Dr. Ifj. Lomnici Zoltán
Dr. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

A Führer-elleni merénylet és a von Stauffenberg per sajátosságai

76 éve ítélték halálra az Adolf Hitler elleni legismertebb merénylet elkövetőjét
  1. július 20-ika a náci Németország diktátora, Adolf Hitler ellen elkövetett – végül sikertelennek bizonyult – merénylettől vált emlékezetessé, amelyet az elszánt összeesküvők a gierłożi Farkasverem nevű német főhadiszálláson, a kelet-poroszországi Rastenburg közelében kíséreltek meg. Az eseménnyel végleg egybeforrt a Hitler által 1943-ban eltervezett Valkűr-hadművelet – a művelet neve eredetileg csak az összeesküvés egy részére utalt, de az utókor szemében az egész eseményhez társult.

Hitler 1943-ban adott utasítást a Valkűr-terv kidolgozására, s ezt a katonai tervet alakították át magasrangú Wehrmacht-tisztek és szervezkedő politikusok a Hitler-rezsim megbuktatása érdekében, vagyis az eredeti cél pont a fordítottja lett: míg Hitler akciótervének célja a saját hatalmának biztosítása volt egy felkelés esetére, a belső német ellenállás tagjai éppen a Hitler-kormányzatot akarták leváltani, és ennek nyomán békét kötöttek volna a szövetséges hatalmakkal.

A terv elnevezését a skandináv mitológia (háború hálóját szövő) valkűrjei ihlethették, és az átalakított terv – Hitler elleni – sikeres kivitelezése valóban jelentősen átalakíthatta volna a második világháború menetét.

A terv Hitlerrel való szembefordítása mellett több racionális érv is szólt, miután a katonai viszonyokkal tisztában lévő német hadvezetés már sejthette előre a háború kimenetelét, amely jól érezhetően már nem a tengelyhatalmaknak kedvezett volna. A szovjetek keletről szorították vissza a Wehrmacht-egységeket, a szövetséges erők pedig 1944 júniusában sikeresen partra szálltak a franciaországi Normandiában. A német vezérkar hiába ellenzett számos esetben, Hitler pedig egyre kevésbé volt értelmi szinkronban a valóságosan zajló folyamatokkal, utasításait végül végrehajtották, és emiatt egyre beláthatatlanabbnak tűntek a várható következmények. Felélénkült a szervezkedés a Führer ellen, és többen különbékét akartak a nyugati szövetséges hatalmakkal.

Hitlerrel szemben már korábban is megkíséreltek több merényletet, összesen tucatnyi ilyen eset maradt eredménytelen, s a szerencsésen életben maradt kancellár-vezér ezek nyomán mind bizalmatlanabb lett a környezetével szemben. Itt érdemes megemlíteni a vezérkarból Hans Oster, Ludwig Beck, Erwin von Witzleben tábornokok nevét, akik már a világháborút megelőzően (1938-ban) szervezkedni kezdtek egy esetleges hatalomátvételre.

A merénylet végrehajtását személyesen Claus von Stauffenberg ezredes vállalta magára, aki ezt megelőzően – 1939 és 1943 között – Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak-Afrikában szolgált (Rommelnél), ahol súlyos sebesüléseket szenvedett. 1944-ben az anyaországi tartalékhaderőnél vezérkari főnökként működött, eközben fokozatosan ő is bekapcsolódott a Hitler-ellenes összeesküvés előkészületeibe. Ő lett az, aki 1944. július 20-án bejuttatta a bombát Hitler titkos főhadiszállására – a Führer bizalmatlansága okán az akciót végrehajtónak be kellett jutnia a legmagasabb vezérkari miliőbe, s a szerepre a június 1-jén vezérkari főnökké kinevezett, immár háborús hősként tisztelt Claus von Stauffenberg mutatkozott a legalkalmasabbnak (bár mint az a későbbiekből kiderül, fizikális értelemben bizonyosan lett volna nála megfelelőbb személy).

Stauffenberg az utolsó pillanatban végül leállított július 15-i kísérletet követően öt nappal, egy újabb robbanószerkezettel a táskájában érkezett a már sejthetően utolsó lehetőségként kínálkozó alkalomra. Terv szerint részt vett a délután fél egykor kezdődő megbeszélésen, ezt megelőzően rejtve el a bombát tartalmazó táskát a tárgyalóasztal alatt, Hitler közelében. Stauffenberg – előre egyeztetett – hívást kapott a birodalmi fővárosból, s ennek ürügyén elhagyta a helyiséget. A robbanószerkezet tíz perccel később működésbe lépett, azonban Hitler nagy szerencséjére Heinz Brandt ezredes a beszélgetés során messzebbre tolta az útjába kerülő táskát a Führertől, aki így könnyebb sérülésekkel úszta meg a merényletet. Az eset pikantériája még, hogy Stauffenbergnél két bomba is lapult, nem egészséges kezével azonban csak az egyiket tudta megfelelő időben aktiválni. Az aznapi helyzetmegbeszélés (Lagebesprechung) végül megváltozott helyszíne (fabarakk) miatt a szerkezet kisebb hatású robbanást eredményezett, s a merénylet – a táska odébb tolásával – egyáltalán nem járhatott fatális következményekkel Hitler számára.

A zűrzavarban eleinte próbálták az SS (az állampárt NSDAP védelmi szervezete) tervezett akciójának beállítani a merényletet, azonban a főszervezők egy részét még aznap este elfogták és kivégezték. A Gestapo nyomozása 1945 májusáig tartott az ügyben, s összesen körülbelül 700 fogva tartásról és több mint 110 kivégzésről született döntés. A gyilkosok családtagjait őrizetbe vették.

A per sajátos körülményeit jelzi, hogy a gyilkossági kísérlet miatt 1944. augusztus 2-án felállították a Wehrmacht becsületbíróságát (német nevén: Ehrenhof der Wehrmacht). A különleges testület azt a feladatot kapta, hogy eltávolíttassa a hadseregből azokat a tiszteket, akik gyaníthatóan szerepet vállaltak a gyilkossági kísérletben. A katonai büntetőjog nem volt alkalmazható azon tisztségviselők esetében, akiket a Wehrmacht becsületbíróságának döntésével „tisztességtelenként” zártak ki a Wehrmachttól, ezért az ő esetükben nem a Birodalmi Háborús Bíróság volt illetékes. Ebből a formalitásból adódóan, a Roland Freisler híres-hírhedt (közismerten agresszív fellépésű, habitusú) náci jogász elnökölte Népbíróság (VGH) előtti kirakatperekben hozhattak róluk ítéletet.

A Stauffenberg-merényletről szóló első német megemlékezésére 1990-ben került sor. 2013-ban a szervezkedés utolsó ismert tagja, Ewald-Heinrich von Kleist-Schmenzin is elhunyt Münchenben. 2014-től – a 70. évforduló évétől – kezdve az ellenállás harcosait általánosan hősöknek tekintik Németországban.

Miután az esemény érdemben nem változtathatott a háború menetén, a tragikus és sikertelen merényletkísérlet végül csupán egy színes, érdekes katonai epizódjává válhatott a második világháború történetének.