki, amelyek közvetlenül alakították Amerika külpolitikáját a következő öt évtizedben: a Total Force Policy, vagyis a tartalék egységek háborúkba történő bevonását meghirdető Abrams-doktrína; a háború kérdésében - az alkotmány alapján - a Kongresszusnak elsőbbséget biztosító War Powers Resolution (a háborús hatáskörökről szóló határozat); valamint az amerikai katonai erőt hirdető politikai filozófia, a neokonzervativizmus. Ám míg az Abrams-doktrína és a War Powers Resolution a háborúk politikai kényszerei miatt később elvesztették jelentőségüket, addig a neokonzervatív eszme továbbra is a meghatározó hatást képes gyakorolni az Egyesült Államok külpolitikai napirendjére, és nagy valószínűséggel a jövőben is ez a tendencia fog érvényesülni.

Az Abrams-doktrína, illetve a már bemutatott Total Force Policy előzménye, hogy a demokrata Lyndon B. Johnson elnök 1965-ben úgy döntött, hogy növeli a katonai jelenlétet Vietnamban, de mindezt úgy akarta megtenni, hogy a Nemzeti Gárdát és a tartalékosokat nem aktiválja. Bár az elnök utólag külpolitikai tényezőkre hivatkozott, a döntés valódi oka az volt, hogy tartott az előbbi egységek mozgósításának politikai következményeitől, hiszen jelentős számú választópolgárának fia – a tartalékos erőkről szóló 1955. évi törvény által biztosított lehetőségekkel élve – éppen azért szolgált ezekben a tartalékos alakulatokban, hogy így elkerülje a tényleges harctéri aktiválást. Ennek következtében Johnson a sorköteles behívottakkal töltötte fel a harcoló erőket, akiknek többsége alacsonyabb társadalmi-gazdasági háttérrel, valamint kevésbé tehetős szülőkkel rendelkezett.

A háborús doktrína névadója Creighton Abrams tábornok - aki 1968 és 1972 között a vietnami erők parancsnoka volt - 1972-ben a hadsereg vezérkari főnökévé lépett elő, és e státuszában az amerikai hadsereg átszervezését javasolta (Abrams-doktrína) annak érdekében, hogy az soha többé ne menjen úgy háborúba, hogy mindez - a tartalék révén - a polgári lakosságot ne érintené.

Az Abrams-doktrína alapgondolata: „Soha többé nem lesz olyan rosszul átgondolt, rosszul végrehajtott háború, mint Vietnam”. Ennek érdekében Abrams úgy alakította át a hadsereg hadosztályait, hogy a tartalékosokat (beleértve a Nemzeti Gárdát) beillesztette az elsődleges támogató funkciókba, így pedig gyakorlatilag garantálta azt, hogy amikor az amerikai hadsereg háborúba vonul, a tartalékosoknak - és ezáltal az amerikai népnek - is vele kell tartania, ez volt a Total Force Policy.

Mindez pedig elméletben azzal járt együtt, hogy - Johnson példájából tanulva - az amerikai elnökök a továbbiakban nem kerülhették el a politikai következményeket, hanem minden ilyen esetben szembe kellett nézniük a (befolyásos, jómódú) választópolgárok családjaival, ami pedig konfliktusosabbá tette a háborúba vonulásról szóló döntéseket. Az Abrams-doktrína tehát voltaképpen akadályozni próbálta az elnököt abban, hogy háborút folytasson. Abrams nem volt egyedül a törekvésével; a kongresszus ugyanezt akarta elérni.

Az Abrams-doktrína és a War Powers Resolution a gyakorlatban

Az Abrams-doktrína létjogosultsága folyamatosan viták tárgyát képezte az egyes adminisztrációkon belül, egyszerűen azért, mert például a Reagan által felügyelt katonai szerepvállalások nem jártak olyan vietnami szintű behívásokkal, mint amilyeneket a doktrína meg akart akadályozni. A George H.W. Bush fémjelezte korszakban ugyanakkor az Abrams-doktrínát az első Öbölháború során betartották, és 180 000 tartalékos teljesített szolgálatot a háborúban. Ezzel a konfliktussal azonban egyben a doktrína ellenpólusa is megfogalmazódott: a katonai privatizáció.

Ahogy Abrams a hadsereg átalakításával, úgy a Kongresszus is megpróbált megakadályozni egy újabb katasztrofális, vietnami háborúhoz hasonló konfliktust. Az említett, 1964 augusztusában elfogadott Tonkini-öbölről szóló határozat gyakorlatilag szabad kezet adott Lyndon B. Johnson és Richard Nixon elnököknek arra, hogy háborút hirdessenek. A Kongresszus ezzel biztosítani akarta, hogy az elnöki előjogok ne maradjanak fenn ilyen formában a Vietnam utáni korszakban. Az 1973-as War Powers Resolution (háborús hatáskörökről szóló határozat) elfogadásával a Kongresszus újra megerősítette elsőbbségét a háborús kérdésekben, és megpróbálta élesen korlátozni az elnök azon lehetőségét (előjogait), hogy jóváhagyása nélkül háborút indíthasson.

A határozatban az amerikai alkotmány I. cikke 8. szakaszának 11. bekezdésére hivatkozva a Kongresszus explicite kijelentette, hogy ő az egyetlen olyan hatalmi ág, amely jogosult háborút hirdetni, illetve a dokumentum minden jövőbeli elnöknek közvetlen üzenetként szolgált: ha háborút indítanak, ahhoz a kongresszus jóváhagyása szükséges. Bár szakértők szerint a jogszabály korlátozott sikereket ért el, végső bukása a Reagan-kormányzat Irán-Kontra ügye kapcsán következett be, amelyben neves neokonzervatívok (mint Cheney, Paul Wolfowitz és Jeanne Kirkpatrick), azt állították, hogy Reagan elnök alkotmányos jogkörén belül, főparancsnokként a külpolitika bizonyos aspektusait a Kongresszus jóváhagyása nélkül is végrehajthatja.

A neokonzervativizmus és legiszlatúrája

„Tény, hogy ha olyan hatalommal rendelkezel, mint amilyennel most mi rendelkezünk, akkor vagy találsz lehetőséget arra, hogy használd, vagy a világ fogja felfedezni neked.” -Irving Kristol, a neokonzervativizmus atyja.

Míg az Abrams-doktrína és a War Powers Resolution arra tett kísérletet, hogy megakadályozza az elnököt abban, hogy háborút indítson, addig a neokonzervativizmus / neokonzervatív mozgalom az előbbiekkel szemben érvel, és az elnöki előjogok mellett száll síkra. A neokonzervatív mozgalom ugyanis a Vietnamot övező háborúellenes mozgalmak közvetlen ellenzékeként jött létre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a neokonzervativizmus a tudományos közösségen belül hevesen vitatott téma, amelynek kialakulásával kapcsolatban kétféle nézet létezik: az egyik szerint belpolitikai nézeteltérésekből ered, míg mások azt állítják, hogy ez egy külpolitikailag vezérelt ideológia.)

A neokonzervatívok szinte undorodtak a szerintük hazafiatlan békemozgalmaktól, és azt szorgalmazták, hogy az Egyesült Államok maradjon a vietnami háborúban. Azzal érveltek, hogy az Egyesült Államoknak az egész világon elő kell mozdítania a demokráciát, valamint, hogy a kivonulás Vietnamból ártana Amerika, mint a világ vezető demokráciája és szuperhatalma hírnevének. Azzal különböztették meg magukat a hagyományos konzervatív mozgalomtól, hogy harcias külpolitikát támogattak. Megjegyzendő, hogy a neokonzervatívok a Total Force Policyval is szembe helyezkedtek, mivel arra törekedtek, hogy az ellenfeleket katonailag, a tartalékosok nélkül és a lehető legkisebb belpolitikai visszahatással győzzék le.

A kormányzaton belül kiemelkedő pozíciókat elnyerő neokonzervatívok Reagan megnövelt katonai kiadásait, kommunistaellenes álláspontját és Amerika katonai fölényének megerősítését szorgalmazták, a világ katonai erővel történő átalakítására irányuló céljaikat a Reagan-kormányzat grenadai, latin-amerikai és libanoni beavatkozásai során kezdték megvalósítani. Utódja, Bush pedig sok neokonzervatív szereplővel töltötte meg a kormányát.

Szaddám Huszein 1990-es kuvaiti inváziója volt az első igazi próbatétele a neokonzervatív elképzeléseknek, amelyek szerint Bushnak a Kongresszus támogatására, nem pedig jóváhagyására volt szüksége. A háborús hatáskörökről szóló határozatot betartották, és az Abrams-doktrínát alkalmazták, de az amerikai hadsereg elsöprő sikere az első Öbölháborúban még inkább megerősítette azt a neokonzervatív eszmét, miszerint Amerika katonai erővel képes a változásokat véghezvinni.

Összegző gondolatok

Mindhárom Vietnamra adott reakció máig ható jelentősége elvitathatatlan, ám súlyuk az idők során eltérő mértékben változott. A neokonzervatív mozgalom Reagan óta minden kormány külpolitikai menetrendjének alakításában közreműködött. Eszméi, amelyek az 1980-as években kezdtek előtérbe kerülni, vitathatatlanul a George H. W. Bush-kormányzat idején érték el befolyásuk csúcsát, és a mai napig meghatározóak. Az Abrams-doktrína, amelynek célja az volt, hogy a háborúba indulásról szóló döntést nehezebbé tegye, nagyrészt negligálódott. Ennek oka, hogy a Dick Cheney által az 1990-es években úttörőként bevezetett katonai privatizációs elképzeléssel az elnökök már nem kényszerülnek arra, hogy nagy számban hívják be a tartalékosokat, hiszen helyettük vállalkozókat alkalmazhatnak azoknak az eredendően nem harci feladatoknak a betöltésére, amelyeket korábban a tartalékosoknak kellett ellátniuk. A War Powers Resolution, bár még mindig érvényben van, a privatizáció, az elnöki előjogok és egyéb kijátszások (például a C.I.A. részéről) miatt sokat veszített erejéből.

Zárásképpen elmondható, hogy a neokonzervatív eszmék és gyakorlatok a háttérbe szorították az Abrams-doktrínát és a War Powers Resolution-t, ezzel pedig jelentősen alakították Amerika külpolitikáját az elmúlt harminc évben, ahogy teszik ezt a jelenben és nagy valószínűséggel a jövőben is.