Közel 30 éve csaknem kétharmaddal elfogadta a Parlament az igazságtételi törvényt, de a Sólyom László vezette taláros testület elkaszálta

A cseh Alkotmánybíróság 1993-ban átengedte a lusztrációs törvényt.

„Azon személyek büntetőjogi felelősségre vonása, akik a kommunista rendszer idején bűntényeket követtek el s politikai okokból nem került sor elítélésükre, mind ez ideig elévülés folytán nem volt lehetséges. Az elévülés s az elévülési idő szabályos folyása jogállam meglétét előfeltételezi, vagyis az állam arra irányuló akaratát, hogy üldözni kívánja a bűntettet és elkövetőjét. Az állami, vagy az állam által támogatott vagy eltűrt jogtalanság állapotában azonban, amikor ilyen szándék hiányzik, az elévülés intézménye e bűnözők vonatkozásában feleslegessé válik. Az állam gyakorlati tétlenségét úgy kell értelmezni, mint az elévülési idő folyásának törvényi akadályát. Tekintettel arra, hogy a jogtudomány eddig nem nyújtotta a törvényi akadály ilyen értelmezését, az előterjesztők szükségesnek látják – különösen az időtényező vonatkozásában – ennek törvényi meghatározását.” (Részlet a kommunista rezsim jogellenességéről és a vele szembeni ellenállásról szóló, 1993. július 9-i cseh törvény indokolásának általános részéből)

 

A cseh parlament 41 fős képviselőcsoportja javaslatot nyújtott be arról, hogy helyezzék hatályon kívül az idézett törvényt (a jogszabály pontos neve: A kommunista rezsim jogellenességéről és a vele szembeni ellenállásról szóló 198/1993. Sb. sz. törvény). A Cseh Köztársaság Alkotmánybírósága 1993. december 21-én hozott határozatával a hatályon kívül helyezésre vonatkozó javaslatot elutasította. A határozatban a bírák kifejtették, hogy az elévülés értelme kizárólag két alapvető tényező hosszú távú kölcsönös működéséből adódhat: az állam arra irányuló akaratából és törekvéséből, hogy az elkövetőt megbüntesse, valamint az elkövető tartós kockázatából, hogy megbüntetik. Amennyiben az állam bizonyos bűncselekményeket és meghatározott elkövetőket nem kíván üldözni, úgy az elévülés látszólagossá és feleslegessé válik. Ilyen esetekben az elévülési idő valójában nem folyik, az elévülés pedig önmagában fiktívvé lesz. Ahhoz, hogy bűntett elévülése bekövetkezzék, előbb le kell zajlania az elévülési folyamatnak, azaz annak az időnek, amelynek folyamán az állam a bűnüldözésre törekszik. Az elévülés kizárólag akkor teljesedhet be, ha az állam folyamatos törekvése a bűntett üldözésére az elévülési határidő végéig hiábavaló marad. Ez a feltétel az 1948. és 1989. évek közötti időszakban a politikailag oltalmazott bűncselekmények esetében nem teljesülhetett.

 

A cseh alkotmánybírák elutasító döntésükben azt is leszögezték, hogy a büntetőjogi eljárás elévülési határidejének új törvényi megállapítása önmagában véve nem alkotmányellenes. Megállapították, hogy a 198/1993. Sb. sz. törvény eredményeként a büntetőeljárás elévülésének jogi intézménye nem változik. A 140/1961. Sb. sz. büntetőtörvény 67. § (2) bekezdése szerint az elévülésbe nem számít be az az idő, amely alatt az elkövetőt nem lehetett törvényes akadályok miatt bíróság elé állítani, sem pedig az, amely alatt az elkövető külföldön tartózkodott. Ugyancsak nem változik a büntetőtörvény 67. § (1) bekezdése által megszabott elévülési idő hossza sem.

 

A határozat szerint a 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-a révén nem változik az elévülési idő hossza, s nem keletkezik az elévülésnek semmiféle további új törvényi akadálya a büntetőtörvény 67. § (2) bekezdése alapján már fennálló (a büntetőeljárási rend különösen 10. §-a szerint a büntetőeljárásban tevékenykedő szervek hatásköréből kivételt jelentő) akadályokhoz képest sem. A 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-ának értelme nem új akadály létesítése, hanem annak kinyilvánítása, hogy mely időszak alatt nem folyhatott az akkori rendszer által politikai okokból nem üldözött bűntettek elévülési ideje - jóllehet annak folynia kellett volna. A 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-ának értékelésében ugyanis nem az elévülés intézményéről mint olyanról, és nem az elévülési határidőt illető új törvényi akadályok bevezetéséről van szó, hanem csakis arról, vajon az elévülés intézményét valóságosnak vagy pusztán fiktívnek kell-e tartanunk ott, ahol a törvényesség megsértése a jogélet egészében részévé vált a rendszer politikailag és államilag egyaránt oltalmazott törvénytelenségeinek. A 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-a nem konstitutív norma; csupán deklaratív. Tárgya pusztán annak megállapítása, hogy meghatározott időszakban meghatározott bűncselekmény esetén az elévülési idő nem folyhatott, továbbá annak megjelölése, hogy ez milyen okokból volt így.

 

Lusztrációs törvény (1991)

 

Az úgynevezett lusztrációs törvény (451/1991) nem csak a lusztrációt jelenti. A kifejezés annak ellenőrzésére utal, hogy vajon nyilván van-e tartva valaki kollaboránsként a Belügyminisztérium aktáiban; de a törvény azt is kimondja, hogy azok, akik az utóbbi negyven évben tagjai voltak a Munkásőrségnek, vagy az 1948-ban és 1968-ban is aktív kommunista igazolóbizottságoknak, vagy a megyei és annál magasabb szintű pártbizottságoknak, bizonyos pozíciókat nem tölthetnek be öt évig.

 

Az igazságtétel jogtechnikai akadály az elévülés? - a német és magyar példa

 

Az elévülés hívei elsősorban praktikus érveket szoktak felhozni: ha túl sok idő telt el a bűn és a büntetés között, akkor a törvény megtorló funkciója elenyészik, vagy hosszú idő elteltével nehézzé válik a bizonyítás stb.

 

Elvi jellegű érvük szokott lenni, hogy azt, aki már hosszú ideje normális életet él, a vádemelés és bebörtönzés súlyosabban érinti, mint azt, akit azonnal elkapnak és bebörtönöznek; pedig súlyos bűntettek esetén még ez a többlethátrány sem aránytalan. Ugyancsak érvelni szoktak azzal, hogy az elévülési szabályok megváltoztatása érinti a tágabb értelemben vett jogbiztonságot. Hiszen aki már biztonságban tudja magát, azt ismét fenyegetheti a törvény. Azonban az igazságtétel elmaradása legalább ilyen súlyos következményekkel járhat a jogbiztonságra.

 

A német alkotmánybíróság a fenti érveket mérlegelve nem vétózta meg 1949-ben a parlament elévülést meghosszabbító döntését, de ez csak az elévülés meghosszabbítását jelentette (kis elévülési szabály). A szövetségi alkotmánybíróság 1952-es határozata továbbment: olyan cselekmények elévülése, amelyeket a Harmadik Birodalom fennállása idején nem üldöztek, 1933 és 1945 között nyugodott. Így elvileg az elévült tettek üldözése is újból lehetővé vált (nagy elévülési szabály).

 

Az 1991-es Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat lényege is ez volt, magyarországi alkalmazhatósága azonban kérdéses. Az elévülés nyugvásának lehetőségét a német büntetőjog korábban is ismerte, a magyar viszont nem. Ráadásul a magyar felfogás az elévülést mindig is következetesen szubsztantív elemnek tekintette. A magyar Alkotmánybíróság így kategorikusan elutasította az elévülés visszamenőleges megváltoztatását. Figyelemre méltó viszont, hogy a mostani német joggyakorlat már csak a „kis elévülést” fogadja el, míg a „nagy elévülést”, ellentétben az 1952-es döntéssel, elutasítja. A német újraegyesülés kapcsán kimondták: a már elévült eseteket ezúttal lezártnak tekintik. Tekintettel arra, hogy Magyarországon a nagyobb időbeli távolság miatt eleve csak a „nagy elévülés” jöhetett szóba, a magyar Alkotmánybíróság döntése, ha elméleti megalapozása eltérő is, egybevág az új német felfogással.

Erkölcsi elégtétel az Alaptörvényben

Az elbukott lusztrációs törvény mellett a 2011-es Alaptörvény megfogalmazása legalább az erkölcsi elégtétel szempontjából messzebb ment, mint az elmúlt harminc évben bármelyik elfogadott norma, mikor kimondja: Az 1990-ben lezajlott első szabad választások révén a nemzet akaratából létrehozott, a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a megelőző kommunista diktatúra összeegyeztethetetlenek. A Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei, valamint a kommunista ideológia jegyében kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak

  1. a) az elnyomó rendszer fenntartásáért, irányításáért, az elkövetett jogsértésekért és a nemzet elárulásáért;
  2. b) a második világháborút követő esztendők többpártrendszerre épülő demokratikus kísérletének szovjet katonai segítséggel történő felszámolásáért;
  3. c) a kizárólagos hatalomgyakorlásra és törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért;
  4. d) a tulajdon szabadságán alapuló gazdaság felszámolásáért és az ország eladósításáért;
  5. e) Magyarország gazdaságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdekek alá rendeléséért;
  6. f) az európai civilizációs hagyomány értékeinek módszeres pusztításáért;
  7. g) az állampolgárok és egyes csoportjaik alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, különösen emberek meggyilkolásáért, idegen hatalomnak való kiszolgáltatásáért, törvénytelen bebörtönzéséért, kényszermunkatáborba hurcolásáért, megkínzásáért, embertelen bánásmódban részesítéséért; a polgárok vagyonuktól történő önkényes megfosztásáért, a tulajdonhoz fűződő jogaik korlátozásáért; a polgárok szabadságjogainak teljes elvételéért, a politikai vélemény- és akaratnyilvánítás állami kényszer alá vonásáért; az emberek származásukra, világnézetükre vagy politikai meggyőződésükre tekintettel történő hátrányos megkülönböztetéséért, a tudáson, szorgalmon és tehetségen alapuló előremenetelének és érvényesülésének akadályozásáért; az emberek magánéletének törvénytelen megfigyelésére és befolyásolására törő titkosrendőrség létrehozásáért és működtetéséért;
  8. h) az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc szovjet megszállókkal együttműködésben történt vérbe fojtásáért, az azt követő rémuralomért és megtorlásáért, kétszázezer magyar ember hazájából való kényszerű elmeneküléséért;
  9. i) mindazokért a köztörvényes bűncselekményekért, amelyeket politikai indítékból követtek el, és amelyeket az igazságszolgáltatás politikai indítékból nem üldözött.

Magyarország nemzeti kormánya korábban több lépést tett a demokratikus államberendezkedés felszámolásában szerepet játszó bűnök feltárására, a bűnösök felkutatására, tevékenységük tisztázására, illetve korábban szerzett előjogaik megvonása érdekében. Mégis változatlanul függő kérdés marad, hogy a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság által elkaszált lusztrációs törvény hiánya után képes-e bármilyen jogalkotói vagy jogalkalmazói aktus megfelelő elégtételt nyújtani a kommunista diktatúra még élő és elhunyt áldozatai számára?