2021-ban, a müncheni Piper Verlag könyvkiadó gondozásában látott napvilágot a „Der weiße Fleck” című kötet, amely a németországi bevándorlókérdés és a rasszizmus, illetve antirasszista gondolkodásmód kérdéskörében íródott.

A felségárulásról szóló 1848. évi törvény (Treason Felony Act) egyes részei mind a mai napig hatályban vannak a brit jogrendszerben. A jogszabály hivatott célja, hogy védje a királynőt és a Koronát. A saját jogon uralkodó királynőt – angolul queen regnant –, aki személyében magát a brit egységállamot testesíti meg.

A kormányzó német szociáldemokrata párt (SPD) migrációs politikusai decemberben azzal a javaslattal álltak elő, hogy középtávon a törvényben rögzített 1000 fős limit megszüntetésével fel kell oldani a családegyesítés korlátozását a kiegészítő nemzetközi védelemre jogosult személyek körében. A párt frakciójának Migráció és Integráció nevű Bundestag-munkacsoportjának állásfoglalása olyan embereket érintene, akik nem élvezik az üldözöttek számára biztosított menekültvédelmet, de akiket – a német hatóságok véleménye szerint – súlyos csapás vagy kár fenyegetne polgárháborús és más veszélyek miatt a származási országaikban. Ennek a speciális csoportnak, a védelemre jogosultak körének a családegyesítési lehetősége jelenleg havonta mintegy ezer főre korlátozódik.

Az elmúlt év magyar közbeszédében kiemelten a börtönkártalanítások kapcsán szerepelt az Emberi Jogok Európai Bírósága. A hazai nyilvánosság előtt annak ténye vált ismertté, hogy a strasbourgi testület alig négy esztendő leforgása alatt több mint másfél millió eurót ítélt meg a magyar állammal szemben a hozzá forduló fogvatartottaknak, amely pénz túlnyomó többsége egy jól körülhatárolható ügyvédi és irodai kör letéti számláira érkezett. Emellett az utóbbi évek során a menedékkérő bevándorlók vagy a tranzitzónák ügyei kapcsán is gyakorta szóba került itthon a nemzetközi bírói fórum.
Már jó ideje közismert, hogy az EJEB szakmai függetlensége, túlzó politikai ráhatásoktól való mentessége nem megkérdőjelezhetetlen, sőt a Bírósággal kapcsolatban nemrégiben kifejezetten felmerültek ilyen jellegű aggályok is, mégpedig a testület sajátos személyi összetétele és rekrutációja miatt.

Grégor Puppinck, a European Centre for Law and Justice (ECLJ) civil szervezet vezetőjének kutatása szerint 2009 óta összesen 185 olyan ügy került a strasbourgi bíróság elé, amelyben valamely, a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) hálózata által finanszírozott NGO képviselte a kereset felperesét, és 88 esetben olyan bíró hozott döntést, aki korábban közvetlen kapcsolatot ápolt az ügyben érintett Soros-szervezettel. Huszonkét EJEB-bíró kifejezetten szoros összeköttetésben állt hét, Soros György által pénzelt nem kormányzati szervezettel.

Maga az OSF áll az élen a bírák számát illetően, emellett az AIRE Centre, az Amnesty International, a Helsinki Bizottság, a Human Right Watch, az Internationale Kommission der Juristen és az Interights szerepelt még ilyen NGO-ként a kutatásban. De többen a Soros György alapította Közép-Európai Egyetemhez (CEU) is köthetők, mint például a lengyel Lech Garlicki, az albán Darian Pavli vagy korábbi magyar CEU-oktatóként Sajó András, akit 2008-ban választottak az EJEB bírájává, és kilenc éven át szolgált a testületnél.

Az EJEB az Emberi Jogok Európai Egyezménye betartásának felügyeletére létrehozott bíróság, amelynél az egyezményt aláíró 47 részes állammal (felekkel) szembeni emberi jogi sérelmekkel kapcsolatos kereseteket a többi aláíró állam és magánszemélyek nyújthatják be. Az emberi jogok kvázi legfelsőbb igazságszolgáltatási szerve Európában; a testület ezáltal hatalmas befolyással bír, döntései az érintett részes államok életét befolyásolhatják, s az ítéletek időnként jelentős politikai következményeket is vonhatnak maguk után.

Éppen ezért különös jelentősége van annak a kérdésnek, hogy a testület tagjai mennyire tekinthetők szakmailag függetlennek, külső befolyásoktól mentesnek, esetleg nem merül-e fel annak gyanúja, hogy egy adott ügyben az uniós jogot alkalmazó bíró pénzért vagy más juttatásért (vagy juttatásra való kilátásért) cserébe jogosulatlan előnyhöz juttathat bizonyos – elvben külső – szereplőket. A szakmai irodalom szerint a korrupció vizsgálatakor egyaránt számít a személyi, valamint a tárgyi oldal: a testületben/tanácsban elfoglalt bírói pozíció, de az ügy materiális tétje (vagyis a korrupció tárgyának értéke) is. Akár két, akár kéttucat uniós tagországot érint az adott eljárás kimenetele, a bírósági szervezeten belül esetlegesen megjelenő korrupció nem csak az adott döntéshozatal pártatlanságát befolyásolja, hanem a szakmai testületirányítók felelősségéből adódóan az Emberi Jogok Európai Bíróságának szakmai integritása és annak kétségbe vonhatatlansága is veszélybe kerül.

A szakirodalom egy része eredendő korrupciós veszélyeztetettségi tényezőkként említi a szervezet, testület jogállásából, hatásköréből és az ott dolgozók (pl. gazdasági, pénzügyi) életkörülményeiből fakadó tényezőket. Ez legalább olyan fontos, mint a szervezet működési átláthatóságának a kérdése, valamint az, hogy a Bíróságon szükséges szakmai sztenderdek és kontrollok mennyiben képesek megakadályozni az esetleges döntési kilenségeket, adott esetben az EJEB hatáskör-túllépését is. Nem véletlen, és ettől nehezen különválasztható az a tény, hogy éles kritikák is érték már a strasbourgi bíróságot mind politikai, mind szakmai részről.

Az EJEB kapcsán fontos beszélni az előbb említett problémakörrel összefüggő kiterjedt, túlzott aktivitás kérdéséről is, amelynek elméleti magyarázatként az adja az alapját, hogy a nemzetközi és európai bíróságoknak egyik ismert igénye, hogy döntéshozatali gyakorlatuk tartalmát „dinamikusan” továbbfejlesszék, mégpedig a nemzetállami jogalkotók rovására, a részes felek (vagy az Európai Unió Bíróságának vonatkozásában az uniós tagállamok) parlamentjei számára kötelező erejű döntésekkel. Itt jogalkalmazó intézményekről van szó, és a hagyományos európai felfogás szerint minden rendszerben a törvényhozás biztosítja, hogy a jogszabályok – a jogrendszer – „dinamizálása” ne általában a parlament(ek) kárára történjen.

A kontinentális megközelítés alapján a törvényalkotók teremtik meg a jogszabályi környezetet, a bíróság feladata pedig a jogalkalmazás. Az Emberi Jogok Európai Bírósága azért sem emelkedtet a nemzeti parlamentek vagy a nemzeti legfelsőbb bíróságok fölé, mert a strasbourgi testület esetében hiányzik az a szükséges (kvázi jogalkotói) korrekció, ami a nemzeti berendezkedésekben megvan. Persze, az EJEB elvileg mindig a Kérelmezők konkrét ügyeire (a keresetek tárgyára) szűkítetten hoz döntéseket, az esetjoggal kapcsolatos tapasztalatok szerint azonban sokszor egyértelmű és markáns véleményt nyilvánít az adott jogszabállyal vagy akár az adott állam bizonyos területen leírt viszonyaival kapcsolatban.

Nem véletlen, hogy több európai országot is zavar Strasbourgnak a külső befolyás (rosszabb esetben korrupció) kérdésétől nehezen különválasztható, túlterjeszkedő aktivizmusa, amely gyakorlat egyszerre érinti az egyes államokat, valamint a nemzeteken és kormányokon kívüli, úgynevezett nem kormányzati szereplőket. Részben ez a helyzet a briteknél is, igaz, ők csak a Brexit után akarnak komoly lépéseket tenni, és csak korlátozni kívánják az EJEB hatáskörét. 2016-ban pedig első ízben utasította el az orosz alkotmánybíróság egy EJEB-ítélet végrehajtását Oroszország szuverenitásának megsértésére hivatkozva. A részes orosz félnek ugyanis a börtönbüntetésüket töltő elítéltek számára is biztosítania kellett volna a választójog gyakorlását – állt a strasbourgi döntésben –, azonban az orosz alkotmánybírák meglátása szerint az EJEB nem követelhet alkotmánymódosítást Oroszországtól.

Végezetül említést érdemel, hogy a korrupciós kockázatokon túl, az EJEB egyes döntéseinél jól kimutatható – a bírósághoz személyi-szervezeti kapcsolat révén szorosan kapcsolódó NGO-hálózatok politikai céljait tükröző – érvelési mód és döntéshozatal is megkérőjelezhetővé teszi a testület tényleges szakmai integritását. Strasbourg példája azt mutatja, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványok által támogatott nem kormányzati szervezetekből (NGO-kból) álló hálózat napjainkban már meghatározó befolyással bír az egyes nemzetközi egyezményeket érvényesíteni hivatott intézményekre és testületekre.

Az eutanázia problematikája lényegében azt jelenti, hogy ha haldoklik egy beteg, eljut a halál előtti állapotba, akkor van egy szigorú formájú akarat-kijelentése, amiben azt jelenti ki, hogy meg akar halni, s akkor az orvos őt akár aktív, akár passzív eszközökkel „meggyilkolja”. Jogtudományi értelemben folyamat Németországból indult, 1920-ban Karl Binding német büntetőjogász alkotta meg az „értéktelen életnek” a fogalmát. Koncepciója szeriunt, ha ilyen értéktelen élettel találkozik az orvos, akkor adott esetben büntetlenség legyen neki biztosítható, ha megöli. Nem annyira a beteg akaratnyilvánítására helyezte a hangsúlyt, inkább az orvos kezébe tette le a döntést.

Annak apropóján, hogy aktuálisan a nagyobb kormánypárt a Spanyol Szocialista Munkáspárt kezdeményezésére a baloldali többségű spanyol törvényhozás döntött az eutanázia legalizálásáról, érdemes a kérdést alaposabban górcső alá vennünk.

Az Észak-Rajna-Vesztfália tartományban bejegyzett Institut für Demographie, Allgemeinwohl und Familie e.V. demográfiai, népjóléti és családügyi kérdésekkel foglalkozó intézet legfrissebb tanulmányában arról számol be, hogy Németországban és Ausztriában, hanem a szabad világ számos országában is figyelik az állam részéről az eutanázia legalizálására vagy a meglévő törvények további liberalizálására irányuló erőfeszítéseket. A legtöbb kezdeményezés szocialista pártoktól származik.

Hollandia: Most már 12 év alatti gyermekek is

Hollandiában tovább liberalizálnák a 2002-ben legalizált „kérésre történő gyilkolást” és az „orvosilag támogatott öngyilkosságot”.Eszerint azokat az orvosokat, akik „meggyilkolják” a halálosan beteg, 12 év alatti gyermekeket, a jövőben mentesíteni kell a büntetőeljárás alól. Hugo de Jonge holland egészségügyi miniszter a holland parlamentnek címzett levelében bejelentette a szerinte megfelelő szabályozást. A levélben de Jonge idézett egy tanulmányt is, amely szerint a tervezett új szabályozás évente körülbelül öt-tíz gyermeket érint.

A kutatás azt mutatja, hogy „a szülők és az orvosok körében egyaránt szükség van a reménytelenül és elviselhetetlenül szenvedő, belátható időn belül elhalálozó, beteg gyermekek életének aktív befejezésére”. Ehhez nincs szükség törvénymódosításra.

Hollandia jelenleg megengedi a gyermekek eutanáziáját tizenkettedik születésnapjuktól kezdve, amennyiben beleegyezésüket adják. A súlyos beteg újszülöttek és csecsemők eutanáziája szüleik kérésére az élet első évében már régóta törvényes. Itt a „gyilkosság” az úgynevezett Groningeni protokoll szerint történik. Ezenkívül a holland kormánypárt törvényjavaslatot kíván benyújtani azoknak az embereknek az eutanáziájáról, akik életüket „befejezettnek” tartják. Pia Dijkstra országgyűlési képviselő szerint egy speciálisan képzett tanácsadóval kell segíteni őket ebben a helyzetben, akiknek azt kell meghatározniuk, hogy az érintett személyek valóban szabadon választották-e az eutanáziát.

Spanyolország: A világ hetedik országa lehetne

Spanyolországban a „Congreso des los Disputados” tavaly év végén elfogadott egy törvényjavaslatot, amely legalizálja az eutanáziát a korábban katolikus országban. A „Cortes Generales” képviselőházában, - ahogy Spanyolországban hívják a parlamentet, - 198 képviselő szavazott a törvényjavaslat mellett és 138 szavazott ellene. Ha a törvényjavaslat többséget szerez a „Senado” -nál, Spanyolország lenne a világ hetedik országa, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Kanada, Új-Zéland és Portugália után, amelyben az eutanázia büntetendő lenne. Pedro Sanchez miniszterelnök baloldali szocialista kormánykoalíciójának törvénytervezete előírja, hogy az orvosok akár halálos gyógyszert is felírhatnak, akár maguk is beadhatják azt a halált választóknak.

A követelmény csupán az, hogy a halált választó személy nagykorú spanyol állampolgár legyen, vagy a lakóhelye Spanyolországban legyen, és „súlyos és gyógyíthatatlan betegségben” szenvedjen. A „meghalni vágyóknak” írásban kell dokumentálniuk a kívánt szándékot, és legalább 14 napos időközönként ismételten be kell nyújtaniuk azt. A végzetes készítményt felíró vagy beadó orvosnak előzetesen meg kell vizsgálnia a halálra hajlandó személyt, és alternatívákat kell felmutatnia az „igény szerinti gyilkosság” és az orvosilag segített öngyilkosság között. A költségeket a törvényben meghatározott egészségbiztosító társaságoknak, azaz a lakosságnak kell viselniük.

Portugália: a bátor elnök

136 szavazattal 78 ellenében, 4 tartózkodás mellett a lisszaboni parlament január végén elfogadta az „igény szerint gyilkosságot”. A törvény, amelyet a hatálybalépés érdekében Marcelo Rebelo de Sousa elnöknek alá kell írnia, előírja, hogy az orvosok kérésükre büntetlenül „megölhetik” a nagykorú és gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegeket. Az elnöknek azonban jogi és etikai aggályai vannak, és a törvényt az Alkotmánybíróság elé vitte. Abban bízik, hogy ez majd blokkolja a folyamatot.

Kanada: a határidő lejárt

2016 óta az „igény szerinti gyilkosság” és az orvosilag támogatott öngyilkosság egyaránt legális a „tavak és erdők földjén”, amelynek 38 millió lakosával a népsűrűsége mindössze 3,6 fő négyzetkilométerenként. A részleteket a „Bill C-14” néven ismert törvény szabályozza. Ez előírja, hogy a „halálra hajlandóknak”, akik ezzel a fajta megoldással akarnak élni, cselekvőképes nagykorú személyeknek kell lenniük, valamint súlyos, gyógyíthatatlan betegségben is szenvedniük kell. Ennek annyira előrehaladottnak kell lennie, hogy az érintett természetes halála „ésszerűen előrelátható” legyen. Tíz napnak kell eltelnie a „halál iránti vágy” és a valódi tett között. A quebeci tartományi legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek ítélte az eutanázia korlátozását a súlyos betegekre, és határidőt szabott a kormány számára, hogy a hatályos törvényt alkotmánymódosítással cserélje le. Eredetileg ez a határidő 2020. december 18-án járt volna le, de meghosszabbították. Ennek oka, hogy a globális SARS-CoV-2 járvány miatt David Lametti kanadai igazságügyi miniszter által 2020 februárjában bevezetett módosítást eddig csak az alsóház vitatta meg és hagyta jóvá. 212 képviselő szavazta meg a törvényjavaslatot, 107 szavazott ellene. Ez előírja, hogy „igény szerint végezhetnek gyilkosságot”, és az orvosilag támogatott öngyilkosságot kiterjesszék a krónikus betegekre. Ezen túlmenően a súlyos betegek tíznapos „visszafogási időszakát” pótlás nélkül meg kell szüntetni. 2020 októberében a quebeci parlamenti költségvetési bizottság jelentést tett közzé az eutanázia további liberalizációjától várható egészségügyi költségmegtakarításról. 2016 és 2019 között 1015-ről 5631-re nőtt azok száma, akik éltek e lehetőségekkel.

Új-Zéland: Az élet végének határideje

Október 17-én Új-Zéland állampolgárai az eutanázia legalizálása érdekében a parlamenti választásokkal egy időben zajló népszavazáson szavaztak. Mint a választási hatóság bejelentette, a szavazatok 65,2 százalékával elfogadták a megfelelő javaslatot. Ez előírja, hogy a halálosan beteg felnőtteknek joguk van az „orvosi felügyelet alatt álló öngyilkossághoz”, ha két orvos egyetért abban, hogy a betegnek kevesebb mint hat hónapja van hátra. Ez nem vonatkozik azokra a betegekre, akik mentális betegség miatt már nem képesek döntéseket hozni. A Parlamentnek most egy éven belül ki kell dolgoznia és elfogadnia a megfelelő törvényt.

USA: A Halálos Kilenc

Ellentétben a Benelux-országokkal, ahol az orvosoknak megengedett a betegek „kézi megölése” (kérésre történő megölés) vagy öngyilkosságban való segítségük (orvosilag támogatott öngyilkosság), az USA több államában van „orvosi segítség a haldoklásban”, ami lehetővé teszi az orvosok számára, hogy bizonyos feltételek mellett öngyilkosságra alkalmas készítményeket írjanak fel a betegek számára. Ilyen törvények már kilenc államban és a Columbia körzetben léteznek: Oregonban, Washingtonban, Vermontban, Montanában, Kaliforniában, Colorado, Hawaii, és tavaly augusztus és szeptember óta New Jersey-ben és Maine-ban is.

Záró gondolatok

Amikor Karl Binding felállította az úgynevezett vélelmezhető halál akaratának jogi kategóriáját, sokan arra hívták fel ugyanakkor alappal a figyelmet, hogy komoly veszély az eutanázia legalizációjával kapcsolatban az, hogy szép, kimunkált elméleti háttérrel és emberi jogokkal indít, ugyanakkor hamar átlép egy határt, s gyakorlatilag eltekint a beteg akaratától, s a társadalom érdekében megöl embereket. Ennek alapján a 40-es évek elején Hitler 100 ezer elmebeteg életét oltatta ki, azzal a borzalmas érvvel megtámogatva, hogy esetükben úgy sincs semmi remény a javulásra, s meg van a vélelmezett halálakaratuk. A fenti példák alapján azonban azt láthatjuk, hogy az eutanázia legalizálás és liberalizáció veszélyei kapcsán felmerülő jogi és etikai aggályokat a mai napig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

2005-ben egy nagy port kavaró, titkosszolgálati szálakkal is átszőtt amerikai újságírói botrány részletei járták be a nyugati világ médiáját. A rendkívül heves amerikai és európai bírálatok ellenére a New York Times egyike újságírónője azért került közel három hónapra börtönbe, mert nem kívánta megnevezni egy értesülésének forrását. Judith Miller, az érintett újságíró inkriminált értesülése a szövetségi hírszerzés egyik titkos ügynökére vonatkozott, s bár a cikk nem tárta fel a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) szóban forgó hivatásos munkatársának nevét, először azt hitték, hogy nem másról lehet szó, mint az első Bush-adminisztráció iraki háborús programját bíráló Joseph C. Wilson gaboni exnagykövet korábbi feleségéről, Valerie Plame ügynökről. Plame – miután a személyazonosságát nyilvánosságra hozták – végül 2006 elején benyújtotta a felmondását a CIA-nak.

A szövetségi bíróság mindenképpen ki akarta csikarni azt az információt Judith Millertől, hogy vajon egy kormányhivatalnok hozta-e tudomására a nevet, s ha igen, akkor név szerint ki tette ezt. Judith Miller azonban erre nem volt hajlandó, így a széleskörű tiltakozás ellenére elítélték a New York Times munkatársát: Miller összesen 85 napot töltött börtönben. Később részt vett a konzervatív Fox News csatorna és a Newsmax munkájában, és a konzervatív Manhattan Intézet munkatársa is volt.

Sajtóvélemények azt rebesgették, hogy azért szivárgott ki az ügyben Valerie Plame fedett CIA-ügynök neve, mert korábban egy a férje által a New York Times hasábjain közzétett nem szerkesztőségi vélemény a Bush-kormánynak azt az állítását vonta kétségbe, miszerint Szaddam Huszein iraki diktátor uránt akart Afrikából vásárolni. Miller nem akarta elárulni, hogy a Plame-ügyben valódi forrása Dick Cheney alelnök főtanácsadója és hivatalának vezetője, Lewis „Scooter” Libby volt, aki ellen később hamis eskü, az igazságszolgáltatás akadályozása és a hatóságok félrevezetése címén vádat emeltek Valerie Plame fedett CIA-ügynök személyazonosságának kiszivárogtatása miatt.

Cheney távozó kabinetfőnökét végül harminc hónap börtönbüntetésre ítélték két év próbaidővel, emellett az ítélet alapján 250 ezer dollárt is ki kellett fizetnie. Végül 2007. július 2-án George W. Bush akkori elnök saját hatáskörben eljárva – a bírói döntés eltúlzott voltára hivatkozva – megváltoztatta Libby ítéletét: eltörölte a börtönbüntetést, csupán a pénzbüntetést és a feltételes szabadlábon való tartózkodást hagyta meg. Később egy sajtókonferencián Bush megjegyezte, hogy a Scooter Libby-vel kapcsolatos döntés igazságos és megfelelő volt.

A Plame-ügyben tehát egy magasrangú szövetségi kormányzati tisztviselő és egy ismert újságírónő börtönbüntetéséről is határozott az igazságszolgáltatás. Amerikában egy vádlott büntetőjogi bűnösségének megállapításához elengedhetetlen a kétséget kizáró bűnösség, amely az elrettentés és akadályoztatás révén is szolgálja a prevenciót. Az ügyben a speciális prevenció arra vonatkozik, hogy az amerikai kormányzati adminisztráció egyetlen tagja sem kövessen el ismételten a Scooter Libby-éhez hasonló cselekményt.

Donald Trump amerikai elnök ezzel együtt 2018 áprilisában kegyelmet adott Libby-nek, a CIA-tiszt személyazonosságának kiszivárgása miatt elítélt adminisztrációs tisztviselőnek. Az elnök így indokolta döntését: „Nem ismerem Libby urat, de évek óta azt hallottam, hogy igazságtalanul bántak vele – majd Trump hozzátette: – Remélhetőleg ez a teljes kegyelem segíteni fog életének egy nagyon szomorú szakaszában.”

Mindennek kapcsán igen pikánsnak nevezhető az a feltételezés, hogy egy a Trump elnök lejáratására irányuló titkosszolgálati együttműködésben is szerepe lehetett Gina Haspel-nek, a CIA 2018 májusa óta hivatalban lévő igazgatójának, aki a szövetségi hírszerzés londoni állomásfőnökeként működött 2014 és 2017 között.

A Gatestone Institute amerikai konzervatív agytröszt egyik kutatása szerint az ő hatáskörébe tartozott a kapcsolattartás az Egyesült Királyság hírszerző szervezeteivel, és a CIA segítségével – a Trump-kampány kulcsembereinek semlegesítésére – egy nyomozás importálásában működhetett közre az Egyesült Államokba, ahol a brit és amerikai szervek közötti hatásköri konfliktusok feloldásával már volt megfelelő jogkör a további vizsgálódásra. Brit segítséggel a Trump és Putyin orosz elnök kapcsolatát felvázoló Steele-munkaanyag is az Amerikai Hírszerző Közösség (IC) vezetőinek kezébe juthatott, ami nem lenne meglepő annak fényében, hogy a befolyásos IC élén ötször hajtott végre vezetőváltást Trump elnök.

Ami pedig a tényeket illeti: a New York-i székhelyű Committee to Protect Journalists (CPJ) nemzetközi szervezet adatai szerint világszerte összesen 274 újságíró volt börtönben – közvetlenül a munkája miatt – 2020. december 1-jén, és több mint 250 újságíró volt ekkor rács mögött immár az egymást követő ötödik évben. Ugyanakkor tavaly (december 1-jéig) egyetlen újságíró sem volt börtönben az Egyesült Államokban, igaz, 2020-ban 110-et letartóztattak vagy vádat emeltek ellenük, például a nyári zavargásokkal és tüntetésekkel összefüggésben.

A nemzeti szuverenitás elismerése és határainak kérdése máig az egyik legvitatottabb pont az államközi, újabban szupranacionális jellegű nemzetközi együttműködések kapcsán. Talán ezzel is összefügg, hogy a német kancellár szerint tisztázni kell az egymás ügyeibe való beavatkozás fogalmát a nemzetközi kapcsolatokban, különös tekintettel az eltérő társadalmi rendszerű országok közötti viszonyra.

Az ember számára háborítatlanságot, integritást biztosító ún. személyhez fűződő jogok, amelyek a szükségtelen, illetéktelen verbális és írásban megjelenő támadásoktól is védik őt, gyakorta állnak konfliktusban a véleményszabadság szabadságjogaival. Ezzel kapcsolatban érdekes tanulságot szolgáltat a hazai alapjogi bíráskodás elmúlt évtizedeinek egy-egy fontos döntése és aspektusa.

A mai világban különösen fontos lenne a vezető brüsszeli döntéshozók részéről, hogy az európai polgárok beléjük vetett bizalmát a saját példájukon keresztül is erősítsék. A gyakorlat mégis az, hogy például az Európai Bizottság biztosainak soha nem kell vagyoni nyilatkozatot tenniük, és elszámolniuk a tekintetben, hogy transzparenssé tegyék a vagyoni viszonyaik alakulását, és megelőzzék ezzel az esetleges korrupciót.
Az is különös, hogy az Európai Bizottság honlapján az elszámoltathatósággal és pénzügyi beszámolókkal kapcsolatos általános leírás „természetesen” nem olvasható a magyar anyanyelvű uniós polgárok számára, mint ahogy több más, az Unióban hivatalos nyelven sem.

A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Government Accountability Office, röviden GAO) mint az amerikai kormányzati tevékenységek éber nyomon követésével foglalkozó hivatal tavaly augusztusban arra a következtetésre jutott, hogy a szövetségi belbiztonsági minisztérium két legfőbb tisztviselőjét nem a törvényi feltételeknek megfelelően nevezték ki a tárcánál.

A lengyel parlament alsóháza, a szejm egy törvényjavaslatot tárgyal a közösségimédia-platformok régóta sokak által kritika alá vont információs felügyeletének korlátozásáról. A tervezet alapján az információs gigavállalatok szervei (eszközei) által végzett, cenzúra jellegű információszűrés felhasználói szintű kordában tartása válna lehetségessé. A tárgyalt jogszabály alaposan szigorítaná a közösségi médiaóriások törvényi helyzetét, és jelentős mértékű anyagi szankció lehetőségét is biztosítaná: az eljárásban kiszabható bírság akár a 2,2 millió dollárnak megfelelő összeget is elérhetné, amellyel sújtanák a közösségi média mindazon szereplőit, amelyek felületeiken – külön eljárásban jogellenesnek ítélt módon – korlátozzák a véleménynyilvánítás szabadságát.

A magyar adórendszer a 2010-es kormányváltást követően átalakult, szemléletében is sokat változott. Az Orbán-kormányok legfőbb célja az volt, hogy olyan rendszert alkossanak, amely a munka támogatásán alapul, egyben családbarát, növeli a fogyasztást, és segíti az adóteher-újraelosztó törekvéseket is. Már a 2008 utáni gazdasági világválság nemzetközi tapasztalatai is megmutatták, hogy különösen oda kell figyelni a fiatalok helyzetére.

A közösségimédia-platformok sajátos működése, a szólásszabadságnak a technológiai cégek gyakorolt értelmezési praxisa (egyes értelmezések szerint: „cenzúrája”) fölvet alkotmányos, alapjogi szempontból vizsgálható kérdéseket. Ugyanis ők bizonyos közléseket önhatalmúlag, oly módon tilthatnak le platformjaikon, hogy a döntésük ellen jelenleg nem létezik jogorvoslat.

A közvélemény-kutatók rendszeresen arra kérik a történészeket és politológusokat, hogy az elnököket a legrosszabbtól a legjobbig értékeljék. Ez egy eleve frusztráló gyakorlat Michael Kazin, amerikai történész szerint. A „nagyság” attól függ, hogy mit ért el egy vezető, vagy attól, hogy képes-e a Kongresszust saját akaratának megfelelően irányítani? Hogyan kell értékelnünk egy olyan elnököt, mint Lyndon Johnson, aki olyan jelentős törvényeket írt alá, amelyek biztosították az állampolgári jogokat és elindították a Medicare-t, de százezer amerikait küldtek, hogy számtalan vietnami embert öljenek meg a polgárháborúban?

A Méltányosság-doktrína (Fairness Doctrine) az Egyesült Államok Szövetségi Hírközlési Bizottságának (FCC) politikája volt, amelyet 1949-ben vezettek be, és amelyet a Ronald Reagan elnöksége idején gyakorolt kormányzati nyomás miatt 1987-ben szüntetett meg az FCC. A doktrína kötelezte a műsorszolgáltatókat a – Bizottság szerinti – becsületesség, méltányosság és kiegyensúlyozottság jegyében.

A Méltányosság-doktrína két alapvető elemből tevődött össze. Ezek közül az egyik az volt, hogy a műsorszolgáltatóknak néhány műsorszórás erejéig kötelezően foglalkozniuk kellett az ún. közérdekű ellentmondásos ügyek megvitatásával, valamint az ezzel kapcsolatos ellentétes nézetek megvitatásával. A rádióállomások esetén szélesebb tér nyílt az egymással kontrasztos nézetek bemutatatására: ezt meg lehetett tenni hírszegmensek, közügyekről szóló showműsorok vagy szerkesztőségi út révén. A doktrína nem írt elő egyenlő időt minden nézet esetén, de mindenképpen megkövetelte az egymással kontrasztos nézetek bemutatását. Ennek az FCC-szabálynak a megszűnését egyesek egyenesen úgy ítélték meg, hogy az hozzájárul a pártpolarizáció károsan emelkedő szintjéhez az Egyesült Államokban.

A doktrína fő célja annak biztosítása volt, hogy a médiafogyasztók szembesülhessenek a különböző nézőpontok sokféleségével. 1969-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága egy magánrádió elleni perben helybenhagyta az FCC általános jogát a Méltányosság-doktrína érvényesítésére ott, ahol a csatornák korlátozottak voltak. A per tárgya egyébként az FCC két méltányossági szabálya volt: a személyes megtámadtatás, valamint a politikai tisztségért folyó verseny valamelyik jelöltjének egyoldalú támogatása esetén az ellenérdekű félnek válaszjog biztosítása.

A legfőbb bírói fórum tehát engedte a Bizottság általános jogát a doktrína érvényesítésére, de a szövetségi bíróságok nem döntöttek arról, hogy az FCC ezt köteles is megtenni. A bíróságok mégis arra a következtetésre jutottak, hogy a műsorszórás spektrumának szűkössége – amely eleve korlátozta a hozzáférést a rádióhullámokhoz – szükségessé teszi ezt a doktrínát. A technika gyors fejlődésével azonban az elmúlt évtizedekben a kábeltelevízió, a kábeles csatornák vagy például az internet rohamos elterjedése erodálta ezt az érvet, mivel az egyének számára már rengeteg hely és lehetőség lett arra, hogy a vitatott kérdésekre vonatkozóan például nyilvános megjegyzéseket tegyenek, bizonyos esetekben mindenféle költség nélkül.

A méltányossági doktrínát mindig is határozottan ellenezték liberális és konzervatív körökben azok, akik eleve úgy tekintettek rá, mint az első alkotmánykiegészítés szerinti jogok és a tulajdonjogok elleni támadásra. Érdekesség álláspontok is születtek: például a Wall Street Journal és a Washington Times 2005-ös, illetve 2008-as szerkesztőségi véleménye szerint a demokrata próbálkozások a Méltányosság-doktrína visszaállítására jórészt a konzervatív beszélgetős (betelefonálós) rádióműsorok térnyerésére adott válaszként történtek.

A doktrína megszűnése előtt, még 1986-ban a 99. Kongresszus felkérte az FCC-t, hogy vizsgálja meg a Méltányosság-doktrína alternatíváit, és nyújtson be jelentést a Kongresszusnak a témában. Végül 1987 augusztusában az FCC – Dennis R. Patrick irányítása alatt – 4-0 szavazattal eltörölte a doktrínát.

Az FCC szavazását nagyon sokan ellenezték a Kongresszusban, mondván, hogy az FCC ezzel megpróbálta „elfojtani a Kongresszus akaratát”, és hogy döntése „hibás, téves és logikátlan”. A döntés puskaporos politikai hangulatot hozott, és a Bizottság Kongresszussal való együttműködése erősen vitatott volt. 1987 júniusában a Kongresszus tett egy határozott kísérletet arra, hogy valahogy elejét vegye az FCC eltörlő döntésének, és ennek érdekében kodifikálta a kiszélesített méltányossági doktrínát, de ezt Reagan elnök megvétózta. Volt egy másik kísérlet is négy évvel később (1991-ben) a doktrína újjáélesztésére, de ekkor George H. W. Bush (ugyancsak republikánus) elnök újabb vétót helyezett kilátásba.

Fontos, hogy a méltányossági doktrínát nem szabad összetéveszteni az „egyenlő idő” szabályával (equal-time rule). A Méltányosság-doktrína alapvetően a vitatott kérdések megvitatására irányult, míg az „egyenlő idő” egyesült államokbeli szabálya csak a politikai jelöltekre vonatkozik a tévé- és rádióadásokban.

Összességében, a Méltányosság-doktrínát számosan ellenezték az amerikai alkotmányban foglalt jogokkal érvelve, míg sokan mások értékként tekintettek rá, mivel hívei meglátása szerint egyrészt az adásidő egy részének közösségi célú kitöltését, másrészt viták esetén a korrektséget, vagyis minden oldal számára az állásfoglalás lehetőségét írta elő.

December elején az Európai Parlament, az Európai Bizottság, valamint az uniós tagállamok kormányainak képviseletét miniszteri szinten ellátó Tanács tárgyalói kompromisszumot kötöttek egy közös kötelező lobbinyilvántartás létrehozásáról. Azt azonban világosan nem határozták meg, hogy a regiszternél mit is jelent majd a „kötelező” jelleg.

Az európai jogállamisági mechanizmus eljárásának keretében az Európai Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament kapcsolná össze vizsgálati, illetve eljárási tevékenységét a tagországok, a parlamentek, a „civilek” (stakeholderek, NGO-k), a szakértők közreműködő szerepével. A mechanizmus részeként évente kerülne sor a tagországi jogállamisági jelentések elkészítésére, és az előkészítő munkára.

2018. július 19-én Izrael parlamentje, a Knesszet elfogadta a nemzetállami törvényt (hivatalos megnevezéssel „Alaptörvény: Izrael – A zsidó nép nemzeti állama”). Ebben rögzítette a törvényhozó azt az alapállítását, hogy Izrael „a zsidó nép nemzeti otthona”, és ezt az alapvetést mélyebb szimbolikájában és kontextusában is igyekezett kibontani. De mi a törvény igazi üzenete, és hozott-e érdemi változást alkotmányos vagy demokratikus tekintetben?

A francia Nemzetgyűlés 2020. november 24-én megszavazta a „globális biztonságról” szóló törvényjavaslatot, így annak 24. cikkét is, amelynek kapcsán korábban erős kritika zúdult a kormányoldalra. A jogszabály csak januárban kerül a felsőház, a Szenátus elé. A kormány álláspontja szerint a rendőrök képmásának rosszindulatú terjesztését kívánják elejét venni a jövőben; ahogy Gerald Darmanin francia belügyminiszter a javaslat parlamenti vitájakor kifejtette, ezzel erősítik a helyes egyensúlyt a tájékoztatás szabadsága és a bűnüldöző tisztviselők védelmének szempontjai között.

Donald Trump amerikai elnök november 2-án rendeletet írt alá az „1776-os Bizottság” létrehozásáról a „hazafias nevelés” előmozdításának, és az olyan tanok ellensúlyozására hozott döntések céljával, amelyek Trump szerint ma megosztják az amerikaiakat a faji kérdésekben és a rabszolgatartó múlttal kapcsolatban, és arra tanítják Amerika diákjait, hogy „gyűlöljék saját hazájukat”. Az elnök által felállítani kívánt testület célja, hogy „jobban lehetővé tegye a felnövekvő generáció számára, hogy megértse az Egyesült Államok 1776-os alapításának történetét és alapelveit, és hogy törekedjen egy tökéletesebb Unió megalakítására”. A bizottságot az elnöki rendelet időpontjától számított 120 napon belül hoznák létre, legfeljebb húsz tagból állna, és a szövetségi kormányzaton kívüli személyek is bizottsági tagok lehetnének az adott szakterületen megszerzett releváns tapasztalattal.[1]

Az Egyesült Államok elnökválasztása közvetett módon zajlik, a választópolgárok az elnököt megválasztani hivatott úgynevezett Elektori Kollégium összesen 538 tagját választják meg. A jelöltek számára a győzelemhez legalább 270 elektori szavazat megszerzése szükséges, amennyiben pedig egyik elnökségre pályázónak sem sikerül teljesíteni ezt a feltételt, az USA alkotmánya a szövetségi Képviselőház feladatkörébe utalja az elnök megválasztását.

The Electoral College of the United States is a body currently consisting of 538 electors, which officially selects the President of the United States.  In reality, however, electors – with a very few historical exceptions – always vote based on the votes cast by voters in their state, and do not have the legal right to make their own decisions.  The number of electors in each state is equal to its number of representatives plus the number of senators.

„Azon személyek büntetőjogi felelősségre vonása, akik a kommunista rendszer idején bűntényeket követtek el s politikai okokból nem került sor elítélésükre, mind ez ideig elévülés folytán nem volt lehetséges. Az elévülés s az elévülési idő szabályos folyása jogállam meglétét előfeltételezi, vagyis az állam arra irányuló akaratát, hogy üldözni kívánja a bűntettet és elkövetőjét. Az állami, vagy az állam által támogatott vagy eltűrt jogtalanság állapotában azonban, amikor ilyen szándék hiányzik, az elévülés intézménye e bűnözők vonatkozásában feleslegessé válik. Az állam gyakorlati tétlenségét úgy kell értelmezni, mint az elévülési idő folyásának törvényi akadályát. Tekintettel arra, hogy a jogtudomány eddig nem nyújtotta a törvényi akadály ilyen értelmezését, az előterjesztők szükségesnek látják – különösen az időtényező vonatkozásában – ennek törvényi meghatározását.” (Részlet a kommunista rezsim jogellenességéről és a vele szembeni ellenállásról szóló, 1993. július 9-i cseh törvény indokolásának általános részéből)

A cseh parlament 41 fős képviselőcsoportja javaslatot nyújtott be arról, hogy helyezzék hatályon kívül az idézett törvényt (a jogszabály pontos neve: A kommunista rezsim jogellenességéről és a vele szembeni ellenállásról szóló 198/1993. Sb. sz. törvény). A Cseh Köztársaság Alkotmánybírósága 1993. december 21-én hozott határozatával a hatályon kívül helyezésre vonatkozó javaslatot elutasította. A határozatban a bírák kifejtették, hogy az elévülés értelme kizárólag két alapvető tényező hosszú távú kölcsönös működéséből adódhat: az állam arra irányuló akaratából és törekvéséből, hogy az elkövetőt megbüntesse, valamint az elkövető tartós kockázatából, hogy megbüntetik. Amennyiben az állam bizonyos bűncselekményeket és meghatározott elkövetőket nem kíván üldözni, úgy az elévülés látszólagossá és feleslegessé válik. Ilyen esetekben az elévülési idő valójában nem folyik, az elévülés pedig önmagában fiktívvé lesz. Ahhoz, hogy bűntett elévülése bekövetkezzék, előbb le kell zajlania az elévülési folyamatnak, azaz annak az időnek, amelynek folyamán az állam a bűnüldözésre törekszik. Az elévülés kizárólag akkor teljesedhet be, ha az állam folyamatos törekvése a bűntett üldözésére az elévülési határidő végéig hiábavaló marad. Ez a feltétel az 1948. és 1989. évek közötti időszakban a politikailag oltalmazott bűncselekmények esetében nem teljesülhetett.

A cseh alkotmánybírák elutasító döntésükben azt is leszögezték, hogy a büntetőjogi eljárás elévülési határidejének új törvényi megállapítása önmagában véve nem alkotmányellenes. Megállapították, hogy a 198/1993. Sb. sz. törvény eredményeként a büntetőeljárás elévülésének jogi intézménye nem változik. A 140/1961. Sb. sz. büntetőtörvény 67. § (2) bekezdése szerint az elévülésbe nem számít be az az idő, amely alatt az elkövetőt nem lehetett törvényes akadályok miatt bíróság elé állítani, sem pedig az, amely alatt az elkövető külföldön tartózkodott. Ugyancsak nem változik a büntetőtörvény 67. § (1) bekezdése által megszabott elévülési idő hossza sem.

A határozat szerint a 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-a révén nem változik az elévülési idő hossza, s nem keletkezik az elévülésnek semmiféle további új törvényi akadálya a büntetőtörvény 67. § (2) bekezdése alapján már fennálló (a büntetőeljárási rend különösen 10. §-a szerint a büntetőeljárásban tevékenykedő szervek hatásköréből kivételt jelentő) akadályokhoz képest sem. A 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-ának értelme nem új akadály létesítése, hanem annak kinyilvánítása, hogy mely időszak alatt nem folyhatott az akkori rendszer által politikai okokból nem üldözött bűntettek elévülési ideje - jóllehet annak folynia kellett volna. A 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-ának értékelésében ugyanis nem az elévülés intézményéről mint olyanról, és nem az elévülési határidőt illető új törvényi akadályok bevezetéséről van szó, hanem csakis arról, vajon az elévülés intézményét valóságosnak vagy pusztán fiktívnek kell-e tartanunk ott, ahol a törvényesség megsértése a jogélet egészében részévé vált a rendszer politikailag és államilag egyaránt oltalmazott törvénytelenségeinek. A 198/1993. Sb. sz. törvény 5. §-a nem konstitutív norma; csupán deklaratív. Tárgya pusztán annak megállapítása, hogy meghatározott időszakban meghatározott bűncselekmény esetén az elévülési idő nem folyhatott, továbbá annak megjelölése, hogy ez milyen okokból volt így.

Lusztrációs törvény (1991)

Az úgynevezett lusztrációs törvény (451/1991) nem csak a lusztrációt jelenti. A kifejezés annak ellenőrzésére utal, hogy vajon nyilván van-e tartva valaki kollaboránsként a Belügyminisztérium aktáiban; de a törvény azt is kimondja, hogy azok, akik az utóbbi negyven évben tagjai voltak a Munkásőrségnek, vagy az 1948-ban és 1968-ban is aktív kommunista igazolóbizottságoknak, vagy a megyei és annál magasabb szintű pártbizottságoknak, bizonyos pozíciókat nem tölthetnek be öt évig.

Az igazságtétel jogtechnikai akadály az elévülés? - a német és magyar példa

Az elévülés hívei elsősorban praktikus érveket szoktak felhozni: ha túl sok idő telt el a bűn és a büntetés között, akkor a törvény megtorló funkciója elenyészik, vagy hosszú idő elteltével nehézzé válik a bizonyítás stb.

Elvi jellegű érvük szokott lenni, hogy azt, aki már hosszú ideje normális életet él, a vádemelés és bebörtönzés súlyosabban érinti, mint azt, akit azonnal elkapnak és bebörtönöznek; pedig súlyos bűntettek esetén még ez a többlethátrány sem aránytalan. Ugyancsak érvelni szoktak azzal, hogy az elévülési szabályok megváltoztatása érinti a tágabb értelemben vett jogbiztonságot. Hiszen aki már biztonságban tudja magát, azt ismét fenyegetheti a törvény. Azonban az igazságtétel elmaradása legalább ilyen súlyos következményekkel járhat a jogbiztonságra.

A német alkotmánybíróság a fenti érveket mérlegelve nem vétózta meg 1949-ben a parlament elévülést meghosszabbító döntését, de ez csak az elévülés meghosszabbítását jelentette (kis elévülési szabály). A szövetségi alkotmánybíróság 1952-es határozata továbbment: olyan cselekmények elévülése, amelyeket a Harmadik Birodalom fennállása idején nem üldöztek, 1933 és 1945 között nyugodott. Így elvileg az elévült tettek üldözése is újból lehetővé vált (nagy elévülési szabály).

Az 1991-es Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat lényege is ez volt, magyarországi alkalmazhatósága azonban kérdéses. Az elévülés nyugvásának lehetőségét a német büntetőjog korábban is ismerte, a magyar viszont nem. Ráadásul a magyar felfogás az elévülést mindig is következetesen szubsztantív elemnek tekintette. A magyar Alkotmánybíróság így kategorikusan elutasította az elévülés visszamenőleges megváltoztatását. Figyelemre méltó viszont, hogy a mostani német joggyakorlat már csak a „kis elévülést” fogadja el, míg a „nagy elévülést”, ellentétben az 1952-es döntéssel, elutasítja. A német újraegyesülés kapcsán kimondták: a már elévült eseteket ezúttal lezártnak tekintik. Tekintettel arra, hogy Magyarországon a nagyobb időbeli távolság miatt eleve csak a „nagy elévülés” jöhetett szóba, a magyar Alkotmánybíróság döntése, ha elméleti megalapozása eltérő is, egybevág az új német felfogással.

Erkölcsi elégtétel az Alaptörvényben

Az elbukott lusztrációs törvény mellett a 2011-es Alaptörvény megfogalmazása legalább az erkölcsi elégtétel szempontjából messzebb ment, mint az elmúlt harminc évben bármelyik elfogadott norma, mikor kimondja: Az 1990-ben lezajlott első szabad választások révén a nemzet akaratából létrehozott, a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a megelőző kommunista diktatúra összeegyeztethetetlenek. A Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei, valamint a kommunista ideológia jegyében kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak

1. a) az elnyomó rendszer fenntartásáért, irányításáért, az elkövetett jogsértésekért és a nemzet elárulásáért;
2. b) a második világháborút követő esztendők többpártrendszerre épülő demokratikus kísérletének szovjet katonai segítséggel történő felszámolásáért;
3. c) a kizárólagos hatalomgyakorlásra és törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért;
4. d) a tulajdon szabadságán alapuló gazdaság felszámolásáért és az ország eladósításáért;
5. e) Magyarország gazdaságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdekek alá rendeléséért;
6. f) az európai civilizációs hagyomány értékeinek módszeres pusztításáért;
7. g) az állampolgárok és egyes csoportjaik alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, különösen emberek meggyilkolásáért, idegen hatalomnak való kiszolgáltatásáért, törvénytelen bebörtönzéséért, kényszermunkatáborba hurcolásáért, megkínzásáért, embertelen bánásmódban részesítéséért; a polgárok vagyonuktól történő önkényes megfosztásáért, a tulajdonhoz fűződő jogaik korlátozásáért; a polgárok szabadságjogainak teljes elvételéért, a politikai vélemény- és akaratnyilvánítás állami kényszer alá vonásáért; az emberek származásukra, világnézetükre vagy politikai meggyőződésükre tekintettel történő hátrányos megkülönböztetéséért, a tudáson, szorgalmon és tehetségen alapuló előremenetelének és érvényesülésének akadályozásáért; az emberek magánéletének törvénytelen megfigyelésére és befolyásolására törő titkosrendőrség létrehozásáért és működtetéséért;
8. h) az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc szovjet megszállókkal együttműködésben történt vérbe fojtásáért, az azt követő rémuralomért és megtorlásáért, kétszázezer magyar ember hazájából való kényszerű elmeneküléséért;
9. i) mindazokért a köztörvényes bűncselekményekért, amelyeket politikai indítékból követtek el, és amelyeket az igazságszolgáltatás politikai indítékból nem üldözött.

Magyarország nemzeti kormánya korábban több lépést tett a demokratikus államberendezkedés felszámolásában szerepet játszó bűnök feltárására, a bűnösök felkutatására, tevékenységük tisztázására, illetve korábban szerzett előjogaik megvonása érdekében. Mégis változatlanul függő kérdés marad, hogy a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság által elkaszált lusztrációs törvény hiánya után képes-e bármilyen jogalkotói vagy jogalkalmazói aktus megfelelő elégtételt nyújtani a kommunista diktatúra még élő és elhunyt áldozatai számára?

Ennek sorában elsőként kiemelendő az ún. Solange II döntés (1986. október 22-i határozat, 2 BvR 197/83), amelyben a német Ab felülvizsgálta saját korábbi ítélkezési gyakorlatát az Európai Közösségek (az Európai Unió elődje) jogi aktusainak a német alkotmányjoggal való összeegyeztethetőségének vizsgálatáról. A német Alkotmánybíróság akkor azt mondta ki, hogy „a származtatott közösségi jog németországi alkalmazhatóságáról szóló ítélkezési gyakorlatát” együttműködési kapcsolatban „gyakorolja az Európai Bírósággal”.

Az Európai Unió tagállamai részéről támogatást élvezhet, így az európai ügyekért felelős miniszterek október 13-án, Luxembourgban tervezett tanácsülésükön elfogadhatják a koronavírus-járvány terjedése érdekében bevezetett határátlépést szigorító tagállami intézkedések uniós összehangolását célzó, egységes utazási szabályokat rögzítő tervüket. A tennivalók rendszerét összegző, kompromisszumosnak szánt javaslatot az Európai Unió Tanácsának elnökségét 2020. december végéig betöltő Németország terjesztette elő. Ennek alapján a közösen kidolgozott, utazási szabályokat rögzítő térképen, azonos színnel – zöld, narancssárga vagy piros – jelölnék az egyes régiókat a vírusfertőzés intenzitásától függően.

A közös járványtérkép kidolgozása és elfogadása során összehangolnák a vírusterjedés feltérképezésének módszereit, valamint a közös adatelemzés kérdéseire is megoldásokat találnának. A javaslat ugyanakkor brüsszeli források szerint nem írna elő semmilyen utazási korlátozást az alacsony fertőzési arányú zöld színnel jelölt régiókból érkező, tagországok közötti utazók számára. A tagállamoknak megmaradna az a joga, hogy saját szabályokat alkossanak az utazási megkötésekre, karantén- és tesztkötelezettségre vonatkozóan a narancssárgára, vagy a pirosra színezett régiókból érkezők esetében.

Magyarország támogatja azt, hogy az EU és tagállamai hatékonyan együttműködjenek a nemzeti egészségügyi rendszerek megerősítésével, a vírus terjedésének korlátozásának érdekében. Emellett közös intézkedésekre van szükség a Covid19-járvány társadalmi és gazdasági (például idegenforgalmi) hatásainak mérséklésére; ezért is fogadta el a magyar Országgyűlés július közepén a koronavírus gazdasági hatásaival kapcsolatos európai uniós gazdasági intézkedésekről szóló határozatát. A nyári parlamenti döntés tette lehetővé, hogy a vírusválság miatti 750 milliárd eurós helyreállítási alap (a Következő Nemzedék, azaz Next Generation EU Eszköz) finanszírozási konstrukcióját az európai tárgyalásokon elfogadja Orbán Viktor miniszterelnök.

A Next Generation EU alap felállításának késleltetése nem a közép-európai tagállamokon múlik, hiszen elsősorban a kisebb északnyugat-európai tagországok próbálnak nyomást gyakorolni például Magyarországra és Lengyelországra azzal az álláspontjukkal, amely az uniós támogatásokat politikai feltételekkel kötné össze. Ez a példa is jól jelzi, hogy nem a „keletiek” azok, akik hátráltatnak bármilyen közös hatékony cselekvést; ugyanakkor a Németország által most előterjesztett tervre is igaz, hogy annak részletei adhatnak csak választ az időközben fölmerülő, még nem tisztázott kérdésekre.

Trump elnök a Twitteren közölt bejegyzésében megosztónak és károsnak nevezte „a nemi és faji alapú ideológia” kormányzati alkalmazottak körében – a közigazgatásban – való meghonosítására irányuló erőfeszítéseket; ezzel indokolta, hogy annak tilalmát a szövetségi kormányzattal üzleti kapcsolatban álló vállalkozókra és mindazokra is kiterjeszti, akik tőlük támogatási forrásokat kapnak. Szintén szeptember 22-én, az elnök hivatalos közléséből kiderült, hogy a „hazafias nevelés” népszerűsítésére irányuló erőfeszítéseket kíván tenni, s hogy tiltakozik a szisztematikus rasszizmusról szóló diákoktatási programok ellen.

A monarchia ma Európában már nem a klasszikus értelemben vett változatot jelöli, hanem annak modern, alkotmányos monarchikus válfaját. Bár a legtöbb európai uralkodó kezében formálisan van hatalom és a kormány egyes államokban – de iure – az uralkodó nevében kormányoz, Európa-szerte ma már az uralkodó nem alakítja személyesen a politikai közéletet, és többnyire nem is ő választja ki a kormányzati vezetőket.

A belső piacot szabályozó dokumentum felülírná a 1998-ben aláírt, illetve elfogadott (nagypénteki) brit–ír–északír megállapodás Észak-Írországgal foglalkozó jegyzőkönyvének egyes fontos részeit, ami a brüsszeli uniós döntéshozók számára elfogadhatatlan lenne. Ráadásul – érvelnek ők – Boris Johnson kormánya ezzel tudatosan nemzetközi jogot sért; bár a tervezetet később tették közzé, az információk egy része már korábban kiszivárgott. A Sky News értesülése szerint a kormány lehetőséget adna magának arra, hogy saját hatáskörben korlátozza az északír–brit határon végzendő vámellenőrzéseket abban az esetben, ha nem születik meg a kereskedelmi megállapodás az EU-val – a kilépési megállapodás ezt közös (uniós–brit) hatáskörként határozza meg.

Ennek a jelenségnek egyik friss fejleménye az, hogy a demokraták alelnökjelöltje, Kamala Harris nemrég találkozott a korábban egy tüntetésen rendőrök által meglőtt – az eset révén Black Lives Matter-irányítással tömeglázadást is generáló – férfi, Jacob Blake családjával, és a demokrata párti politikus csodálatosnak jellemezte a Blake családot, kiemelve amiatti csodálatát is, hogy Blake és családja „micsoda büszkeséggel viselik mindazt, ami történt velük”. Az alelnökjelölt a híradások szerint azt is mondta, hogy ő személy szerint büszke az ifjabb Jacob Blake-re.

Az ilyen típusú együttműködési formák egyik jó példájaként, 1947-ben Belgium, Hollandia és Luxemburg megkötötték a Benelux-szerződést, amely azért is lényeges, mert az ezen a kontraktuson alapuló szövetséget sokan részben a modern Európai Unió előfutárának is tekintik. 1958-ban a három nyugat-európai állam együtt csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK), a nyugatnémetekkel, franciákkal és olaszokkal közösen létrehozva az EU szervezeti elődjét. Ugyanabban az esztendőben a hágai szerződéssel létrejött a Benelux Gazdasági Unió, amely egy tágabb közösségen belüli közösségként garantálta az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlását a három tagállam között. 1960-ban a három állam egységes útlevelet vezetett be.

Ami az alapkérdést illeti: minden olyan, két nyelvet használó kisebbségi kulturális közösség veszélyeztetettnek tekinthető nyelvi szempontból, ahol a szülők eredeti nyelve, anyanyelve nem hagyományozódik át a gyermekekre. Ez még akkor is igaz, ha az adott kisebbségi nyelv jelentős anyanyelvi beszélőközösséggel rendelkezik más területeken. Jó példa erre a magyar–román kétnyelvű Partium, illetve a jelentős magyar anyanyelvű népességet adó Székelyföld Romániában.

Az uniós jog ráadásul nem tisztázza egyértelműen a védendő értékként megjelölt jogállamiság fogalmát és kritériumait, így az elmúlt időszakban erősödnek azok a hangok, amelyek az Európai Bíróságot látják a „megrendszabályozás” új eszközeként és lehetőségeként.

Franziska Giffey SPD-s politikus, német családügy-miniszter az elmúlt hetekben fölvetette, hogy a szavazati jogot már 16 éves kortól meg lehetne adni Németországban, megemlítve Ausztria példáját, ahol a 16. életévüket betöltött fiatalok már hosszú ideje szavazhatnak. Ő pedig most azon van, hogy ez hamarosan hazájában is lehetővé váljon. Az SPD és a Zöldek elnökei szintén támogatják a szavazási életkor csökkentését, és a németországi baloldalon egyre inkább teret nyerni látszik az a vélemény, hogy a 16 éves fiatalok nagyon is képesek ilyen súlyú, felelős döntéseket hozni.

A német szociáldemokrata párt, az SPD lényegében fel is hívta arra a német közéletet, hogy az aktív és passzív választójogosultsági életkort minél előbb 16 évre kell leszállítani a német önkormányzati, tartományi, valamint a szövetségi szintű (Bundestag-) és EP-választásokon. Markus Blume, a bajor CSU főtitkára ugyanakkor szkeptikusan nyilatkozott az ötletről, hozzátéve, hogy a jogilag felnőtt életkor elérésével eddig bevált módon, a vezetői engedély megszerzésének lehetősége – más jogokkal és kötelezettségekkel együtt – a 18 éves korhoz kapcsolódott. Szerinte e kor elérése a „megfelelő mérföldkő” a szavazati jognak, mint egy demokrácia legmagasabb fokú jogának elnyerésére is.

Nem véletlen ugyanakkor a baloldal lelkesedése, hiszen például az utóbbi években erősödő Zöldek számára kifejezetten előnyös is lehet a választójogosultsági életkor csökkentése, különös tekintettel a fiatalabb életkori struktúrával rendelkező migrációs hátterű társadalmi csoportok vonatkozásában. A 2017. évi szövetségi parlamenti választáson a párt a legjobb eredményeket produkálta a 25 év alatti fiatal és első szavazók körében.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a bevándorló hátterűek aránya már 2009-ben meghaladta a huszonöt százalékot a 15-24 éves (ifjúkorú) németországi korcsoportok összességében[1], és ez az arány napjainkban akár egyharmados is lehet. Vagyis a szavazati életkor leszállítása egyértelműen a németországi családi gyökerekkel nem vagy alig rendelkezők markánsabb súlyú beleszólását eredményezhetné az ország közpolitikájának alakításába.

A Zöldek a törvényhozásban folyamatosan lazítanák a migrációs politikát; radikalizmusát jelzi, hogy a pártnak nemrégiben a Bundestagban megbukott a görög menekülttáborokból – különösen kiszolgáltatottnak tekintett – személyek befogadására irányuló javaslata. A javaslattal szemben szavaztak az uniópártok és az SPD is, pedig a stabil migrációpártiság általánosan jellemző tendenciájává vált a német politikának.[2] A baloldal pártjai így újabban egymás alá is adják a lovat, miközben ugyanakkor keményen versengenek is a fiatalabb nemzedék szavazataiért. A 16 évre leszállítandó szavazati életkorral – valószínűleg a migrációs aspektusokkal is szoros összefüggésben – a hagyományosan konzervatív, illetve migrációkritikus erők (pl. AfD és hasonló pártok) gyengülését is remélik.

A németországi belpolitika alakulását, jövőjét is egyre inkább befolyásoló tény az, hogy a migrációs hátterű potenciális szavazók száma és aránya folyamatosan nő, és növekedni fog.

És bár a migrációs háttérrel rendelkező választók száma növekszik, viszonylag kevés tudás áll rendelkezésre arról a kérdésről, mely mely párthoz éreznék igazán közel magukat (különösen hosszú távon). Ugyanakkor a már 2011 óta működő SVR-Forschungsbereich (kutatóosztály) egyik korábbi tanulmánya azt mutatta ki, hogy az SPD rendelkezhet a legnagyobb választói potenciállal ebben a társadalmi csoportban, de a Zöldek, a Baloldal, és a CDU/CSU is remélhet migráns származású szavazókat. Összességében a migrációs háttérrel rendelkezők és az ilyen háttér anélküliek egyaránt érdeklődnek a politika iránt, vagyis a pártoknak ugyanúgy érdemes foglalkozni ezekkel a csoportokkal, mint a többségi társadalom választóival.

A választójogosultsági korhatár leszállítása száraz pártpolitikai racionalitást követő logikán alapul. A mikrocenzus szerint 2015-ben mintegy 6 millió németországi választójogosult volt bevándorló családokból, ezenkívül körülbelül ötmillió olyan külföldi személy is élt ekkor Németországban, aki gyakorlatilag megfelelt a honosítási követelményeknek (ez pedig az állampolgárság elnyerését jelentheti mindazok számára, akik korábban nem voltak német állampolgárok). Ez a szavazati jog elnyerését is jelenti majd, és ez a korhatár 16 évre mérséklésével akár egy-két törvényhozási ciklus alatt is befolyásolhatja az erőviszonyok alakulását a német pártpolitikában.

A németországi baloldal – és a konzervatív uniópártok balszárnya is – már nem pusztán alkalmazkodni próbál a fokozatosan bevándorlóországgá váló Németország társadalmi változásaihoz, újfajta tendenciáihoz, hanem immár maguk törekednek az elkerülhetetlennek láttatott folyamatok fölerősítésére – abban az eltökélt hitben, hogy a migrációs háttérrel rendelkezők körében a szavazópotenciál már most magas, és ez csak tovább fog növekedni.

A nyugat-európai baloldal rövid- és középtávú politikai ambíciói azonban idővel akár alá is áshatják a keresztény-zsidó civilizáción és antik hagyományokon alapuló modern polgári társadalmak demokratikus jövőjét, hiszen a közvélemény-kutatások, attitűdvizsgálatok eredményei alapján jó ok van azt feltételezni, hogy ezen választók nagy többsége idővel a markánsan iszlám politikai programot képviselő pártokat fogják szavazataikkal támogatni.

[1] https://www.dji.de/fileadmin/user_upload/bibs/DJI_Jugend-Migrationsreport.pdf

https://jugendsozialarbeit.news/generation-u25-mehr-als-ein-drittel-mit-migrationsgeschichte/

[2] zeit.de/politik/deutschland/2020-03/migration-grosse-koalition-abstimmung-aufnahme-gefluechtete-gruene

Európában, illetve az Európai Unió tagállamaiban egyre kiemeltebb jelentőséggel bír a mindennapokban a gyermekek és a fiatalkorúak közlekedési ismereteinek megfelelő megalapozása, az iskolai – és iskolán kívüli – képzés kereteinek biztosítása révén.

Az arcmaszkok viselése a COVID-19 (új típusú koronavírus okozta) világjárvány idején a különféle közegészségügyi ügynökségek és állami kormányok által megtett – részleteiben eltérő – ajánlások, illetve kötelezően betartandó intézkedések formájában nyert mindennapi, ámde különös jelentőséget.

2020. március 31-én a türingiai megyei jogú városban, Jénában született először döntés Németországban arról, hogy április 6-ától kötelezővé teszik a maszkok, illetve arcot (szájat, orrot) elfedő ruhadarabok (például sál) használatát a közösségi területeken. Április 2-án a Robert Koch Intézet, a szövetségi járványügyi hatóság megváltoztatta korábbi ajánlását – miszerint csak a COVID-19-tüneteket mutató emberek viseljenek maszkot –, így akkor a tünetekkel nem rendelkezőket is bevonták a védekezésnek ebbe a formájába. Később, áprilisban Németország-szerte kötelezővé tették a szőtt anyagból készült maszkok viselését a tömegközlekedésben, valamint a legtöbb német tartományban a vásárláshoz is.

1944. július 20-ika a náci Németország diktátora, Adolf Hitler ellen elkövetett – végül sikertelennek bizonyult – merénylettől vált emlékezetessé, amelyet az elszánt összeesküvők a gierłożi Farkasverem nevű német főhadiszálláson, a kelet-poroszországi Rastenburg közelében kíséreltek meg. Az eseménnyel végleg egybeforrt a Hitler által 1943-ban eltervezett Valkűr-hadművelet – a művelet neve eredetileg csak az összeesküvés egy részére utalt, de az utókor szemében az egész eseményhez társult.

A barbár kalózok vagy barbár korzárok – oszmán, azaz muzulmán és berber kalózok évszázadokon tartották rettegésben az Észak-Afrikához közel eső nyugati, keresztény Európát. Ezek a kalózok Észak-Afrikában fejtették ki zsákmányoló és rabszolgaejtő működésüket, elsősorban Salé, Rabat, Algír, Tunisz és Tripoli kikötőiben. Ezt a veszélyes, zsarnoki kalózuralom dominálta területet a korabeli keresztény Európában Berberföld vagy Berberpart elnevezéssel illették, magát a kifejezést az afrikai régió etnikailag kevert, berber lakosságának nevéből eredeztethetjük.

Németországban európai szemszögből nézve is érdeklődésre számot tartó, különös ideológiai-törvényhozói kísérlet kapujában áll a mára egyértelműen a kulturális baloldal szorításába – hegemón uralma alá – került közélet.

A német Zöldek egyik legújabb javaslatáról van szó, amelyet az Alternatíva Németországért (AfD) bevándorlásellenes, radikális jobboldali párt kivételével valamennyi parlamenti ellenzéki párt a támogatásáról biztosított. A zöldpárt javaslatának lényege, hogy a német Alaptörvény 3. cikkének szövegéből kivennék a rassz, faj (németül Rasse) szót, arra való hivatkozással, hogy ez a megjelölés már meghaladott, az emberiség egy fajt alkot, és az eltérő külsőleges jegyek relevanciája már nem indokolja ilyen kifejezés használatát a német alkotmányban. A kulturális baloldal (amely túlterjed a politikai pártokon) azonnal elfogadta az egyébként tudománytalan fölvetést.

Az elmúlt hetek amerikai és európai eseményei, a gerjesztett és kirobbant etnikai feszültség, fizikai atrocitásokba torkolló konfliktusok, villongások magukra vonják a világ aggódó figyelmét. A kaotikus események kapcsán sokan fölvetik egyes Soros-finanszírozású szervezetek, és magának Soros Györgynek a felelősségét is, aki egyes elemzők véleménye szerint nem is kihasználja, hanem inkább mesterségesen gerjeszti saját hálózatával ezeket a szociális és kulturális konfliktusokat. A társadalmi és demográfiai tények az USA-ban ugyanis nem feltétlenül támasztják alá az utóbbi időszakban előállt krízishelyzetet. Bár egyes társadalmi rétegeknél az egyenlőtlenségek folyamatosan növekedtek a hetvenes évek óta, és a generációról generációra átruházott társadalmi mobilitási lehetőségek pozitív dinamikájának gyengülése az amerikai háztartások jelentős hányadát valóban érintette, az ilyen folyamatoknak, az egyes szektorok, iparágak térvesztéséből is adódó nehézségeknek felelőtlenség volna pusztán etnikai színezetet adni. Ez éppúgy érintheti a fekete vagy latinó csoportokat, mint például az dél-egyesült államokbeli fehér, redneck munkásrétegeket.

Jelenleg a világban azt tapasztaljuk, hogy a baloldali radikálisoknál – itthon és a nagyvilágban –a jogbiztonság iránti elkötelezettséget sajnálatosan felülírta az aktuálpolitikai érdek. Miközben most a napi konfliktusok és a politikai nézetkülönbségek félretételére lenne szükség, ők nyugtalanságot, kommunikációs káoszt akarnak, és (elsősorban a konzervatív, jobboldali) kormányok elleni hangulatkeltéssel próbálják nehezíteni a világjárvány utáni válságkezelést, és ebből a maguk számára politikai tőkét kovácsolni. A pandémia nyomán kihirdetett magyarországi különleges jogrendben hozott egyes törvényalkotói döntéseket, intézkedéseket éles hazai és nemzetközi kritikák érték az elmúlt hetekben. A legerősebb állítások között arra vonatkozókat is találunk, hogy a magyar a parlament veszélyhelyzetben hozott törvénye a jogállamiságot ássa alá.

Azóta kiderült, hogy veszélyhelyzeti szabályozás a jogbiztonságot szolgálta: azt, hogy az állam megvédhesse a rendfenntartó szervek, egészségügyi dolgozok és általánosságban a magyar állampolgárok biztonságát a rémhírterjesztők, álhírterjesztők és verbális felforgatók ellen, megfelelő büntetőjogi szankció alkalmazásával.

A liberálisok által élesen támadott büntető törvénykönyvi módosítás maga is a jog biztonságát tükrözte annak egyértelműsítésével, hogy egy álhír, téves információ mikor szolgáltat jogalapot a büntetőjogi intézkedések megtételéhez. Egyrészt az egyik nagyon fontos feltétel az, hogy a nagy nyilvánosság előtt kell történnie az inkriminált cselekménynek, azaz a hamis hírek közlésének; továbbá és ezáltal, társadalmi, nyugtalanság, közriadalom keltérésre alkalmasnak kell lennie a benne szereplő hamis, elferdített ténynek. És ami nagyon fontos: a közveszéllyel, vagyis a sokakat fenyegető, mások életére, egészségére, biztonságára káros veszéllyel összefüggésben nyilvánosságot nyert hamis vagy téves információk híresztelését bünteti majd a törvény, amelynek érvényesülésének alapját a különleges jogrend képezi, amelynek idején az egész országban az általános nyugtalanság alapját képező fenyegetéssel összefüggő köznyugalmat a jogalkotó a közveszély színhelyétől független büntetőjogi védelem alá helyezte.

Általánosságban azt is ki lehet jelenteni, hogy a rémhírek, álhírek súlyos társadalmi feszültségeket okozhat (felvásárlási láz, csoportosulás, jogkövetés lazulása). Elvi alapon – ha jóhiszeműek vagyunk – a magyar és nemzetközi sajtó egy részének aggályait a gyakorlat cáfolta, ugyanakkor kormány szándéka nem a kritikus hangok elhallgattatása volt, hanem a felelőtlen, megalapozatlan álhírek visszaszorítása.

2020. június 16-án a magyar Országgyűlés 192 igen szavazattal hagyta jóvá a kormány nevében beterjesztett,az országgyűlési képviselők kétharmados támogatását igénylő, a veszélyhelyzet megszüntetését kezdeményező javaslatot, amely felhívja a kormányt, hogy a veszélyhelyzetet szüntesse meg. A hatályba lépést követően a veszélyhelyzet megszüntetéséről a kormány dönt, és az időpont ismertté válása után veszti hatályát a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény.

A védekezésről szóló törvényi jogszabállyal március végén a parlament meghosszabbította a kormány által 2020. március 11-én elrendelt veszélyhelyzetet, és ez tette volna lehetővé, hogy a kormány a parlament ülésezésének elmaradása esetén is hozhasson rendkívüli rendelkezéseket a járványhelyzet eredményes kezelése érdekében. (Megjegyzés: az Országgyűlés a külföldi híradásokba is bekerült egyes, manipulatív tájékoztatásokkal szemben, a járványhelyzet alatt végig ülésezett, és ellátta a feladatait.) Várhatóan június 20-án szűnhet meg a veszélyhelyzet. A parlament egyúttal 135 igen, 54 nem szavazattal és három tartózkodás mellett elfogadta a veszélyhelyzet megszűnésével összefüggő átmeneti szabályokról és a járványügyi készültségről szóló törvényt is. Ez alapján az országos tisztifőorvos javaslatára, a miniszter előterjesztése alapján a magyar kormány egészségügyi válsághelyzetet rendelhet el, amely járványügyi készültségnek minősül. A válsághelyzet elrendelésének csak akkor van helye, ha nemzetközi járványügyi szükséghelyzet áll fenn.

A Szövetségi Alkotmánybíróság szerint az EU Bíróságának az EKB államkötvényvásárlási gyakorlatát jóváhagyó döntése „egyáltalán nem volt értelmezhető", illetve "ultra vires", hatáskör túllépést követett el a testület. Ez az első alkalom, amikor a német Szövetségi Alkotmánybíróság ennyire nyíltan szembe megy a luxembourgi fórum döntésével, állítja Alexander Wendt, aki újságíróként többek között a Welt, Stern, Tagesspiegel, Wirtschaftswoche és Focus című lapokban rendszeresen publikál.

Az európai polgári kezdeményezés lényege, hogy jogalkotási javaslat előterjesztésére kéri az Európai Bizottságot olyan ügyekben, amelyekkel kapcsolatban az Unió hatáskörébe tartozik a jogszabályok alkotása. A polgári kezdeményezést a 28 uniós tagország közül legalább 7-ből származó, legkevesebb 1 millió uniós polgárnak kell támogatnia. A 7 tagállam mindegyikében össze kell gyűjteni a minimálisan szükséges számú aláírást.

Orbán Viktor miniszterelnök 2016. április 15-én, a CDI lisszaboni tanácskozásán ismertette tízpontos javaslatát a migrációs válság kezelésére. A magyar kormány álláspontja szerint a bevándorlási válság megoldásához meg kell védeni a határokat, ezért a kabinet a schengeni rendszer megerősítésére tesz javaslatot. Európa számos kormánya szerint a gazdasági és demográfiai problémákra megoldás lehet a bevándorlás. Ezt a magyar fél vitatja, és úgy véli, hogy az erről szóló döntésnek nemzeti hatáskörben kell maradnia.

Az EU-szerződés 5. cikke tartalmazza az európai integráció egyik legfontosabb fundamentumát, a hatáskör-átruházás elvét, a cikk (2) bekezdésében foglalt rendelkezésben világosan kimondva:

„A hatáskör-átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

Magyarországon a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL törvény tartalmazza a rabok fogva tartási körülményei kérdéskörének magas szintű regulációját. A törvényi jogszabály 2016 szeptemberében történt módosítása pedig pontosan rögzíti, hogy mely esetekben jár a fogvatartottak számára kártérítés, valamint azt is meghatározza, hogy mekkora lehet a kártérítés összege.

A magyar embereknek, szüleinknek és nagyszüleinknek nem szükséges elmagyarázni, hogy mit is jelent a keresztényüldözés. Bár a kommunista alkotmányok, így a nevében 2011-ig fennmaradt 1949. évi XX. törvény is garantálta a vallásszabadságot, valójában a kommunista hatalom 1945 után rövid időn belül megkezdte az egyházak, s azokon keresztül a vallások megsemmisítését. Rákosi Mátyás 1945 júniusában Moszkvában, a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának nemzetközi tájékoztatási osztályán tartott előadásában külön kitért a katolikus egyházra: „Ez egy hatalmas szervezet. Mi elsősorban ez ellen harcolunk […] nem félünk tőlük.” Politikai és rendőri akciók legszorosabb koordinálását alkalmazták. Az egyházakkal és a hívekkel szemben kegyetlen terrort alkalmaztak. Mindezt megerősítvén Rákosi 1948-ban, a Magyar Dolgozók Pártja vezetőinek értekezletén meghirdette programját: „a klerikális reakcióval az év végéig végezni kell”.

Az Egyesült Államokban található a legnagyobb számú bebörtönzött a világon - körülbelül 2,3 millió ember -, sokan olyan létesítményekben vannak elhelyezve, ahol a rabok mindent megosztanak egymással, a celláktól a zuhanyzókig és az étkezőhelyiségekig. Ez jóval kiszolgáltatottabbá teszi őket a fertőző vírusok terjedése tekintetében, mint például a koronavírus. Április 1-jétől több mint 231 fogvatartott és 223 alkalmazott fertőződött meg a New York-i Rikers Island börtön komplexumában, és időközben 134 fogvatartott tesztje lett pozitív Illinois Cook County börtönében. Három bebörtönzött ember halt meg egy Louisiana-i intézményben a Covid-19 miatt, ahol legalább 30 ember, köztük a személyzet is pozitív tesztet mutatott. Amint a vírus megjelenik ezeken a helyeken, rohamosan terjedni kezd, mert a jelenlegi börtönökben létező zsúfolt körülmények között alapvetően nincs mód a távolságtartásra.

Az alábbiakban a nemzeti hadsereg, a honvédség szerepét vizsgáljuk meg a rendkívüli jogrend körülményeire tekintettel néhány nagyobb nyugat-európai országban, valamint Magyarországon.

Németország Alaptörvénye 87a cikk (1) bekezdése első mondatának értelmében¹ a német szövetségi kormány feladata a Bundeswehr, azaz a fegyveres erők védekezésre történő felállítása. („A szövetségi kormány fegyveres erőket biztosít a védelemre.”). A Bundeswehr ebből a rendből eredő feladatai és utasításai fogalmilag a legutoljára 2016-ban elfogadott Fehér Könyvben² vannak rögzítve. Így a megbízatása alapján a Bundeswehr több kiemelt feladatot látja el szövetségi állami szintű megközelítésben.

Ezen felelősségi körbe tartozik a haza (németül Heimat) biztonsága, nemzeti kockázat- és válságkezelés a német állampolgárok külföldön történő védelme érdekében, valamint kiegészítő támogatási szolgáltatások nyújtása Németország területén. Továbbá: a humanitárius sürgősségi és katasztrófaelhárítás a humanitárius kihívások kezelésének felelősségvállalása érdekében, valamint az állami szintű kiberbiztonság védelmi vonatkozásai, hozzájárulás nyújtása – a kibertérben és az információs térben kialakult helyzetről alapján – az országos és multinacionális biztonsági óvintézkedések keretében, valamint a kiberbiztonság garantálása a nemzeti védelmi hálózatokban.