Sok német város döbbenten ébredt az év elején. Legalább 300 támadás történt a rendőrség és a tűzoltóság erőivel szemben országszerte 2022/23 szilveszterén. Különösen a nagyvárosokban voltak erőszakos zavargások, ahol a gyanúsítottak szinte kivétel nélkül férfiak, túlnyomórészt fiatalok, és többségük migrációs múlttal rendelkezik. Németországnak súlyos integrációs problémája van, amely a kisebbségi társadalmat és a többségi társadalmat egyaránt érinti. Mit lehet tenni az állam, annak intézményei, valamint a rendőrség, a tűzoltóság és a mentőszolgálat alkalmazottai ellen egyre inkább irányuló gyűlölet és erőszak ellen?

A no-go zónák nem az égből hullottak alá!

Azok, akiket felháborítanak a tettek, nem hallgathatnak az elkövetőkről, a térdcsapkodós szlogenek helyett elemzésre és következményekre van szükség. A fiatal elkövetők „ülve maradással” való megbüntetése, ahogy azt Joachim Stamp kijelölt „migrációs különleges képviselő” követeli, a hét évvel ezelőtti kölni szilveszter politikai tehetetlenségének a csúcsa. Az ülve maradást pedagógiailag értelmetlen eszköznek tekintik. Az integráció a nyelvről és a tiszteletről szól. A „problémás körzetek”, ahol az állam elleni gyűlölet és erőszak tombolt, nem az „égből hullott alá”. A frusztráció, a szegénység és a kilátástalanság olyan politikaidöntések eredménye, amelyek a „hotspot iskolákkal” kezdődnek, 70-100 százalékos migrációs aránnyal, és nem érnek véget a belső és külső erőszakkal. A politikusok és a közvélemény túl sokáig hagyták magára a problémát. 

Klaus Wowereit csak hivatali idejének lejárta után beszélt a „no-go zónákról”, és a problémás iskolákban a tanárok cseréjére szólított fel. A Németországi Zsidók Központi Tanácsa azt javasolta, hogy ne viseljék nyíltan a kippát, a hagyományosan zsidó fejfedőt a nagyobb német városokban. A nagyvárosok, ahol több migrációs háttérrel rendelkező ember él, a kutatásban „szuper-sokszínűnek” számítanak. Frankfurtban, Berlinben, Hamburgban és Kölnben már nem létezik tisztán német többség. Azonban még egy vegyes kultúrának is szüksége van egy domináns kultúrára, amely befogadónak, nem identitáriusnak tekinti magát. A kultúra, a sokszínűség és az integráció irányítása kölcsönösen függ egymástól Dettling szerint.

Mi legyen a migráció és az integráció valódi célja?

Nargess Eskandari-Grünberg, Frankfurt város ideiglenes polgármestere számára ez arról szól, hogy az emberek azt mondják: „Ez az én országom, német vagyok, és segíteni akarok ennekaz országnak a fejlődésében.”Azonban Németországban egyetlen párt sem mer vitatkozni egy új domináns kultúráról és így a valódi integrációról. Még a CDU sem. Az integráció „nem nyerő” kérdés. Csakúgy, mint az oktatás, az egészségügy és a Bundeswehr. Vita nélkül mindannyian elveszítjük identitásunkat, összetartásunkat és a jobb jövőbe vetett hitünket. Három dolog forog kockán: egy új vita a Leitkulturról (vezető kultúra), annak indítékairól és céljairól, valamint a végrehajtásról, a szabályok megszegése esetén felmerülő kézzelfogható következményekről. A Leitkultur több, mint az erőszakkal és a gyűlölettel szembeni zéró tolerancia politikája. A társadalom minden tagjának jövőjére vonatkozó legjobb ötletekről szóló vita kultúrája kell legyen.

A szerző állítása szerint a „nyitott társadalom” nem minden és mindenki számára nyitott. Vannak korlátok és általánosan elfogadott alapszabályok.

Az új irányító kultúra motívumai és céljai a tisztelet és a haladás. Tisztelet a szomszédunknak, a közös és egyéni múltnak és a még nyitott jövőnek. A tisztelet mindkét társadalomi csoportra, a többségre és a kisebbségi társadalomra is vonatkozik. A bevándorlók túlnyomó többsége azért jött, mert hitt a társadalmi fejlődés ígéretében. Ehhez a legjobb pedagógusokra, tanárokra, szülőkre, felnőttekre és szomszédokra van szükség, mint a sikeres integráció „gondviselőire” és „keresztszüleire”. Motivációra és ösztönzőkre van szükség, a kudarc megengedett, a feladás nem. Németországban minden fiatalnak van legalább egy olyantehetsége, és így esélye arra, hogy sikeres legyen az élete. A pártprogramok és a koalíciós megállapodások gyönyörű prózáját a „Részvételi és egyenlő életlehetőségeket akarunk kínálni mindazoknak, akik itt élnek” (a berlini kormány szerződése) pragmatikus realizmusnak kell követnie. Egyértelmű nyilatkozatokat kell tenni azon következményekről, amelyek a szabályokat be nem tartókat sújtják. Azoknak, akik elutasítják az államot és személyes erővelharcolnak ellene, nincs szükségük pénzbeli juttatásokra. Ez vonatkozik az ország tisztán német állampolgáraira, és nem a tisztán német „lázadókra” is.

Integráció: a belgiumi Mechelen kiváló példája

Évekkel ezelőtt a belgiumi Mechelen városában Bart Somers megmutatta, hogyan lehet „négyszögesíteni” a biztonság és a befogadás körét. A liberális politikust 2017-ben „a világ legjobb polgármesterének” választották. Egy évvel korábban Mechelen bekerült az első tíz „Európa jövő városai” közé. Somers elérte a több mint 86 nemzet 130.000 lakosával rendelkező belga városban, amelyet a legtöbb szociálisan hátrányos helyzetű területtel rendelkező városnak ritkán sikerül. A „zéró tolerancia” és az unortodox integrációs ötletek keverékével Mechelent Belgium egyik legbiztonságosabb és legtisztább városává tette. Egyikkönyvében így írja le a siker receptjét: „Biztonság nélkül nincs polgári szerepvállalás!”Belgiumban sehol máshol nem támogatják annyira az integrációs politikát, mint Mechelenben – állítja Daniel Dettling.

Az „Integrálódj!” kategorikus imperatívusz mindkét oldalra, a kisebbségre és a többségi társadalomra is vonatkozik: „Cselekedj kizárólag azon maxima szerint, amely által ugyanakkor akarni is tudod, hogy az általános törvény legyen!” - mondta Immanuel Kant. A „kultúra, célok és szabályok irányítása” az új integrációs politika kategorikus imperatívusza.

A nyugati világban általánosan megfigyelhető, hogy minden tanárnak, pedagógusnak tartania kell magát szakmai etikai kódexekhez, amelyek megállapítják számára a hivatásgyakorlással együtt járó legalapvetőbb jogok és kötelességek rendszerét. Számos állam és számos szakmai szervezet készített magatartási kódexet a pedagógusok számára, közöttük például az Egyesült Államokban a National Education Association (NEA) és az American Association of Educators (AAE), és a kódexek megegyeznek abban, hogy a tanulás, a személyes integritás és a kölcsönös tisztelet előmozdításának alapelveit írják elő. Eszerint fontos alapfeltétel, hogy a tanároknak becsületes, törvénytisztelő állampolgároknak kell lenniük, személyes feddhetetlenséggel, és arra kell törekedniük, hogy a gyermekek személyes lelki és tanulmányi fejlődését elősegítsék. A tanárnak rendelkeznie kell minden szükséges képesítéssel, mielőtt elfogad egy pozíciót, és tovább kell fejlődnie azon képzések elvégzése, bizonyítványok vagy végzettségek megszerzése révén, amelyet tőle a munkáltatója megkövetel. Az angolszász megoldások azonban megítélésünk szerint a jogrendszer kontinentális európaihoz viszonyított eltérő jellege miatti körben kevesebb relevanciával bírnak, ugyanakkor az EU-ban létező megoldások és javaslatok annál több tapasztalattal szolgálhatnak.

Korábban a Reuters nemzetközi hírügynökség újságírói kiderítették, hogy a Clinton Alapítvány 2010 és 2013 között nem hozta nyilvánosságra az összes adományozója nevét, és nem közölte azt a lényeges fejleményt sem az amerikai külügyminisztérium irányában, hogy Ausztrália és az Egyesült Királyság kormányai megduplázták vagy akár meg is háromszorozták a pénzügyi hozzájárulásukat a Clinton alapítvány munkájához, abban az időszakban, amikor – 2009 és 2013 között – Hillary Clinton külügyminiszter volt. Az Associated Press pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Clinton miniszterasszony kormányon kívüli gazdasági szereplőkkel folytatott találkozóinak több mint fele a Clinton Alapítvány adományozóival zajlott.

Norvégia 2007 és 2013 között évi nagyjából ötmillió dollárral, 2014-ben és 2015-ben pedig 15, illetve 21 millió dollárral támogatta a Clinton Alapítványt. 2016 végén a már szövetségi szintű amerikai aggályok, illetve az elveszített elnökválasztás hatására is, 87 százalékkal vett vissza a norvég állam Clinténék „házi” alapítványának támogatásából.

2016-ban négy helyszíni iroda FBI-ügynökei előzetes vizsgálatot indítottak a Clinton Alapítvány adományozókkal való kapcsolatai miatt. Abban az időben – ekkor még a demokrata Barack Obama volt az elnök – a szövetségi igazságügyi minisztérium nem adott engedélyt idézésekre vagy házkutatási parancsokra, de 2018-ban a New York Times már arról számolt be, hogy az alapítvány számára kézbesítették az esküdtszéki idézést, és később a szervezet képviselője a kötelező megjelenésnek eleget is tett.

Újabb két évvel később, 2020 szeptemberében a New York Times arról írt, hogy John Durham, az USA igazságügyi minisztériumának különleges jogi tanácsadója a Clinton Alapítvány elleni nyomozás FBI általi kezelését vizsgálta. Durham először 2019 áprilisáig volt megbízva azzal, hogy az ő irányítása alatt a 2016-os elnökválasztásba való (feltételezett) orosz beavatkozással kapcsolatos FBI-nyomozás kezdetét és kiindulópontjait kivizsgálják, majd 2020 őszétől a tárca különleges jogászaként – special counsel – dolgozott tovább az ügy tisztázásán.

A vizsgálat arra irányult, hogy történt-e „törvénysértés a 2016-os elnökválasztási kampányokkal kapcsolatos titkosszolgálati, kémelhárító vagy bűnüldözési tevékenységeknél”, az ezekkel a kampányokkal kapcsolatban álló egyének és az adminisztrációval kapcsolatban álló személyek kapcsán. Durhamék 2020 előtt vádat emeltek két olyan személlyel szemben, akik a korábbi vizsgálatok szerint hazudtak az FBI-nak, és az érintettek egyike Clinton kampányjogásza volt.

Az ügyészek szerint titkosított CIA-dokumentumok mutatták azt, hogy a CIA akkori igazgatója, John Brennan 2016-ban tájékoztatta Obama elnököt arról, hogy Hillary Clinton jóváhagyta egy kampánybotrány tervét. Utóbbi arra irányult, hogy erős médiahátszéllel botrányt szítsanak külső orosz biztonsági szolgálatok beavatkozására hivatkozva, Donald Trump republikánus elnökjelölt lejáratásának egyértelmű céljával. Erről tehát – a dokumentumok szerint – Obama tudhatott, a cél pedig az volt, hogy a nyilvánosság figyelmét valahogy eltereljék Clinton egyik elhúzódó botrányáról, amely egy privát e-mail szerver használata miatt, a Clinton Alapítvány finanszírozását is érintő kérdésként robbant ki.

Külügyminiszteri hivatali ideje alatt ugyanis Clinton körülbelül 30 ezer hivatalos e-mailt küldött egy privát levelezőszerveren és egy privát e-mail fiókon keresztül. Ez főleg azelnökválasztási kampány során vált nyilvános kérdéssé, és többször is okot adott a republikánusoknak Clinton éles bírálatára. Tény ezzel kapcsolatban, hogy a külügyminisztérium főfelügyelője által 2016 májusában közzétett vizsgálati jelentés a levelezésnek ezt a hivatali gyakorlatát a szolgálati előírások megsértésének találta. A külügyminisztersége után a tárca részére átadott 30 ezer hivatalos levélből, utólag elismerten, több is hiányzott, ráadásul az ugyancsak mintegy 30 ezer tételből álló magánlevelezését töröltette a szerverről.

Így nem volt tisztázható, hogy van-e írásos bizonyíték megvesztegetésre a törölt e-mailekben.Az OpenSecrets megfigyelőcsoport arról számolt be, hogy miután Hillary Clinton elveszítette a 2016-os választásokat, a Clinton-házaspár felszólalási díjazása a 2014-es 3,6 millió dollárról 2018-ra 370 ezer dollárra esett vissza, és az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának adóhatósága (Internal Revenue Service, IRS) közleménye szerint a Clinton Alapítványnak2018-ban még 30 millió dollár bevétele volt, 2020-ban pedig már ennek alig a fele, 16,3 millió dollár.

A Daily Caller beszámolója szerint az etikai szakértők különösnek találták az alapítvány részére az adományok gyors csökkenését, és ez akár a politikai korrupció gyanúját is fölveti szerintük.
Ami a 2016-os Clinton-kampány anyagi hátterét illeti, az ötödik legnagyobb adományozóSoros György üzletember volt, akinek alapkezelője több mint 9,5 millió dollárt nyújtott a demokrata politikus jórészt Trump-ellenes kampányához a PUA szuper PAC-en keresztül, és további 25 ezer dollárt a Ready (eleinte: Ready for Hillary) szuper PAC révén.

2022. március 3-án, alig másfél héttel az Ukrajna elleni orosz háború kitörését követően, illetve a koronavírus-járvány miatti válság nyomán Bill Clinton volt elnök bejelentette, hogy a Clinton Global Initiative (CGI) alapítványi kezdeményezés teljes körűen újraindítja működését, miután az egyes botrányok miatt is, még 2017 elején nagyrészt megszűnt. A CGI-t Hillary Clinton 2016-os elnökválasztási kampánya során megvizsgálták jelentős nemzetközi adományai miatt, ami egyesek szerint összeférhetetlenséget jelenthetett. De miután Clinton elveszítette a 2016-os választásokat, 2017 januárjában jelentős létszámú elbocsátások is voltak a családi alapítvány alkalmazottainak körében, és a jelek szerint a külföldi kormányzati források tekintetében is jóval óvatosabbnak kellett lenniük a Trump-érában.
Clinton a márciusi nyílt levelében azt is írta, hogy szeptemberben New Yorkban találkoznak a CGI-közösség tagjai a kezdeményezés mihamarabbi újjáélesztése céljából.

A hálózati szinten meglévő szoros affiliációt jelzi Soros és Clintonék, valamint a baloldali NGO-k és a nyugati kormányzatok között, hogy huszonhat NGO 2022 tavaszán közösen lépett fel, és közös ellenkampányban vettek részt Elon Musk Twitterével szemben.

A szervezetek által jegyzett tiltakozó levelet például az Accountable Tech nevű szervezet is aláírta, amelynek egyik vezetője Jesse Lehrich, Hillary Clinton választási kampányának egykori külpolitikai szóvivője. Az ellenkampányban részt vevő Access Now nevű csoport legnagyobb adományozójának pedig a svéd kormány fejlesztési ügynöksége, a Sida számít, valamint Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa, illetve a szervezetet még Dánia, Németország, Hollandia kormánya, és Kanada is finanszírozza.

Magyarország tekintetében lényeges fejlemény, hogy a magyar baloldal és hazai hátországa, a pártpolitikai tevékenységtől sem mentes liberális NGO-k, elveszítették a külföldi támogatás egy részét (például a 2014-ig jelentős norvég állami pénzeket), amit főleg a magyar kormány szuverenista álláspontja eredményezett. 2021 júliusában a norvég külügyminiszter azt közölte, hogy a forráselosztási vitában nem született megállapodás a magyar és a norvég tárgyalófelek között, ezért inkább megvonták Magyarországtól a 2014–2021-es időszakra neki szánt 214,6 millió eurós támogatást (körülbelül 75 milliárd forintot). A magyar baloldal tavaly viszont nem az észak-európai, hanem a tengerentúli támogatás ügye miatt keveredett súlyos botrányba.

A 2022-es országgyűlési választások után fél évvel kirobbant kampányfinanszírozási ügyegyik fő tanulsága az, hogy a magyarországi baloldal ismételten számíthat – az immár demokrata irányítású – amerikai kormányzat, és akár más nyugati államok hathatós anyagi támogatására is, és a jövőben Magyarország számára továbbra is jelentős kihívást jelenthet majd a külföldi beavatkozási kísérletek gyakorlata. Például a tavalyi választáson közös kormányfőjelöltet adó Mindenki Magyarországa Mozgalom választási kampányát Amerikából több milliárd forinttal finanszírozó Action for Democracy (AfD) – titkosszolgálati jelentések alapján – egyértelműen kapcsolatba hozható azzal a National Endowment for Democracy-val (NED), amely mögött az Egyesült Államokban már komoly politikai és gazdasági intézmények, valamint egyes politikai csoportok, amerikai szakszervezetek vagy kormányközeli demokrata üzleti csoportok jelentős tőkéje is ott áll. Az elmúlt egy-két évben előállt tengerentúli és nemzetközi helyzet tehát mind Clintonék alapítványi birodalma, mind a hazánkban aktív, Soros-támogatott vagy más nyugati hátterű szervezetek és média helyzetét is számottevően erősítheti.

Az államfő a Mitteldeutscher Rundfunk (MDR) nevű közszolgálati rádióadó indulásának 30. évfordulója alkalmából rendezett lipcsei ünnepségen, arra is utalt az újságírók problémái kapcsán, hogy ezek Kelet-Németországban különösen hangsúlyosak „a velük szembeni bizalmatlanság, elutasítás és gyűlölet” miatt. Elmondta, hogy az MDR újságírói ki vannak téve a támadásoknak, néha személyes védelemre is szükségük van. A Covid-korlátozások miatt tartott tüntetések tudósítása veszélyes volt, és az államelnök az erőszakos cselekmények kapcsán arra szólított fel, hogy „alkotmányos államunk teljes szigorával” tegyenek lépéseket ezen jelenségek ellen. A támadások Steinmeier szerint veszélyeztették a sajtószabadsághoz való alapvető jogot.

Ami a konkrét számokat illeti, az Európai Sajtó- és Médiaszabadság Központja (ECPMF) 2021-ben Németország tekintetében összesen 83, médiamunkások elleni fizikai támadásról számolt be. Ez az érték meghaladta a 2020-as negatív rekordot is, amely 69 támadást jelentett (2015-ben 44, míg 2019-ben 14 ilyen támadás történt). Míg a koronavírus előtti években főként a szélsőjobboldalinak tekintett spektrum elkövetőiről volt szó, az elmúlt években atámadók indítékainak osztályozása sokkal nehezebbé vált.

Ismert, gyakran használt AI-alkalmazások a fejlett internetes keresőmotorok (például a Google Search), az ajánlórendszerek (amelyeket a YouTube, az Amazon és a Netflix használ), az emberi beszéd mesterséges megértése (például az Amazon Alexa, a Google Asszisztens és az Apple-féle Siri digitális hangasszisztensekkel), az automatikus nyelvi fordítók (a Microsoft Translator, a Google Translate), az arcfelismerő programok (az Apple Face ID vagy a Microsoft DeepFace), továbbá a Facebook vagy az Apple által használt képcímkézés, de ebbe a körbe tartoznak az önvezető autók is (például Waymo). Érdemes említeni az automatizált döntés- és stratégiai játékrendszerek esetén (például a sakknál) alkalmazott mesterségesintelligenciát is. Ezenkívül számos iparág problémáinak megoldására használják, így például:az energiatárolás, az orvosi diagnosztika, továbbá a katonai logisztika vagy az ellátásilánc-menedzsment területén.

2020-ban Ibán García del Blanco spanyol európai parlamenti képviselő nyújtotta be azt a jogalkotási kezdeményezést, amely a Bizottságot arra kérte fel a mesterséges intelligenciára, a robotikára és más kapcsolódó technológiákra (szoftverekre, algoritmusokra és adatokra) épülő megoldások fejlesztése és alkalmazása kapcsán, hogy alkossanak egyértelmű etikai elveket és jogi kötelezettségeket. A javaslatot az Európai Parlament a képviselők 559 igen szavazatával, 44 nem ellenében és 88 tartózkodás mellett fogadta el.

A javasolt változtatások kritikusai szerint a reform elemei átpolitizálnák az igazságszolgáltatást és veszélyeztetik annak függetlenségét, aláásnák a demokráciát, előmozdítva a korrupciót és károkat okozva a gazdaságnak.

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök azonban megvédte a reformot, hogy a befektetők irányában is csillapítsa a szerinte alaptalan félelmeket, ami megzavarhatja Izrael gazdasági működését, ahogy a reform egyes részeit törvényekbe foglalják. Netanjahu egy interjúban visszautasította a bírálatokat, azzal érvelve, hogy a hatalmi ágak közötti „egyensúlytalanság” kiigazítására irányuló kezdeményezése csak megerősíti az ország gazdaságát, és hogy fontos az aktivista Legfelsőbb Bíróság hatalmának kiegyensúlyozása.

Netanjahu interjúja a reformdüh helyett egy jól átgondolt alapkoncepciót tükröz; szerinte a demokrácia megfelelő működéséhez egyensúlyra van szükség a három hatalmi (kormányzati) ág, azaz a törvényhozó, a végrehajtó ág és az igazságszolgáltatás között. Úgy látja: Izraelben ez az egyensúly kikerült a megfelelő pontról, ezért arra törekszenek, hogy visszahelyezzék oda. Szerinte az aktivista Bíróságműködésének a gazdaság fizette meg az árát, mert sok az ügy, és állandó pereskedés van, ez pedig olyan hatással bír, mint a túlszabályozás. Meghosszabbítja az üzleti, gazdasági ügyletek menetét, akadályozza, hogy a kormány fontos infrastrukturális projekteket hajtson végre, és csökkenti a gazdaság teljesítményét.

A Legfelsőbb Bíróság, amelynek székhelye Jeruzsálemben található, összesen 15 bíróból áll, akiket a bíró-kiválasztási bizottság jelölése alapján Izrael elnöke nevez ki. A testület az aktuális szabályozás szerint elsősorban azokban az ügyekben határoz elsőfokú bíróságként, amelyek az izraeli állami hatóságok határozatainak jogszerűségéről szólnak: a kormány határozatai, a helyi hatóságok és más, a törvény alapján közfeladatot ellátó szervek és személyek határozatai tekintetében. A Knesszet által hozott törvények jogszerűségét (alkotmányosságát) közvetlenül megtámadó indítványok esetén felülvizsgálati hatáskört gyakorol.

Az igazságügyi reform lényeges részeként, a jövőben lehetne egy felülbírálati záradék, amely lehetővé tenné a Knesszet számára, hogy a Legfelsőbb Bíróság által korábban megsemmisített törvényeket egyszerű többséggel (a 120-ból 61 képviselő támogatásával) „visszaállítsa”, azzal a feltétellel, hogy minden képviselő jelen legyen. Azonban a törvényhozók kezét annyiban mégis megköthetnék, hogy a felülvizsgálatnál lenne egy korlátozás, amely megakadályozná a Knesszetet abban, hogy ugyanazon a knesszeti mandátumon belül újraalkothassa azokat a törvényeket, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság mind a 15 bírája egyhangúlag megsemmisített.

A javasolt knesszeti felülvizsgálat tehát olyan elemeket is tartalmaz, amelyek fajsúlyos döntési helyzetekben meghagynák, illetve ezáltal kiemelnék Izrael Legfelsőbb Bíróságának hatalmát és szerepét. Ugyanakkor a reform fontos elemként tartalmazza, hogy megtiltsák a Legfelsőbb Bíróságnak, hogy magukról (az izraeli alkotmány helyét betöltő) ún. Alapvető Törvényekről (héber nyelven: Hukéj Há-jeszod) tanácskozhasson, illetve ezáltal megsemmisíthesse azokat. Továbbá fontos változás, hogy egy törvény megsemmisítéséhez a Legfelsőbb Bíróság meg nem határozott „különleges többségére” lenne szükség, ami a jelenlegi küszöbérték emelését jelentené.

Mindez a kiszámítható joguralmi jelleg erősítését jelentené, hiszen még a Legfelsőbb Bíróság sem rendelkezhet korlátlan hatalommal, mivel Izrael alkotmányos erejű törvényeihez kötött.

A túlzott aktivizmus megszüntetése, illetve akadályozása azt is jelentené, hogy a Legfelsőbb Bíróság akként őrködhetne az alkotmányos rend felett, hogy ugyanakkor biztosított legyen az ország gazdasági és társadalmi működése, és ezzel együtt – természetesen – az alapvető jogok érvényesülése. Ugyanakkor egyes javasolt kitételek révén a hatalom végső korlátjának szerepe is megmaradna, oly módon, hogy a testületnek mindvégig figyelemmel kell lennie a társadalmi berendezkedés változásaira és a mindennapi élet valóságára.Ebbe nem fér bele, hogy kvázi jogalkotó szerepet vállaljon, illetve aktivista módon léphessen fel.

Ez az alkotmányos vita azóta tart, hogy az 1990-es évek elején markánsan hatalomkorlátozó, bírói út révén elkezdték érvényteleníteni a Knesszet törvényeit anélkül, hogy erre egyértelmű alkotmányos felhatalmazás lett volna. A mögöttes probléma az, hogy az igazságszolgáltatás elvileg nem is nyilváníthatna joggal egy törvényt „alkotmányellenesnek”, mivel Izraelnek nincs külön írott, kartális alkotmánya. Ezen érvelés szerint nincsenek alkotmányban rögzített fékek és ellensúlyok, amelyek szabályoznák a jogalkotó és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolatot.

Az egyik gyakori magyarázat Izrael alkotmányának hiányára az, hogy az ultraortodoxok eleve tiltakoztak egy ilyen dokumentum megalkotása ellen, miután szerintük a Tórát a modern Izrael alkotmányának kell tekinteni. De van olyan nézet, amely szerint Izrael alapítóatyja, David Ben Gurion volt az, aki elvetette az alkotmány ötletét, azzal érvelve, hogy a fiatal izraeli nemzet a progresszív szocializmus társadalmi modelljét követi, ezáltal nincs szüksége ilyen merev jogi, alkotmányos dokumentumra.

Az Izraeli Demokrácia Intézet által 2023. január 15-én közzétett felmérés szerint a Legfelsőbb Bíróságba vetett közbizalom jelentősen csökkent. A felmérésből kiderült, hogy a baloldali izraeliek 80 százaléka, a centristák 62 százaléka, míg a jobboldaliaknak mindössze 29 százaléka bízik a Bíróságban. Ugyanakkor a legtöbb izraeli (55 százalékuk)támogatja, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítse a Knesszet által elfogadott törvényeket, ha azok ellentmondanak a demokrácia elveinek.

Ez a társadalmi elvárás sem zárja ki azonban a reform szükségességét, sőt a törvényhozásba és az igazságszolgáltatásba vetett bizalom együttes erősítése, a kettő közötti viszony átgondolt alapos reformja jelentheti csak a valódi kiutat a mostani alkotmányos helyzetből.

A kerületi fellebbviteli bíróság 2-1 arányban hozta megítéletét, amelynek értelmében Lorie Smith felperesnek, a 303 Creative webdesign cég alapítójának olyan különböző tartalmakat és weboldalakat is kell készítenie, amelyek adott esetben ellenkeznek a vallási meggyőződésével. A bíróság szerint abban az esetben, hogy ha heteroszexuális pároknak szóló tartalmakat készít a művész, akkor kötelező jelleggel elvárható, hogy készítenie kell olyan termékeket is, amelyek az azonos neműek házasságáról szólnak, mivel erre kötelezi őt Colorado állam diszkrimináció-ellenes törvénye.

Ugyancsak 2021-ben, pénzbüntetésre ítélt egy denveri bíróság egy cukrászt, mert az nem volt hajlandó születésnapi tortát sütni egy nemváltó műtéten átesett nőnek. Ezzel a bíróság szerint megsértette Colorado állam diszkriminációellenes törvényét; a tortasütés megtagadása még 2012-ben történt, és hat évvel később a cukrász részsikert ért el az amerikai Legfelsőbb Bíróságon, amely akkor kimondta, hogy a coloradói jogalkalmazás vallásellenes elfogultsággal járt el vele szemben az említett tagállami törvény végrehajtása során. Az üggyel kapcsolatos legutóbbi perben azonban elveszítette a fellebbezést, miután 2023 januárjában a coloradói fellebbviteli bíróság döntéssel kimondta: a törvény, amely jogsértővé teszi a szolgáltatások megtagadását a polgároktól alkotmányosan védett tulajdonságaik (például faj, vallás vagy szexuális irányultság) alapján, nem sérti az üzlettulajdonosok vallásának gyakorlásához vagy lelkiismereti meggyőződésének kifejezéséhez való jogát.

A coloradói antidiszkriminációs törvény (CADA) ugyanis tiltja, hogy a szolgáltatásokat nyújtó vállalkozások megtagadjanak az egyéntől vagy egy csoporttól árukat vagy szolgáltatásokat azért, mert valamely kisebbség tagjai.Colorado állam még 2008-ban bővítette ki a törvényt úgy, hogy az vonatkozik a szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetésre, ebbe beleértve a transznemű státuszúakat is. 2013 májusában a törvényt úgy módosították, hogy az magában foglalja a 15-nél kevesebb főt foglalkoztató vállalkozásokat, és valódi szankciókat vezetett be, amelyek költséges következményekkel járnak a törvény előírásait megsértőkre.

A coloradói antidiszkriminációs törvény újabb kulcsfontosságú módosításai 2015. január 1-jén léptek hatályba, a változtatásokat a coloradói törvényhozás még 2013 májusában fogadta el a „Munkahelyvédelmi és Állampolgári Jogok Érvényesítéséről szóló Törvény” részeként. Ezek a változások többek között magukban foglalják, hogy az alkalmazottak immár diszkriminációs pereket indíthatnak az állami és a szövetségi törvények alapján, továbbá – a fizetési hátralék vagy a visszahelyezés kérdésein túl – az alkalmazottak megtorló jellegű (angolul punitive) és kompenzációs kártérítés behajtását követelhetik (például érzelmi fájdalomra és szenvedésre, lelki gyötrelemre, az élet élvezetének elvesztésére és egyéb olyan veszteségekre való jogi hivatkozással, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a pénzhez, ezek tehát a nem vagyoni veszteségek). 2015-től továbbá esküdtszéki tárgyalást is követelhet a munkáltató vagy a munkavállaló; az új szabályozás tehát jobban beengedi a laikus bíráskodás intézményét, olyan szereplőkkel, akik alkalomszerű megválasztásuk révén hozhatnak döntést a bíróság által eléjük terjesztett antidiszkriminációs ügyekben.

Ami a 10. kerületi fellebbviteli bíróság tavaly előtti döntését illeti, a bírói testület konzervatív tagja, Timothy Tymkovich főbíró egy terjedelmes kisebbségi véleményben azt az álláspontot képviselte, hogy a többségi ítélet már jelentős beavatkozást mutat a szólás-, illetve a vallás- és lelkiismereti szabadság kérdéseibe. A főbíró szerint az ügyben érintett Smith lelkiismereti meggyőződését az USA szövetségi alkotmánya védi, és figyelmeztetett arra is, hogy a többségi véleményt képviselő bírók érvelése már nagymértékben kiterjesztené a kormányzat hatalmát a szólásszabadság felett.A Lorie Smithet képviselő konzervatív jogvédő csoport, az Alliance Defending Freedom pedig bejelentette, hogy fellebbezni fog az ítélet ellen az USA Legfelsőbb Bíróságán avallásos meggyőződésű szakemberek védelmének az érdekében.

Az Egyesült Államok alkotmányának ún. első kiegészítése, az 1791-es Bill of Rights részeként világosan rögzíti, hogy Amerikában nem születhet olyan szövetségi törvény, amely megtiltja vagy ellehetetleníti a szabad vallásgyakorlást vagy megkurtítja a szólás- vagy sajtószabadságot. Ez tehát a vallási, lelkiismereti meggyőződés és a szólásszabadság jogainak szövetségi szintű alkotmányos védelmét foglalja magában a jogszabályokra és törvénykezési gyakorlatra nézve.

A szövetségi bíróságok ennélfogva nem léphetnek arra az útra, hogy fokozatosan elkezdik a nézeteltérések kényszerű megszüntetését, hogy – alkotmányos keretek között – hátrányos helyzetbe hozzák a másként gondolkodókat, így például a vallásos, konzervatív meggyőződésű polgárokat. A kvázi kötelező „véleményegyesítés” valójában egy belül békétlen társadalom egyhangúságát érheti el. Miközben a régi kulturális liberalizmus eredendően az egyéni jogokra koncentrált, így például a lelkiismeret és az életmódvédelmének szabadságára is, ma már egyre inkább szembehelyezkedik a saját hagyományos elveivel. A klasszikus szabadelvűség értékei ezért jórészt a jobboldal révén találnak támogatást, hiszen az amerikai bíróság okdöntéseinek tükrében is, a konfliktus ebben az esetben egyközjogi-hatalmi és jogalkalmazói irányzat és az egyén jogai között feszül. A szövetségi bíróságok a hagyományos gyakorlatukban még törekedtek annak érvényesítésére, hogy a bírói testületek egyik fő feladata – az alapító atyák céljait elismerve – a Bill of Rights védelme, vagyis az, hogy bizonyos alapvető jogokat az éppen fennálló hatalmi-kulturális többségakaratától távol tartsanak, ekként biztosítva, hogy bizonyo salkotmányos szabadságjogok az intézményes politikai többségen túl, vagy amellett is fennmaradjanak.

A szövetségi bíróságok döntései ezt a fontos alapeszményt akarják felülírni, ezért a szövetségi Legfelsőbb Bíróság feladata lehet, hogy ebben a tekintetben határozottan érvényesítse az USA alkotmányos alapértékeit.

A szakirodalom szerint az Egyesült Államokban minden évben sok komolytalan per folyik, amelyeket a személyi sérüléssel kapcsolatos törvények alapján indítanak. Az ilyen típusú perek mind a magánszemélyek, mind a bíróságok idő- és pénzpocsékolásához vezethetnek.

A komolytalan perek benyújtásának gyakorlatát komolytalan pereskedésnek nevezik. Komoly perbeli vita általában személyi sérüléssel összefüggésben merülhet fel.

A komolytalan perek magukban foglalják azokat a jogi kereseteket, amelyeket benyújtanak, de ab ovo nincs jó esélyük a bírósági tárgyalás sikerére. Egyes esetekben a komolytalan pert egyszerűen a másik fél bosszantása vagy zaklatása céljából lehet benyújtani.

Más típusú helyzetekben komolytalan pert lehet indítani egy másik jogi lépés elakadása vagy késleltetése érdekében. A komolytalan pert gyakran azonnal elutasítja a bíróság, még mielőtt a bíróság még érdemben megvizsgálhatná a keresetet.

Egy komolytalan per vagy komolytalan peres eljárás olyan követeléseket tartalmazhat, amelyek a következők:

• Túlzó állításokat tartalmaz;
• Nyilvánvalóan nem igaz;
• Abszurd érveket felsorakoztató.

Az ilyen típusú perek olyan követeléseket is magukban foglalhatnak, amelyek túlzott vagy túlzott összegű pénzbeli kártérítés iránti kérelmet foglalnak magukban.

A komolytalan kereset benyújtásának következményei lehetnek.

Sok esetben, ha egy magánszemély komolytalan pert indít, az bizonyos pénzösszegű, esetenként több ezer dolláros polgári jogi bírság kiszabásához vezethet. A komolytalan kereset benyújtása ahhoz is vezethet, hogy az egyén megrovást tartalmazó végzést kap.

A komolytalan perek benyújtásának gyakori következményei a következők lehetnek:

• A bíróság megsértése miatti vádak;
• Pénzbírság; és
• Büntetőjogi következmények.

Az első kapcsán már korábban kifejtésre került, hogy a contempt of court, a commonlaw, azaz az angolszász jogrendszer egyik sajátos jogintézménye, amely szó szerint a bíróság megsértését jelenti. Célja, hogy az igazságszolgáltatást megakasztó, azt károsan befolyásoló és annak hitelét romboló magatartásokkal szemben eszközt, fellépési lehetőséget biztosítson.

A bíróság megsértését jelenti különösen a tárgyalótermi szabályok negligálása, a peres ügyeknek a sajtónyilvánosságban oly módon történő értékelése, amely károsan befolyásolja a tisztességes tárgyaláshoz való jogot, illetve például a bíróság megsértésének tekinthető a bírák, a bíróságok társadalmi hitelét aláásó bírálat is.

Ez a jogintézmény meglehetősen széles fellépési jogkört biztosít az angolszász bíróságok számára. Az eljárásban részt vevő felek ellen emelhető ilyen vád, illetve az ügyvédek vagy más bírósági alkalmazottak, a személyzet ellen is adott esetben; esküdtek ellen; tanúk vagy olyan személyek ellen, akik kapcsolódnak egy ügyhöz, így például a tárgyalótermen kívüli tüntetők esetében is alkalmazható ez a jogintézmény. Kategóriái szerint lehet polgári (civil) vagy büntetőjogi (criminal), így például a civil contempt általában magába foglalja a bíróság által elrendelt olyan cselekmény végrehajtásának elmulasztását, amely az egyének jogainak érvényesítésére vagy a polgári peres felek jogorvoslathoz való jogának biztosítására irányul. Például azon szülők esetében, akik megtagadják a bíróság által elrendelt gyermektámogatást. Másik példa: ha az eljárás egy felnőtt résztvevője megtagadja a vallomástételt, a bíróság megsértésével (contempt of court) vádolható, s így annak a kockázatát is vállalja, hogy bezárják.

Ami a címben szereplő ügyet illeti, egy szövetségi bíró közel 1 millió dollárra büntette Donald Trump volt elnököt és ügyvédeit, amiért „komolytalan pert”indítottak Hillary Clinton és 30 másik személy ellen. Donald Middlebrooks, Florida déli körzetének bírója nem fogta vissza magát a Trumpot és jogászait érintő éles kritikájában, és végzését azzal kezdte, hogy: „Ezt az ügyet soha nem lett volna szabad megindítani. Alkalmatlansága kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Egyetlen épeszű ügyvéd sem nyújtotta volna be. Egyértelműen politikai célokra szánták, a módosított panaszok egyike sem tartalmazott felismerhető jogi követelést.”

Trump 2016-os elnöki kihívója elleni perben azt állították, hogy Trump összejátszott Oroszországgal a választásmegnyerése érdekében. Trump 70 millió dolláros kártérítést követelő keresetét tavaly szeptemberben már elutasították, biztosítva, hogy a volt elnök ne tudja újra benyújtani azt. Middlebrooks elítélte Trump perét, amely szerinte egy „kétszáz oldalas politikai kiáltványt, amiben az érintett felvázolja az őt ellenzőkkel szembeni sérelmeit, és ehhez a bíróság nem a megfelelő fórum”.

Middlebrooks korábban helyt adott az egyik vádlott által Trump ellen benyújtott kérelemnek, de ezt a végzést felfüggesztették. A legutóbbi döntés több más vádlott, köztük Clinton kérésére született. Ebben Trump és Habba „egyetemlegesen felelősek” a 937 989,39 dollárt kitevő szankciósorozatért.

A bíró nem állt meg azzal, hogy elítélte Trump és ügyvédei tevékenységét, hanem azt mondta, hogy a per része annak a „sormintának”, amelyben politikai célokból visszaélnek a bíróságokkal, és még a volt elnök által benyújtott egyéb pereket is megemlítette.

Trumpról Middlebrooks azt írta: „Ő a bírósági eljárás stratégiai visszaélésének ötletgazdája, és nem lehet úgy tekinteni rá, mint egy ügyvéd tanácsát vakon követő peres félre. Nagyon jól ismerte tettei hatását.”

A fentiek alapján megjegyzendő, hogy az eljáró bíró a legenyhébb szankciót alkalmazta a volt elnök jogi csapatával szemben, mégha a pénzbírság volumene sok konzervatív amerikai szemében kiugrónak tekinthető is.

Egy külföldi példát nézve, az Egyesült Államokban általános szabályként érvényesül, hogy a rendvédelmi tisztek – legalább egy félautomata pisztollyal – fel vannak fegyverkezve. Bár ott nincsen minden szövetségi államban létező, egységes nyilvántartás a lőfegyverhasználatról, egyes szervek, például a New York-i Rendőrkapitányság is, beszámolnak a lőfegyverek rendőri használatáról, és az ilyen fellépések esetleges áldozatairól. 2015-ben a New York-i rendőrség vonatkozó jelentése rekordalacsonynak számító nyolc halálesetről és tizenöt olyan sérülésről számolt be, amelyet rendőri lőfegyverek használata okozott.

Az USA-ban egyes rendőri osztályoknál megengedik, hogy a képzett tisztek sörétes puskákat, félautomata puskákat vagy (nagyon ritkán) géppisztolyokat hordjanak magukkal járműveikben a tűzerő növelése érdekében. Ezeket csak szükség esetén használják, illetve akkor, ha ez a jobbmegoldás a kézifegyverekhez képest, például amikor fegyveres vagy páncélos gyanúsítottal kell szembenézni, vagy ha a kézifegyver nem biztosítja a helyzethez szükséges hatótávolságot, pontosságot vagy tűzsebességet, például amikor egy gyanúsítottal, bűnelkövetővel szembeniközelharcban vesznek részt.

Texas államban a büntetőeljárási törvénykönyv 2.1305. cikke értelmében a nyilvánosságot szolgáló létesítmény nem tilthatja meg vagy más módon nem korlátozhatja a béketisztek (a rendvédelmi tisztek) vagy a különleges nyomozók számára, hogy az intézmény helyiségeiben olyan fegyvert hordjon, amelynek viselésére a béketiszt vagy különleges nyomozó egyébként jogosult. Mindez függetlenül attól érvényes, hogy a béketiszt vagy a különleges nyomozó a fegyverviselés közben ténylegesen tiszti vagy nyomozói feladatokat lát-e el. A texasitörvény alkalmazásában ilyen, nyilvánosságot szolgáló létesítmények a szállodák, motelek vagy egyéb szálláshelyek; az éttermek vagy más olyan helyek, ahol ételt, élelmiszert kínálnak eladásra a nyilvánosság számára; a kiskereskedelmi üzletek vagy egyéb kereskedelmi létesítmények vagy irodaházak, ahová az ügyfél közönséget várják; a sporthelyszínek; és bármely egyéb nyilvános szálláshely, szórakozóhely vagy üdülőhely területén lehetséges a rendvédelmi fegyverviselés.

Az uralkodó mutatott politikája új hatalmi erőviszonyokkialakulásához vezetett, a terjeszkedő főnemesség hatalma pedig a kis- és közepes birtokok tulajdonosait is veszélyeztette. Ezért II. András király és fia, a későbbi IV. Béla egyre inkább az alsó- és középnemesség támogatására támaszkodhatott a főarisztokráciával szembeni hatalmi küzdelemben. András király 1222-ben országgyűlést hívott össze Székesfehérvárra, és ott megállapodott az Aranybulla alkotmányos erejű pontjairól – a királyi szabadságlevélről, amely a legtöbb elemében 1848-ig érvényesen Magyarország alkotmányos rendszerének alapját képezte.

Aztán tisztul a kép. Mary Miller képviselőnek (Republikánus, Illinois államból) arra a kérdésére válaszolva, hogy „az adófizetőknek fizetniük kell-e a kémiai kasztrálásért és a nemváltoztatási műveletekért”, Xavier Becerra egészségügyi és humán szolgáltatásokért felelős minisztere Joe Bidennek válaszában azt írta, hogy „minden gyermeknek és felnőttnek biztosítani kell (…) az orvosilag szükséges ellátást”, és hogy „az adófizetőknek, mind az állami, mind a magánszférában, fedezniük kell azokat a kezeléseket, amelyeket orvosi szakértők egészségügyileg szükségesnek ítéltek meg”.

A the Washington Examiner konzervatív lap kommentárja szerint ezzel a nemi diszfóriában szenvedő gyermekek és a közösségi média által erre az útra sodort gyermekek károsítása ezáltal már megtörténik. És a gyermekek egészségének és jövőjének feláldozása a befogadás és elfogadás nevében mindaddig folytatódni fog, amíg Joe Biden és Becerra elnökhöz hasonló emberek vannak hatalmon.

Hogy ez Európa szempontjából releváns-e, azt a kedves Olvasóra bízom. Mindenesetre a Biden-adminisztráció nyomást gyakorol a külföldi országokra, hogy lépjenek fel a pszichoterápia olyan formái ellen, amelyek nem erősítik meg automatikusan a gyermekek transznemű identitását, derült ki korábban a Manhattan Intézet City Journal című kiadványa által megszerzett és kiszivárgott dokumentumokból.

Az Antony Blinken külügyminiszter által megosztott belső feljegyzés állítólag arra utasította a nagykövetségeket, hogy az emberi jogokról szóló éves jelentéseik részeként nyújtsanak be hiteles információkat az úgynevezett „konverziós terápiás gyakorlatokról” a fogadó országokban. Blinken konverziós terápiára vonatkozó definíciója magában foglalja a nemi diszfóriában szenvedő gyermekek „beszélgetésterápiáját”, amelynek célja, hogy segítse a betegeket abban, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül a kialakult élethelyzetben.

A konverziós terápia általában olyan klinikai kísérletekre utal, amelyek arra irányulnak, hogy a betegek ne érezzenek vonzalmat az azonos neműek iránt, ami történelmileg olyan gyakorlatokat is magában foglalt, mint a sokkterápia. A transzneműek szószólói azonban a Biden-adminisztrációval együtt, egyre inkább annak leírására használják ezt a kifejezést, hogy egészségügyi szakemberek segítenek a gyerekeknek megbékélni születési nemükkel, ahelyett, hogy megerősítenék nemi identitásukat és medikalizációs folyamatok alá helyeznék őket, amely magában foglalhatja a pubertásblokkolókat, a hormonokat és a nemátalakító műtéteket.

Blinken feljegyzése jó úton halad afelé, hogy potenciálisan az emberi jogok megsértőinek minősítse azokat az országokat, amelyek szkeptikusabbak a gyermekeket érintő nemi változtatásokkal kapcsolatban, mint például Svédország, Finnország és az Egyesült Királyság. A Külügyminisztérium a diplomaták jelentéseit felhasználva „cselekvési tervet készít a gyakorlat leküzdésére.”

A lépés nagyjából egy évvel azután történt, hogy a Joe Biden elnök által kiadott végrehajtási rendelet azt követeli, hogy lépjenek fel a konverziós terápiával szemben, amely a feljegyzés szerint magában foglalja az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy „elnyomják vagy megváltoztassák az egyén számára a nemi identitás vagy nemi önkifejezés különböző formáit.” Kiváncsi vagyok, hogy a fentiek cáfolata mikorra várható?

Az 1970-es éveket beárnyékoló energiaválságban a nyugati világ, főleg az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália vagy éppen Nyugat- és Közép-Európa jelentős mértékű kőolaj hiánnyal, valamint megemelkedett árakkal volt kénytelen szembesülni. Ennek az időszaknak a két legnagyobb válsága az 1973-as olajválság és az 1979-es energiaválság volt.
Az 1973. októberi, negyedik arab–izraeli háború harcai még tartottak, amikor 1973. október 17-én Szaúd-Arábia és a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) tagjai meg akarták büntetni Izrael nemzetközi támogatóit. Ezért bejelentették az olajkitermelés öt százalékos csökkentését, az USA azonban erre úgy reagált, hogy további 2,2 milliárd dollárral támogatja az izraeliek fegyveres harcát. Ez az OPEC által támogatott szaúdi döntéshez vezetett, melynek nyomán embargót vezettek be az Egyesült Államokba és a nyugat-európai országokba irányuló olajszállításokra, és ez a döntés okozta az 1970-es évek első olajválságát.
A világ nagy ipari központjait sújtották leginkább a kőolajellátás egyre eszkalálódó problémái; a nyugati országok a Közel-Kelet és a világ más részeinek erőforrásaira tudtak támaszkodni. A gazdasági növekedés évekig tartó stagnálása következett számos államban, miközben az olajárak nagyon megugrottak. Ezt az amerikai fogyasztók is bőrükön érezték, amikor a benzin kiskereskedelmi ára 1973 novemberében 40 százalékkal emelkedett. Ekkor a benzinhiánytól tartva álltak sorba az amerikaiak tankolni, miközben a benzinkutak naponta többször emelték áraikat.
Az olajfogyasztás addig folyamatosnak mondható dinamikus növekedése az 1970-es években megállt, és a tendencia megfordult, de a földgázfelhasználás növekedése is jelentősen lassult. A válság nehéz éveiben megélénkült az atomenergia felhasználása, aztán az 1986-os csernobili katasztrófát követően az atomenergia-használat növekedése megállt, és helyét a földgáz újra felgyorsult növekedése vette át. Az olajválságok nyomán így összességében előtérbe kerültek az atomerőművek, a megújuló energiaforrások, az alternatív megoldások kérdése. Bár 1974-ben – Líbia kivételével – az OPEC-államok feloldották a nyugati világ felé az olajembargót, a világpiaci ár nem esett vissza. Az 1979-es második olajválságban pedig még durvábban, soha nem látott magasságokba emelkedett az olajár.
Az 1979-es gázolaj-hiányt Amerikában az iráni forradalom generálta válság idézte elő. Iránban az olajtermelés csökkent, az 1978. júliusi napi 5,8 millió hordóról 1979 januárjára napi 445 ezer hordóra esett (vagyis a fél évvel azelőtti érték 8 százalékára). A benzin ára megugrott, az amerikai gazdaság recesszióba süllyedt. A benzinhiány és az adagolás veszélye hosszú sorokat hozott létre a benzinkutakon. Még évekig, a Reagan-elnökség második terminusáig eltartott, amíg az USA felülkerekedett az olajválság súlyos hatásain.
Az 1970-es években a nyílt tengeri olajtermelés, a régebbi lelőhelyek ezt követő nagymértékű kitermelése a megemelkedett árak miatt ismét nyereségessé vált. Ez a szektorban egyes technológiák gyors fejlődését eredményezte, a fúróplatformok építésétől az olajvezetékek lefektetéséig és a korszerű búvárrobotok vízmélységi üzemi használatáig. Ezek az alapvetően Nyugatról forszírozott fejlesztések így részben az ipari innovációhoz is hozzájárultak.
Kelet-Közép-Európa nehéz helyzetbe került. Romániában csak konvertibilis valutáért cserébe adtak el benzint külföldieknek, a Szovjetunió és Lengyelország állampolgárai csak Jugoszlávián keresztül tudtak Bulgáriába utazni. Az NDK-s állampolgároknak a válság kezdeti éveiben csak Magyarországon volt lehetőségük nyaralni. A térségországaiban igen szigorú korlátozásokat vezettek be a gépkocsiforgalomra, és racionalizálni próbálták a benzinfogyasztást.
A szocialista országok alkotta keleti blokkot, ezeket a tervutasításos gazdasági rendszerben működő államokat jóval érzékenyebben érintette az olajválságok időszaka, és több szocialista ország is elindult az eladósodás útján – amely folyamat végső soron jelentősen hozzájárult a politikairendszerváltozásokhoz, a kommunista keleti blokk megszűnéséhez.
Egyes nyugati országokban már az 1973-as válság nyomán katonai lehetőségeket fontolgattak. Az amerikai és a brit kormányzat több mint harminc évig titokban tartott közös terve szerint Szaúd-Arábia és Kuvait invázióját tervezték: az amerikai légideszant csapatok elfoglalták volna a szaúd-arábiai és kuvaiti olajlétesítményeket, és akár a briteket is megkérhették volna arra, hogy tegyék ugyanezt Abu-Dzabiban. Ezt a katonai tervet azonban elég hamar elvetették az Egyesült Államok vietnami háborúban szerzett negatív tapasztalatai miatt.
A válság politikai következményei érezhetőek voltak Nyugaton is, ahol több országban véget ért a világháború utáni három évtized gondtalanabb jóléti időszaka. Az Egyesült Államokban a Republikánus Párt már az 1966-os választásokon fellendült, és két évvel később Richard Nixont választották az ország elnökévé. A republikánus Nixon nagyrészt mégis folytatta a demokrata gazdaságpolitika hagyományait (Roosevelt New Deal-jére és közvetlen elődje, Johnson elnök Great Society programjára is építkezve), bár ezeket részben örökölte. A szintén republikánus Gerald Ford elnöksége (1974–1977) után a közepes elnöki teljesítményt nyújtó Jimmy Carter következett, de a négyéves demokrata átmenetet követően egy tartós republikánus időszak vette a kezdetét Ronald Reagan 1980-as megválasztásával, ami a válságra adott konzervatív megoldások erős támogatását jelentette a nyolcvanas években.
Franciaországban az 1960-as évek végére – bár még erős volt – a gazdasági növekedés kezdett sokat veszíteni az erejéből. Az évtized fordulóján pedig a globális valutaválság a franciafrank leértékelődéséhez vezetett a nyugatnémet márkával és az amerikai dollárral szemben, és a változó gazdasági hangulat is fontos tényező volt a fiatalság politikai megmozdulásaiban. Az olajválságok Franciaországban is megnövelték az energia- és így a termelési költségeket, és ennek nyomán szinte végig a gazdasági instabilitás jellemezte Giscard d'Estaing jobboldali elnök időszakát (1974–1981). 1981-től viszont a szocialista Mitterrand léphetett hivatalba, aki kétszer hét évig volt Franciaország elnöke.
Olaszországban az olajválság évtizedében egyenesen szárnyalta kommunista párt: míg az 1972-es parlamenti (képviselőházi) választáson 27,1 százalékot szereztek a kommunisták, 1976-ban már 34,4 százalékot, és az 1979-es és 1983-as választáson is 30 százalék körüli eredményeket tudott elérni az Olasz Kommunista Párt. A dél-európai országban a világháború után egészen 1981-ig megszakítás nélkül a kereszténydemokraták adták a miniszterelnököket, a nyolcvanas évektől azonban időről időre szocialista, szociálliberális politikusok is kormányfői székhez jutottak.
Míg Franciaországban, Olaszországban vagy Nyugat-Németországban erős igény mutatkozott (maradt) az állami gondoskodásra, és az USA-ban is igyekeztek – amikor politikailag lehetséges volt – kiterjeszteni vagy megtartani a szociális biztonságra irányuló programokat, a briteknél másként alakult a helyzet. Az 1970-es évek széleskörű gazdasági lassulása és a brit ipar válsága nyomán az 1980-as évek konzervatív kormányai – Margaret Thatcher miniszterelnök szilárd vezetésével – radikális eszközökkel,deregulációs politikát hirdettek a pénzügyi szektorban és a munkaerőpiacon, az állami tulajdonú cégek eladásával (privatizációval), a munkaerőpiaci és szociális ellátórendszer szigorításával. 1979-től 1997-ig konzervatív kormányfők (Thatcher és John Major) vezették a brit kabineteket.
Az egyes válságok okai és következményei eltérőek voltak, de sok szakember tartott ezután is a krízisek megismétlődésétől, miután a világgazdaság egyre növekvő olajfüggősége és ezzel párhuzamosan a természetes olajtartalékok bizonyos fokú csökkenése volt megfigyelhető.
Napjaink energiaválságának egyik fontos tanulsága, hogy az államok még nem igazán tudnak felkészülni az olaj utáni esetleges korszakra. Ezt a megközelítést erősítették is egyestrendek, így például az olajár 2014–2016-os, tartósnak látszócsökkenése. Aztán a 2022 februárjában indult ukrajnai invázióval jött egy új helyzet, amelyet újra fényt vetett az olaj- és általában az energiaprobléma összetett voltára. Bár ma úgy tűnhet, hogy a fosszilis energiahordozók ellen szólnak a trendek és a távolabbi jövő, mivel az elégetésük jelentős környezeti terheléssel jár, ráadásul nem is újulnak meg ezek a források, vagyis a készletek óhatatlanul fogyatkoznak majd tovább. Az energiamix arányaiban eltolódik más energiahordozók felé, újra nőhet a sokak által kárhoztatott atomenergia jelentősége, miközben most még az olaj és a gáz felhasználása is folyamatosan emelkedik világunkban.

A müncheni ügyészség 2022. március 14-én bejelentette, hogy vádat emeltek az említett Markus Braun és két másik korábbi Wirecard-menedzser ellen. Hármukat „bűnszövetséggel”, a Wirecard vagyonának elsikkasztásával, számlahamisítással és a cég részvényárfolyamának manipulálásával vádolják. A nyomozás állításai szerint Braunnak legkésőbb 2015 óta biztosan tudnia kellett a cég veszteségeiről. Ezt követően mostani vádlott-társaival, hamis ügyletekkel másították meg a pénzforgalmi szolgáltató mérlegét, itt különösen Ázsiát érintve. A hitelező bankokat összesen 3,1 milliárd eurós kár érte, és a közvádló szerint Braun a következmények tudatában írta alá a hamis mérlegeket.

Az ügyészségi vádpontok között van: mérleghamisítás, piaci manipuláció, hűtlen kezelés és bűnszövetségben elkövetett kereskedelmi jellegű csalás (gewerbsmäßiger Bandenbetrug). Ha minden vádpontban bűnösnek találják, akár 15 évig terjedő szabadságvesztést is kaphat végül Braun. A német szabályozásban a csalás – Betrug – bűntette öt évig terjedő börtönbüntetést vonhatmaga után, de a német Btk. 263. § (5) bekezdése olyan minősítést tartalmaz, amely a csalásért kiszabható büntetést egy évtől tíz évig terjedőre emeli. A Btk. 266. §-ában szereplő hűtlen kezelés – Untreue – bűntette a súlyosabb esetekben tíz évig terjedő szabadságvesztést vonhat maga után.

Az 1999-ben alapított vállalat kezdetben az online pénzügyi szolgáltatásokra fókuszált, majd 2007-ben a cég üzletága a banki tevékenységgel bővült. A befektetők képviselői már 2011-ben felhívták a figyelmet a Wirecard szolgáltatásai körüli furcsaságokra, a müncheni ügyészség azonban nem foglalkozott érdemben a Wirecarddal kapcsolatos megkeresésekkel.

2015 áprilisától, a Financial Times FT Alphaville blogján bejegyzésekben („House of Wirecard”) kérdőjelezték meg a Wirecard üzleti modelljét, és bírálták a cég számviteli gyakorlatát. Aztán 2016 februárjában megjelent a 101 oldalas „Zatarra-jelentés”, amely a Wirecardnál történt állítólagos csalásokat, pénzmosást dokumentálta. A brit short eladók, Fraser Perring, a Viceroy Research és Matthew Earl, a ShadowFall részéről közösen írták azt, majd elküldték a jelentést a német Szövetségi Pénzügyi Felügyeletnek (Bafin). A Wirecard sürgetésére, a Bafin és a bajor ügyészek ezután büntetőeljárást indítottak Perring és mások short-ügyletei kapcsán piaci manipuláció vádja miatt. Ezeket az ügyeket végül 2020 márciusában ejtették.

Az uniós költségvetés és a közösségi pénzügyi érdekek védelme az utóbbi évtizedekben kapott egyre nagyobb hangsúlyt, aminek az az alapja, hogy az EU a tagállamoktól független, önálló költségvetéssel rendelkezik, és a belőle származó pénzeszközök és források vonatkozásában gyakran valósulhatnak meg a büdzsét károsító, különböző gazdasági bűncselekmények. Egyes becslések szerint az uniós pénzek 10-20 százaléka is eltűnhet ilyen deliktumok következtében. Erre a szabályozás túlbiztosító, bonyolult volta is magyarázat lehet, mivel annak keretei között nehéz nyomon követni, illetve ellenőrizni a források felhasználásának jogszerűségét.Itt tehát az Európai Unió pénzügyi érdekeinek megsértése, illetve a költségvetési csalás tárgykörébe tartozó olyan bűncselekmények eseteiről van szó, amelyeket az EU által vagy nevében kezelt költségvetésre, az így meghatározott célra felhasználható forrásokra követtek el.

A magyar Büntető Törvénykönyvben az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló 1995. június 26-án elfogadott PIF Egyezmény alapján kapott helyet a szabályozás. Az Európai Unióban, illetve annak 1993 előtti jogelődjében az EU pénzügyi érdekeinek védelme a csalás elleni koordinációs egység nevű munkacsoport 1988-as létrehozásával kapott hivatalos formát, majd az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szólóegyezményt az 1995. július 26-i tanácsi jogi aktus vezette be. A brüsszeli székhelyű Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF)1999-ben jött létre. A 2017. október 12-i (EU) 2017/1939 tanácsi rendelet létrehozta az Európai Ügyészséget (EPPO), amely 2021 júniusában kezdte meg működését.

Egy magyar kutatás eredményeiből az Unió pénzügyi érdekvédelme kapcsán az derül ki, hogy hazánkban 2002–2017 között, vagyis 15 év alatt az EU költségvetése sérelmére összesen 473 darab bűncselekményt követtek el, vagyis az összegző munka – a meglévő tények, megfigyelt adatok, tapasztalatok alapos kiértékelésével – összesen ennyi ügyészségi akta, és az azokhoz kapcsolódó nyomozati, illetve bírósági irat érkezését számszerűsítette az ügyészségek egyéni leválogatása alapján. A kutatás ezekből az ügyekből egy szűkített, 200-as mintán – a nyomozás elrendelésétől a nyomozás befejezéséig tartó időszakra vonatkozóan – azt állapította meg, hogy a vizsgált ügyek 4,5%-ában két hónapon belül, 17%-ban három hónapon belül, 9,5%-ában 1 év és 14 hónap között, 14,6%-ában több mint két évig nyomoztak. Legnagyobb arányban (közel 30%-ban) egy éven belül, míg az ügyek 25%-ában 14 hónap és 2 év között fejeződött be a nyomozás a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) illetékes szervénél.

A jogalkalmazásban megjelenő fő buktató itt az, amit túlbiztosításnak vagy túlszabályozásnak nevezhetünk. A túlszabályozás egyoldalúan, és tartósan nagyon sok érdek és személy, csoport és vállalkozás rovására terhelve támaszkodik a szabályok alkalmazására és betartatására. Ez különböző, de sokszor egész biztosan kombinálódó jogalkalmazási dilemmákat is ölthet, és a tényállások szintjén a túlbiztosított uniós érdekvédelem generálta problémák – egy ponton túl – azzal fenyegetnek, hogy nem adnak igazságot a fennálló jogi összetettségnek. A tagállami hatóságok így kényszerhelyzetbe kerülnek (például az adott, vizsgált eset még egyáltalán nem fordult elő a gyakorlatukban), a jogalkalmazás pedig jelentősen nehezítetté válik.

Az uniós pénzügyi érdekvédelem a jogalkotás tekintetében múltorientált, és olyan gyakorlatot állít elő, amelyben – az aránylag még gördülékenyen kezelhető esetekben – a hatósági rutinok „kiküszöbölik” az ügyekben fölmerülő problémák igazságos jogi orvoslását, legalábbis azoknál, amelyeket az uniós elvárások alapján tudnak kezelni. Ez még ha nem is igaz számos esetre természetesen, attól még a jogalkalmazás merev lesz, és terheli a tagállami igazságszolgáltatás rendszerét.Ahogy a kutatás is utal rá, ilyen eljárásoknál egyébként – megszüntető határozatok esetén – a jogi eljárás során keletkezett valamennyi bűnügyi költséget a tagállam viseli, ezért az adott államra terhelt fennmaradó költség jelentős mértékűnek mondható.

Az Európai Bizottság 2019 áprilisában – egy új előterjesztett stratégia, hosszabb távúnak szánt terv keretei között – aktualizálta saját 2011. évi csalás elleni stratégiáját, elvileg azzal a céllal, hogy javítani tudja a csalás elleni küzdelem koordinációját a Bizottság különböző szervezeti egységei között. Az uniós költségvetés védelmét szolgáló általános feltételrendszerről szóló 2020/2092 rendelet elfogadásával bevezették a jogállamiságra vonatkozó feltételrendszert a közös büdzsét óvó eljárás részeként, hogy a jövőben ezáltal kezelhessék az elvek „folyamatos megsértését”. A rendelet 2021. január 1-jén lépett hatályba.
Itt érdemes megjegyezni, hogy egyes szakmai vélemények alapján a kérdés EU-s szervezeti kerete, szabályozása jogbiztonsági problémákat is fölvet. Eszerint például az OLAF egy ad hoc, ellentmondásos, nem megfelelő módon kodifikált környezetbe ágyazódik be nagyrészt a saját maga által előírt olyan operatív szabályokkal, amelyeket a törvényesség és az alkotmányosság szigorú megszorításain belül lenne csak szabad alkalmazni a bűnügyi nyomozásokban.

A ’rule of law’, azaz a jogállamiság esetleges politikai fegyverré tételével kapcsolatban pedig egyre erősebben merülnek fel tagállami aggályok. Bár a jogállamisági procedúrák támogatói előszeretettel érvelnek azzal, hogy az ilyen eljárások az adott kormányzati hatalom, és vezetőpolitikusok visszaélései ellen irányulnak, a brüsszeli fősodor valójában mintha a demokrácia régi alapelveit tekintené viszonylagosnak. A polgároknak ugyanis a választások alkalmával lehetőségük van arra, hogy eltávolítsák a vezetőket a hivatalukból; másodszor, a joguralom, a jogbiztonság követelménye a már meglévő és bevált intézményeken keresztül érvényesíthető leghatékonyabban, mégpedig a hivatalban lévő egyes vezetők politikai mérlegelési jogkörének törvényes-alkotmányos korlátaival a választások közötti időszakban. Ez alapozhatja meg jól a fennálló jogállami rend biztonságát és az állampolgárok biztonságérzetét is. Az Unió számos intézményének vezetői ezzel szemben nem rendelkeznek közvetlen polgári felhatalmazással, így nem is igazán számoltathatók el politikai értelemben, ezzel együtt fontos és jogos elvárás lehet irányukban, hogy az európai integrációs közösség vezetőiként a „jogteremtés” terén sem szakadjanak el az uniós polgárok hétköznapi valóságától.

Az uniós pénzügyi érdekvédelem nem nehezítheti (tovább) a polgárok előtt amúgy is ott lévő kihívásokat. Az elmúlt 10-15 esztendő tapasztalatai alapján a válságos idők korát éljük, és ez a kedvezőtlen irányú folyamat az utóbbi pár évben ismét fölerősödött. Önmagában az a tény, hogy egyre kiszolgáltatottabbá válnak a vállalkozások, és velük együtt számos gazdasági, ipari ágazat, arra is kellő alap lehetne, hogy a túlbiztosítottságból eredően (is) eltúlzott számban indult, időnként nehezen, és nem is kellő alapossággal végigvihető eljárások alapkoncepciója kritika alá vonható legyen.

A vállalkozási tevékenységeknek, kisebb-nagyobb gazdasági célú projekteknek csak a töredéke lehet közösségi finanszírozású, és a sokszor elmaradottabb vidéki térségekben még az uniós elvárások miatt esetleg túlszabályozott jogi környezettel is félve bajlódhatnak a vállalkozók, mivel potenciális gazdasági bűnelkövetőkként kezeli őket az európai jogalkotói logika. Arról nem is beszélve, hogy az előnyök és lehetőségek bátor kihasználását, az elsősorban nem gátló korlátozások nélküli cselekvéseket ösztönző, pozitív szemléletű közösségi jogi gondolkozással nem is lenne várható, hogy a gyakorlat szintjén már életszerűtlen jogi regulációval el lehet érni kedvező és fenntartható jó irányú változásokat. Az uniós jogalkotásban tehát komoly gondok mutatkoznak, az Európai Unió szervei a szabályozó döntéshozatalban pedig gyakran túlzottan lassan is reagálnak, és a merevebb jogforrási keretek eleve nehezíthetik is az alkalmazkodást az újabb kihívásokhoz.

Az igazi gond a jogalkalmazás tekintetében, hogy a túlbiztosító központi elvárások az Európai Unió részéről nagyon a tagállamokra terhelik az elvárások teljesítéséhez szükséges eszköztár, gyakorlat és kapacitás megteremtését. Az ügyészségek igyekeznek az eljárásokkal kapcsolatos uniós jogi elvárásokat – a releváns téma természete, azaz ratione materiae jellege miatt is – szem előtt tartani, és felügyelő állami szerepüket betöltve, azok érvényre jutását elérni ezen eljárásokban. Ezért tud kialakulni egy olyan gyakorlat, hogy az uniós források kárára elkövetett csalások, ilyen vonatkozású ügyek, folyamatok, tendenciák követésére a túlszabályozás miatt nem is áll rendelkezésre megfelelő jogalkalmazói kapacitás – és még sorolhatnánk. Mindezek alapján – amiként a fentebb hivatkozott kutatás is fölveti végül a kérdést – hogyan lehet az EU-s forrásokhoz kapcsolódó ilyen követelményrendszert működtetni?

Az Európai Bizottság korlátok nélküli politikai tevékenysége az utóbbi években egyre inkább tetten érhető, melynek az Európai Unióról szóló szerződés („EUSZ”) 7. cikke – utalva a 2. cikkben említett alapelvekre - ad leginkább alapot. A 2. cikk sokat emlegetett alapelvei tartalmazzák egyben a demokrácia és a jogállamiság tiszteletben tartását is, amelyeknek súlyos és tartós megsértésére hivatkozással alkalmazható a tagállamnak a Szerződések alkalmazásából származó egyes jogainak felfüggesztése. Azon kívül, hogy a fenti határozat meghozatalának szavazati korlátjai vannak, a szankciókat és az azok alkalmazására irányadó eljárási szabályokat az uniós költségvetés védelmét szolgáló általános feltételrendszerről szóló Európai Parlament és a Tanács (EU) 2020/2092 számú rendelete („Jogállamisági rendelet”) szabályozza. A rendelet az EUSZ. 2. cikkében említett alapelvek közül kizárólag a jogállamiság érvényesülését hivatott kikényszeríteni, míg a többi alapelv érvényesítésére továbbra sincs semmilyen eljárási szabály.

A jogállamiság fogalmának általános és felsoroló jellegű meghatározásán túl annak megfogalmazása akkora és olyan értelmezési spektrumot ad, amelynek egyoldalú és zsaroló értelmezése a kisebbségek érdekeit nagy mértékben sértheti, vagy akár a gyakorlatban egyenlő lehet a joggal való visszaéléssel vagy egyben a rosszhiszemű joggyakorlással is.Minél nagyobb a kisebbségek többséghez viszonyított kiszolgáltatottsága, annál inkább használható ki a kisebbségek helyzete, valamint szoríthatók háttérbe érdekeik a többség által képviselt – de a valósággal nem feltétlenül valós kapcsolatot fenntartó – álláspont érvényesítése érdekében.

A közös agrárpolitika végrehajtása szempontjából releváns, 2023. január 1. napján hatályba lépő rendelet, a Bizottság (EU) 2022/128 számú végrehajtási rendelete („KAP végrehajtási rendelet”) a fentiekkel ellentétben számos jogi garanciával, méltányos határidővel és nem rögtön alkalmazható szankciókkal rendelkezik, kvázi megfelel a jogbiztonság elvének. A hivatkozott alapelv érvényesülése alapvetően három feltétel együttes fennállásán valósul meg: ha az alkalmazandó jog egyértelmű, pontos és hatásait illetően előre látható. Mindezek elmondhatók a KAP végrehajtási rendeletéről: a hatásköröket több jogi entitás között osztja szét(irányító hatóság, ellenőrző szerv, koordináló szerv és azzal együtt vagy attól elkülönülten a tanúsító szerv), az irányító hatóság csupán akkreditál és ellenőriz, valamint köteles az ellenőrző – előakkreditáló - szerv eljárását igénybe venni, míg a koordináló szerv az akkreditált kifizető ügynökségekkel tartja a kapcsolatot, valamint a rendeletben foglalt feladatkörök nagy részét a tanúsító szerv – akár a koordináló szervvel közösen – jogosult és köteles ellátni.

A fentiekkel ellentétben az Unió által alkalmazott jogállamisági eljárás során már a legelején jogbiztonsági aggályokba ütközünk, mivel a jogállamiság elvemegsértésének megállapítására irányuló eljárás jelentős hiányokban szenved. Ennek csúcspontja a jogállamisági rendelet 6. cikk (3) bekezdése, miszerint a Bizottság figyelembe veszi a rendelkezésre álló forrásokból származó releváns információkat, ideértve az uniós intézmények, egyéb releváns nemzetközi szervezetek és egyéb elismert intézmények határozatait, következtetéseit és ajánlásait is. Jelen esetben a Magyarországot lejárató Sargentini-jelentésről beszélünk, ahol sem az alkalmazott eljárásrend, sem az eljáró szerv, sem annak szakmai vizsgálati keretei (gondolva itt nemzetközi sztenderdekre), sem annak megtámadhatósági feltételei nem rögzítettek, vagyis bárki, bármikor, bármit, bárhogyan állíthat, az nem lesz vitatható, és az Európai Parlament elfogadása általtámadhatatlan igazsággá válik. Megemlítendő, hogy a Bizottság nem bizonyítékokon, hanem információkon, ajánlásokon és határozatokon alapuló jelentést fogad el.Pontosítva, az NGO-k és egyéb – az uniós jog címzettjei által ismeretlen szempontok szerint - „elismert” intézmények következtetéseit és ajánlásait elfogadva, hiszen miért is fogadná el a jogállamiság elvét megsértő tagállam érvelését.Ez egy olyan eljárás, ahol a vádlott védekezése eleve nem számít, a vádat a bármikor átpolitizált Bizottság és Parlament képviseli, míg a vád alapjául szolgáló szakmaiságot a nemzetközi NGO-k és egyéb „elismert” intézmények ajánlásai – nem pedig alapos vizsgálódásain és bizonyítékain alapul.

A jogállamiság, mint alapelv, egyoldalúan felhasználható tartalommal való feltöltése, valamint az eljárás megindításának alapjául szolgáló jelentés tartalma, elkészítési eljárása és megtámadhatatlansága egyértelműen politikai fegyvert ad a Bizottság kezébe, amely egyben sérti a jogbiztonság elvét. A Bizottság úgy hivatkozik a jogbiztonságot is magába foglaló jogállamiság Magyarország általi megsértésére, hogy önmaga nem tartja be annak szabályait, valamint a kondicionalitási eljárás és az uniós források felszabadítását célzó tárgyalások során támasztott elvárásokat utólag, vagyis előre nem láthatóan és nem kiszámíthatóan – az aktuálpolitikai történéseknek megfelelően – kiegészíti, illetve új feltételekhez köti. A Bizottság ezzel a cselekvésével továbbra is kettős mércét alkalmaz, olyan elvárások betartását kívánja érvényesíteni, amit maga sem tud betartani, és az arányos intézkedés megtételének mellőzése mellett kizárólag saját, mindenkori politikai akaratát helyezi első helyre. Így joggal merül fel a kérdés, hogy Magyarország által állítólagosan megsértett jogállamiság elvének védelme érdekében vajon a Bizottság nem sértett-e meg más olyan alapelvet, amelyet a tagállamok szintén kötelezőnek ismertek el magukra nézve, gondolva az igazságosságra, az egyenlőségre vagy a kisebbségek jogaira.

Az új – felélesztett – Korrupcióellenes Munkacsoport immár egy újonnan létrehozott önálló szervezeten, az Integritás Hatóságon belül kapott szerepet. Ezzel hazánk esélyei javulhatnak a tekintetben, hogy maradéktalanul hozzájuthasson az uniós Helyreállítási Alap több ezer milliárd forintot jelentő forrásaihoz, a Magyarországnak egyébként a közösségi Szerződések értelmében járó uniós pénzekhez. A magyar kormány végig tiszta lappal játszik, és most is világossá tette tárgyalópartnere számára: a felülvizsgálati korrupcióellenes hatóság létrehozásával kínált plusz intézményi garancia csak úgy nyerhet értelmet, ha Magyarország valóban hozzáfér majd az EU-s forrásokhoz.

Vannak külföldi példák is arra, hogy egy ország a külső bizalom erősítése érdekében tovább fejleszti belső antikorrupciós tevékenységét. Az Olasz Korrupcióellenes Hatóság (ANAC) azzal a céllal jött létre, hogy az ENSZ Korrupcióellenes Egyezménye (UNCAC) 6. cikkében foglalt elvárásokat érvényesítse a közpénzek jobb átláthatósága érdekében. Az ANAC olyan független hatóságként működik jelenleg is, amelynek igazgatótanácsi tagjait hatéves, nem megújítható mandátummal nevezik ki. A magyar fél ösztönzőleg segíteni is kívánja az EU-val közös erőfeszítéseket a korrupció elleni küzdelemben. Például Polt Péter legfőbb ügyész, az Európai Unió tagállamainak ügyészségeit tömörítő szervezet, a Network egy idei bécsi tanácskozásán azt a javaslatot tette, hogy az EU pénzügyi érdekeit sértő bűncselekményeknél legyen meg az a lehetőség, hogy az Európai Unió pótmagánvádlóként léphessen fel.

Az uniós források átláthatósága kapcsán fontos és igen hatékony hazai intézmény az Európai Támogatásokat Auditáló Főigazgatóság (EUTAF), amely a kormányváltást követő egyik első fő intézkedés révén 2010 nyarán jött létre, és a Pénzügyminisztérium fejezeten belül önállóan működő központi költségvetési szervként végzi tevékenységét. AZ EUTAF független az irányító hatóságoktól, a közreműködő szervezetektől, az igazoló hatóságtól és az európai támogatások kedvezményezettjeitől is. Az egyes módszerek kiválasztásában és a program végrehajtásában autonóm szereplőként jár el, és befolyástól mentesen állítja össze a megállapításokat, és készíti el javaslatokat tartalmazó jelentéseit.

Emellett – az 1990-es évek óta – működik a Közbeszerzési Hatóság is, amely a közbeszerzési törvényben meghatározott célok érvényesülését biztosítja, és az Országgyűlés közvetlen felügyelete alatt működik központi költségvetési szervként. A hatósági munka eredményes voltát jelzi, hogy az Európai Bizottság évente közzétett – a gazdasági hivatali élet és szereplők átláthatósága kapcsán releváns –, egyes belső piaci eszközök teljesítményét vizsgáló Belső Piaci Eredménytáblában közölt statisztikák teljes, abszolút átláthatóságot mutatnak hazánkra nézve.

A Közbeszerzési Hatóság és más, hasonló jogkörrel rendelkező szervezetek munkája révén a magyarországi közbeszerzések esetében nemhogy kielégítően, hanem kifejezetten jól biztosított a transzparencia.

Ezt a hatósági folyamatot egészíti ki az Integritás Hatóság, egy olyan új intézményi hivatalként, amely tehát a közbeszerzési eljárások ellenőrizését végzi az uniós forrásokkal kapcsolatban. A hatóság beavatkozik, amennyiben véleménye – vagy akár anonim bejelentés - szerint az illetékes hatóságok nem tették meg a szükséges lépéseket az uniós támogatások végrehajtását érintő csalások, összeférhetetlenség, korrupció és egyéb jogsértés vagy szabálytalanság feltárása, kivizsgálása tekintetében.

A közbeszerzési jogban jártas jogászok szerint is kiemelkedő egyben újszerű jogi eszközök, hogy ha a Hatóság a fenti bűncselekmények gyanúját észleli – nem kell megvárnia a hosszadalmas bizonyítási eljárás végét –, akkor a közbeszerzési eljárást felfüggesztheti két hónapot meg nem haladó időtartamra és vizsgálatot rendelhet el. Erről a gyanúról az Európai Csalás Elleni Hivatalt és az Európai Ügyészséget is köteles tájékoztatni. További novum, hogy a Hatóság által kiválasztott ajánlatkérőket határozatban kötelezhet arra, hogy új közbeszerzési eljárás megindítása előtt tájékoztassák a Hatóságot az indítandó közbeszerzési eljárásról annak szektorális, beszerzési tárgy vagy értékhatár szerinti feltételek szerint. Ez a tájékoztatás iránti kérelme kizárólag akkor lesz jogszerű, ha előzetesen meghatározza és közzéteszi azokat a kockázati mutatókat, bírósági, közbeszerzési döntőbizottsági vagy egyéb hatósági joggyakorlatot vagy az Európai Bizottság, illetve a hazai ellenőrző szervezetek ellenőrzési tapasztalatait, amely alapján tájékoztatást kér. Ezen jogi lehetőségek és kötelezettségek eddig egyik közbeszerzési ellenőrzési szervnek sem álltak az eszköztárában, amelyek ezáltal tovább szolgálhatják a transzparencia és elszámoltathatóság alapelveinek maradéktalan teljesülését.

Magyarország államformája a királyság volt Szent István király megkoronázásától, 1000-től egészen 1946-ig, vagyis a második világháború alatt, illetve annak nyomán keletkezett állami szuverenitásvesztésig. A Szent Korona „testének” elképzelésében, a közismert Szent Korona-tanban született meg, és alakult ki a király személyétől független magyar államiság fogalma. Ennek legfőbb lényege, hogy a magyar államot a király és a nemzet alkotja. Az állam e két fő személyi összetevője révén képezi a „Szent Korona egész testét”, így a legfőbb államhatalom a Szent Korona egész testét illeti meg.

Az Amerikai Egyesült Államok alapjait tizenhárom, magát 1776-ban függetlennek nyilvánított brit gyarmat képviselői hozták létre.1777 novemberében,az úgynevezett Konföderációs Cikkelyek elfogadása révén megalakulhatott egy lazább államszövetség,majd ezt követően egy évtizeden át, 1787-ig tartották meg Philadelphiában a találkozóikat az államszövetség tisztségviselői azon célból, hogy megvitassák a szövetségi alkotmánytervezetet; ennek alapján az USA alkotmányát 1787-ben fogadták el. Két évvel később azonban – egyes tagállamok javaslatára – az amerikai alkotmányt tíz lényeges módosítással egészítették ki, amelyek 1791-ben léptek hatályba. Ezt a tíz alkotmánykiegészítést Bill of Rights (magyarul Jogok törvénye vagy Jognyilatkozat) néven ismeri az utókor.

Az Egyesült Államokat megalakító tizenhárom tagállamban eleinte csak a 21 éven felüli, adót fizető fehér férfiak szavazhattak, ami akkor nagyjából azösszlakosság egytizedét jelentette. Fontos változás a szavazati jog tekintetében, hogy a tizenhetedik alkotmánykiegészítés 1913-as ratifikálása óta a Kongresszus mindkét házának tagjait közvetlen módon választják. Ma már az Egyesült Államok állampolgárai szinte teljeskörűen általános választójoggal rendelkeznek a szövetségi tagállamok által részükre biztosított törvény előtti egyenlőségrévén(amint ezt a tizennegyedik alkotmánykiegészítés deklarálja), 18 éves koruk betöltésétől (huszonhatodik kiegészítés), fajra (tizenötödik kiegészítés), nemre (tizenkilencedik kiegészítés) és vagyonra (huszonnegyedik alkotmánykiegészítés) tekintet nélkül. Ez alól az egyetlen jelentős kivétel az elítélt bűnözők esete, illetve egyes államokban a büntetésüket letöltött bűnözők jogfosztása. Mindezen alkotmányos változások a szavazati jogosultság gyakorlatában azt jelentették, hogy például a birtoktalanok már a 19. század első harmadától, a volt rabszolgák a 19. század utolsó harmadától, míg a nők, majd bennszülöttek (indiánok) az első világháborút követő évektől élhettek szavazati jogukkal.

Az Egyesült Államok alkotmányában kezdettől rögzítették a politikai együttélés legalapvetőbb, meghatározó játékszabályait az új államalakulat keretein belül, és mindezt oly módon, hogy mindaddig nem volt gyakorlati példa egy ilyen alkotmányos berendezkedés működésére. Az alkotmányban megjelent a hatalmi ágak szétválasztása, jelentős részben a nyugat-európai felvilágosodás szellemi hatásaként, és tulajdonképpen a „törvények uralma” (Montesquieu) elv jegyében legfőbbcéljaaz önkényuralom megakadályozására irányult, és mind a mai napig a demokratikus hatalomgyakorlás és berendezkedés biztosítékául szolgál az USA-ban.

Az amerikai alkotmány alapjána törvényhozó hatalom a Kongresszus (annak részeként az 50 tagállam két-két szenátorával aSzenátus és a 435 főből álló Képviselőház), a végrehajtó hatalmat az elnök és kabinetje, illetve az alárendelt igazgatási apparátus (az „adminisztráció”) testesíti meg, míg az igazságszolgáltatás körébe tartozó tevékenységeket az USA Legfelsőbb Bírósága és más szövetségi bíróságokgyakorolják.

A három hatalmi ágkontrollálja is egymást, amelynek a joguralmi mechanizmusát „fékek és ellensúlyok” (angolul checks and balances) néven jelölik. Ebben a tekintetben valójában nem is annyira a hatalmi ágak (teljes) különválasztásáról, hanem inkább egymástól való kölcsönös függéséről van szó. Például a Kongresszus (törvényalkotás) elmozdíthatja a Legfelsőbb Bíróság elnökét és bíráit (bírói hatalmi ág), ezzel szemben az elnök (a végrehajtás feje) kifogással élhet a Kongresszus által elfogadott törvényjavaslatok tekintetében, ésalkotmányosan akadályozni képes azok végrehajtását. Továbbá: az Egyesült Államok elnöke nevezi ki a Legfelsőbb Bíróság bíráit, mígugyanakkor aszövetségi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilváníthatja az elnök, illetve a Kongresszus által elfogadott törvényeket.

Összefoglalóan: az amerikai alkotmány olyan elnöki demokráciát ír le, amelyben az elnököt (a kormányzat legfőbb vezetőjét)közvetetten, az USA elektori kollégiumán keresztül kinevező polgárok választják. A Kongresszus két kamarája együtt alkotja a törvényeket, az elnök pedig gondoskodik ezen törvényi jogszabályok végrehajtásáról. Az Egyesült Államokban van egy szövetségi szintű Legfelsőbb Bíróság, amely felügyeli az alkotmányos szabályok betartását (vagyis az alkotmányban foglalt alapelvek és szabályok gyakorlati működését ellenőrzi a maga eszközeivel).

Az amerikai alkotmány I. cikkének előterjesztési záradéka (a cikk 7. szakaszában található Presentment Clause) értelmében a Kongresszus mindkét kamaráján átjutott törvényjavaslatot az elnök elé kell terjeszteni, aki aláírhatja azt, vagy megvétózhatja oly módon, hogy visszaküldi ahhoz a törvényhozási kamarához, ahonnan az eredetileg származik. Ha az elnök nem írja alá, és nem is vétózza meg a törvényjavaslatot, akkor „tíz napon belül (vasárnapok kivételével) azt követően, hogy neki bemutatták”, az elnök aláírása nélkül válik törvénnyé.Ha visszaküldését az akadályozza meg, hogy a Kongresszus magát elnapolta, ez esetben nem válik törvénnyé (ezt zsebvétónak – angolul pocket veto – nevezik). Az elnöki vétót kétharmados szavazati többség felülírhatja a Kongresszus mindkét házában azon célból, hogy a szavazás felülbírálja a vétót (ez viszonylag ritkán fordul elő).

Bár az Egyesült Államokban az egyes tagállami kormányzatok (élükön a kormányzókkal) és a szövetségi kormányzat (az USA elnökének irányításával) jogi értelemben kettős szuverénnek minősülnek, az igazságszoltatás tekintetében bonyolultabb a helyzet. A szövetségi Legfelsőbb Bíróság ugyanis sok esetben a fellebbviteli bíróság szerepét tölti be a tagállamoklegfelsőbb bíróságai mellett, illetve azok felett. Ennek alapelvét az a doktrína mondja ki, amely az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a tagállamok bíróságai által hozott ítéletek felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét szabályozza;atagállamok legfelsőbb bíróságai – ezen doktrína szerint – általában a végső értelmezési jogkörrel bírnak az adotttagállam alkalmazandó törvényei és alkotmánya tekintetében, hiszen atagállamokszámos alkotmányos rendelkezése a maga kiterjedtségében megegyezik az Egyesült Államok alkotmányának rendelkezéseivel, illetve „párhuzamosnak” minősülnek. Ahol viszont például a tagállam saját alkotmánya szerinti magánélethez való jog szélesebb körű, mint a szövetségi szinten szabályozott magánélethez való jog, illetve a kinyilvánított jogot a magánélet védelmére kimondottan „függetlennek” mondják, akkor a kérdés végső jelleggel az adott tagállam Legfelsőbb Bíróságán dönthető el – és az USA szövetségi Legfelsőbb Bírósága ilyen esetekben megtagadja a joghatóság átvételét.

Az említett doktrínára nem a legkorábbi, de igen alapos példa a szövetségi Legfelsőbb Bíróság Michigan v. Long-ügyben (1983) meghozott döntése. Az ügy érintettjét, David Longot egy pszichoaktív szer, marihuána birtoklása miatt ítélték el, és a rendőrök az illegális drogot a Long által vezetett gépkocsi utasterében és csomagtartójában találták meg. Long az eljárásban indítványt nyújtott be, ügyében pedig azt az alapelvet alkalmazta a szövetségi taláros testület, hogy ha nincs egyértelmű kijelentés arra vonatkozóan, hogy az alacsonyabb államszerkezeti szintű bíróság határozata megfelelő és független állami indokokon alapul, illetve ha úgy tűnik, hogy a tagállami szintűbírósági döntést elsősorban a szövetségi jogra alapozták, akkor a Legfelsőbb Bíróság azt feltételezi, hogy a határozat valójában a szövetségi jogon alapul.

Utóbbi példával a Legfelsőbb Bíróság megmutatta, hogy a hatalommegosztás – a horizontális, pusztán az államhatalomra vonatkozó megközelítés mellett – vertikális (föderatív) szinten is értelmezhető, és ezdöntő mértékben a szövetségi szint és a tagállamok között húzódik.

A hatalmi ágak szétválasztása (a hatalommegosztás) egy olyan, az USA alkotmányában foglalt, és ezáltal biztosítani kívánt érték, amelynek az amerikai politikai-alkotmányos gyakorlatban is megfelelően érvényesülnie kell. Ez adja igazán – a népképviseleti jellegen túl – a tengerentúli elnöki demokrácia lényegét, fontos elvként érvényesítve azt, hogy még a szabad és egyenlő, igazságos választásokon hatalommal felruházott emberek sem állhatnak a jog felett.

A pénzmosást Amerikában az 1986-os Money Laundering Control Act óta minősítik törvényi úton bűntettnek. Az Egyesült Államok Törvénykönyve 18. címének 1956. szakaszában foglalt jogszabály megtiltja az egyének számára, hogy bizonyos meghatározott bevételekből származó jövedelemmel pénzügyi tranzakcióban vegyenek részt: ezek bűncselekmények, úgynevezett „meghatározott jogellenes tevékenységek” (röviden „SUA”). A törvényi tényállás leírása szerint az ilyen magánszemély a tranzakció során kifejezetten el kívánja rejteni a pénzeszközök forrását, tulajdonjogát, illetve ellenőrizhetőségét (a törvény egyébként nem határoz meg minimális küszöbértéket a pénzösszeg tekintetében). Egy másik angolszász példát is említve: az Egyesült Királyságban a 2002-es Proceed of Crime Act tartalmazza az ország elsődleges pénzmosás elleni jogszabályait. Ezen brit szabályozás alapján a főbb pénzmosási bűncselekményekért az érintettek legfeljebb 14 év szabadságvesztéssel büntethetők.

Az Egyesült Államok egyik legismertebb pénzmosási botránya a Bank of New York ügye volt, amely arról szólt, hogy az 1990-es évek végén 7 milliárd dollárnyi orosz tőkekiáramlást mostak át banki vezetők által ellenőrzött számlákon. Az ügyben 2005 őszén született megegyezés: ekkor a szövetségi ügyészek arról tájékoztatták a nyilvánosságot, hogy a Bank of New York hajlandó 38 millió dollár büntetést és áldozati kártérítést fizetni azt követően, hogy több éven keresztül tartó tevékenységként, a hatóságok számára idővel gyanússá vált orosz és amerikai bankszámlákkal – és más csalárd tranzakciókkal kapcsolatosan – csalást, illetve pénzmosást valósítottak meg.

A londoni székhelyű univerzális banki holding, a HSBC 2012 decemberében rekordösszegű, 1,9 milliárd dolláros bírságot fizetett egy sokszáz millió dollár értékben elkövetettpénzmosásért, amely 2000-es években kábítószer-csempészek, terroristák és szankcionált kormányok (például Irán vezetése) felé történt meg. Ez a legnagyobb pénzbírság volt még az 1970-ben elfogadott banktitokról szóló törvény (Bank Secrecy Act) értelmében, mivel összesen négy, az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének védelmét szolgáló törvényt is súlyosan megsértett a pénzügyi szolgálató holding. A HSBC ezek alapján legkevesebb 881 millió dollár kábítószerből származó bevételt „moshatott ki” az USA pénzügyi rendszerén keresztül nemzetközi kartellek számára, valamint további 660 millió dollárt „dolgozott fel” egyes bankok számára egyébként amerikai szankciókkal sújtott országokban.

A brit multinacionális bank, a Standard Chartered összesen 330 millió dollár bírságot fizetett azért, mert több százmilliárd dollár értékben pénzmosást valósítottak meg Irán felé. Erre a 2000-es években került sor, és „közel egy évtizeden keresztül 60 ezer tranzakció elrejtésével 250 milliárd dollár értékben”. Az eset végkifejlete úgy is tekinthető, hogy a bűntetthez képest végül aránytalanul alacsony pénzügyi büntetést kellett fizetniük, vagyis ennyivel „megúszták” a bűncselekmény büntetőjogi következményeit (ez hasonlítható a Bank of New York esetéhez, ahol végül megegyezés született).

A pénzmosás a kontinentális Európában is üldözött bűntett, így például Németországban az Büntető Törvénykönyv (röviden StGB) 261. §-a szerint büntetik. Az alapbűncselekményből való levezetésnél a törvényi elembe beletartoznak mindazok a pénzügyi tárgyak, amelyek csere- és átalakítási műveletek után az eredeti pénzügyi tárgy helyére léptek. A németországi szabályozásban a pénzmosás kísérlete és – a többi bűncselekményhez hasonló módon – a pénzmosásban való közreműködés is súlyosan büntetendő. A büntetési tételek köre 5 évig terjedő szabadságvesztés vagy pénzbüntetés, továbbá a büntetés 6 hónaptól tíz évig terjedhet abban az esetben, ha azt kereskedelmi vagy szervezett alapon, folytatólagosan követték el. De bűncselekmény az is, ha a törvény szerinti elkövető súlyos gondatlanságból cselekszik azáltal, hogy nem ismeri fel a nyereségek bűncselekményből való származását.

Németországi bankintézetek is keverednek időről időre nemzetközi pénzmosási ügyekbe. Így például megvádolták a Deutsche Bankot a Global Laundromat névre keresztelt kiterjedt pénzmosási rendszerben való érintettséggel, amely hálózati program olyan titkos orosz számlákat érintett, amelyekre 2010 és 2014 között Európai Unión belüli – észtországi, lettországi és ciprusi – bankokból utaltak át. Sajtóforrások becslése szerint a pénzmosás összértéke elérheti a 80 milliárd dollárt is, és a német bank ellen – az előbbi ügye mellett – vizsgálat folyik az Európa legnagyobb bankbotrányában való részvétele miatt is, amely a dán Danske Bankon keresztül 200 milliárd eurós értékben valósult meg,orosz forrásból.

Ami az európai kereteket illeti, az Európai Parlament 2015. május 20-án elfogadta a 2015/849-es számú negyedik pénzmosás elleni irányelvet. Az új szabályozás annyiban hozott pluszt a korábbiakhoz képest, hogy például több állami tisztviselő kerül az irányelv hatálya alá, és a tagállamoknak új nyilvántartásokat kell létrehozniuk a „haszontulajdonosokról”.Az Európai Unió a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemben különösen a könyvelők, könyvvizsgálók, valamint az adószakértők és adótanácsadók szerepét hangsúlyozza. A nemzetállamok felelőssége továbbá kétségkívül kiemelendő ebben a körben, vagyis csak erős tagállamok szoros összefogásával – és semmiképpen nem egy szupranacionalizált Európai Egyesült Államok keretei között – lehet felvenni eredményesen a küzdelmet. Összességében tehát egy minél kevesebb veszteséggel járó, valóban hatékony nemzetközi együttműködésre van szükség. Az Európai Bankhatóság (EBA) részben ennek jegyében 2022 elejétől elindította a pénzmosás és terrorizmusfinanszírozás elleni (AML/CFT) központi adatbázisát.

Magyarország régóta élen jár a terrorizmus és pénzmosás elleni küzdelemben. Ezért is ellenzi következesen, lassan nyolc év óta az ellenőrizetlen és illegális migrációt, továbbá 2019-ben ezért is emelte fel szavát például amiatt, hogy – bár az EU-ban papíron szigorú a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni szabályozás, és elvileg senkinek nem lehetne például anonim bankkártyája – az Európai Bizottság 2017-től migránskártyákat finanszírozott legkevesebb 40 milliárd forint értékben. A magyar kormány álláspontja következetesen az, hogy Európában legelsősorban a már meglévő törvényeket, és világos jogszabályi előírásokat kellene betartani és betartatni, és bűncselekmény gyanúja esetén az elkövetésben valóban részt vevőket minél hamarabb vádemeléssel, az előírt szankciókat kiszabó büntetőeljárás alá kell vonni.

Lassan 21 éve , 2001. december 14-én a német Bundestag elfogadta a terrorizmusellenes törvényt (TBG). A 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrortámadásokra reagálva az úgynevezett Biztonsági csomag II. célja a meglévő biztonsági törvények hozzáigazítása a nemzetközi terrorizmus jelentette fenyegetésekhez.

A kiterjedt intézkedéscsomag számos módosítást irányoz elő a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatalról, a Katonai Felderítő Szolgálatról, a Szövetségi Hírszerző Szolgálatról, a Szövetségi Határrendőrségről és a Szövetségi Bűnügyi Rendőrségről szóló törvényben. Lényegében szabályozza a biztonsági hatóságok kibővített jogkörét és az adatcsere javítását, a terrorista bűnözők belépésének megakadályozását, a személyazonosság-biztonsági intézkedéseket a vízumfolyamatban, a határellenőrzés javítását, a biztonsági szempontból érzékeny tevékenységek fokozott ellenőrzését, az útlevelek és személyi igazolványok biometrikus jellemzőit. , a szélsőséges külföldiek egyesületeinek korlátozása, a Dragnets, a polgári repülőgépeken csak rendőrök általi lőfegyverhasználat és az energiaellátás biztosítása.

Az EU terrorizmus elleni harca: egy csoport és két személy felkerült az EU szankciós listájára

A Tanács úgy határozott, hogy egy csoporttal és két személlyel, nevezetesen az ISIL/Dáis és az Al-Kaida, valamint a hozzájuk kapcsolódó személyekkel bővíti a korlátozó intézkedések hatálya alá tartozók listáját. Az intézkedések a szíriai székhelyű l-Kaidához kötődő Hurras al-Dint, annak vezetőjét, Faruk al- Szurit és vallási vezetőjét, Sami al-Aridit célozzák.

A Hurras al-Din az Al-Kaida nevében és égisze alatt működik, és részt vett külső terrorista műveletek megtervezésében. Céljai elérése érdekében a csoport hadműveleti táborokat hozott létre Szíriában, amelyek terrorista kiképzést biztosítanak tagjaik számára. A csoport létrejötte óta több európai külföldi terrorista harcos is csatlakozott.

A szankcionált csoport és a hozzá tartozó személyek a propagandatevékenység révén kulcsszerepet játszottak az Al-Kaida erőszakos dzsihadista ideológiájának előmozdításában és az Al-Kaida támogatását célzó terrorcselekményekre való felbujtásban is. A Hurras al-Din és két vezetője ezért komoly és folyamatos fenyegetést jelent az EU-ra, valamint a regionális és nemzetközi stabilitásra.

Ezekkel az új intézkedésekkel immár összesen tíz személyre vonatkozik beutazási tilalom és a vagyon befagyasztása, három csoportra pedig kizárólag a vagyon befagyasztása. Ezen túlmenően az uniós személyeknek és szervezeteknek tilos lesz pénzeszközöket vagy gazdasági erőforrásokat a listán szereplő személyek és csoportok rendelkezésére bocsátani.

A mai döntés megerősíti az EU megingathatatlan elhatározását az Al-Kaida, az ISIL/Dáis és valamennyi regionális leányvállalata által jelentett tartós terrorfenyegetés leküzdésére. Az EU továbbra is elkötelezett amellett, hogy határozott fellépést tegyen azokkal szemben, akik továbbra is fenyegetik a nemzetközi békét és biztonságot terrortámadások tervezésével, finanszírozásával és elkövetésével, valamint halálos terrorista propagandájuk világszerte való terjesztésével.

2016 szeptemberétől az EU önállóan alkalmazhat szankciókat az ISIL/Dáis és az Al-Kaida, valamint az őket összekötő vagy támogató személyek és szervezetek ellen. Addig szankciókat csak az ENSZ, illetve az EU-tagországok külön-külön eljáró személyekkel és szervezetekkel szemben lehetett alkalmazni.

Mindeközben Bidenék lazítanak: az Egyesült Államok 5 csoportot törölt a terrorizmus „feketelistájáról”

Az Egyesült Államok öt vélhetően megszűnt szélsőséges csoportot törölt a külföldi terrorszervezetek listájáról az ABC korábbi beszámolója szerint. A Szövetségi Nyilvántartásban pénteken közzétett dokumentumokban a külügyminisztérium közölte, hogy eltávolította a csoportokat a kötelező ötéves felülvizsgálatot követően. A szövetségi bevándorlási és állampolgársági törvény, vagyis az INA alapján létrehozott listán az Al-Kaida is felülvizsgálat alá került.

„Az öt FTO-kijelölés felülvizsgálata során megállapítottuk, hogy az INA meghatározása szerint az öt szervezet már nem vesz részt terrorizmusban vagy terrorista tevékenységekben.”– áll a külügyminisztérium közleményében. „Ezért az INA előírásainak megfelelően ezeket az FTO-jelöléseket visszavonják.”

Az eltávolított csoportok közül több a régmúlt során igen nagy fenyegetést jelentett, és több száz, ha nem több ezer embert ölt meg Ázsiában, Európában és a Közel-Keleten. A döntés politikailag kényes a Biden-kormányzat és azon országok számára, ahol az érintett szervezetek működtek, és erős kritikát vonhat maga után az áldozatok és családjaik részéről.

Az érintett szervezetek a következők: az ETA baszk szeparatista csoport, az Aum Shinrikyojapán kultusz, a Kahane Kach radikális zsidó csoport és két iszlám csoport, amelyek Izraelben, a palesztin területeken és Egyiptomban tevékenykedtek.

„Ezek a lépések az Egyesült Államok azon elhatározását kívánják tükrözni, hogy megfeleljenek az FTO-kijelölések felülvizsgálatára és visszavonására vonatkozó jogi követelményeknek, ha a tények ilyen lépésre kényszerítik.” – közölte a külügyminisztérium. „Ezek a visszavonások nem arra törekszenek, hogy figyelmen kívül hagyják vagy felmensékaz egyes csoportok terrorcselekményeit, amelyekben korábban részt vettek, vagy azt a kárt, amelyet a szervezetek okoztak áldozataiknak, hanem inkább elismerik Egyiptom, Izrael, Japán és Spanyolország sikerét a terrorfenyegetettség visszaszorításában.”

A csoportok listáról való törlése azonnali hatállyal egy sor szankció visszavonását vonja maga után, amelyek a kijelöléssel jártak. Ezek közé tartozik a vagyon befagyasztása és az utazási tilalmak, valamint annak tilalma, hogy az amerikaiak bármilyen anyagi támogatást nyújtsanak a csoportoknak vagy azok tagjainak. A múltban az anyagi támogatást tágan határozták meg úgy, hogy magában foglalja a pénzt vagy a természetbeni juttatást, egyes esetekben az orvosi ellátást is.

Egy kivételével az érintett öt csoportot először 1997-ben tekintették külföldi terrorszervezetnek.
A listáról eltávolított csoportok részletesen a következők:

1. Aum Shinrikyo (AUM), a japán „Legfelsőbb Igazság” kultusz, amely 1995-ben a tokiói metró ellen végrehajtott halálos szaringáz-támadást követett el, amelyben 13 ember meghalt, és több száz ember megbetegedett. A csoportot nagyrészt megszűntnek tekintik, mióta 2018-ban kivégezték vezetőit, köztük Shoko Asaharát.
2. Basque Fatherland and Liberty vagy ETA, amely több mint 800 ember halálát okozó és több ezret megsebesítő szeparatista hadjáratot folytatott Észak-Spanyolországban és másutt, egészen addig, amíg 2010-ben tűzszünetet hirdettek, majd a letartóztatásokat követően feloszlottak.
3. Kahane Chai vagy Kach. A radikális ortodox zsidó csoportot Meir Kahaneultranacionalista izraeli rabbi alapította 1971-ben, majd vezette az 1990-es merényletéig. A csoport tagjai arabokat, palesztinokat és izraeli kormánytisztviselőket gyilkoltak, támadtak vagy más módon fenyegettek, zaklattak. A szervezet 2005 óta szunnyad.
4. A Mujahidin Shura Council in the Environs of Jerusalem, több dzsihadistaszervezetből álló ernyőcsoport gázai székhellyel, amely 2012-es alapítása óta számos Izrael elleni rakéta- és egyéb támadásért vállalta a felelősséget.
5. A Gama'a al-Islamiyya egy egyiptomi szunnita iszlamista mozgalom, amely az 1990-es években Egyiptom kormányának megdöntéséért küzdött. Több száz halálos támadást hajtott végre a rendőrség és a biztonsági erők, valamint a turisták ellen.

Összességében kijelenthető, hogy az EU-ban a terrorfenyegetettség jelen van, csupán a formái változtak és a hatóság szóhasználata vagy éppen terrorszervezetek felmentése okozhat zavart a probléma megítélésében és dekódolásában. Annelies Pauwels, a téma szakértője arra mutat rá egyik tanulmányában, hogy egyes terroristák fegyverrel, késsel, bombával és gyújtogatással elkövetett gyilkosságainak megelőzését kell a jövőben nyomatékosan megelőzni.

Szerinte a magányos elkövetők általi terrorizmus egy feltörekvő jelenség, amely kihívást jelent a nyugati bűnüldöző szervek számára. Az elmúlt húsz évben Nyugat-Európában a magányos elkövetők leggyakrabban lőfegyvereket, késeket, robbanó- és gyújtószerkezeteket használtak.

A közel-keleti köztársaság jogrendszere három fő jogi hagyomány: az angolszász common law, a kontinentáliseurópai jog és a zsidó jog ötvözésével alkotta meg saját szisztémáját, amely a stare decisis (precedens) elvén alapul, kontradiktórius eljárást alkalmazva. Izrael állam közel 75 éves jogi hagyománya mindmáig törekszik arra, hogy a közösségi bíróság előtti eljárásban részes minden felet részesíteni tudja a jogrendszer előnyeiből. Mindig hivatásos bírák döntenek, esküdtszékeknek nem jut szerep a jogalkalmazásban.

Izraelben minden polgártól vagy szervezettől elvárják a törvényi és társadalmi normák betartását, ennek megfelelően a politikai aréna valamennyi szereplője irányában is igyekeznek érvényesíteni ezeket a szigorú elvárásokat. A közéletiküzdelmek, így például a választási kampányok is a jogi normák és a rend megtartásában engedékenységet nem mutatómódon vannak szabályozva, többek között a külföldi eredetűforrások, donációk tekintetében is.

Izraelben a külföldi érdekeltségektől származó adományozás politikai pártok részére tilos. A pártok finanszírozásáról szóló 1973. évi törvény 8. cikk (d1) pontja szerint: „Egy képviselőcsoport vagy párt adományt közvetlenül vagy közvetve csak regisztrált választópolgártól kaphat”. Ezen törvény 8. cikk a) pontja szerint: „Parlamenti pártcsoport, párt vagy jelöltlista sem közvetlenül, sem közvetve nem kaphat adományt sem izraeli, sem külföldi vállalattól”.

Izrael elég szigorúan veszi a külföldi érdekeltségektől származó adományozást a jelöltek részére is; utóbbiak báradományokat kaphatnak külföldi magánszemélyektől, de külföldi (vagy helyi) vállalatoktól már nem. Az 1992. évi párttörvény 28d. cikk a) pontja világosan fogalmaz: „A jelölt nem kaphat adományt sem izraeli, sem külföldi vállalattól.”

Az izraeli parlament (a Knesszet) 2016 júliusában fogadta el akülföldi államokhoz tartozó jogi személyek vagy akár izraeli leányvállalataik által finanszírozott, Izraelben aktív nem kormányzati szervezetek (NGO-k) egyes közzétételi kötelezettségeire irányuló, markánsan szuverenista irányultságú törvényt. A jogszabállyal szigorított a törvényalkotó, miután újabb jelentéstételi, közzétételi követelményeket alkalmaz azokra az izraeli szervezetekre, amelyek a finanszírozásuk több mint 50 százalékát külföldi állami forrásból, illetve abból eredően kapják. A liberálisemberi jogi NGO-k természetesen éles tiltakozással fogadták a jogszabályt, a többi közt azzal érvelve, hogy az már önmagában is olyan többletterhet ró rájuk, amely súlyos negatív pénzügyi következményeket eredményezhet, és csökkenti a prioritásaikra való összpontosítás képességét.

Izraelben 2016-ban 27 szervezetet érintett az új törvény, annak megsértése akár 29 200 sékel (akkori átszámítással mintegy 6 800 euró értékű) pénzbírságot vonhatott maga után. Az érintett szervezetek közül 25 liberális jogi NGO volt, amelyek többsége palesztin (vagy más kisebbségi) társadalmi csoportok érdekeit támogatta.

Izrael a joguralomból eredő jogbiztonsági elvek tiszteletben tartása mellett alkotta meg és fogadta el a törvényt, amelyvisszamenőleges hatállyal nem alkalmazandó, vagyis ezeknek a szervezeteknek nem kellett bevallaniuk a korábban hozzájuk érkezett külföldi támogatásokat. A törvény 2017 januárjában lépett életbe, és csak az onnantól kapott adományokra vonatkozik.

A jogalkotó célja, szándékai már régóta világosak lehettek mindenki számára, hiszen már minden bejegyzett nonprofit szervezetet kötött az egyesületi törvény 2011-es módosítása, amely invazív beszámolási kötelezettséget írt elő az érintett szervezeteknek, elvárva, hogy negyedévente jelentést tegyenek közzé a külföldi kormányoktól, illetveközfinanszírozott külföldi adományozóktól kapott támogatásokról.

Izrael állam 1954-ben eltörölte a halálbüntetést számos bűncselekmény esetében, azonban a hazaárulásért kiszabhatóhalálbüntetés érvényben maradt az 1977-es büntető törvénykönyv 7. fejezetének B. pontjában, valamint a katonai igazságszolgáltatásról szóló 1955-ös törvény 43. szakaszában (Izrael így meghagyta a halálbüntetést a nácik és a nácikollaboránsok büntetéséről szóló 1950-es törvény alapján is).A büntető törvénykönyv hét hazaárulási bűncselekményt sorol fel, melyek közül az első három deliktum halállal vagy életfogytiglani szabadságvesztéssel büntetendő. Ez a hét hazaárulási bűncselekmény: az állam szuverenitásának vagy integritásának megsértése; háború előidézése; az ellenség megsegítése a háborúban; az árulás elhatározása; az ellenséges csapatokban való szolgálat; a hadifogoly szökése vagy szökési kísérlete; valamint a defetista propaganda terjesztése. A hazaárulás miatti kivégzés egyetlen esete Meir Tobianski (1904–1948) ügye volt. Tobianski az Izraeli Védelmi Erők (IDF) tisztjeként szolgált, és közvetett bizonyítékok alapján végezték ki Isser Be'eri, az IDF hírszerző ágának első igazgatója utasítására; azonban alig egy évvel a kivégzése után, Tobianskit posztumusz felmentették minden vád alól. Ez az állam megszületése után nem sokkal, egyben tanulság is volt a jogalkalmazók számára.

Izrael hagyományosan létérdeknek tekinti, hogy egy markánsan nemzeti, szuverenista szemléletű és hatékony állampolitikát képviseljen és érvényesítsen a nyugati civilizáció értékeiből építkező jogrendszere eszközeivel. Ez egyben valamiféle egyensúlyteremtési kísérlet is az összes társadalmi réteggel – kisebbségi csoporttal – közösnek érzett célok, valamint a zsidó állam és nemzet szuverenitáshoz kapcsolódó érdekei között.

Kocsis Máté kormánypárti országgyűlési képviselő, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség frakcióvezetője szeptember 22-én jelentette be, hogy a kormánypárti frakciók a Nemzetbiztonsági Bizottságnál kezdeményezik a baloldali pártok külföldi kampánytámogatásának ügyével kapcsolatos kérdések áttekintését.

Ennek legfőbb, közvetlen jogi indoka, hogy a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény (rövid nevén párttörvény) 4. §-a többek között azt is rögzíti, hogy a párt külföldi szervezettől – jogi státusától függetlenül – és nem magyar állampolgár természetes személytől vagyoni hozzájárulást nem fogadhat el, továbbá a párt névtelen adományt sem fogadhat el.

A Nemzetbiztonsági Bizottságról tudni érdemes, hogy – állandó bizottságként – kezdeményező, javaslattevő, véleményező, egyes meghatározott esetekben ügydöntő, valamint a területéhez kapcsolódó kormányzati-miniszteri munka ellenőrzésében közreműködő szervként látja el feladatát az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvénnyel összhangban. Az országgyűlési törvény alapján a kötelezően létrehozandó állandó bizottságok közé tartozik; kiemelt jelentőségét mutatja az is, hogy az egyetlen állandó bizottság, amelynek feladatkörét és tevékenységét külön törvényben, a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvényben szabályozzák részletesen.

A helyzet szabályozási pikantériája, hogy a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke csak a mindenkori ellenzék képviselője lehet(május 2-a óta Sas Zoltán, a Jobbik képviselője tölti be ezt a posztot), ugyanis ez az országgyűlési bizottság részben a civil kontroll elemét jelenti a nemzetbiztonsági szolgálatok munkájának ellenőrzésében. A szolgálatoknak többek között rendszeres időközönként tájékoztatniuk kell a titkosszolgálati vonatkozású folyamatok, hatások, változások vizsgálatát és folyamatos figyelését ellátó parlamenti bizottságot.

Ez a kvázi külső (civil) parlamentáris kontroll és a részletes törvényi szabályozás hivatott biztosítani azt, hogy hazánkban – demokratikus jogállamként – a nemzetbiztonsági szolgálatok mindig és csak indokoltan, jogszerű módon folytassanak titkos információgyűjtést. Ezt garantálja továbbá, hogy az 1995. évi nemzetbiztonsági törvény értelmében a titkos információgyűjtés esetén bizonyos módszerek alkalmazásához az igazságügyi miniszter, vagy bíró írásos engedélye szükséges. Ilyen körbe tartozó eszközök például: a magánlakásban történtek megfigyelése és rögzítése technikai eszközökkel, levelek, küldemények, telefonbeszélgetés tartalmának megismerése és rögzítése, vagy például internetes levelezés vizsgálata, továbbítása.

Hazánk egyik polgári nemzetbiztonsági szolgálataként az Alkotmányvédelmi Hivatal feladatkörébe tartozik az ország és az állampolgárok biztonságát érintő veszélyek és kockázatok felderítése, azok megelőzése; a többi között felderíti és elhárítja a Magyarország törvényes rendjének törvénytelen eszközökkel történő megváltoztatására vagy megzavarására irányuló leplezett törekvéseket. Az Alkotmányvédelmi Hivatal információkat szerez, továbbá – a nyomozás elrendeléséig – bizonyos bűncselekmények felderítését is végzi (például az állam elleni bűncselekmények vagy bizonyos korrupciós bűncselekmények esetében). A demokratikus államrend, illetve a választás folyamata is ide tartozik, miután utóbbi alkalmával a szuverén államban a legfőbb vezető hatalomba emelés útján bízzák meg az adott politikai erőt az állam irányításával. Ennek a folyamatnak káros, külső beavatkozásoktól mentesnek kell lennie, és minden versengő félnek be kell tartania a szabályokat.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter – az észlelt előkészületekről szerzett információk birtokában – már 2021. november 26-án arról beszélt: az Egyesült Államok arra készül, hogy beavatkozzon a 2022-es magyarországi parlamenti választásokba. Ez alkotmányos aggályokat is felvet, miután Magyarország Alaptörvényének B) cikke a független, szuverén államiság elvét tartalmazza és a közhatalom forrásaként a népet jelöli meg. Az ENSZ Közgyűlése még 1970-ben a 2625. (XXV) sz. határozatban mondta ki az államok jogi egyenlőségét, valamint azt, hogy minden állam köteles tiszteletben tartani a többi állam jogalanyiságát, ebbe a szuverenitás védelmét, vagyis a beavatkozás tilalmát is beleértve.

Az európai parlamenti választások - a közösségi integráció egyik sikereként - egy olyan eszköz is lehetne, amellyel felszámolhatnák, de legalábbis érezhetően és minimálisra csökkenthetnék az intézményekkel szembeni polgári bizalmatlanságot, ezáltal erősítve az Európai Unió jövőjébe vetett reményt és meggyőződést. Ehelyett sajnos az európaiak jelentős része úgy érzi, hogy az EP-választásokon való voksolással nem lehet érdemi és valódi változást lehet elérni. Az Európai Parlament legfőbb célja a hatékony népképviselet és az EU, mint politikai közösség erősítése kellene hogy legyen, az intézményrendszer működtetői azonban mindig legfeljebb a pénzügyi szabályozás stabilizálását, és az eurózónán, azaz a magországok körén belül eltérő érdekek transzformálását, harmonizációját tekintették a legfőbb feladatának. E hozzáállás hosszú távú következménye a közösségre nézve egy többsebességes Európa létrejötte és végül az Egyesült Királyság távozása lett.

Pedig az Európai Parlamentnek jelentős szerepet biztosítanak az alapszerződések. Az EP kvázi "alkotmányos" erejű, ratifikációs jogkörrel bír, az Európai Unió két jogalkotó testületének egyike. Az EP az Európai Bizottság javaslatai alapján - az Európai Unió Tanácsával együtt - fogadja el az uniós jogszabályokat. Emellett a Parlament költségvetési hatáskörrel rendelkezik, és felügyeli a különböző jogi aktusok végrehajtását.

Mindebből adódóan az Európai Parlament tekintélyének megőrzése alapvető feladat, és erkölcsi kötelesség. Mindamellett az Unió vezető politikusai, közöttük az EP meghatározó képviselői, előszeretettel szokták számon kérni az egyes tagállamokon például a pénzügyi transzparenciát, a korrupció elleni küzdelem helyi hatékonyságát, miközben nekik is komoly felelősségük van a tekintetben, hogy magán az uniós intézményrendszeren belül a kontrollmechanizmusok milyen mértékben, és egyáltalán alkalmasak-e az ilyen típusú visszaélések kiszűrésére. A csalás elleni küzdelem fontosságát a közösségben legfőbb jogalapként az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 310. cikkének (6) bekezdése és 325. cikke is deklarálja.

Az Európai Parlament tekintélyét (ezáltal irányításra való erkölcsi jogát) hosszú ideje pénzügyi botrányok, korrupciós visszaélések tépázzák. 2011-ben például az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) korrupciós vizsgálatot indított négy európai parlamenti képviselő ellen – az érintettek a román Adrian Severin, a szlovén Zoran Thaler, az osztrák Ernst Strasser és a spanyol Pablo Zalba Bidegain voltak (utóbbi képviselőt végül felmentették a jogsértés vádja alól, mivel mégsem fogadott el pénzt). A vizsgálat azután indult, hogy a Sunday Times egyik cikke azt állította: anyagi eszközökkel próbálták meg velük befolyásolni uniós jogszabályok elfogadását. A lap újságírói ugyanis magukat lobbistának kiadva, hatvan EP-képviselőhöz fordultak, és jelentős pénzekért cserébe segítséget, illetve szavazatokat kértek tőlük bizonyos módosító indítványok benyújtására vagy támogatására. A korrupciós botrányban érintett két kelet-közép-európai EP-képviselő az európai szocialistákhoz, míg az osztrák Strasser a néppártiakhoz tartozott.

Ugyancsak nem épp a bizalmat erősíti, hogy a legutóbbi befejezett (2014-19-es) ciklusban hat európai parlamenti képviselő éves fizetésének legalább kétszeresét kereste meg az EP-n kívüli mellékállások segítségével. Az adatok szerint a legjobban fizetett EP-képviselő a litván Antanas Guoga, online pókerkirály volt - liberális, újabban munkáspárti politikus -, aki EP-s fizetésén túl 2018-ban több mint hárommillió euró pluszbevételre tett szert összesen tizenhét (!) mellékállása révén.

A belga liberális politikus, Guy Verhofstadt és Nigel Farage, a brit UKIP párt valamikori vezetője egyaránt 420-420 ezer eurónyi mellékbevételre tett szert 2018-ban. Ami Verhofstadtot illeti, korábban az úgynevezett Paradise-iratokból derült ki, hogy az Exmar-csoportnál (ahol hat évig igazgatósági tag volt) egy limitált tevékenységű bermudai cég is működött, és hogy elvileg Verhofstadtnak is tudnia kellett a cégcsoport offshore érdekeltségeiről. A politikust egy csaknem 13,4 millió dokumentumot tartalmazó adatbázis buktatta le (ezeket nevezi a nyugati sajtó Paradise-iratoknak), és az adattengert a német Süddeutsche Zeitung napilapnak szivárogtatták ki 2017 őszén. Guy Verhofstadt egyébként 2009-től 2019-ig, azaz egy teljes évtizeden keresztül volt a liberálisok EP-frakcióvezetője.

A brüsszeli liberálisok a 2019-es EP-választásokhoz közeledve egyre mélyebbre süllyedtek a korrupciógyanús ügyek mocsarában. Azon év márciusában ugyanis még a jobboldali elhajlással nem vádolható Le Monde és France 2 médiumok is, a saját vizsgálódásaik alapján feltárták, hogy az Európai Parlament liberális ALDE-csoportosulása 2014 óta 425 ezer eurót (480 ezer dollárt) fogadott el a Google, a Microsoft és a Bayer nagyvállalatoktól az éves konferenciáihoz. Az ilyen szponzorálás Franciaországban és sok más európai országban illegális lett volna, de az Európai Unió legmagasabb szintjein megengedett - ezt a szomorú tényt kellett akkor rögzítenie az újságíróknak.

Az Európai Néppárt európai parlamenti képviselőcsoportjának német vezetője, Manfred Weber 2019-es adatok szerint bérlési támogatásként havi 4332 euróhoz, azaz hozzávetőleg egymillió 800 ezer forinthoz jutott, ugyanis minden hónapban ennyit kaptak az EP-képviselők általános költségtérítésként. Az EP-iránymutatás szerint ez az összeg legelsősorban (képviselőnként) egy hivatalos iroda fenntartásának költségeit fedezi, igaz, ezzel elszámolni nem kell, vagyis erre vonatkozóan számlákat nem kérnek a képviselőktől. Weber a szabályozás adta mozgásteret ki is kihasználta, és a bajorországi (wilderbergi) családi házát jelölte ki pártirodaként, így az elvileg irodabérlésre szóló költségtérítés jelentős részét megtarthatta magánál. Korábbi számítások alapján, 2004-től 2019-ig számított tizenöt képviselői év, azaz 180 hónap alatt - a havi térítés felét számítva neki "megtakarított" bérleti költségként - száznyolcvanszor 2150 euró, mai árfolyamon mintegy 155 millió forintnak megfelelő összeg ütötte Manfred Werber markát.

A korrupciós és költségtérítés-trükközési ügyek valamennyi meghatározó EP-frakciót érintették az elmúlt éveiben, így például a mostanság magukat frakciónevükben is progresszívnek mondó szocialistákét, az Európa megújulását hirdető liberálisokét vagy épp a valamikori értékeit feladó, meghanyatlott tekintélyű, és immár erősen fogyatkozó Európai Néppárt képviselőcsoportját is. Meghatározó vezetőik több esetben személyükben is érintettek az elszámolási, illetve a néha a szabályok miatt is könnyen kivitelezhető trükközésekről szóló ügyekben. A hatalmában dőzsölő brüsszeli politikai "elit" legsúlyosabb felelőssége pedig az, hogy ilyen fals hozzáállással miként is képes egybentartani az Európai Unió politikai és választói közösségét a mai vészterhes időkben.

Ami az ilyen típusú deliktumok körét illeti, ma Magyarországon a Büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 290–299. §-a szabályozza az egyeskorrupciós bűncselekmények törvényi tényállását, valamint az ilyen bűncselekmények elkövetése esetén kiszabható büntetéseket.

A korrupciós bűncselekmények alapesetei a Btk.-ban három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetőek. A Btk. 26. § (1) bekezdése elvként kimondja, hogy a büntethetőség – bizonyos, a törvényben meghatározott kivételekkel – elévül a büntetési tétel felső határának megfelelő idő, de legalább öt év elteltével. 2017. szeptember 28-ától hatályosan – a 26. § (2) bekezdése alapján – a korrupciós bűncselekmények büntethetősége tizenkét év elteltével évül el (korábban ez az elévülési idő maximum tíz év lehetett). A szigorító törvényt az Országgyűlés 2017. szeptember 19-i ülésnapján fogadta el, és a 26.§-ba a teljessé tétel igényével került bele a (2) bekezdés.

Több olyan eset is van, amikor félbeszakad az elévülési idő, így az ilyenkor újrakezdődik. Ilyen módon az elévülést félbeszakítja a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye (például ha valakit az elévülési idő lejárta előtt meggyanúsítanak). Ha a büntetőeljárás felfüggesztésre kerül, akkor alapesetben a felfüggesztés tartama az elévülés határidejébe nem számít bele.

A korrupciós bűncselekmények elévülési idejének 12 évre történő meghosszabbításáról (…) A Büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény módosítása a korrupciós bűncselekmények elévülési idejének emeléséről szóló 2017. évi CVI. törvény szeptember 25-én kihirdetésre került. A törvényt az Országgyűlés 2017. szeptember 19-i ülésnapján fogadta el. A Btk. 26.§-a kiegészül a (2) bekezdéssel úgy, hogy a korrupciós bűncselekmények (Btk. XXVII. fejezet) büntethetősége 12 év elteltével évül el.

A vesztegetés tényállása szerint: aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében tevékenységet végző személynek vagy rá tekintettel másnak azért ad vagy ígér jogtalan előnyt. A 2010 előtti magyarországi kormányzatoknál ez a jelenség – az NGO-k nem tisztességes befolyása tekintetében – igazán sohasem lett feltárva. A hazai igazságügyi rendszerben ma is van ilyen befolyás, ha nem is szükségszerűen klasszikusvesztegetés formájában.

Ma a nemzetközi (például) brüsszeli gyakorlatban sejthetjük, tudhatjuk ennek a fajta gazdasági korrupciónak a veszélyét. Olyan NGO-k gyakorlati „iránymutatásával”, amelyek többségükben Soros György amerikai üzletember érdekeltségébe tartoznak, mivel legtöbbjüket részben vagy egészben a Nyílt Társadalom Alapítványok hálózata finanszírozza. Ezt kint dolgozó újságírók is megtapasztalhatták. Egy, a Magyar Nemzet napilap birtokába került Skype-interjúban Kálmán Mátyás újságíró, a 24.hu és az Index korábbi munkatársa számolt be különös NGO-nyomásról. Kálmán újságírói minőségében többször is megfordult az Unió meghatározó intézményeiben, tudósítások készítése céljából.

A baloldali újságíró a felvételen egyebek mellett annak a véleményének is hangot adott, mely szerint a legtöbb NGO kontrollálni képes a külföldi újságírók irányítását, illetve a szervezetek manipulálni tudják őket, sőt akár meg is vesztegetik a sajtó munkatársait. Úgy fogalmazott, „ha mindenben egy NGO-ra támaszkodnak, akkor az újságíró teljes mértékben ezektől a szervezettől függ, ez pedig nem túl jó dolog”. Úgy érzi, a saját bőrén tapasztalhatta meg Brüsszeltől Strasbourgig, hogy miként próbálják meg manipulálni tudósításainak tartalmát.

Jeney Orsolya, a Nyílt Társadalom Alapítványok globális hálózatához sorolható Amnesty International Magyarország korábbi igazgatója egy Skype-on adott interjújában nemrégiben elismerte, hogy az őirányítása idején komoly nemzetközi politikai nyomás is helyeződött a szervezetre; nyilatkozata alapján az ő személyestávozása komoly eredményt jelentett a nyomásgyakorlók számára.

A helyzetet súlyosbítja, hogy az elmúlt években Brüsszel is bátorította a korrupciós jelenségek (például vesztegetés, befolyással üzérkedés) határát súroló, és azok gyanúját fölvető befolyásolási technikákat, és egy mindenképpen nehezen átlátható igazságszolgáltatási gyakorlatot. Az Európai Bizottság milliókkal támogatta a magyar bírók, ügyészek radikálisan liberális szemléletformálását, vagy más néven érzékenyítő-tréningjét. A képzéseket a Soros György, baloldali amerikai milliárdoshoz köthető Magyar Helsinki Bizottság szervezte. Például 2016-ban több mint száz magyar igazságügyi dolgozó vett részt a Helsinki Bizottság képzésein.

Több esetben a NGO-k mögötti pénzügyi támogatókkal is akadnak korrupciós gondok. Például a TransparencyInternational nemzetközi korrupcióellenes szervezet korruptnak tekinthető szupercégektől kapott jelentősfinanszírozást, és miközben ez a Soros-NGO elvileg a korrupció ellen küzd, nem jutott eszébe az ilyen támogatások elvi alapon történő visszautasítása. Például a francia AP hírügynökség hírei között szerepelt, hogy az egyik ilyen érintett cég, a Microsoft 25 millió dollár bűnügyi bírságot volt kénytelen fizetni azért, amiért megsértette a vesztegetés elleni szövetségi törvényt az USA-ban.

A tudósítás felidézte, hogy a Microsoft magyarországi és több más országban lévő irodáiban a multicég leányvállalatainak képviselői megnövelték a haszonkulcsot a szoftverlicenszek kormányzati szerveknek való eladásakor, az így keletkezett árrésbőlszármazó többletet pedig „korrupt célokra” használhatták fel a tőzsdefelügyelet és igazságügyi tárca szerint. Az eljárás eredményeként a Bill Gates alapította cég – lényegében a megvesztegetés tényét elismerve – kénytelen volt belemenni a bírság kifizetésébe.

Fentiekből is jól kitűnik, hogy a nem kormányzati szervezetek, amelyek ma már egész globális hálózattá állnak össze , „szükségképpen” elfogadják a korrupcióra hajazó működési mechanizmusokat, ha érdekük úgy kívánja.

A magyar kormány az 1425/2022. (IX. 5.) Korm. határozatban egy korrupcióellenes, független hatóság létrehozásáról döntött annak érdekében, hogy a feladat- és hatáskörrel rendelkező hatóságok megtegyék a szükséges lépéseket minden csalás, összeférhetetlenség, korrupció és egyéb jogsértés vagy szabálytalanság megelőzésére, felderítésére és kijavítására, amely hátrányosan érintheti az EU-s költségvetéssel való hatékony és eredményes pénzgazdálkodást vagy az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelmét. Ennek kapcsán a határozat külön kiemeli a hazai közbeszerzési eljárások keretében végrehajtott európai uniós pénzügyi támogatások kérdését.

A kormány szeptember 30-áig tesz javaslatot az Országgyűlésnek a korrupcióellenes hatóság felállításáról szóló törvény megalkotására, aminek elfogadása után az új testület még 2022. november 21-e előtt létrejöhet. Emellett a kormány még júliusban vállalta, hogy a független, korrupcióellenes hatóságon túl egy korrupcióellenes munkacsoportot is létrehoz azért, hogy Magyarország végre hozzájuthasson a magyarokat megillető uniós forrásokhoz. Utóbbiban a kormányzati és nem kormányzati szereplők létszám és szavazati jog tekintetében paritásos alapon vesznek részt, és annak működéséhez a korrupcióellenes hatóság nyújt adminisztratív támogatást. A cél tehát a jogellenességek és szabálytalanságok megelőzése, felderítése és kijavítása lesz.

A korrupció elleni összehangolt, hatékony állami fellépés a 2010-es kormányváltás nyomán válhatott a legmagasabb közpolitikai szintek célkitűzésévé. Az erről szóló fontos nyilatkozatot 2011 novemberében írta alá a közigazgatási és igazságügyi miniszter, az Állami Számvevőszék elnöke, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész, erkölcsi kötelezettséget vállalva az általuk vezetett állami szervek korrupcióval szembeni ellenállóképességének erősítésére, és a szükséges hatékony eszköztár fejlesztésére. Az összefogáshoz a következő évben csatlakozott az Országos Bírósági Hivatal, majd 2014-ben a Belügyminisztérium, 2016-ban a Közbeszerzési Hatóság és a Magyar Nemzeti Bank, 2019-ben pedig a Gazdasági Versenyhivatal.

A kormány 2012 márciusában elfogadta közigazgatási korrupció-megelőzési programját, amely elsődlegesen a közigazgatási, és részben egyes közszolgálati korrupciós jelenségek visszaszorítását célozta meg, erős hangsúlyt helyezve a megelőzésre és az integritás rendszer erősítésére is.

Pozitív jelek és eredmények most is vannak. A Számvevőszék 2020-ban a korábbiakhozképest nagyobb hatást gyakorolt a magyar közszféra integritására, a korrupció megelőzését biztosító fejlesztésekre például az önkormányzatok korrupció elleni védettségének értékelésével, és a számvevőszéki javaslatok más szervezeteknél is jól segítik a korrupció megelőzését. Az ÁSZ felmérései alapján az utóbbi években tovább erősödött a közszféra védettsége, és a magyar gazdaság – az adócsalásra ösztönző motivációkat gyengítő adópolitika révén is – fenntartható módon kifehéredett az elmúlt évek során.

Az 1328/2020. (VI. 19.) Korm. határozatban elfogadták a 2020–2022 közötti időszakra szóló középtávú Nemzeti Korrupcióellenes Stratégiáról szóló dokumentumot, valamint az ahhoz kapcsolódó középtávú Nemzeti Korrupcióellenes Stratégia végrehajtásának intézkedési tervét.A negyedik Orbán-kormány egyúttal a stratégia célkitűzéseinek megvalósítását segítőintézkedéseket aszerint fogadta el 2020 nyarán, hogy a korrupcióellenes együttműködésről szóló közös nyilatkozatot aláíró szervek körének bővítése érdekében, csatlakozásra kérte fel a nyilatkozathoz addig még nem csatlakozott állami szerveket. Egyúttal felkérte az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalát, az Állami Számvevőszéket, az Országos Bírósági Hivatalt, a Gazdasági Versenyhivatalt, a Közbeszerzési Hatóságot, a Legfőbb Ügyészséget, a Kúriát, a Magyar Nemzeti Bankot, valamint a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságot, hogy szakpolitikai eszközeikkel támogassák a kormányhatározat céljainak megvalósítását, aktívan közreműködve a stratégiában és a kapcsolódó intézkedési tervben szereplő feladatok végrehajtásában.

Ugyanakkor a szuverenitásának maradéktalan érvényesüléséért küzdő Magyarország – azaz a magyar állam – nehézségekkel is szembesül, így a külső hatalmi erők, a nem épp transzparenshálózatban működő NGO-k befolyásával. A korrupcióellenes küzdelem hazai reformerei már nem egyszer tapasztalhatták, hogy az állami közpolitikát és Magyarországot kívülről próbálják gátolni az eredményességben. Ebben a bonyolult erőviszony-rendszerben – a korrupció állami kapuit bezárni igyekvő kormányzati vezetők és a korrupciós kérdést uniós, illetve nemzetközi szinten támadási felületként használni kívánó baloldali ellenfelek harcában– nyerhet igazán jelentőséget a hatékony korrupciókontrollt megerősíteni célzó új hatóság felállítása. Hazánk már hosszú évek óta sokat tesz egy olyan új állami-társadalmi modellmegteremtéséért, amely biztosítani képes a közjavak korrupciómentes elosztását, s amely hatékonyan üldözi és bünteti magát a korrupciót, mint a törvényi (és erkölcsi) normáktól eltérő cselekményt.

A külső politikai nyomásgyakorlás azonban még tart. Idén áprilisban, az országgyűlési választás után szinte azonnal az Európai Bizottság olyan, a jogállamisági eljárást megindító levelet (hivatalos jegyzéket) küldött a magyar kormány részére, amellyel érezhetően erősíteni kívánta a téma addigi balliberális narratíváját. A Bizottság a levelében „független” kutatóintézetként hivatkozik a Korrupciókutató Központ Budapest (Corruption Research Center Budapest, CRCB) nevű szervezetre, amely politikailag elfogultnak tekinthető, hiszen az intézet munkatársai és szerzői között például Ungár Klára korábbi SZDSZ-es országgyűlési képviselőt és Túry Mártont, az ellenzéki Momentum Mozgalom korábbi kabinetfőnökét is megtaláljuk. A CRBC nemzetközi kutatási programjait a többi között a Nyílt Társadalomért Alapítvány is támogatta. Az uniós eljárás tétje jelentős, hiszen, ha úgymond bebizonyosodik, hogy közvetlenül sérülnek az EU pénzügyi érdekei hazánkban, akkor az Európai Tanáccsal együtt az uniós támogatások egy részének felfüggesztésével vagy zárolásával is büntethetnek minket.

A magyar fél azonban mindezen körülmények ellenére az együttműködés szándékát mutatja folyamatosan a Bizottság irányába. Pár hónappal később, júliusban megszavazta a parlament az új vagyonnyilatkozattételi rendszert az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvényt módosító törvénycsomag egyik meghatározó részeként. A fő cél a parlamenti képviselők és a kormányzati tisztviselők pénzügyi információinak nyilvánosságra hozatala az intézményi elszámoltathatóság általános javításával oly módon, hogy a jövőben a magyar országgyűlési képviselőknek is az Európai Parlament szabályai szerint kell majd nyilatkozniuk a vagyoni helyzetükről. Az új szabályozás alapján be kell számolniuk a képviselői megbízatást megelőző három évben végzett tevékenységeikről, valamint minden olyan tevékenységről, amelyből adóköteles jövedelmük származik. A rendszer bevezetése az Orbán-kormány szándéka szerint a nemzetközi viták elkerülését is szolgálja, ami a mostani válságos időkben Európa és Magyarország számára egyaránt stratégiai érdek.

Az elmúlt hónapok korrupcióellenes, illetve pénzügyi átláthatóságot célzó intézkedései ennek a célnak a minél hatékonyabb elérését szolgálja. Magyarország például továbbra is hajlandó támogatni az észszerű közös kül- és biztonságpolitikai törekvéseket, mindeközben a pénzügyi szuverenitása megőrzésével – és tárgyalási pozíciója megerősítésével – veszi fel a küzdelmet a korrupcióval, és az ennek a küzdelemnek az uniós elismerését gátolni igyekvőkkel szemben.

A klímakommunizmus atyjaként a kanadai Maurice Strong (1929–2015) olajüzletembert és diplomatát emlegetik, aki az ENSZ főtitkárhelyetteseként és más pozíciókban a világ egyik legbefolyásosabb emberének számított. Az ő ötlete volt, hogya környezetvédelmet végső soron egy világállam vagy világkormány alá kell rendelni, mert csak így lehetünk képesek a bolygónkat megvédeni. Strong tehát a globális szupranacionalitás híve volt, aki bár később próbált valamelyest finomítani nézetein, mindvégig meggyőződéssel vallotta: egy olyan globális kormányzási rendszer szükséges, amelyen keresztül a nemzetek, az államok mind szorosabban fonódnak össze a problémák közös kezelése érdekében. Strongról egyébként azt tartották, hogy „elképesztő hálózattal” bír, amellyel különféle érdekcsoportokat fogott össze.

Egy megfigyelője pedig ecsetelte az olajmágnás „alig titkolt örömét, amikor megmagyarázza gyakran machiavellistapolitikai manővereit”.

A globális erő itthon is hatni kezdett, így a hazai baloldali sajtóban pár éve „A klímaforradalom éve?” címmel jelent meg cikk, amelyben 2019-et a „klímaforradalom” évének nyilvánították az Extinction Rebellion (kihalási forradalom) nevű globális környezetvédelmi szervezet egyik angliai akciója kapcsán. A mozgalom aktivistái nem más tettek, mint hogy a brit parlament galériájának ablakához ragasztózták magukat, hogy ekként hívják fel a figyelmet a társadalmi és ökológiai összeomlás kockázataira. Miután azonban leszedtékőket, számos alkalommal igyekeztek megbénítani Londonban a forgalmat, és így – miként egy cikkíró megjegyzi – olyan többlet szén-dioxid-kibocsátást okoztak a dugók révén, „amit legalább tíz hektár erdő tud csak egy nap alatt” semlegesíteni.

Az álzöld, álbaloldali utcaforradalmárok a társadalom békés rendjét sértő módon vagy akár nyílt fizikai agresszióval lépnek fel, amint arra az elmúlt években már láthattunk példákat az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában is. 2018-tól Magyarországon is fontos tartozéka lett a globalistabaloldalnak a fizikai atrocitás eszköztára.

A valós társadalmi célokért vagy a kérlelhetetlen„zöldpolitika” ellen tüntetők mozgásterét viszont amennyire lehet, próbálják nehezíteni. Néhány hónapja például Hollandiában arra való hivatkozással nyúlt a Rutte-kormány az erősen klímakommunisztikus eszközökhöz, hogy a nem túlzottan környezetbarát állattenyésztés során számottevő mennyiségben termelődik ammónia; a kabinet ezért nem is nagyon burkoltan megfenyegette a holland farmereket, hogy csökkentsék gyorsabban, illetve markánsabban az ammónia-kibocsátást. Akik viszont nem alkalmazkodnak, be is szüntethetik agrártevékenységüket: „Az őszinte üzenet: nem minden farmer fogja tudni továbbfolytatni a gazdálkodást, akik pedig igen, azoknak máshogy kell ezt tenniük.” A döntés nyomán tömeges tüntetések kezdődtek, és állattenyésztők vonultak a kormányépületek elé, utakat foglaltak el stb. Az agrártársadalom ezzel jelezte, hogy nem ez a közpolitikai stílus a kormányzat helyes útja a környezet hatékonyabb megvédéséhez.

2019-ben járta be a sajtót a hír, hogy Bernd Riexinger, a német Linke párt elnöke – úgymond a klímaválság és a globális felmelegedés elleni küzdelem jegyében – valamennyi légitársaság államosítását követeli. „Aminek ilyen drámai társadalmi következményei lehetnek, nem szabad piaci alapúnak és szabályozatlannak maradnia” – mondta akkor a radikális baloldali párt vezetője. A szabályozás kérdését azonban semmiképpen nem a lokális, patrióta, nemzeti szabadelvű (ha úgy tetszik, liberális nacionalista) elvek mentén képzelik el a német baloldalon sem.

Egyre nyilvánvalóbban „divatos” tehát, hogy a Nyugat-Európában amúgy sokáig magasztalt (lásd Sartre és mások által), és a keleti blokkban keservesen megtapasztalt kommunizmus szellemi örökösei (és sajnos a különféle hamis-konzervatív, álkereszténydemokrata nyugati pártokat eluraló, készséges segédtársaik) támogatják a gazdaság és társadalom szocialista-klímakommunista szellemiségű átalakítását, egészen pontosan az irányított globális gazdaság és nyitott társadalom új modelljét. Ezt pedig egy oktrojált, erőszakolt, kérlelhetetlen, büntető jellegű politikával, amely szemlélet a külpolitikai gondolkodásukat is nagymértékben áthatja. Mindennek az eredménye pedig az akár háborús jellegű gazdasági lepusztulás, energiaválság, és a szinte teljes kifosztottság – egy olyan, eszményítetten nyitott multikulturális világban, amely egyszerre akar kommunisztikus és liberális lenni, és ahol a döntéshozók félrenézésével, mindinkább egy állandósult erőszak és frusztráltság jellemzi a posztjóléti társadalmakat.

A házasság védelméről szóló törvény (angolul Defense of Marriage Act - DOMA) hatályos, de 2013-ban részben érvénytelenné vált szövetségi törvény az Egyesült Államokban. Ez az 1996-os jogszabály országos szinten szabályozza a házassági jogokat és a két ember közötti házasság elismerését, azonban eredetileg csak heteroszexuális párok számára biztosítva annak jogi lehetőségét és pontos kereteit. A törvényt a demokrata Bill Clinton elnöksége idején fogadta el a Kongresszus, mindkét törvényhozási házban nagy többséggel, Clinton elnök 1996 őszén hirdette ki. A jogszabály harmadik, utóbb alkotmányellenesnek talált szakasza a házasság meghatározásakor - az azonos neműek házasságát figyelmen kívül hagyva - a jogintézményt egy férfi és egy nő egyesüléseként határozta meg. A törvény fontos előzménye volt a Hawaii Legfelsőbb Bíróság 1993-as határozata, amely már elismerte az azonos nemű párok házasságát abban az esetben, ha az adott tagállam alkotmánya nem teszi lehetővé az ilyen megkülönböztetést (Baehr v. Lewin határozat).

A híres Baehr v. Lewin döntés a Hawaii Legfelsőbb Bíróság 1993. május 5-ei határozata, amely egy 1990-ben indult jogi eljárásban született meg. Az ügy lényege, hogy három azonos nemű pár azonos neműek házasságához való jogát elismerték az adott tagállam alkotmányának ilyen megkülönböztetéstől mentes rendelkezéseivel összhangban. Az 1993-as szövetségi bírósági döntés nyomán viszont Hawaii állam 1998-ban módosította saját alkotmányát a házasság definíciójának megváltoztatása érdekében, ugyanis a hawaii választópolgárok az őszi félidős választáson felhatalmazták a törvényhozást az azonos nemű párok közötti házasság tilalmára (még pontosabban arra, hogy "fenntartsák a házasságot az ellenkező nemű pároknak", amint a hawaii alkotmány 23. szakasza tartalmazza), ezáltal 1999-ben "ejtették" a jogi ügyet. Az 1993-as döntésre válaszul szövetségi szinten megszületett az említett Defense of Marriage Act (DOMA) 1996-ban, hogy ezzel felülírhassák a Hawaii Legfelsőbb Bíróság határozatát Hawaiion kívül más szövetségi tagállamokban is.

A DOMA további sorsa vízválasztónak bizonyult a Demokrata Párt hagyományos értékekhez való hozzáállása tekintetében, és maga Clinton is élére állt később a hatályon kívül helyezésnek a Respect for Marriage Act nevet viselő törvényjavaslat egyik fő szószólójaként, az azonos neműek házasságának mielőbbi törvényessé tétele érdekében (a törvényjavaslat első verziója 2009-es). 2011-ben az Obama-adminisztráció alkotmányellenesnek nyilvánította a törvény sokat támadott harmadik szakaszát.

Két esztendővel később, 2013. június 26-án az USA Legfelsőbb Bírósága 5-4 arányban alkotmányellenesnek mondta ki a DOMA harmadik szakaszát, és megállapította, hogy ez ellentétes az ötödik alkotmányos kiegészítés által védett szabadságjogokkal - így a személy szabadságától való megfosztása tekintetében (United States v. Windsor). A testület többségi véleményét Anthony Kennedy főbíró jegyezte. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az amerikai alkotmány megtiltja a szövetségi kormánynak, hogy az állam által engedélyezett heteroszexuális házasságokat másként kezelje, mint az azonos neműek állam által engedélyezett házasságát, és hogy az ilyen hátrányos megkülönböztetés "lealacsonyítja azt a párt, akinek az erkölcsi és szexuális választásait az Alkotmány védi" (ld. Supreme Court Reporter a 2694-nél).

Az alkotmányjogi eset pikantériája, hogy egy liberálisabbá tenni kívánt bevándorlási szabályozás "keretében" kívánták feloldani, pontosabban megszüntetni a házasság/család hagyományos, konzervatív alapú meghatározását. A Legfelsőbb Bíróság azáltal, hogy hatályon kívül helyezte a szövetségi törvény kulcsfontosságú részét, amely a házasságot férfi és nő között határozta meg, bátorító lendületet adott a bevándorlási törvényjavaslatról szóló vitának is.

A szenátusi demokraták körében ugyanis törekvés volt arra, hogy úgy alakítsák át az ország bevándorlási rendszerét, hogy az illegális bevándorlók millióinak adjon reális lehetőséget az állampolgárság megszerzésére.

A szövetségi Szenátus demokratái ugyanis beterjesztettek egy törvényjavaslatot, benne azzal a rendelkezéssel, amely lehetővé teszi, hogy amerikai állampolgárok kérvényt nyújthassanak be külföldön született, azonos nemű házastársaik bevándorlására az Egyesült Államokba. Ennek a lehetőségnek a megadását a házasság védelméről szóló törvény gátolta, a házasságnak mint egy férfi és egy nő legális szövetségeként/házasságaként (legal union) való meghatározásával. A Legfelsőbb Bíróság 2013-as határozata viszont hatályon kívül helyezte a törvény vonatkozó kulcsfontosságú részét. Az eredeti harmadik szakasz így hangzott:

"Bármely Kongresszusi Okmány vagy az Egyesült Államok különböző közigazgatási hivatalainak és hatóságainak bármely határozata, rendelete vagy értelmezése - értelmének meghatározásakor - a 'házasság' szó csak egy férfi és egy nő, mint férj és feleség között létrejött törvényes szövetséget jelent. A feleség, és a 'házastárs' szó csak az ellenkező nemű személyre vonatkozik, aki férj vagy feleség."

A taláros testület döntése nyomán a legálisan házas homoszexuális férfiak és nők jogosulttá váltak olyan szövetségi juttatások igénylésére, amelyek egészen addig csak a heteroszexuális házaspárok számára voltak elérhetőek, ebbe beleértve annak lehetőségét is, hogy külföldi születésű házastársukat szponzorálni tudják állandó USA-tartózkodásra, illetve „zöld kártyára”.

2015. június 26-án, napra pontosan két esztendővel előző fontos döntése után a szövetségi Legfelsőbb Bíróság határozata(Obergefell v. Hodges) az azonos neműek házasságát (same-sex marriage) az Egyesült Államok alkotmányos jogának, jogrendszerének részévé tette, így legalizálta annak intézményét mind az ötven tagállamban. Ebben a Demokrata Párt politikai támogatásának is jelentős szerepe volt, míg a republikánus jobboldaliak, a konzervatív választók többsége mindmáig a hagyományos zsidó-keresztény morál alapján közelíti meg a házasság, a család vagy épp a magzati élet fogalmait.

Amiként a trumpista jobboldal határozottan ellenzi az illegális bevándorlás jogszerűvé tételét, és a republikánusok markáns többsége általánosságban is migrációkritikus álláspontot képvisel, a demokrata baloldal a társadalmi kisebbségek valamennyi csoportját tekintve is a minél több jog biztosítását sürgeti; ezt jól tükrözték a 2016-os és 2020-as elnökválasztás jelöltjeinek különböző véleménypozíciói is. Az elemzések rámutatnak arra, hogy például az evangéliumi keresztények (baptisták, metodisták, reformátusok etc.) és a migrációt ellenző déli polgárok nagy többsége a Republikánus Párt felé hajlik, és hogy ők az utóbbi két elnökválasztáson Trumpra szavaztak (például figyelemre méltó tény volt 2016-ban, hogy az exit pollok alapján a fehér evangéliumi keresztények kb. 80 százaléka támogatta Trumpot). Az etnikai kisebbségek és a genderkérdést liberálisabban megítélő választók viszont a demokratákat preferálják.

Részben idetartozó, és viszonylag friss fejlemény, hogy a Legfelsőbb Bíróság fél évszázad után, idén júniusban érvénytelenítette a híres Roe v. Wade határozatot (1973), és ezzel lehetővé tette a tagállamok számára, hogy maguk dönthessenek az abortusz betiltásáról. Az alkotmányjogi eset jelzi, hogy korántsem szükséges kritikátlanul elfogadni a liberálisok és a demokrata párti politikusok axiomatikusnak, "megfellebbezhetetlennek" hirdetett nézeteit jogi vagy társadalmi szempontból. Ez igaz lehet az abortuszra, a genderkérdésre vagy éppen az azonos neműek házasságára is. Talán nem szégyen Ronald Reagan elnök régi, tanulságos szavait is ideidézni: "Nem arról van szó, hogy liberális barátaink tudatlanok. Arról van szó, hogy sok mindent tudnak, ami nem úgy van."

Magyarország Alaptörvényének (továbbiakban: Alaptörvény) J) cikk (1) bekezdés b) pontja, illetve (2) bekezdése értelmében, augusztus 20. hazánk nemzeti-, és hivatalos állami ünnepe. Az Alaptörvény „kvázi preambulumának”, a Nemzeti Hitvallásnak már az elnevezése is rámutat az magyar államiság alappilléreire: nemzet és hit. Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette – tartja a Nemzeti Hitvallás –, ahogy az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre is. A XI. századi Európában a kereszténység által erősen meghatározott nyugati típusú államberendezkedés a megmaradás elengedhetetlen eleme volt, ahogy a modern világ szuverén nemzetállamokkal szemben támasztott kihívásaira is csak a keresztény, európai gyökereinkhez és hagyományainkhoz való ragaszkodás adhat megfelelő választ.Állami ünnepünkön tisztelettel adózunk az első Árpád-házi szentünk mellett a nándorfehérvári hősöknek (1456), Eger vára védőinek (1552), az 1848-49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak, az aradi vértanúk emlékének, valamint az életüket a kommunista elnyomás elleni küzdelemért adó ’56-os pesti srácoknak. Augusztus 20-án, tehát, hazánk legrégebbi nemzeti ünnepén, az államalapítás, valamint az államalapító I. (Szent) István király ünnepén a szabadságunk és a szuverenitásunk fontosságát is hangsúlyozzuk, amik az elmúlt, válságok sújtott években még jobban felértékelődtek.

Február 24-én kitört az orosz-ukrán háború, amely napról napra egyre súlyosabb emberáldozatokat követel, az Oroszországot sújtó, elhibázott brüsszeli szankciós politika és a háborús infláció pedig pénzügyi nehézségeket, valamint energiaválságot idéztek elő Európában. A fegyveres konfliktus során – a háború természetéből adódóan – az államiság maga is veszélyben van. Georg Jellinek az Általános államtan (Allgemeine Staatslehre, 1900) című művében az államiság meglétének három esszenciális elemét sorolta fel: terület, lakosság, államhatalom (hasonló elemekkel operálva határozza meg az állam fogalmát az 1933-as Montevideói egyezmény). Ezen elemek az offenzívát elszenvedő ország esetében mind sérülnek. A háborúval szintén relációban lévő energiaválság, valamint a globalizmus és Brüsszel egyre erősödő föderalista törekvései a szabadságot és a szuverenitást gyengítik. Az államalapításunkról történő méltó megemlékezés idén hatványozott jelentőséggel bír: augusztus 20-án éppen a támadás alatt álló, említett értékek fontosságára hívjuk fel a figyelmet, és ünnepeljük azt, hogy Magyarországon még annak teljes mivoltában jelen van azállamiság, illetve az egyéni és nemzeti szuverenitás. Ahhoz, hogy megőrizzük Magyarországot magyar országnak, a közelgő kihívásokat pedig jelentősebb nehézségek nélkül tudjuk átvészelni, ragaszkodnunk kell a magyarságunkhoz, a kereszténységen alapuló (hagyományos értelemben vett) európai értékekhez és kultúrához, valamint az államalapító uralkodónk által ránk hagyományozott tradíciókhoz.

Az államalapítás dátumát I. (Szent) László (1077-1095) tette erre a napra, mert 1083-ban ekkor avatták szentté I. István királyunkat. I. (Nagy) Lajos uralkodásától (1342-1382)augusztus 20. egyházi ünnepként élt tovább. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után 1860-ig nem lehetett megtartani a nemzeti ünnepet. A II. Világháborút követően a kommunista rendszer próbálta meg eltörölni augusztus 20. nemzeti és vallási tartalmát, lecserélve azt „az új kenyér ünnepére”, majd az 1949. évi XX. törvényt (A Magyar Köztársaság Alkotmánya) azzal a szándékkal léptették augusztus 20-án hatályba, hogy így ezt a dátumot 1949-1989 között az alkotmány napjaként ünnepelhesse a nép. Jól látható, hogy 900 év alatt kizárólag külföldi erők, illetve külföldről ránk erőltetett kormányok törölték el, illetve próbálták megváltoztatni hivatalos állami ünnepünket és annak tartalmát. Ezt a destruktív „hagyományt” vinné tovább a magyarországi ellenzék, amikor augusztus 20-ra „kenyérünnepként” utalnak, illetve igyekeznek a tűzijátékot és az ünnepi programokat negatív vagy jelentéktelen színben feltüntetni. A baloldalhoz köthető Szabad a Hang weboldálonpetíciót indítottak a tűzijáték ellen. A háborús infláció miatt – vélhetően, hangulatkeltési célzattal – a magyar kormányt hibáztatják, miközben annak tagjai a fegyveres konfliktus kirobbanásától kezdődően a békekötést szorgalmazták, illetve Magyarország volt az első az Európai Unió (EU) tagországai közül, amelyik felszólalt az értelmetlen, valójában az EU-tagokat büntető szankciók ellen. A petícióban sérelmezik, hogy a Magyar Turisztikai Ügynökség nem kívánjanyilvánosságra hozni a teljes ünnepi programok költségét, holott az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 2011. évi CXII. törvény (Info tv.) 27. § (5) bekezdése világosan fogalmaz, miszerint a közfeladatot ellátó szerv feladat- és hatáskörébe tartozó döntés meghozatalára irányuló eljárás során készített vagy rögzített, a döntés megalapozását szolgáló adat a keletkezésétől számított tíz évig nem nyilvános. Karácsony Gergely főpolgármester 2022. július 21-én tett közzé egy bejegyzést a Facebook oldalán, melyben azt írta, hogy „Nehéz hónapok várnak ránk, az embereknek támogatás kell, nem tűzijáték az adóforintjaikból. Még van hátra egy hónap, nem késő lefújni az ünnepséget és végre az emberekkel foglalkozni.” Az emberek számos támogatást kapnak a kormánytól, a végrehajtó hatalom a nehéz gazdasági helyzet ellenére is fenntartja a családtámogatások rendszerét, rezsivédelmi alapot hozott létre, az pedig, hogy nem lenne késő „lefújni” a tűzijátékot, nem igaz, hiszen a lemondás költségei magasabbak lennének, mint a tűzijátékkal kapcsolatos jelenlegi kiadások, nem beszélve a tűzijáték szimbolikus jelentéséről, ami miatt azt évente milliók követik figyelemmel élőben és a televízióban. Komjáthi Imre, MSZP-s képviselőszerint „az egész ország boldogabb lehetne, ha a giga tűzijátékon megspórolt sokszázmillió forintot a válság kezelésére, a bajbajutott családok, emberek megsegítésére fordítanánk.” A családok jelentősen jobban élnek, mint a szocialista kormányok alatt, GDP-arányosan Magyarország fordítja a legtöbbet családtámogatásra (6,2%) az EU-ban, ami nominálisan mintegy 3.500 milliárd forintot jelent éves szinten. Jól tükrözi a tizenkét évvel ezelőtti és a jelenlegi viszonyok közti különbséget, hogy ma magasabb a minimálbér, mint az MSZP-kormányok idején az átlagbér. A baloldali politikus az egész ország nevében beszél, pedig a pártja támogatottsága a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint 1 százalék körül mozog, ami kevesebb, mint százezer szavazót jelent, míg a tűzijátékra minden évben milliók kíváncsiak. A ellenzéknél ugyanaz a tendencia mutatkozikmeg, amit az oltások és a migráció terén már tapasztaltunk. A magyar emberek érdeke az volt (és máig az), hogy a keleti vakcinákkal is oltsanak, illetve, hogy az illegális bevándorlók ne jöhessenek be az országba, az baloldali politikusok mégis az ellenkezőjét propagálták. A lakosság zömét érdekli a tűzijáték és az augusztus 20-i programok, a jelenlegi nemzetközi helyzetben pedig kiemelten fontosak a nemzeti ünnepeink, amelyek a közös múltunkra emlékeztetnek és az összefogás jelentőségére hívják fel a figyelmet. A baloldal azonban – nem először – mind a haza érdekét, mind a többség akaratát figyelmen kívül hagyja, és az aktuális, vélt politikai előnyöket tartja csak szem előtt. Lévén, hogy Magyarországon többségi demokrácia van, ez politikailag – ahogy a választási eredmények is tükrözik – korántsem kifizetődő. A baloldal ezen törekvései – amellett, hogy morálisan megkérdőjelezendőek – szembe mennek a Nemzeti Hitvallás előírásaival, ezzel együtt pedig az Alaptörvénnyel is, ami kimondja: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét. Kinyilvánítjuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.”

Az államalapítás időpontjának, vagy az adott nemzet számára kulcsfontosságú történelmi eseménynek a nemzeti ünneppé nyilvánítás nem egyedülálló hagyomány, a nyugati társadalmak zömében találkozhatunk hasonlóval, egy adott ország függetlenségének, fennállása egy-egy kiemelkedő mérföldkövének grandiózus megünneplésével – végtére is ezek az események a nemzeti kultúra jelentős építőkövei. Németországban október 3-án, a Német Egység Napján, az ország 1990-es német újraegyesítését ünneplik. A német nép egységének emléket állító ünnep országszerte munkaszüneti nap, minden évben hivatalos ünnepségeket tartanak, amelyeket az a szövetségi állam bonyolít le. Olaszországban június 2-án ünneplik az olasz köztársaság napját, amely az olasz nép egyik kiemelkedő nemzeti szimbóluma. Rómában nagyszabású ünnepséggel, az ismeretlen katona szobrának megkoszorúzásával és katonai felvonulással emlékeznek meg az 1946-os általános választójog alapján tartott intézményi népszavazásról. Spanyolország október 12-én ünnepli Hispánia Napját, az országos munkaszüneti napon katonai felvonulással és a spanyol légierő akrobatikus bemutatójával tisztelegnek San Salvador felfedezése, vagyis a spanyol hódítások kezdete előtt. Franciaországban július 14-én, a Bastille napján, nagyszabású rendezvénysorozattal emlékeznek a francia forradalom ikonikus eseményére, a Bastille elfoglalására. Július 13-án este fáklyás menettel nyitják az ünneplést, amelyet másnap katonai felvonulás, sortűz, légiparádé, tűzijáték és koncertek sorozata követ. Horvátországban az Államiság napján, május 30-án ünneplik az első modern többpárti alkotmányt. A nemzeti ünnepen – amely egyben munkaszüneti nap is — kulturálisprogramsorozattal emlékeznek a horvátok. Az Amerikai Egyesült Államokban (USA) július 4. a nemzet örökségét képezi – országszerte szerveznek családi programokat, katonai bemutatókat, koncerteket és látványos tűzijáték show-kat. Az amerikai politikusok az összetartozást és egységet hangsúlyozó beszédeket tartanak, a művészek pedig az amerikai nemzeti érzés keretébe foglalják előadásaikat. Évtizedes hagyomány július 4-én a tűzijáték, melynek tematikáját az USA függetlenedése adja.

A hazaáruló, nemzetáruló kifejezést heves politikai vitákban is használják – általában a markánsan eltérő, esetlegesen radikálisabb politikai véleményeket képviselő politikusokra vagy éppen a hatalomban lévő tisztségviselőkkel, állami vezetőkkel szembeni becsmérlés eszközeként. Gyakran olyan politikusokra értik, akikről úgy gondolják, hogy nem a választók, hazájuk polgárai érdekében járnak el.

Magyarországon a kérdésnek komoly jogtörténeti hagyományai vannak. A megvalósult hazaárulást a magyar jog mindig is keményen bűntette, szigorú magánjogi következményeket is rendelve büntetésül: így a hazaáruló hűtlenség bűnének súlyosabb eseteiben a tettes vagyona a szent koronára háramlik vissza (Werbőczy: Tripartitum Pars I. tit. 14.). Az 1405. évi (II.) IX. törvénycikk úgy fogalmaz, hogy hazánk összes hü országlakosai, hogy ennek utána és jövőre a hozzánk hűteleneket senki se merje többé befogadni, eltartani vagy valami kedvezményben, segélyben és vendégszeretetben részesíteni vagy azzal elhalmozni. A hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló 1915. évi XVIII. törvénycikk indokolása szerint: „Kimeríthetetlen s tüzetesen fel nem sorolható azoknak a hazának ártó cselekményeknek sora, amelyek természetüknél fogva alája vonhatók” – írja a hazaárulás történeti jogunkban kétségkívül széles körben mozgó fogalommeghatározásának nehézsége kapcsán. Nem kertelt később a 1934. évi XVIII. törvénycikk sem, amikor kimondta, hogy „a hűtlenség büntetése tíz évtől tizenöt évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt abból a célból követték el, hogy a titok idegen állam hatóságának, külföldi szervezetnek, megbízottjuknak vagy érdekükben működő személyeknek tudomására jusson vagy hozzáférhetővé váljék; sőt „életfogytig tartó fegyház, illetve halál, ha a cselekményt az említett célból és közhivatalnoki állásnak vagy hivatalos megbízatásnak vagy hatósággal szemben fennálló szolgálati, avagy szerződéses viszonynak felhasználásával követték el és a cselekmény az állam érdekét súlyosan sértette vagy veszélyeztette.”

Megjegyzendő, hogy a hatályos Büntető törvénykönyv alapján Magyarországon aki idegen hatalom vagy idegen szervezet részére Magyarország ellen hírszerző tevékenységet folytat, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel, ha pedig - az érintett tényálláshoz dogmatikailag kapcsolódó - kémkedést szigorúan titkos minősítésű adat kiszolgáltatásával követi el, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Érdekesség, hogy az Egyesült Államok ún. kémtörvénye (A/1.8 USA Kémtörvény, Espionage Act 1917) első bekezdésében kémkedésként definiálja azt, ha valaki ártó szándékkal tesz szert nemzetbiztonsági kérdésekre vonatkozó információra, vagy alapos ok van feltételezni azt, hogy ez a megszerzett információ ártalmas lehet az Egyesült Államokra nézve, illetve más országok számára politikai, hatalmi előnyt jelenthet majd. A törvény fogalommeghatározása szerint ugyancsak kémkedésnek minősül, ha valaki nemzetbiztonságra vonatkozó információkat lemásol, továbbít vagy azokat elteszi, illetve ha valaki mindezen cselekményeket csak megkísérli, vagy segítséget nyújt másnak ilyen cselekményekhez. A jogszabály ugyancsak kémkedésnek minősíti, ha valaki ilyen információkat bárkitől átvesz, vagy az átvételt, átadást segíti. Az amerikai büntetőjogban az ilyen típusú információk esetén nemcsak a kiszivárogtatás (leak) és továbbadás tilos, hanem már a felhatalmazás nélküli információbirtoklás is büntethető. Az USA-ban a fentiek szerinti kémkedés tíz évig terjedő börtönbüntetést vagy pénzbüntetést (vagy mindkét szankciót) vonhat maga után.

A német büntetőjogban a hazaárulás a Büntető törvénykönyv 94. §-ában szabályozott bűncselekmény, amely a külső biztonság és az állam létezése ellen irányul. A hazaárulás elkövetése a kémkedés alapvető bűncselekménye. A hazaáruló arra kötelezi el magát, hogy külföldi hatalomnak vagy közvetítőjének államtitkot közvetítsen, vagy hogy azt egyébként jogosulatlan személynek juttassa el, vagy pedig nyilvánosságra hozza annak érdekében, hogy hátrányos helyzetbe hozza a Német Szövetségi Köztársaságot vagy kedvezzen a külföldi hatalomnak, és ezáltal tevékenysége a külső biztonságra nézve súlyos hátránnyal veszélyt jelentsen. Alapesetben legalább egy év szabadságvesztés szabható ki büntetésként. Különösen súlyos esetekben a büntetés – a 94. § (2) bekezdésének szó szerinti megfogalmazásában – legalább öt éves szabadságvesztés vagy életfogytiglani szabadságvesztés.

Visszatérve a hazai jogtudományi előzményekre a felségsértés vagy árulást együtt tárgyaló és azért a leszármazókra is szigorú büntetést kiszabó 1975. évi IX. törvénycikk 2. § szerint - Hogy pedig a részeik elvesztéséből fiaikra is kiterjedő büntetés félelméből az atyák a felségsértés bünétől még jobban elrettenjenek, semmint akkor, ha a büntetés csak őket érné, s ezt az átkos és undoritó gonoszságot annál inkább elkerüljék, s a közjóllét és béke, melynek sértetlennek kell lennie, állandó maradjon: elhatározták, hogy az ilyen felségsértés vagy árulás bűnébe eső atyának, ha őt felségsértési bűnben találták s a törvény rendes utján elmarasztalták, minden ingó és ingatlan, habár ősi javait mint, a melyek teljes valódi uralma alatt állanak és különben is némely esetekben, a fiúk részeire nézve is elidegeníthetők, minden korú s rendű fiak s atyai és anyai ágbeli rokonok kizárásával, a királyi fiscus foglalja el.

Napjainkban persze a vonatkozó határokat feszegető, adott esetben Magyarország érdekeit súlyosan sértő vagy veszélyeztető politikusok számára sokkal kedvezőbb a jogi környezet a demokratikus berendezkedésű jogállamokban, így hazánkban is. A hazaárulásnál fontos például az egyértelmű célzat fennállása, vagyis a hazaárulást elkövető személy azért kell, hogy létesítsen vagy tartson fenn kapcsolatot, hogy ezzel sértse hazája függetlenségét, alkotmányos rendjét vagy területi épségét. Ennek eldöntése pedig minden esetben nyomozóhatósági, illetve bírósági kompetencia.

A Covid19-világjárvány miatti több halasztást követően a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés (Atom-sorompó szerződés; NPT) részes feleinek tizedik felülvizsgálati konferenciájára (RevCon) 2022. augusztus 1. és 26. között kerül sor New Yorkban. Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere az esemény megnyitóján tartott beszédében kijelentette, hogy „Minden eszközzel fel kell lépni a nukleáris fegyverek terjedése és használata ellen”, valamint felkérte az érintett államok minisztereit, hogy „ne játszanak geopolitikát a mi (Magyarország) kárunkra!” Beszédét azzal kezdte, hogy egy olyan Ukrajnával szomszédos országot képvisel, amely a február 24-én kezdődött orosz-ukrán háború miatt súlyos biztonsági, gazdasági és energiaellátási kockázatoknak van kitéve. Beszédében kiemelte, hogy Magyarország eddig 870 ezer menekültet fogadott Ukrajnából, hogy Magyarország minden történelmi leckét megtanult annak vonatkozásában, hogy bármely Kelet és Nyugat közötti konfliktusnak a közép-európaiak mindig vesztesei voltak, valamint határozottan hangsúlyozta, hogy Magyarország abban hisz, hogy a háború minden aspektusát illetően az egyetlen megoldás a béke. Sajnálatosnak nevezte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja (Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Kína, Oroszország) között megszakadt a párbeszéd, ezért a további feszültségek kockázatát emlegetve a párbeszéd folytatására kérte őket. Figyelmeztetett, hogy a háború még inkább felerősíti annak fontosságát, hogy elkerüljük az atomfegyverek további terjedését a világban, a harcok miatt ugyanis fokozott a nukleáris eszkaláció, a téves számítások veszélye. A külügyminiszter úr érintette a nukleáris energia békés felhasználását is, szavai szerint „ez költséghatékony, klímabarát, biztonságos és stabil módja az energiatermelésnek”, amely „segít mérsékelni hazánk függőségét a globális energiapiac hullámzásaitól”. Hangsúlyozta, hogy „biztosítani kell az atomenergiára vonatkozó szankciók elkerülését, minthogy az ilyen intézkedések korlátoznák az államok azon jogát, hogy összeállítsák saját energiamixüket, ami nemzeti hatáskör.”

Milyen körülmények között szólalt fel Szíjjártó Péter?

Magyarország szomszédságában folyó orosz-ukrán háború 2022. február 24-e óta – több mint 5 hónapja - megállás nélkül tart, a Nyugati államok, köztük az Amerikai Egyesült Államok is a béketárgyalások elősegítésének bárminemű szándéka nélkül tovább ontja a modern hadászati fegyvereket Ukrajnába, immáron Magas mobilitási tüzérségi rakéta rendszereket („HIMARS”) is, amelyek következtében július végén Szergej Lavrov orosz külügyminiszter így fogalmazott: „Oroszországnak most az ukrán erőket kellene távolabb szorítania a frontvonaltól, hogy biztosítsa saját biztonságát.” és „a HIMARS miatt Oroszország bővíteni fogja az ukrán területek elfoglalására vonatkozó terveit.” Vladimir Putyin orosz elnök, 2022. július 31. napján, az orosz haditengerészet megalakulásának 326. évfordulóján megtartott szentpétervári parádét közvetlenül megelőzően írta alá és hirdette ki az orosz haditengerészet új doktrínáját, amely szerint nyíltan kijelölték Oroszország nemzeti érdekeinek határait és övezeteit, elfogadhatatlannak nevezte a NATO infrastruktúrájának Oroszország határait felé történő előretörését, valamint a doktrína kimondja, hogy a tengeri nagyhatalom Oroszországi Föderáció nemzeti érdekei az egész világtengerre és a Kaszpi-tengerre is kiterjednek, pontosan idézve „Az Oroszországi Föderáció nemzeti érdekeinek védelme a Világóceánon az egyik legmagasabb állami prioritás.”. A nemzeti érdek érvényesítésének területei (…) fontos és egyéb kategóriára oszlanak. Az első csoportba azok a területek kerültek, amelyek "közvetlen kapcsolatban állnak az állam fejlődésével, szuverenitásának és területi integritásának védelmével és a védelem megerősítésével, és kritikus hatással vannak az ország társadalmi-gazdasági fejlődésére".

Továbbá Vladimir Putyin, mint az atomsorompó egyezmény szintén részes tagállamának képviselőjeként, a felülvizsgálati konferencia résztvevőihez intézett üzenetében elmondta, hogy „Abból indulunk ki, hogy egy nukleáris háborúnak nem lehetnek győztesei, ilyet soha nem szabad kirobbantani, és mi a világközösség minden tagja számára egyenlő és oszthatatlan biztonság mellett állunk ki.”, ezzel utalva az úgynevezett MAD-doktrínára (Mutual Assured Destruction, magyarul: kölcsönösen biztosított megsemmisítés). Végül az orosz elnök reményét fejezte ki, hogy a konferencia megerősíti az atomsorompó-szerződésben részt vevő valamennyi állam készségét arra, hogy szigorúan betartsák kötelezettségvállalásaikat, és "érezhetően hozzájáruljanak a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozását célzó rendszer megerősítéséhez, valamint a béke, a biztonság és a stabilitás biztosításához a világban.”

Az orosz-ukrán háború, és annak elhúzódása Európát energia- és élelmiszerválságba, valamint magas (háborús) inflációs környezetbe sodorta. Az Európai Unió gáztakarékossági rendelete alapján a tagállamokat tizenöt (15) százalék mértékű gázfogyasztás csökkentésére. A rendelet elfogadása során egyedül nemmel szavazó magyar álláspontot szintén a külügyminiszter úr hangsúlyozta: „az európai uniós szerződések világosan leírják, hogy a nemzeti energiamix összeállítása, az ellátásbiztonság garantálása és a gazdaság struktúrájának meghatározása kizárólagos tagállami hatáskör és felelősség, ezért az elfogadott javaslat jogi megalapozottsága „minimum kétséges”. Amíg Európában legalább tíz (10) százalék mértékű az infláció, az üzemanyagok ára majdnem a duplája és már azok is korlátozottan állnak rendelkezésre, addig az Egyesült Államok a saját LNG-gázának lobbiját, valamint az ukrán termőföldek felvásárlását erőltetni. Az Európai Unió által Oroszország ellen hozott gazdasági szankciók ellenére az orosz rubel erősödik, csökken az orosz infláció, így Oroszország továbbra is folytatni tudja az orosz-ukrán háborút, vagyis az EU stratégiája nem vált be. Az orosz-ukrán háború elhúzódásával az Amerikai Egyesült Államok – a fegyverszállításokkal, az LNG-gáz eladásával és a hatalmas ukrán termőterületek felvásárlásával –, míg Oroszország a folyamatos területszerzésével, az új – keleti – gazdasági együttműködések kialakításával csak nyerni tud a háborún, addig Európa ezzel ellenkezőleg kizárólag veszíteni tud rajta.

Milyen jogi alapon nyilatkozott a magyar külügyminiszter?

Egy állam külügyminiszterének elsődleges feladata, hogy meghatározza a képviselt ország külpolitikáját és hogy diplomatikus úton ennek érvényt is szerezzen. A külügyminiszternek képviselnie kell a nemzeti érdeket, és mivel nemzetközi színtéren katonai jelenségek és világszintű bizonytalanság tapasztalható, így egyértelmű egy ország aggodalmainak reprezentálása. Az Alaptörvény E) cikk (1) bekezdése alapján „Magyarország az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében.”, míg a Q) cikk (1) bekezdése alapján „Magyarország a béke és a biztonság megteremtése és megőrzése, valamint az emberiség fenntartható fejlődése érdekében együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával.” A magyar külpolitika elsődleges feladata kedvező külső feltételek megteremtése Magyarország társadalmi és gazdasági fejlődéséhez. A külképviseletekről és a tartós külszolgálatról szóló 2016. évi LXXIII. törvény preambuluma szerint „A nemzeti érdekek külföldön történő megjelenítésében, a kedvező Magyarország-kép kialakításában, a magyar álláspontok megjelenítésében, valamint a magyar gazdaság külső forrásból történő fejlesztésének elősegítésében Magyarország külképviseletei, a magyar diplomácia jelentős szerepet játszanak.” Továbbá Magyarország az 1968. július 1- jén létrejött atomsorompó szerződésben részes fél, tehát a szerződésben foglalt immanens értéktartalomra való hivatkozás jogi szempontból érthető, továbbá egy nemzet érdekeinek közvetítése nemzetközi szinten alapjáraton is elengedhetetlen miniszteri feladat. A NPT-szerződésnek azóta már 190 részes tagállama van.

Az előzőek alapján elmondhatjuk, hogy a külügyminiszter úr a beszédjével a nukleáris fegyverek veszélyeit, valamint az atomsorompó egyezmény állandó tagjai közötti párbeszéd fontosságát érintően, de semmiképpen sem elbagatellizálva azokat, leginkább az orosz-ukrán háború okozta gazdasági és energiaválságra akarta felhívni a figyelmet, különös tekintettel Magyarország Európában is különleges helyzetére. Magyarország annak ellenére fogadja Ukrajna irányából a már majdnem egymilliós lélekszámot kitevő menekülteket, hogy az európai közösség idealizált döntéseinek köszönhetően a Helyreállítási Alapból milliárdos összegeket tart vissza, a gyermekvédelmi törvény miatt az unió bírósága elé citálja, jogállami mechanizmust indít ellene és a földgáz szempontjából rendkívül kiszolgáltatottként gázelosztási szolidaritásra kötelezi. A külügyminiszter úr felvetése nem csak jogilag megalapozott, hanem tényekkel is alátámasztottan hívja fel a figyelmet arra, hogy a Brüsszelben meghozott stratégiák már sokadjára mondják fel a szolgálatot, gondolva itt arra, hogy Oroszország ellen hozott négy szankciók egyike sem érte el a célját, hanem fordítva sült el és okozott súlyos gazdasági problémákat az európai közösségnek, hogy az orosz-ukrán háborúban az ukránok fegyverekkel történő támogatása együtt jár az európai polgárok biztonságérzetének fordítottan arányos csökkenésével, úgy, hogy az EUSZ. 21. cikk (2) bekezdésének a) pontja szerint „Az Unió közös politikákat és tevékenységeket határoz meg és hajt végre, és a nemzetközi kapcsolatok minden területén magas szintű együttműködés kialakításán munkálkodik annak érdekében, hogy megvédje értékeit, alapvető érdekeit, biztonságát, függetlenségét és integritását,” míg a c) pontja szerint „összhangban az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel, valamint a Helsinki Záróokmány elveivel és a Párizsi Charta céljaival – beleértve a külső határokhoz kapcsolódókat is – megőrizze a békét, megelőzze a konfliktusok kialakulását, és erősítse a nemzetközi biztonságot”. Míg Amerika már 50 milliárd dollárt pumpált az ukrán oldal háborús támogatására, addig Európában az emberek elkezdtek azon aggódni, hogy télen mégsem lesz annyira érezhető az otthon melege, hogy az élelmiszerért és üzemanyagért tripla árat kell fizetni a magas előállítási és beszerzési költség, a drága üzemanyag, valamint magas infláció miatt. Amennyiben kicsit részletesebben utánanézünk, úgy könnyen észrevesszük, hogy nagyhatalmi stratégiák repkednek a fejünk felett. Amíg az ukrán-orosz háborús konfliktus folyt és Amerika pénzzel, fegyverrel és technológiával pumpálta tele Ukrajnát, addig csendben a háttérben az IMF nyomására feloldott moratóriumot követően a Zelenkszkij-kormány földprivatizációba kezdett és immáron 17 millió hektárnyi ukrán termőföld amerikai vállalatok (Cargill, Dupont, Monstanto) kezére került. Kína még 2013-ban 50 éves bérleti szerződést kötött Ukrajna híresen termékeny mezőgazdasági területeinek kilenc százalékára. Összehasonlításképpen egész Olaszország mezőgazdasági területe 16,7 millió hektárt tesz ki. Hogy ritkán említett neveket idézzünk fel, korábban Soros György is megmondta, hogy a termőföld milyen jó üzlet.

Szijjártó Péter külügyminiszter  a New York-ban tartott konferencián teljesen jogosan nyilatkoztatta ki álláspontját az iránt, hogy senki ne játsszon geopolitikát a mi (Magyarország) kárunkra. A fentieken túlmenően nem csak jogi és ténybeli alapon is megalapozott a külügyminiszter kissé türelmetlennek tűnő, de odaillő nyilatkozata, hanem egyben jogi kötelessége is fellépni a magyar érdekek védelmében és felszólítani a nemzetközi és egyben európai döntéshozókat arra, hogy az olyan döntéseket haladéktalanul fejezzék be, amelyek egyáltalán nem érik el céljukat, kizárólag imperialista érdekeket szolgálnak ki, és ezáltal Európa lakosságának létbiztonságát veszélyeztetik, hanem olyan döntéseket hozzanak, amelyek figyelembe veszik a háború által közvetlenül érintett magyar érdekeket és az okozott gazdasági válság által közvetlenül érintett Európai Unió érdekeit is.

Vizsgáljuk meg most a szervezeti döntéshozatal demokráciáját érintő elképzelést, a minősített többségi szavazásra vonatkozóterveket. Ez a szavazási módma a Tanácsban (a Miniszterek Tanácsában) a leggyakrabban alkalmazott forma, amely akkor kap szerepet, amikor a Tanács a rendes jogalkotási eljárásban, más néven az együttdöntési eljárásban hoz döntéseket. Tudni kell, hogy az uniós jogszabályok mintegy 80-85%‑át ezzel az eljárással fogadják el, vagyis ez az alapvető módja az uniós jogalkotásnak. A Tanács minősített többségi szavazással dönt, kivéve azokat az eseteket, amelyekben a szerződések ettől eltérően rendelkeznek – valóban, ide tartoznak például az energetika, az adózás vagy a szociális élet működését befolyásoló egyes kérdések.

A minősített többség a tanácsi döntéshozatalban a „kettős többség” teljesülését jelenti, vagyis például amikor a Tanács a Bizottság javaslatáról szavaz, két alapvető feltételt kell teljesítenie: egyrészt azt, hogy a tagállamok 55%‑a (a gyakorlatban a 28 tagállamból 16) a javaslat mellett szavaz, valamint azt a fontos kritériumot, hogy a javaslatot támogató tagállamok az EU teljes népességének legalább 65%‑át képviselik. Ezt nevezik más néven ún. „kettős többségi” szabálynak.

Az ilyen szavazásoknál a blokkoló kisebbségnek legalább a Tanács négy, az Unió népességének több mint 35%‑át képviselő tagállamából kell állnia (értelemszerűen a demográfiai kitétel támasztja itt az igazi nehézséget). Vannak persze különleges esetek, például ha egy tagállam az adott szakpolitikai témájú döntéshozatalból önkéntesen kivonja magát, akkor a határozatot úgy kell elfogadottnak tekinteni, hogy a szavazó tagállamok közül a részt vevők népességének legalább 65%‑át képviselő 55% mellette szavaz. Fontos továbbá, hogy a minősített többségi szavazás esetén a tartózkodás ellenszavazatnak számít.

A kettős többség elvének bevezetése már a kezdetek kezdetén komoly vitákat kavart, a vita valóságos alapját pedig a probléma cáfolhatatlannak tűnő matematikai természete adja. A játékelmélet egyik neves nagy-britanniai kutatója, Lionel Penrose a szavazati súly matematikai elméletének megalkotásakor már az 1950-es években arra a következtetésre jutott, hogy egy népességszámon és egy ország számon nyugvó két tényezős többségi szavazási rendszer a döntéshozatalban a nagy népességű, valamint a legalacsonyabb lakosságszámú szereplőket preferálja (két gyors példa erre: Németország és Luxemburg!). Ne is legyen illúziónk: amiként a mostani „reform”, úgy az EU-s szavazási módok korábbi változtatásai is alapvetően politikai célúak voltak: ugyanis a 2000-es évek elejére a sorozatos tagállami bővítések (a „periféria” csatlakozása) nyomán a korábbi „súlyozási” rendszer a kis és közepes országokat hozta volna előnybe, ami a nagyoknak már nem tetszett. Így a jelenlegi rendszer születése – amit főleg a hatékonyság jelszava kísért – elsősorban a közepes méretű országok formális súlyát, illetve azok befolyását volt hivatott csökkenteni – jóval nagyobb mértékben, mint az egészen kicsi tagállamokét. A minősített többségi szavazás most tervezett kiterjesztése pedig még inkább elbillentené a mérleget a nagyobb országok, a mag-Európa irányába, de hogy ezt a politika nyelvére is lefordítsuk: egyértelmű cél a renitensnek számító „visegrádiak” visszaszorítása, s közben némiképp erősödheta kicsik, például a Benelux-törpeállam befolyása (egy pillanatra elviccelve a Bizottság tervezett húzását: tényleg minden szentnek maga felé hajlik a keze?).

Azzal, hogy a Bizottság tervei szerint az Unióban kibővítenék a minősített többségi szavazás alkalmazását további szakterületeken vagy a külpolitikában, általánosságban tovább csökkenne az egyes tagállamok jogköre, hiszen több szabályozott területet vonnának be ebbe a vitatott döntéshozatali konstrukcióba. A közepes méretűek (köztük több kelet-közép-európai ország) politikai súlyát pedig csökkentenék – amely országoknak a szuverenitási kérdésekben érzékenyebb Egyesült Királyság nélkül a jövőben amúgy is szinte lehetetlen lenne blokkoló kisebbséget kialakítaniuk, ha a jelenlegi politikai erőviszonyok, hatalmi súlyok fennmaradását feltételezzük. Ugyanakkor: semmi sem virágzik örökké, a cicerói bölcsesség szerint.

A többség zsarnokságának egy olyan sajátos rendszere lebeg most a szemünk előtt, ahol bár nagyobb lenne a valószínűsége egy-egy tanácsi álláspont elfogadásának, a szavazati többség összehozásának, mégis, ezzel tovább mélyítenék a politikai ellentéteket, és végső soron az Unió mint intézmény demokratikus működését és legitimitását ásnák alá – s ennek a közép-, de főleg hosszú távú következményei a mai, amúgy is bizonytalan, válságok sújtotta időkben: beláthatatlanok…

A keleti tagállamok befolyása teljes megtörésének, súlyuk számottevő csökkenésének a célja a jelenlegi status quo teljes felbomlásához vezethet, a vétójog eltörlésének egyik következménye lehet továbbá, hogy a többség ezáltal még nagyobb befolyást tudna egy tagállamok belpolitikájára gyakorolni. Ez pedig bizonyos értelemben a tagállami szuverenitás végét jelenthetné.

Sajnálatos, hogy a baloldalon mindig piedesztálra emelt szóban forgó demokrácia, csak addig fontos amíg a baloldalinak nevezett ellenzék érdekeit szolgálja, abban a pillanatban, hogy ez nem így van, legitimációs deficitről, vagy egyéb jogállami, alkotmányos stb. problémákról indul ellenzéki kommunikáció. Az Országgyűlés összetételéről rekord magas részvételi adatok mellett döntöttek a választójoggal rendelkező állampolgárok. Különös tekintettel megalapozatlan a kritika, hiszen már negyedik alkalommal szavazott az ország kétharmadrésze bizalmat a ma is a kormányt adó pártoknak, ami a demokratikus rendszerekben azt jelenti, hogy a társadalom támogatta és továbbra is támogatni kívánja az eddigi kormányzati irányvonalat, tehát „legitimációs válságról” beszélni még a legnagyobb jóindulattal is megalapozatlan.

A nagyobbik kormánypárt frakcióvezetője még a tervezet benyújtásakor kiemelte, hogy az említett választások azonos időben történő megtartásával mintegy kilenc-tíz milliárd forintot takaríthat meg a magyar költségvetés. Emellett azonban nem elhanyagolható az összevont lebonyolítás részvételi adatokra gyakorolt hatása sem, mivel hazánkban – és tegyük hozzá, hogy az Unióban – az Európai parlamenti választásokat hagyományosan alacsonyabb érdeklődés övezi. Az Alaptörvény ezen módosításával és a két voksolás egyszerre történő megtartásával feltételezhetőleg a részvételi arány is nőni fog, mely támogatja az ellenzék által különösen hiányolt,hazai demokrácia és a magasabb társadalmi aktivitás megvalósulását. Emellett a bevezetett rendszer egy kipróbált formulán alapul, hiszen az április 3-iválasztások kiváló főpróbáját adták a módszernek. Mint ismeretes, az Országgyűlési választások mellett népszavazás is lebonyolításra került, nemcsak zökkenőmentesen, de rekordmagas részvételi adatok mellett, amely a magyar demokráciát oly sokszor és oly hangosan féltő baloldal számára is bizonyára jó hír, hiszen ezzela választások eredményének legitimitása megkérdőjelezhetetlen, legyen szó akár az Országgyűlési, az Európai Parlamentivagy az önkormányzativálasztások eredményéről.

Egyesek felróják a jogalkotónak, hogy a most elfogadott módosítás – a 2019. évi önkormányzati és Európai Parlamenti választásokhoz képest – nehezebb helyzetbe hozza az ellenzéket, azonban ugyanitt elismeri, hogy az „összefogás” nehéz helyzetének oka többek között az ellenzék berkeiben zajló dominanciaharc.

A régi bölcsesség itt is érvényes, miszerint mindenki, így a politikai baloldal is a saját tetteiért felelős. Ennek tükrében nehezen védhető az az állítás is, hogy egy ellenzéki lap cikkében csak „ágrólszakadt ellenzék”-ként aposztrofált baloldal problémáiért a kormánypártok felelnének. Az pedig különösen védhetetlen megközelítésnek tűnik, hogy a Gyurcsány Ferenc vezette ellenzéken belül zajló súrlódások okozója a kormánypártok, az Alaptörvény, vagy annak bármely módosítása lennének, ahogyan az is furcsa gondolatiságot tükröz, hogy a választások azonos időben tartása aláássa az alkotmányos rendet, hiszen mint az fentebb is kifejtésre került, a módosítás által lehetővé tett rendszernek hála egy kipróbált módszer segítségével, mind az Európai Parlamenti, mind az önkormányzati választások eredménye szélesebb társadalmi konszenzust tudhatnak maguk mögött, valamint végül, de nem utolsó sorban hozzájárul a magyar központi költségvetés kiadásainak csökkentéséhez és ezzel Magyarország fokozottabb gazdasági ellenálló képességéhez a háborúk és gazdasági válságok korában.

1917-ben Goldman és Berkman két év börtönbüntetést kapott, mivel összeesküvést követtek el „nem regisztrált személyek kiváltására” a sorozás alól. Szabadulásukat követően százakkal együtt letartóztatták és Oroszországba deportálták őket. Kezdetben támogatták az ottani bolsevik forradalmat. Goldman később, a spanyolországi polgárháború 1936-os kitörése után az ibériai országba utazott, hogy részt vegyen az anarchista forradalomban; a polgárháború végül a jobboldali Franco tábornok győzelmével végződött. Goldman hetven évesen hunyt el Torontóban.

Goldman deportálása kapcsán két fontos törvényt szükséges kiemelnünk. Az Egyesült Államok szövetségi szabályozása alapján ugyanis Goldman – az állampolgársága megvonása után – az 1918-as lázadás elleni törvény és az anarchista kizárási törvény értelmében „nemkívánatos külföldiként” kiutasítható volt, valamint akkor már volt két korábbi elítélése is büntetőügyben. A meghallgatáson vádként hozták fel ellene az erőszakot támogató ismert radikálisokkal, így köztük Luigi Galleanival való kapcsolatait. Az eljárásban a kormány képviselője J. Edgar Hoover volt, aki Goldmant „Amerika egyik legveszélyesebb anarchistájának” nevezte. Berkman-nel együtt végül deportálták, ahogy az aktáikban szereplő radikálisok közül többen velük hasonló sorsra jutottak.

Az 1918-as lázadás elleni törvény (Sedition Act) észszerű keretek között korlátozni igyekezteaz USA állampolgárainak szólásszabadságot a világháború idején. Az 1918. május 16-án elfogadott Sedition Act az 1917. évi kémtörvény (Espionage Act) I. címének módosításaként további és kibővített szólásszabadság-korlátozást írt elő. Az 1918-as lázadásellenes törvényt 1920-ban hatályon kívül helyezték, bár az eredeti kémtörvény számos része érvényben maradt.

Az 1903-as bevándorlási törvény, amelyet anarchista kizárási törvénynek (Anarchist Exclusion Act) is neveznek, kodifikálta a korábbi bevándorlási szabályozást, és négy, az országban nem megtűrt bevándorlási kategóriát nevezett meg: az anarchisták; az epilepsziás emberek; a koldusok; valamint a prostituált személyek bejuttatása tekintetében. A törvényi szabályozás ebben a formában másfél évtizedig volt hatályban.

A szövetségi Kongresszusban 1917-ben – az USA első világháborús hadba lépésének évében – elfogadott bevándorlási törvény (Immigration Act of 1918 – ch. 186, 40 Stat. 1012) jelentős mértékben korlátozta az országba beengedhető migránsok körét azáltal, hogy többek között az anarchisták, elítélt bűnözők, az „idiótának”, „gyengeelméjűnek” tekintett személyek vagy például az analfabéták elől elzárta az Egyesült Államokban való letelepedés lehetőségét. A Dillingham-Hardwick törvényként is ismert jogszabály fontos célja volt továbbá, hogy a be nem engedésen túl lehetővé tegye a kormányzat számára a nemkívánatos idegenek deportálását, különösen – itt hangsúlyozandó – az anarchisták, a kommunisták és a hasonló ideológiákat követő aktivisták országból való eltávolítását is.

Az anarchista bevándorlók törvényszerű kizárását a szövetségi migrációs politikában az 1952-es bevándorlási és állampolgársági törvény (Immigration and Nationality Act) rekodifikálta. Az ebből származó belpolitikai veszélyt azonban idővel egyre kisebbnek vélték, és a korábbi szigorú rendelkezések egy részét hatályon kívül helyezte a már liberálisabb szemléletű 1990-es bevándorlási törvény. A hatályos szövetségi bevándorlási törvény nem említi kifejezetten az anarchistákat, de azt továbbra is megtiltják a számukra, hogy amerikai állampolgárok legyenek.

A jelenleg hatályban lévő szövetségi bevándorlási és állampolgársági törvény (INA) 313. szakasza szerint senki sem honosítható az Egyesült Államok állampolgáraként, aki tagja vagy kapcsolatban van olyan szervezettel, amely minden szervezett kormányzattal szemben áll, illetve támogatja vagy oktatja annak nézeteit.

Napjaink Amerikájában a feszült és rendezetlen társadalmi állapotok különösen 2017 nyara, a charlottesville-i autós támadás, illetve George Lloyd afroamerikai férfi rendőrintézkedés során 2020 tavaszán bekövetkezett halála óta látszanak elviselhetetlenné válni. A tömeges migrációt ellenző és keretek közé szorítani kívánó Donald Trump elnök távozása nyomán, Joe Biden elmúlt másfél éves elnöksége tovább rontott a társadalmi közhangulaton; Bidenegyfajta új New Deal-ként eladni kívánt gazdasági programja kudarcot vallott, és a további eladósodással egy újabb recesszióba sodorhatja bele Amerikát. Az elmúlt években a szövetségi szint és a déli tagállamok (különösen például Texas és Missouri) küzdelme vett élesebb fordulatot az illegális bevándorlás vitájában.

A 2021 februárban benyújtott, amerikai állampolgársági törvényről szóló tervezet (US Citizenship Act of 2021) főbb pontjai között olyan vitatott lépéseket szorgalmaz a kormányzó demokrata baloldal, mint hogy például gyorsított, nyolc éves eljárásban állampolgársághoz jutási programot ajánl az Államokban élő illegális bevándorlóknak (egy ötéves átmeneti, majd egy hároméves véglegesítési szakasszal). Az illegális bevándorlók gyerekeinek pedig azonnal zöldkártyát adnának a háttérátvilágítás után. Bidenék ezzel 11 millió potenciális később választóti is szerezhetnek, és a gyorsított eljárás feltétele elvileg az, hogy a migránsok 2021. január 1. előtt már az országban tartózkodtak.

Az érzékenyítés jegyében változna a bevándorlási törvények fogalomhasználata is, az „idegen” (alien) szót teljesen eltüntetve és azt a „nem állampolgár” (non-citizen) kifejezéssel felváltva. Mindkét fogalmat használják ma is. Az INA mostani változatában a külföldi, idegen(alien) kifejezés minden olyan személyt takar, aki nem az USA állampolgára (azaz nem „citizen”), és nem is államalkotó tényezője az országnak (azaz nem „national”). A fogalmak megkavarása csak arra jó, hogy tovább nehezítse majd a bevándorlási kategóriák tekintetében a tudatos tisztánlátást.

Amit ma a balliberális Biden-kormányzat megkísérel Amerikában, az az összemosás; az illegális bevándorlás legálissá minősítése, a nemzet biztonságára veszélyt jelenteni képes idegenek tömegének – köztük potenciális anarchisták, terroristák, azaz korunk Emma Goldmanjainak – beengedésével az országba. Olyan, anarchiába vezető országos állapotok tartóssá tételével, amelyben sosincs semmilyen biztos pont, amihez társadalmilag és politikailag viszonyítani lehetne; idővel a teljes fejetlenség és a zűrzavar eluralkodásával. Az anarchiában, a nyitott társadalomban nem működik semmilyen észszerű rendszer és erkölcsi rendező elv, amelynek egyik fő oka a stabilan rendpárti és nemzeti elkötelezettségűkormányzat hiánya. Ez az a veszélyes jövő, amelybe a baloldal belevezetné az egész nyugati, zsidó-keresztény értékalapú világot, benne különösen az Egyesült Államokkal és Európa nemzeteivel.

A grémium tagja a többi közt Kiss Péter munkaügyi miniszter, Szilvásy György kancelláriaminiszter, Veres János pénzügyminiszter, Petrétei József igazságügyi miniszter, valamint Horn Gábor koalíciós ügyekért felelős államtitkár volt. A „civil” tagok között Sárközy Tamás jogászprofesszor az államrendszer átalakításának elméleti és gyakorlati kérdéseivel, míg például Botka László szegedi polgármester az önkormányzati szféra reformjával foglalkozott.

A második Gyurcsány kormány 2006 nyarától erővel próbálta keresztülvinni költséglefaragó átalakításait, amelyeket hol reformoknak, hol maga is megszorításoknak nevezett. A reformok javarészét elindították, illetve előkészítették (az állami nyugdíjrendszer- és az önkormányzati átalakítás kivételével). Az államigazgatási reform elsősorban szervezeti változtatásokat takart, közalkalmazotti és köztisztviselői létszámcsökkentést hajtottak végre, a minisztériumokban dolgozók létszámát negyedével – nyolcezerről hatezerre – csökkentették, rászorultsági elvűre módosították a gázártámogatást, emellett az egészségügy területén lefaragták a kiadásokat, továbbá bevezették a vizitdíjat és kórházi napidíjat. Utóbbiakat – a tandíjjal együtt – a 2008-as háromigenes népszavazás nyomán kényszerült eltörölni az akkori kormány.

Az aktuális Alaptörvényt módosító javaslat egyik fő üzenete könnyen megérthető, jelesül a kommunista időkben elnyomott nemzeti öntudat, illetve az ahhoz kapcsolódó történelmi emlékek visszaállítása az őket megillető helyükre, kategorikusan szakítva az 1949-es alkotmány által képviselt, nemzetünkre oktrojált diktatórikus elvekkel, mely ezeréves államiságunk tükrében nem kíván magyarázatot. Korábban Magyarország Alaptörvényének 2018. június 29-étől hatályos hetedik módosítása az R) cikket a következő (4) bekezdéssel egészítette ki: „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége.” Az eredeti változat „Magyarország alkotmányos identitásának védelmét” határozta volna meg az állam minden szervének kötelességeként, majd ez a tétel a keresztény kultúra védelmével egészült ki.

Az alkotmányos identitás pontos fogalma máig szakmai disputa tárgya, a közjogi önazonosság ezen formája tulajdonképpen a tagállami, illetve nemzeti alkotmányok egy olyan magjaként, sajátosságaként definiálható, amely magába foglalja mindazon normákat, értékeket, princípiumokat, amelyek az adott államot, nemzetet megkülönböztetik a többi államtól és nemzettől. Az alkotmányos identitás elválaszthatatlan része, illetve szegmentuma a nemzeti önazonosságnak. A nemzeti identitás kifejezést a közösségi jogban legelsőként a maastrichti szerződés tartalmazta, majd a Lisszaboni szerződés 4. cikk (2) bekezdésében precírozta:

„Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét.”

A második világháború alatti német, majd szovjet-orosz katonai megszállás hazánk önállóságát, nemzetközi mozgásterét jelentősen leszűkítette, és Magyarországot évtizedekre vazallusállammá tette az országban állomásozó katonai csapatok jelenlétéve. A Nemzeti Hitvallás megfogalmazása szerint: a történeti alkotmány felfüggesztésre került, és ennek okaként az idegen megszállásokat említi. Ennek kezdetét 1944. március 19-étől, vagyis a német csapatok megszálló bevonulásától számítja, melyet a nyilas, majd az államszocialista diktatúra követett. Az Alaptörvény csak formálisan nyilvánítja ki az alkotmány folytonosságát, a korábbi történeti alkotmány tartalmi visszaállítására nem tesz, és nem is tehet kísérletet. Azt mondhatjuk, hogy Magyarország Alaptörvénye elismeri a történeti alkotmány máig ható folytonosságát.

Államiságunk jogfolytonossága, történeti alkotmányunk továbbélése nemzeti önazonosságunk fontos része, vagyis ezek formálisan, alkotmányunkban rögzített helyreállítása a magyar nemzet fennmaradó, az állam által is fenntartani kívánt kulturális egységét is szolgálja.

Történelmi előzményeinket is figyelembe véve, nem meglepő, hogy – ahogy a törvényjavaslat indokolása is kihangsúlyozza – minden olyan direktíva, amely a magyar történelem vívmányait alkalmazva hozzájárul nemzeti identitásunk tovább erősítéséhez, a nemzeti szuverenitást és összetartozást, egységet előtérbe helyezve, ezzel törekedve közös historikus hagyományaink megőrzése, nemcsak Magyarország, de egész Európa számára centrális jelentőséggel bír, hiszen egy elég súlyos kulturális válság sújtja a Nyugatot annak köszönhetően, hogy az igazi értékekkel, azaz a hagyományokhoz ragaszkodó társadalmi felépítést a szélsőséges politikai nézetet hevesen képviselők fokozatosan megpróbálják elszakítani a tradíciók ápolásától.

A vármegye elnevezés visszaállítása a közös történelmi emlékeken túl nemcsak a nemzeti egységességet, hanem a magyar demokrácia alappilléreként a közel ezeresztendős magyar közigazgatási, államszervezési elemeket is tiszteletben tartó és azt megbecsülő kezdeményezés, amely a történeti alkotmányunk vívmányaira is tekintettel van. A magyar közigazgatási rendszer felépítéséhez sokkal kompatibilisebb ezen kifejezés használata, mivel magyar közigazgatás alapvető területi egységei az államalapítástól kezdődően egészen 1949-ig a vármegyék voltak, tehát a vármegye szó használatának visszaállítása a mai magyar jogrendbe biztosítja, hogy az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek.

Alkotmányos hagyományaink reintegrálásának nem ez az első állomása, hiszem az már hazánk nevének az Alaptörvényben Magyarországként történő meghatározásával, illetve a Legfelsőbb Bíróság 2012-ben Kúriává történő visszanevezésével megkezdődött. A kormánypárt központi mozgatórugója egyértelműen levezethető a párt világnézetéből, identitásából, mint antikommunista párt, vagyis nem rendkívüli azon kezdeményezés, amely a kommunista időszakban eltörölt, a magyar hagyományokból gyökerező államszervezeti egységek visszaállítását szorgalmazza. A törvénycsomag egyik legfontosabb célkitűzése a kommunista időkben semmibe vett és üldözött nemzeti öntudat, továbbá az ahhoz szorosan kötődő történelmi emlékek visszaállítása a közigazgatási rendszerben megfelelő helyükre.

A nemzeti, polgári kormány elszánt amellett, hogy ez a tendencia folytatódjon, hiszen országunk sikerei a nemzeti kultúránkban és a tradícióinkban gyökereznek. Az új módosító javaslat illeszkedik a kormány nemzetközpontú és közjogi hagyományainkat előtérbe helyező törekvéseibe, hiszen a történelmi közigazgatás elemeinek visszaállítása a majdnem ezeréves alkotmányosságunk jogfolytonosságának tiszteletben tartásának tekinthető.

Az Egyesült Államok törvényhozó testületének mezőgazdasági bizottsága által elkészített, az élelmiszer- és üzemanyagárak csökkentéséről szóló törvény (Lower Food and Fuel Costs Act) több területen is reformokat kíván végrehajtani, annak érdekében, hogy a negatív világgazdasági körülmények következtében megemelkedett, az amerikai lakosságot sújtó élelmiszer- és üzemanyagárak mérsékelhetők legyenek.

A hús és baromfi szektorban megvalósuló tiszta verseny biztosítása által a jogszabály a nagyobb fogyasztói árstabilitás létrejöttét kívánja elérni, mely célkitűzés egy új intézmény, a Különleges Felügyelő Iroda (Office of the Special Investigator) létrehozásával valósulna meg. Az újonnan létrehozott szervezet - egyéb, kapcsolattartói és koordinációs feladatai mellett - a konzervgyártásról és vágóhidakról szóló törvény (Packers and Stockyards Act - PSA) szigorúbb betartatásáért fog felelni. A törvényt megalkotók a megerősített felügyeleti tevékenységtől a verseny ösztönzését és a termelők piacra jutási feltételeinek egyenlőbbé válását várják, ezáltal hozzájárulva a stabil árszínvonalhoz. Az Iroda hatékony feladatellátását a jogszabály többek között a perindítás feltételeinek könnyítésével támogatná.

Magyarországon a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény értelmében, a tiszta verseny biztosítása a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) feladat- és hatáskörébe tartozik, vagyis az adott piaci szektorokban az esélyegyenlőség jelen államigazgatási szerv felügyelete által valósul meg.

A törvénycsomag emellett csökkentené - egyéb termelési megoldások igénybevételének támogatásán keresztül - a gazdáknak a magas műtrágya árak következtében megemelkedett bemeneti költségeit, annak érdekében, hogy az áremelkedések ne befolyásolják a vetési döntéshozatalt. A jogszabály ezzel - a műtrágya visszaszorítása mellett - a fogyasztói árcsökkentést kívánja biztosítani. Továbbá, azáltal, hogy ösztönzi a precíziós mezőgazdálkodást és támogatja a precíziós földműveléshez való hozzáférhetőség kiszélesítését, környezetvédelmi célkitűzéseket is szolgál, hiszen a célzottabb felhasználással nemcsak a létrejövő hulladék mennyisége, hanem a vízfelhasználás és a karbonkibocsátás is csökkenthető lesz. Magyarországon az Innovációs és Technológiai Minisztérium által kiadott Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia (2020-2050) hasonló célkitűzéseket fogalmaz meg és deklarálja, hogy a jövőben a mezőgazdasági szektorban a műtrágya-felhasználás csökkentése, a precíziós gazdálkodás, az automatizálás és a digitalizáció szélesebb körű alkalmazása lesz szükséges.

Az amerikai kutakon tapasztalható, történelmi csúcson lévő üzemanyagárakat a törvény a bioüzemanyagok további terjedésének ösztönzésével orvosolná. A jogszabály indoklása szerint, ezzel a lépéssel egyben az üzemanyagellátás biztonsága és a külföldi olajtól való függőség mértékének csökkentése is megoldható.

Az Egyesült Államokban az elmúlt időszak negatív gazdasági hatásainak következtében a hentesáruk megemelkedett bolti árát és az ezzel párhuzamosan csökkenő termelői bevételeket az élelmiszerértékesítési-szerkezet megerősítésével kezelné a jogszabály. Az új és a már meglévő húsfeldolgozó-kapacitás bővítése kölcsönökön keresztül valósulhatna meg. Az így megnövelt teljesítmény - a törvény indoklása szerint - képes lehet enyhíteni az értékesítési láncot terhelő nehézségeket, és több lehetőséget biztosíthat a termelők számára, hogy megfelelő áron értékesíthessék szarvasmarháikat.

Bár a törvény rendelkezései bizonyos mértékben hozzájárulhatnak a fogyasztói árak mérsékléséhez, ennek ellenére nem nyújtanak olyan közvetlen védelmet a fogyasztóknak, mint a hazánkban bevezetett intézkedések. Ugyanis a drasztikus mértékben megnövekedett élelmiszer- és üzemanyagárakat Magyarország polgári-nemzeti kormánya az egyéb, amerikai megoldásokhoz hasonló intézkedéseken túlmenően, az élelmiszerárstoppal és a benzinárstoppal is kezeli, ennek köszönhetően pedig a magyar háztartások a lehető leghatékonyabb védelemben részesülhetnek.

A kapitalizmustól és a szabad piaci versenytől várt jelentős gazdasági növekedés csak az 1990-es évek végén következett be. Az első Orbán-kormány (1998-2002) alatt a GDP éves növekedése már átlagosan 4,4 százalék volt, a munkanélküliség 2001-re 6 százalék alá csökkent. Az ország nemzeti érdek és szempontok mentén történő irányítása, valamint a munka alapú társadalom kiépítésének folyamata 2002 áprilisában megszakadt, és a nyolc éven át tartó MSZP-SZDSZ kormányzást a gazdasági és társadalmi züllés jellemezte. A munkanélküliség már 2004-ben megközelítette a 8 százalékot, 2010-ben pedig egy 10,8 százalékos munkanélküliségi rátával rendelkező ország vezetését kellett átvennie a második Orbán-kormánynak. A Gyurcsány-érában az évi átlagos GDP-növekedés 1,8 százalék volt, míg a V4-országokban ugyanazon időszakban 3-5,5 százalék, azonban a közel 2 százalékos gazdasági „erősödést” a lakosság nem érzékelhette, ugyanis a reálbérek 2006-tól folyamatosan csökkentek, ez a tendencia pedig csak 2010-ben ért véget.

Miután a Fidesz-KDNP pártszövetség 2010 áprilisában az országgyűlési választásokon kétharmados parlamenti többséget szerzett, az felálló polgári kormány feladata volt a nemzetpolitikai kérdések rendezése mellett a gazdaság talpra állítása és megerősítése is. Utóbbi megvalósításának egyik eszköze a gazdaság kifehérítése, amelynek pozitív hatását számos gazdasági indikátor bizonyíthatja. A gazdaságfehérítés eredményei közül az adóteher csökkenése és ezzel szerencsés kombinációban az adóbevételek növekedése, a versenyképesség és az adómorál szintjének emelkedésére gyakorolt hatás a legjelentősebb. Magyarországon az adóterhek csökkentésének és a gazdaság fehérítésének pozitív példája figyelhető meg. Az elmúlt évekre jellemző, hogy a gazdaság fehérítése kiemelt célja a kormánynak, és ennek érdekében számos intézkedést vezettek be. A megtett lépések több csatornán keresztül igyekeztek a rejtett gazdaságot visszaszorítani. A lebukás valószínűségét és az adóhatósági ellenőrzések hatékonyságát javító intézkedések döntően a vállalati bevételek eltitkolásának megakadályozására fókuszáltak, mivel a bevételeltitkolás visszaszorítása maga után vonhatja a további csalási formák (nyereség- és béreltitkolás) visszaszorulását is. Ezen intézkedések közül kiemelendő az online pénztárgépek bevezetése, az adóregisztrációs eljárás, a vállalkozások közötti készpénzforgalom korlátozása és a 2 millió forintos értékhatár feletti számlák esetében bevezetett számlaösszesítő.

A jelentős gazdasági növekedés eléréséhez a teljes adószerkezetet át kellett alakítani, ugyanis a baloldali kormányok alatt hatályos adószabályok nem hatottak ösztönzőleg a munkavállalásra és a munkahelyteremtésre, mivel a munkából származó jövedelmek kimagasló adóterheket viseltek. „A legálisan és teljes fizetésükkel bejelentett dolgozók esetében a 2010 előtti magyar adószabályozás az egyik legmagasabb terheléssel járó és a legprogresszívebb adórendszer volt a régióban és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar munkaerő-piaci aktivitási ráta a legalacsonyabbak közé süllyedt az EU-ban.” A magas elvonási szint munkáltatói és munkavállalói oldalon is adóelkerülésre sarkallja az arra hajlamos munkapiaci szereplőket, ami egzisztenciális veszélyt jelent az alkalmazottaknak, és komoly bevételkiesést az államnak. Az elmúlt 12 év gazdaságpolitikai alapelvei meghatározták az adórendszer átalakításának irányát is. A legfontosabb – adózást is érintő – princípiumok: költségvetési konszolidáció, a családok erősítése és a gyermekvállalás támogatása, a fogyasztási és forgalmi adók szerepének növelése, és ezzel párhuzamosan a személyi jövedelemadó (továbbiakban: szja) egykulcsosra módosítása és 15 százalékon történő meghatározása (esszenciális változást hozva a Gyurcsány-korszak után, amikor az átlagjövedelem felett keresők szja-terhei elérték a 40 százalékot). Utóbbi döntés mögött elvi okok húzódnak meg, miszerint az emberek maguk dönthessék el, mire költenek és ezáltal mennyit adóznak, hiszen az szja befizetése nem kedv kérdése, míg az, hogy a munkavállaló milyen javakat vásárol magának, és ezáltal mennyi általános forgalmi adót (továbbiakban: áfa) fizet, igen. Továbbá, az szját sokkal könnyebben el lehet csalni, mint az áfát egy bolti fizetés során, vagyis a kormány ezen paradigmaváltással egyszerre adott nagyobb döntési szabadságot az emberek kezébe (több vagyon fölött rendelkezhetnek, ha kevesebb az szja), és növelte az államkassza bevételeit. A gazdaság erősödésének egyértelmű előfeltétele volt a külföldi befektetők Magyarországra vonzása és az fdi (foreign direct investment, közvetlen külföldi tőkebefektetés) növelése. A jól képzett és Nyugat-Európához képest olcsóbb munkaerő mellett ösztönzőleg hatott a beruházásokra a társasági adó 9 százalékra mérséklése. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a Fidesz-KDNP kormányok deklaráltan célul tűzték ki az adóalapok szélesítését, ami magába foglalja a rejtett gazdaság visszaszorítását, vagy más kifejezéssel: a gazdaság kifehérítését.

Mindezen reformok megvalósítása érdekében számos jogszabályt alkottak az elmúlt tizenkét évben. A teljesség igénye nélkül, csak a törvényi szintet számba véve, ezek a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény (továbbiakban: NAV tv.), a kisadózó vállalkozások tételes adójáról és a kisvállalati adóról szóló 2012. évi CXLVII. törvény (továbbiakban: KATA/KIVA), a jövedéki adóról szóló 2016. évi LXVIII. törvény (továbbiakban: Jöt.), az adózás rendjéről szóló 2017. évi CL. törvény (továbbiakban: Art.), a kiskereskedelmi adóról szóló 2020. évi XLV. törvény, valamint a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvény (Stabilitási tv.). A Stabilitási tv. célkitűzései között szerepel az államadósság csökkentése és az államadósság keletkezését és növekedését korlátozó szabályok bevezetése. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi. C. törvény (továbbiakban: Btk.) – számos releváns jogellenes cselekmény büntetési tételének a szigorítása mellett – bevezette a korrupciós bűncselekmények büntetőjogi kategóriáját (Btk. XXVII. fejezet), amely az államigazgatási szervek integritásirányítási rendszeréről és az érdekérvényesítők fogadásának rendjéről szóló 50/2013. (II.25.) Korm. rendelettel karöltve hozzájárult a korrupció visszaszorításához. A polgári kormány 2015 óta számos Nemzeti Korrupcióellenes Programot fogadott el, jelenleg pedig a 2020-2022 közötti időszakra szóló középtávú Nemzeti Korrupcióellenes Stratégia, valamint az ahhoz kapcsolódó intézkedési terv elfogadásáról szóló 1328/2020. (VI. 19) Korm. határozat végrehajtása zajlik.

Az új szemléletben szervezett gazdaság, a végrehajtott adóreformok, valamint az adóelkerülés és a korrupció minimalizálását célul tűző kormányzati intézkedések eredményei elvitathatatlanok. Az elmúlt bő tíz évben jóval átláthatóbb és fegyelmezettebb az állam működése, valamint a közpénzek és az uniós források felhasználása, illetve a közbeszerzési rendszer. Ez pedig abban mutatkozik meg, hogy a pénzügyi stabilitásunk szignifikáns növekedést mutat, a magyar gazdaság rendre az európai uniós átlag fölött teljesít, a költségvetés jóval stabilabb, az államadósság pedig konstans csökken. Az ország nemzetközi szinten is remekül teljesít: a magyar ügyészség az uniós átlagot lényegesen meghaladó mértékben, az OLAF által kezdeményezett ügyek 67 százalékában emelt vádat 2020-ban, míg az EU-s átlag csupán 37 százalék volt. A kormány gazdaságfehérítő intézkedéseinek köszönhetően, a 2013-as 21 százalékos szintről 2019-re történelmi szintre, 6,6 százalékra csökkent az adóelkerülés hazánkban – megelőzve ezzel Ausztriát és Dániát is. E téren elért eredményeinket még a Magyarországgal szemben alapvetően rendkívül kritikus Európai Bizottság (továbbiakban: EB) is elismerte. Fontos fordulópontnak 2014. tekinthető, amikor a kormány elindította a gazdaságfehérítés online korszakát, ekkortól vált ugyanis kötelezővé az online pénztárgép használata. Az adózás terén mutatkozó digitális innovációk eredményeként szignifikánsan nőtt az adófizetési hajlandóság és kiemelkedő mértékben fehéredett a magyar gazdaság. 2015-ben startolt az elektronikus közútiáruforgalom-ellenőrző rendszer, majd 2018 júliusától bevezették az online számlázást, ami még tovább szűkített az adóelkerülés lehetőségét keresők mozgásterét. Az EB felmérése szerint, 2014 és 2016 között 530 milliárd forinttal több bevételt könyvelhetett el a költségvetés az online pénztárgépek és más, az adóbeszedés hatékonyságát javító intézkedések végett, mint az azt megelőző ugyanilyen hosszú periódus alatt. A korrupcióellenes intézkedések, a racionális adóztatás és az ésszerű gazdaságpolitika nyomán, a gazdaságunk 2021-ben 7,1 százalékkal nőtt, ezzel a magyar gazdaságtörténet legnagyobb éves növekedését produkálva. A 2010-ben még közel 11 százalékos munkanélküliségi ráta 2017-re már 4 százalékra csökkent, jelenleg pedig gyakorlatilag megvalósul a teljes foglalkoztatottság, az elmúlt négy évben egyértelmű munkaerőhiány jelentkezik. A nemzeti kormány gazdaságpolitikájának abszolút sikerét pedig az mutatja, hogy 2005-höz képes 6.458 milliárd forintról úgy tudták 14.629 milliárd forintra duzzasztani az éves adóbevételeket, hogy közben nem alkalmaztak megszorításokat (szemben a baloldali modus operandival), a lakosság életszínvonala pedig folyamatosan nőtt: a reálbérek jelenleg 54 százalékkal magasabbak, mint 2010-ben.

Több mint száz éve, 1918. október 31-én gyilkolták meg Hermina úti villájában gróf Tisza István egykori miniszterelnököt, aki kétszer viselte hazája kormányfői tisztségét (1903-1905, illetve 1913-1917 között). A meggyőződésesen nemzeti érzésű, határozott és markáns konzervatív politikus pályája és két kormányfői ciklusa alatt kíméletlenül fellépett a bomlasztó szellemű ellenzéki obstrukcióval szemben, s ha kellett, az ellenzékkel szemben védte hazája érdekét. Az általában jó megérzésű Tisza 1914-ben, az első világháború kitörésekor feladta kezdeti ellenkezését, és a háború mellett foglalt állást. Az elhúzódó háborúban egyre növekvő, tömeges elégedetlenség, csalódottság és a hátországban zajló folytonos politikai aknamunka eredményeként különösen a városi tömegek számára véres harc megtestesítője lett, akit minden nyomorúságért és a háború embertelen arcáért is felelőssé lehetett tenni.

Tisza Pesten született 1861-ben. A Tiszák eredetileg címtelen, kálvinista dzsentricsaládból származtak, édesanyja, Degenfeld-Schomburg Ilona azonban magyar-német arisztokrata volt Baden-Württembergből. Családi származása jól összegzi a régi magyar történelem sokszor külső (nemesi) szálakkal is vegyített sokszínűségét, fordulatosságát. 1887 óta, 26 éves korától tagja óta volt a magyar parlamentnek, és rengeteg lehetősége nyílt megtapasztalni egyrészt az öregedő császár elszánt, makacs hajthatatlanságát, másrészt megismerni azt a tényt, hogy a szélsőségesek „forradalmias” szelleme könnyen zsákutcába vezethet. Ő maga is támogatta a kiegyezést, s elszánt konzervatívként a fejlődés ugyanolyan elszánt támogatója lett, de a fejlődést csak a stabil alapok megtartásával tudta támogatni. Ezért elutasította a nagy földbirtokok felbomlását, sőt bizonyos politikai reformjavaslatokat is, így például a szavazati jog bizonyos alapokon (például a frontharcos katonák részére) történő kiterjesztését. Nem akart politikai instabilitást, a magyar szupremácia elvéhez végig ragaszkodott. 1893-as híres nagyváradi beszéde ugyanakkor jól jelzi ilyen irányú gondolatai összetettségét és logikusságát: ő a magyar jövő és a jogtisztelet összhangját emelte ki felszólalásában, a sovinizmussal pedig mindig szembeszállt. „A(z erdélyi) romántól ne azt várjuk, hogy renegát legyen, hanem hogy jó román és jó magyar hazafi egy személyben” – mondta egyszer. Létérdeknek tekintette az erős közös hadsereget, a modern hadifejlesztések híve volt, és e tekintetben az ellenzékkel is vállalta a küzdelmet.

1912-ben szavazásra tette fel a véderőtörvényt, amit a többség el is fogadott. Előzmény, hogy az 1848. évi házszabályokra hivatkozva, több ízben is a rendőrséggel vezettette ki a dühöngő, lármázó ellenzéki képviselőket. Június 4-én Tisza a véderőtörvényt elfogadtatta, a képviselőket pedig karhatalommal kivezettette.

A normaszöveg alapján – amely a véderőről szóló 1912. évi XXX. törvénycikk megnevezéssel került elfogadásra – hadkötelezettség általános és azt minden állampolgárnak személyesen, e törvény rendelkezései szerint kell teljesítenie. A hadkötelezettség magában foglalja: az állítási kötelezettséget, a szolgálati kötelezettséget és a népfölkelési kötelezettséget. A 4. § szerint a honvédség háború idejében a közös haderő támogatására és a belvédelemre, béke idejében pedig a belső rend és biztosság fenntartására is van hivatva.

A következmények gyorsak és kíméletlenek voltak. Kovács Gyula, az elsők között kitiltott képviselők egyike erre pár nappal később, az egyik karzatról leugorva „Van még itt egy ellenzéki!” felkiáltással revolvert rántott, és háromszor Tiszára lőtt. A merényletet – összesen élete folyamán többet – Tisza szerencsésen túlélte.

A gazdasági ügyekben modernizáló lett, aki ösztönözte és támogatta az iparosodást, és ebben a tekintetben ellenezte az antiszemitizmust, amelyről azért is félt, mert az szerinte veszélybe sodorhatja Magyarország gazdasági fejlődését. A magyar politikai vezetők közül Tisza volt a dualizmusés az osztrák partnerségtalán ragaszkodóbb támogatója.

Tisza saját szerepmodelljét Otto von Bismarckban látta. Közgazdászként követte az angol történeti közgazdasági iskola alapvető fogalmait, s ügyvédként és társadalomtudósként, Tisza kedvelte, tanulmányozta Anglia társadalmi és politikai fejlődését, amelyet a fejlődés „ideális módjának” tartott. Sok tekintetben talán a legmodernebb, legszélesebb látókörű konzervatív hazafi volt.

A magyar miniszterelnök 1914-ben az összbirodalmi érdekek szempontjából elhibázottnak érzete a hadüzenetet, ugyanis úgy gondolta, a dualista állam nem készült fel eléggé ahhoz, hogy gyors és eredményes háborút vívhasson ellenfelei ellen, emellett pedig – szinte látnokként megmondva – kételkedett a négyes szövetség másik két tagjának, Olaszországnak és Romániának a szövetségesi hűségében is. (Igaza lett: Olaszország 1915-ben, majd Románia 1916-ban az antant oldalán lépett be a háborúba, jórészt területi ambícióik miatt.)

Tisza István 1917. május 23-án még tekintéllyel, arcvesztés nélkül tudott távozni második miniszterelnöki pozíciójából, hiszen meghatározó szereplője maradt a hazai közéleti arénának. Ezt 1918. október 17-én, alig két héttel halála előtt elmondott híres országgyűlési beszéde is jelezte: ekkor tette nevezetes kijelentését, miszerint: „ezt a háborút elvesztettük”. Igazi, reálpolitikusi nagysága pont élete alkonyán érte el a legmagasabb fokot. Tisza ugyanakkor némileg alulértékelte az október 28-án kirobbanó őszirózsás forradalmat előkészítő társadalmi és politikai erőket, és életének talán legsúlyosabb tévedése végül az életébe is került.

Tisza méltatói szerint bátor maradt utolsó pillanatáig: minden fenyegetés és tanács ellenére a forradalom napjaiban is Budapesten maradt, és így önkéntelenül is a tragikus, hősi halált választotta. A közhangulat nyomán október 31-én fegyveresek – valószínűleg hazatért frontkatonák – egy csoportja elszánta magát a többedik gyilkossági kísérlet végrehajtására, és a délután során Tisza Hermina úti villájához hajtott.

Az őszirózsás forradalom napján lőtték agyon az 57 éves Tiszát otthonában, a Róheim-villában. A merénylet szervezettségére utal, hogy a villa őrzésére eredetileg kirendelt és egy detektív-főfelügyelő parancsnoksága alatt álló rendőrök korábban telefonon parancsot kaptak az épület azonnali elhagyására, miután ők telefonon a váltásukra érkező csapat késlekedése felől érdeklődtek. Kutatások nem zárják ki annak a lehetőségét sem, hogy a merénylet elkövetői nem magyar, hanem a hadseregben szolgáló délszláv nemzetiségű katonák voltak, illetve hogy a gyilkossághoz köze lehetett Tisza azon törekvésének, hogy a nemzetiségeket a Monarchia keretein belül tartsa. A Károlyi Mihály-kormány alatt az államrendőrség nyomozást indított a gyilkosság körülményeinek tisztázására és elkövetőinek felderítésére, de ez sikertelen maradt. Máig rejtély övezi a Monarchia egyik legnagyobb politikusa halálának körülményeit.

A törvény kimondja, hogy Izrael a „zsidó nép nemzeti otthona”, az egyesült Jeruzsálem pedig a főváros. Rögzíti azt is, hogy Izraelben a héber az egyetlen nemzeti nyelv, míg az arab nyelvet – amely addig másik hivatalos nyelv volt – különleges státusszal ismerte el az új jogszabály. A törvény hangsúlyozza azt is, hogy a zsidó telepek Izraelben a nemzetállam érdekei.

A nemzetállami törvényt Avi Dichter (a Likud párt színeiben) és más törvényhozási képviselők terjesztették elő, és a Knesszet 2018. július 19-én nyolcórás vita után, 62 igen szavazattal, 55 nem ellenében, 2 tartózkodás mellett elfogadta. Annyit érdemes megemlíteni, hogy mindezt évekig tartó vita előzte meg; Avi Dichter 2011-ben nyújtotta be először a jogalkotási javaslatot.

A nemzetállami identitást gyengíteni szándékozó EU vezetői részéről is érte kritika a törvényt. Például Federica Mogherini (az Unió akkori külpolitikai főképviselőjének) szóvivője útján az EU aggodalmát fejezte ki a jogszabállyal kapcsolatban, és azt ígérte, „kommunikálni fog az izraeli hatóságokkal”, továbbá a nyugati baloldal véleménye által is megtámogatottan, a kétállami megoldás lehetőségét vetette fel Izrael számára.

A nemzetállami törvény azonban nem a kisebbségek ellen szól, hanem az illegális bevándorlás megakadályozására szolgál. Vagyis a törvényt nem az arabokkal szemben, hanem az afrikai menekültek Izraelbe való illegális belépésének akadályozására (is) hozták. Netanjahu azt is világossá tette, hogy a törvény nem szünteti meg az arab nyelv használatát, „annak ellenére, hogy Izraelben a héber nyelv a hivatalos nyelv, de nem az arab nyelv rovására”.

Avigdor Liberman, a Bennett–Lapid-kormány pénzügyminisztere nemrégiben mégis a törvény módosítását kezdeményezte, annak egyes „ellentmondásai” miatt. Például előbb említetten, többen kritizálják a jogszabályt, miszerint „diszkriminálja” a kisebbségeket, és különösen a drúz állampolgárokat, akik közül sokan vezető beosztásban szolgálnak az izraeli hadseregben és más állami szerveknél. Ayelet Shaked belügyminiszter viszont azt nyilatkozta, hogy a Yamina – az összesen nyolc pártból álló izraeli kormányt vezető Naftali Bennett miniszterelnök pártja – megvétózza a nemzetállami törvény módosítását.

A törvény első szakasza Izraelt a zsidó nép történelmi hazájaként határozza meg, amelyben a zsidó nép számára biztosított a nemzeti önrendelkezés joga. Ez a törvényi kitétel azonban nem kirekeszt, mivel nem jelenti a judaizmus vallási és etnikai elemeinek figyelmen kívül hagyását, ugyanakkor a nemzetállami törvény legfőbb célként az önálló államiság legitimációját kívánja hangsúlyozni, ez pedig minden nemzeti önmegértés velejárója és fontos eleme.

A szuverén zsidó állam tehát egy nacionalista entitás, amely képviselni hivatott a zsidó nép ügyét a nemzetközi kapcsolatokban, és amely a szuverenitás eszméjén alapul. Az állam mint szuverén léte iránt hosszú ideje elkötelezett a nemzetközi zsidó közgondolkodás, különösen a második világháború és a holokauszt óta. Mindez fontos szellemi alapja a 2018-ban elfogadott törvénynek.

Izrael politikai nemzetként való felfogása, értelmezése abból is ered, hogy a sokszínű zsidóság önmagán kezdte megvalósítani a közös identitás kialakításának hosszú, fáradságos folyamatát, ehhez pedig a társadalmi változás áldozatait is vállalta. A diaszpórából Izraelbe vándorló zsidók hamar a diaszpóra (gálut) levetésében találták meg saját útjukat, a többségi izraeli kultúrához való asszimiláció keresésével – azzal a szilárd céllal, hogy a zsidó állam és nemzet egészéhez, egy közös önazonosság kialakulásához ők maguk is hozzájárulhassanak.

Ez államnemzet-felfogásnak is nevezhető, amely fontos szellemi alapja volt a 18. század végén Nyugat-Európában kialakult modern nemzetállam-koncepciónak is. Az izraeli zsidóság, mint államnemzet úgy is felfogható, hogy a zsidó nép (politikai) nemzetként saját államában jelenik meg, maga testesíti meg a zsidó államot. Ernest Renan francia történész szavaival: „A nemzet egy állandóan folyó népszavazás”, amelyben a többségi népakarat által nyerhet megerősítést az ilyen nemzeti szellemű törvényhozás, és fordítva (törvényalkotás útján): erről szólt a negyedik Netanjahu-kormány idején elfogadott alkotmányos erejű törvény is.

Ehhez tartozik, hogy Izrael belső szuverenitásának alkotmányos ereje abban fejeződik ki, hogy a nemzeti-társadalmi viszonyokat rendezni és alakítani képes, és szilárd hatalmi erővel a társadalmi együttélést irányító funkciója van – egy elsősorban zsidó, kisebbrészt viszont arab népességű államon belül. Egy katonásan szervezett társadalom rendjét, és ennek alapjaként identitását kell megteremtenie és fenntartania, hogy az állam később is érvényre juttathassa, és eredményesen alkalmazhassa a főhatalmát.

Az államalkotó zsidó nép politikai sorsközösséget és természetesen egy kulturális közösséget is alkot, azonban – rendkívül speciális helyzetéből és az állam geneziséből adódóan – nem szükséges inkább és ténylegesen nemzetállamnak lennie, mint inkább erős államnemzetnek. Ezt Nyugaton sokan nem fogadják el, és erősen túlzó érveik között olyanok is szerepelnek, amelyek Izraelt apartheid-, vagyis faji elkülönítésen alapuló államnak állítják be, egy elnyomó zsidó összetartás képét sugallva. Pedig 2018-ban Benjamin Netanjahu akkori kormányfő világosan kimondta: az állampolgári jogok soha nem sérülhetnek az izraeli demokráciában, de az államalkotó társadalmi többségnek joga van dönteni, és a többség képviseletében ezzel élt is akkor a törvényhozó. Ma pedig ez a szilárd nemzeti öntudat szolgáltatja Izrael létezésének legfőbb alapját. Az állam szuverenitása, illetve önállósága döntéseiben is megmutatkozik.  Sokan e körben értelmezik, hogy a nyugati liberálisok folyamatos nyomása ellenére Izrael elutasította az Egyesült Államok azon kérését, hogy járuljon hozzá ahhoz, hogy Németország Spike páncéltörő rakétákat küldjön Ukrajnába, illetve Oroszország februári ukrajnai inváziója óta Izrael semleges álláspontra helyezkedik, és nem volt hajlandó fegyvereket szállítani Ukrajnának. 

Negyedik Netanjahu-kormány: 2015. május 14. – 2020. május 17.

Ötödik Netanjahu-kormány (vagy Netanjahu-Gantz-kormány): 2020. május 17. – 2021. június 13.

Bennett–Lapid-kormány: 2021. június 13-ától.

I. Alapító Szerződések módosítása

Az Európai Unióban a közösségi Szerződések (alapító szerződések) csak a kifejezetten erre irányuló eljárás keretében módosíthatók, ahogyan azt az Európai Bíróság 1976-ban kimondta (a Defrenne-ügyben). A luxembourgi testület ezt a megállapítást később kiegészítette azzal, hogy a Szerződések „értelmezési eszközeiként” szolgálhatnak olyan eszközök, mint a Szerződéshez csatolt nyilatkozat vagy az állam- vagy kormányfők határozata, amelyek célja bizonyos rendelkezések tisztázása (Rottmann-ügy, 2010).

Az EU-Szerződések módosítása kétféleképpen történhet meg az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 48. cikk (1) bekezdése alapján. Így megkülönböztetünk ún. rendes felülvizsgálati eljárást, valamint egyszerűsített felülvizsgálati eljárást.

A rendes felülvizsgálati eljárásra kulcsfontosságú módosításoknál van szükség, illetve akkor, amikor a módosítások a közösségi hatásköröket bővítik, ezekre ugyanis csak kormányközi konszenzussal útján kerülhet sor. Ezzel szemben az egyszerűsített módosítási eljárás kisebb jelentőségű kérdésekben tesz lehetővé változtatásokat, továbbá az Unió belső politikáinak és tevékenységeinek olyan kiigazításánál, amely egyben nem jelenti az EU-ra ruházott hatáskörök bővítését.

A Szerződések rendes felülvizsgálati eljárás keretében történő módosítása esetén össze kell hívni az Európai Konventet. A Konvent: alkalomszerűen összehívott nemzetközi konferencia egyes alapvető fontosságú kérdések megvitatására, és a megfelelő döntések előkészítésére az EU keretein belül.

Rendes felülvizsgálatnál bármely tagállam kormánya, az Európai Parlament vagy a Bizottság javaslatot nyújthat be a Tanácsnak a Szerződések módosítására, és e javaslatok többek közt irányulhatnak a korábban EU-ra ruházott hatáskörök bővítésére vagy szűkítésére. A javaslatot a Tanács továbbítja az Európai Tanács részére, és arról értesíti a nemzeti parlamenteket [EUSZ 48. cikk (2) bekezdés]. Ha az Európai Tanács a Parlamenttel és a Bizottsággal folytatott konzultációt követően, egyszerű többséggel a javasolt módosítások megvitatását támogatja, ezt követően az Európai Tanács elnöke a nemzeti parlamentek képviselőiből, az állam-, illetve kormányfők képviselőiből, valamint az Európai Parlament és a Bizottság képviselőiből álló Konventet hív össze [EUSZ 48. cikk (3) bekezdés]. Monetáris területet érintő intézményi módosításoknál rajtuk kívül az Európai Központi Bankkal is konzultálni szükséges. A Konvent vizsgálja meg a Szerződéseket érintő módosítási javaslatokat, és konszenzussal ajánlásokat fogadhat el a nemzeti kormányai képviselőiből álló konferencia számára [EUSZ 48. cikk (3) bekezdés].

Kisebb jelentőségű ügyekben Konvent összehívása nélkül is módosítani lehet a Szerződéseket. Ilyen esetben az Európai Tanács (a kormány és államfők testülete) a Parlament egyetértését követően egyszerű többséggel dönt a Konvent összehívásának mellőzéséről, és az Európai Tanács határozza meg egy, a tagállamok kormányai képviselőinek részvételével tartandó kormányközi konferencia mandátumát [EUSZ 48. cikk (3) bekezdés]. Vagyis ilyenkor nem a Tanács elnöke hívja össze azt, hogy – mint a klasszikus felülvizsgálatnál – közös megegyezéssel meghatározzák a Szerződések módosításait [EUSZ 48. cikk (4) bekezdés]. Az elfogadott módosítás mindkét fajta eljárásban csak azt követően lép hatályba, hogy azt – alkotmányos követelményeinek megfelelően – valamennyi tagállam megerősítette [EUSZ 48. cikk (4) bekezdés].

A Tanács a következő négy mód egyikén hoz döntéseket: szigorú egyhangú döntéssel, mind a 27 nemzeti kormány között; konszenzussal, a laza egyhangúság egy formájaként, amelyet néha a kisebbség konstruktív tartózkodása is elősegít; tagjainak egyszerű többségével; vagy minősített többségi szavazással.

A minősített többségi szavazásnak két típusa van: az első a tagállamok 55%-os küszöbértékét írja elő, amely a lakosság 65%-át fedi le; a másodiknál – „szuper minősített többség” vagy „kettős többség” néven – a tagállamok 72%-ára van szükség. Legalább négy állam blokkoló kisebbségként felfüggesztheti a minősített többségi szavazást, és az adott ügyet az Európai Tanács elé terjesztheti további megvitatásra.

II. A Római Szerződés módosítása föderális tendenciákkal – az 1966-os krízis

Az alapító Római Szerződés mind az öt felülvizsgálata – Egységes Európai Okmány, Maastricht, Amszterdam, Nizza, Lisszabon – kiterjesztette a minősített többséggel meghozható döntések számát, és csökkentette a nemzeti vétó hatályát.

Már az 1986-ban aláírt Egységes Európai Okmánnyal akként kívánták módosítani a Római Szerződést, hogy azzal minél inkább kiteljesítsék a belső piacot, továbbá csökkenteni akarták azoknak a szakpolitikai területeknek a számát, amelyeknél egyhangúságra volt szükség a jogszabályok elfogadásához.

Voltak esetek az Unió történetében, amikor – az egyhangúság hiánya miatt – az EU-tagállamok egy bizonyos körén belül született külön szerződés. Az 1985-ös, illetve az 1990-es Schengeni Szerződést és Egyezményt ily módon fogadták el, de ezt követően az Amszterdami Szerződés mégis beépítette az uniós jogba, és a szerződést alá nem írt többi tagállam kimaradási lehetőséget (opt-out) kapott a végrehajtás alól.

1966-ban „egyhangúsági válság” alakult ki a Tanácson belüli szavazási eljárások során, ugyanis már ekkor – egyes területeken – az egyhangú döntéshozatalra vonatkozó szabályt a minősített többségi szavazás akarták felváltani. De Gaulle elnök Franciaországa markánsan kifogásolt számos bizottsági javaslatot, például a közös agrárpolitika finanszírozása kapcsán, ezért a franciák nem jelentek meg a fontosabb üléseken (ez volt az „üres székek” politikája). Végül a luxemburgi kompromisszum keretében rendezték ezt a vitát, amely kimondta, hogy ha egy vagy több tagállam alapvető érdeke forog kockán, a Tanács tagjai a kölcsönös érdekek mentén kötelesek egy konszenzusos megoldásra törekedni az uniós viták során (ez úgy is mondható, hogy a nemzetállami álláspontokat lehetőség szerint figyelembe kell venni).

Az alapító szerződések legutóbbi módosításaként, a 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés növelte azon szakpolitikai területek számát, amelyekre a Tanács minősített többségi szavazása vonatkozik (ez lényegében vétójog-gyengítést jelentett). Mindezek a folyamatok a közösség föderalizálásának irányába mutató lépésekként is értelmezhetők.

Ugyanakkor korlátozott számban, de egyes érzékenynek számító szakpolitikai területeken továbbra is egyhangú szavazás szükséges: így az adózásnál; a szociális biztonság vagy szociális védelem területén; új uniós tagállamok csatlakozásánál; a közös kül- és biztonságpolitika kereteinél, beleértve a közös biztonság- és védelempolitikát; továbbá az operatív rendőrségi együttműködésnél a tagállamok között.

III. A vétó mint a nemzetállam eszköze

A szavazások egyhangúságának megakadályozására hivatott vétó eszköz és hatalom arra, hogy valamely tagállam egyoldalúan megakadályozzon egy hivatalos aktust, általában döntés vagy jogszabály hatályba léptetését.

Az európai vétóhagyomány egyik legmarkánsabb példája az volt, amikor 1963-ban De Gaulle francia államfő megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez, ugyanis hiányolta a szükséges politikai akaratot a brit vezetésből ahhoz, hogy az ország „egy erős Európa” része legyen. Négy évvel később De Gaulle megvétózta az Egyesült Királyság második csatlakozási kísérletét is.

Egy másik, energiaügyi példa: 2002 márciusában a Tanács gazdasági-pénzügyi formációjának (ECOFIN Tanács) ülésén Franciaország megvétózta a villamosenergia- és gázpiacok háztartások előtti megnyitására irányuló javaslatot (bár valamennyi tagállam elfogadta azt a határozatot, amely későbbre ütemtervet határoz meg az energiapiac kereskedelmi felhasználók számára történő liberalizációjára).

Az uniós bővítés elleni vétók példája volt, hogy 2008 decemberében Szlovénia blokkolta a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal a két állam közötti határvita miatt (a horvátok végül 2013-ban csatlakoztak az EU-hoz).

Az Európán kívüli gazdasági nagyhatalmak kapcsán is mutatkoztak nézetkülönbségek. Például 2016 áprilisában Nagy-Britannia blokkolta a kínai acélvám emelésére tett uniós javaslatot, amely – a hivatalos álláspont szerint – megvédhette volna az európai ipart az olcsó importtól.

Egy adópolitikai példát említve: 2019 tavaszán a Tanácsban Dánia, Finnország, Írország és Svédország is megvétózta a kezdeményezést a digitális nagyvállalatok megadóztatása érdekében – erről 2020-ban született volna megállapodás a tervek szerint.

2019 októberében, az EU általános ügyekért felelős vezetőinek találkozóján Franciaország megvétózta az EU-tagság megnyitásáról szóló tárgyalásokat Észak-Macedónia és Albánia számára – bár a sokáig ellenző Hollandia részben támogatónak bizonyult –, azzal érvelve, hogy nem szabad kitűzni csatlakozási tanácskozások megindításának időpontját mindaddig, amíg az Európai Unió meg nem újítja a bővítési eljárással kapcsolatos teljes megközelítését.

2020 novemberében, Magyarország és Lengyelország éltek a döntési vétó legitim eszközével az EU költségvetésének jóváhagyásánál egy olyan tervezett záradék miatt, amely a jogosan járó közösségi finanszírozást jogállamisági szempontok betartásához kötötte volna az érintett országok felé. A csomag 750 milliárd eurót tartalmazott, egy Covid utáni helyreállítási alappal. A 27 uniós tagállam brüsszeli nagykövetei végül nem tudták elfogadni a költségvetést, mert a két közép-európai ország vétózott.

A vétójog így jól láthatóan fontos, alapvető befolyásolási eszköz a nemzetállami kormányzatok kezében – fenntartása ezért lényeges uniós érték. A vétójog maga is értelmezhető „főszabály” gyanánt, hiszen jogi biztosítékot nyújt a kisebbségi álláspontot képviselők számára az adott eljárás befejezésére – az új, nem támogatott jogszabály, de adott esetben a többség akarata ellenére hozni kívánt döntés megakadályozására.

A vétójog eltörlését, illetve gyengítését a Szerződésekben elvileg bármely tagállam, valamint az Európai Parlament vagy a Bizottság is kezdeményezheti, azonban – mai tudásunk szerint – a közösségi jogi gyakorlat és keretrendszer alapján ez akár egyetlen tagország nem támogató álláspontjából kifolyólag is, egy sajátos „deadlock” döntési helyzetként nem látszana sikeresen keresztülvihető változtatási szándéknak.

Ezek után nehéz csodálkozni azon, hogy a politikai jobboldal liberálisnak, illetve demokrata elhajlásúnak érzékeli az NPR-t és a PBS-t, a közszolgálati műsorszórás felszíni „semlegessége” ellenére; például hogy „minden dolgot figyelembe vesznek”, mint az „All Things Considered” műsor címében, amely az előbb említett NPR-nek, azaz a legismertebb amerikai közszolgálati rádiónak az egyik kiemelt hírműsora.

A fentiek fényében, a közszolgálati televízió kiegyensúlyozottságával elégedetlen republikánus nézők alighanem átérzik a modern tömegkommunikáció kora előtt élt amerikai elnöknek, Thomas Jeffersonnak a szavait: „Bűnös és zsarnoki dolog, ha valakit arra kényszerítenek, hogy pénzt adjon azoknak a vélemények terjesztéséért, amelyekben nem hisz és irtózik.”

2017-ben, a frissen hivatalba lépett republikánus elnök, Donald Trump meg is ígérte híveinek, hogy megszünteti a közszolgálati műsorszolgáltatás finanszírozását. Álláspontja mögött ott sejthető, hogy bár a kiegyensúlyozott hír- és magazinműsorok gyártása, rendszeres sugárzása (ezáltal a tájékozottabb nyilvánosság megteremtése) indokolhatja az adófizető polgárok általi támogatást és fenntartást, azonban ha a társadalom egy tekintélyes része úgy érzi, hogy a közszolgálati média nem képes ellátni ezt a feladatát, akkor megvonható tőle a támogatás.

Mindazonáltal 2004 óta – minden évben – az amerikai lakosság körében végzett felmérések kimutatták, hogy a PBS-t folyamatosan a megbízhatóbb intézményként tartják számon a nézők a kereskedelmi műsorszóráshoz és a kábeltelevízióhoz, valamint az újságokhoz és a streaming szolgáltatásokhoz képest. Amikor 2021 elején arra kérték az amerikaiakat, hogy értékeljék a befizetett adók hasznosulásának megfelelő voltát az egyes területeken, a PBS-t csak a katonai védelem, valamint az élelmiszer- és gyógyszerbiztonság felügyelete előzte meg.

Ugyanakkor tény az is, hogy egy 2014-es Pew Research Survey (széleskörű kutatás) szerint a PBS közönségének hatvan százaléka következetesen vagy többnyire liberális nézeteket valló személy volt. A közönség további 26 százaléka vegyesnek látta az értékrendszerét, és csak 15 százalékuk mondta magát következetesen vagy többnyire konzervatív szemléletűnek.

Nem véletlen például, hogy egyes független tartalomelemzők (mediafactcheckbias.com) szerint általánosságban elmondható, hogy a NewsHour a téma- és történetválasztás, valamint a műsor hangvétele miatt – „kissé a baloldalnak kedvez”, ha például környezetvédelmi kérdésekről van szó, és ilyen témákban Trump (akkori) elnököt illetően mérsékelten negatív riportokat tett közzé.

Az amerikai lakosság PBS iránti viszonylag pozitív viszonya a nemzeti kohézió iránti igényből is levezethető – vagyis abból, ahogyan az amerikaiak a közszolgálat bizonyos területeihez viszonyulnak a kulturális hasonlóságok és szociálpszichológiai adottságok révén.

 Attitűdről és habitusról beszélünk, amelynek középpontjában a közös alkotmány és jogrendszer, a szövetségi, közszolgálati intézmények iránti tisztelet és összetartó erő áll, amely társadalmi összetartozást segítő patriotizmussal is összefügg. David Webb ismert médiaszemélyiség, a konzervatív Fox News hírcsatorna munkatársa is fontosnak nevezte a nemzeti intézmények iránti lojalitást a nemzeti kohézió tekintetében, ami magyarázhatja a PBS-be vetett, és aziránt megmaradt viszonylag erős lakossági bizalmat is.

Teljes angol neve Public Broadcasting Service: ez az ország nagy részén elérhető, az USA legelterjedtebb közszolgálati televíziós csatornája. Nem tartozik a négy legnézettebb televíziós hálózat (CBS, NBC, ABC, Fox) tagjai közé.

 A műsoridőt többnyire híradások, oktatóműsorok, dráma- és vígjátéksorozatok ismétlése tölti ki. A szombat reggeli műsorblokk a rajzfilmeket sugárzó PBS Kids, amely szórakoztató, oktató jellegű programokat nyújt a gyerekek számára.

A PBS jórészt a kulturális közszolgálatot testesíti meg, mégpedig egy kulturálisan baloldali vonásokat mutató értékösszesség megjelenítése révén. Ezt a tendenciát csak tovább erősítik a magáncsatornák; itt érdemes megemlíteni a gyerekeknek szóló Nickelodeont, amely már kiskorban megalapozza ezt a fajta szocializációt. 1980 után tört be a köztudatba Ted Turner CNN-je, amely a műholdas technológiával az első világszerte elérhető hírcsatorna lett. 1981-ben indult az MTV (Music TV), amely a zenei világ keltette érzéseken, hangulatokon keresztül – dalszövegek segítségével – ad át gondolatokat, és igyekszik identitást teremteni. A MTV-nek idővel egyre több regionális változata jött létre.

 A PBS közszolgálatisága az elmúlt évtizedek során a külvilág szemében is plurálisnak elismert médiakörnyezetben bontakozott ki, saját tevékenységét a sokszínűség eszményének előtérbe helyezésével kifejtve. Ennek szellemi alapját az 1967. évi amerikai közmédia-törvény (Public Broadcasting Act of 1967) vetette meg az „alternatívát nyújtani” elvárással. A sokszínűség meghirdetése ellenére idővel mégis a kulturális hegemónia nyert mind jobban teret, mégpedig – a mainstream, kulturálisan liberális és baloldali nézőpontok támogatásával szemben – a markánsan konzervatív vagy keresztény szellemű vélemények és álláspontok visszaszorítása, illetve ezek diszkreditálása révén.

 A politikai egyoldalúságra való erős hajlam például az interjúk, debattok alkalmával is jól láthatóan megjelenik. Például a PBS Newshour riportere aszerint viszonyul a vendégeihez, hogy azok mely pártot képviselik; sokkal élénkebb és többször vág közbe, vitatkozóan, ha például a republikánus John Barrasso wyomingi szenátort kérdezi, mint akkor, ha például a New York állambeli demokrata szenátor, Chuck Schumer vagy a szintén demokrata képviselőházi elnök, Nancy Pelosi az interjúalanya.

A konzervatív, republikánus vendégnél nagyobb az esély, hogy egy ponton türelmetlenül félbeszakítja, és egyszerűen nem engedi neki, hogy az illető a maga gondolatmenetét végigvigye, és így válaszoljon a kérdésre, miközben egy demokrata pártinak sokkal több időt hagy erre. Így látszik, hogy az újságíró melyik oldalhoz áll pozitívan, és melyikhez jóval negatívabban. A konzervatív nézők gyakori panasza különböző fórumokon – ha a PBS-ről fejtik ki a véleményüket –, hogy republikánus kormányzatok idején a társadalmi vagy akár földrajzi, fizikai eseményeket (pl. időjárási esemény, faji összecsapások vagy fegyveres konfliktus, nemzetközi diplomáciai helyzetből adódó feszültség) nagyobb valószínűséggel próbálnak visszavezetni a szövetségi adminisztrációra, mint például az Obama-terminusok időszakában. A PBS Newshour közszolgálati televíziós műsorát a kiegyensúlyozottság, a korrekt tudósítások tekintetében tehát számos kritika éri, miközben a műsort részben az adófizetők, a nézők – legyenek bármely párt szimpatizánsai – finanszírozzák.

 Egy másik, hasonló okok miatt gyakran kritizált PBS-program az Amanpour & Company című késő esti, globális ügyekkel foglalkozó interjúsorozat, amelyet Christiane Amanpour vezet, és amely a republikánus irányultságú nézők egy része szerint talán még elfogultabb nézőpontot jelenít meg. Az adásonként egyórás műsorprogramot 2018. szeptember 10-én indította el a PBS, a balliberális CNN International Amanpour című műsorának bővített változataként, a New York-i WNET stúdiók tudósítói által készített interjúkkal kiegészítve.

 Amanpour PBS-programja a 2020-as elnökválasztás előtt teret adott azon elszánt kísérlet szereplőinek, amelynek lényege, hogy michigani kormányzói szinten próbálták demokraták a helyi republikánusokat Trump ellen fordítani, hogy így javítsák esélyeiket a csatatérállamban. Ehhez a közszolgálat asszisztált, míg ugyanakkor soha nem készült interjú republikánussal vagy olyan csoporttal, amely Bidennel szemben igyekezett hasonló törekvéseket megvalósítani.

A NewsHourt az élő adások mellett a riportjai miatt is érték kritikák, így például a PBS 2016 márciusában kommentár nélkül – hírműsorba ágyazottan – adásba került riportja miatt, amely a Donald Trump republikánus jelölt kampányában önkéntesként dolgozó észak-karolinai Tilly család mindennapjait mutatta be olyan módon, hogy rasszistának sejtesse a Trump mögötti támogatók egy részét. A harminchárom éves családtag, Grace Tilly tetoválásait (például kelta kereszttel) igyekeztek manipulálni a nézőket, legalábbis némi bizonytalanság fenntartásával, noha valójában nem rasszista jellegű szimbólumokról volt szó.

A civil szervezet álláspontja az, hogy az április 3-i magyar választás nem volt szabad, sem tisztességes. Az Alaptv. 2. cikk (1) bekezdése, ezzel szemben, deklarálja, hogy az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson választják. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény 2. § (1) bekezdése szerint a választójog gyakorlása a választópolgár szabad elhatározásán alapul. A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 2. §-a rögzíti a választás alapelveit, melyek között szerepel a választás tisztaságának megóvása. A normatív rendelkezések mellett, az EBESZ is pozitív empíriákról számolt be a magyar választásról szóló „Előzetes megállapítások és következtetések” elnevezésű jelentésében. A nemzetközi megfigyelők a szavazókörökben lezajlott folyamatok valamennyi szakaszát pozitívan értékelték, és leszögezték, hogy a választások és a referendum lebonyolítása szakszerű és jól szervezett volt, a jogszabályi környezet megteremtette a demokratikus választások lebonyolításának lehetőségét, a választási szervek pedig szakszerűen, hatékonyan és a normatív előírásoknak megfelelően látták el a feladatukat.

Az FH jelentése rendkívüli politikai elfogultságot hordoz magában, és szándékosan próbálja lejáratni azokat az államokat, amelyeket nemzeti, polgári kormányok vezetnek, így Magyarországot is. Még a – jobboldalinak szintén nem mondható – Economist 2021-es Demokrácia Indexe (amely négy csoportba rendezi a világ országait: teljes demokráciák, hibás demokráciák, hibrid rezsimek és autoriter rezsimek) is sokkal „előkelőbb” helyet szán hazánknak a demokratikus országok között, egy kategóriába („hibás demokráciák”) sorolva minket, többek között, Horvátországgal, Franciaországgal, Spanyolországgal, az Egyesült Államokkal, Olaszországgal és a V4-országokkal. Az Economist az alábbi témakörökben vizsgálja az adott országokat: választási rendszer és pluralizmus, polgári szabadságjogok, kormány működésének gyakorlata, politikai részvétel, politikai kultúra. Ugyanezen szempontokon túl, az FH még a média helyzetét és az igazságszolgáltatás függetlenségét is górcső alá veszi az elemzett államokban. A sajtó szabadságát és sokszínűségét, valamint a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit az Alaptv. IX. cikk (1)-(2) bekezdései, illetve a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 4. § (1)-(2) bekezdései garantálják. Az igazságszolgáltatás függetlenségét és a bírák pártatlanságát számos, kógens rendelkezésben deklarálja a hatályos magyar joganyag, így az Alaptv. 26. cikk (1) bekezdésében és a 28. cikkben, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény preambulumában és a 3. §-ban, valamint a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 1. § (1) bekezdésében és a 39. §-ban. Mindezekre tekintettel, semmi sem indokolja, hogy az FH negatívabb besorolásban részesítse Magyarországot, mint az Economist, ez tehát csak politikai motivációra vezethető vissza.

Ahogyan az a népszuverenitás elvéből, illetve az Alaptv. B) cikk (4) bekezdéséből következik, a nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja. Egy kormány, illetve egy miniszterelnök annál inkább a nép nevében, a népakaratot kifejezve, a népet megtestesítve vezeti az országot, minél nagyobb a választók által kapott felhatalmazása, vagyis a népi legitimációja, ez pedig a demokratikus működés egyik előfeltétele, ahogy a plurális, többpárti parlament is. Az április 3-i választásokat követően kilenc párt jutott be az Országgyűlésbe, illetve a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata. Ezzel szemben, az FH és az Economist által is „demokráciában előrébb rangsorolt” Ausztria Nemzeti Tanácsban csupán öt párt politikusai foglalnak helyet, Lettországban és Csehországban hét párt jutott be a Képviselőházba, a szlovák és a lengyel parlamentben pedig mindössze hat párt van jelen (utóbbiban még a Német Kisebbség). Orbán Viktor, a Fidesz-KDNP pártszövetség miniszterelnök-jelöltjeként, a szavazatok közel 55 százalékát megszerezve példátlan felhatalmazást kapott. Több európai ország vezetője mögött – a pártjaik által megszerzett voksok számát a többi párthoz viszonyítva – a társadalmi támogatottság csupán a töredéke, mint amivel a magyar kormányfő rendelkezik. Alexander de Croo belga miniszterelnök pártja, a Nyitott Flamand Liberálisok és Demokraták a szavazatok mindössze 8,5 százalékát szerezte meg 2019-ben. Ugyanabban az évben a Finn Szociáldemokrata Pártot a szavazók 17,7 százaléka támogatta, így lett Sanna Marin Finnország kormányfője. Olaf Scholz kancellár, a Német Szociáldemokrata Párt első embereként, a tavalyi német szövetségi választásokon a voksok 25,7 százalékát tudhatta magáénak. Hazánk és Orbán Viktor egyik legfőbb nyugati bírálójának, Mark Rutte holland miniszterelnöknek a pártja, a Szabad Demokrata Néppárt a tavalyi választásokon a voksok 21,9 százalékot szerezte meg.

Az FH 2019 és 2020 között összesen 550 ezer dollárt (nagyjából 195 millió Ft) kapott a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítványoktól, attól a szervezettől, ami évente dollármilliárdokkal támogatja a nyílt társadalmak eszmerendszerét propagáló NGO-kat világszerte, és jófizetett aktivista hálózattal igyekszik megbuktatni az – egyébként a népszuverenitás jegyében demokratikusan megválasztott – jobboldali kormányokat. Ez alátámasztja a hazánkat hibrid rezsimnek minősítő civil szervezet politikai elköteleződését és a motivációját, amiért alaptalanul támadja Magyarországot.

„Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk” – szól az 1849. április 19. napján kelt magyar függetlenségi nyilatkozat. A Debrecenben született dokumentum dekódolása azonban nem könnyű, csak értő fülek, hazafias szív és a magyarság történelmére nyitott értelem tudja befogadni.

A dokumentum aktualitását éppen a történelmi gyökereiben és üzenetében kell keresnünk. Azokban az időkben – az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követően –  a szuverenitását elveszített hazánkban valóban nem működött demokrácia és jogállam, és az ország egy idegen megszálló birodalom uralma alatt állt. Ma Magyarország szuverén jogállam, amelynek éppen ezért rendíthetetlenül ki kell állnia nemzetállami érdekeiért – de más európai nemzetek jogaiért is –, hogy ez a státusza nehogy meggyöngüljön vagy azt akár teljesen el is bukja.

A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatáról szóló 1849. évi II. törvénycikk bevezetőjében ezt olvashatjuk:

„Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyülés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által, Magyarországot elidegenithetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben, az önálló független európai státusok sorába igtatjuk s a hitszegő Habsburg-Lothringeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánitani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem tulzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.

Háromszáz esztendeje mult, hogy a magyar nemzet szabad választás által az osztrák házat, kétoldalú kötések alapján, a királyi székbe emelé.

És e három század nem egyéb, mint a folytonos szenvedés három százada.

Isten ez országot a jólét és boldogság minden elemeivel megáldotta. Közel 6000 négyszegmértföldnyi területe sokszerü bőségben van elárasztva a felvirágzás forrásaival, tizenöt milliónyi népe kebelében hordja az ifju erőt s fogékonyságot, hogy Európa keletén a népszabadságnak és civilisationak hatalmas tényezője s Európa békéjének mint hajdan őre volt, ugy jövendőben biztositója legyen.”

Ahogy arról korábban többször is megemlékeztem, a szövegben is megjelenő boldogsághoz való jogot, illetve egészen pontosan a boldogságra való törekvés (pursuit of happiness) jogát hivatalosan első ízben az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat deklarálta 1776 júliusában. A Thomas Jeffersonnak tulajdonított sorok alapján „az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvéshez.” (Ezzel párhuzamba állítható a Biblia azon kitétele, amely szerint a boldogság elérésének egyik alapvető feltétele az igazság keresése és megismerése: „boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”)

Mintegy hetven évvel az Egyesült Államokban történt események, és egy évvel az áprilisi törvények szentesítése után, 1849. április 19-én, a debreceni Nagytemplomban összeült nemzetgyűlés előtt Kossuth Lajos megtette történelmi javaslatát Magyarország függetlenségének kimondására, amit a képviselőház egyhangúan elfogadott, és egyúttal Kossuth Lajost kormányzó-elnökké választotta. A nyilatkozat tehát kimondja, hogy „Isten ez országot a jólét és boldogság minden elemeivel megáldotta”, majd azzal folytatja, hogy „Európa keletén a népszabadságnak és civilizációnak hatalmas tényezője s Európa békéjének mint hajdan őre volt, úgy jövendőben biztosítója legyen.”

„Saját lábunkon állunk, nem vagyunk szolgái idegen hatalmasságoknak” – hangsúlyozta 169 évvel a 48-as eseményeket követően Orbán Viktor miniszterelnök március 15-i ünnepi beszédében a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, miközben groteszk harci síphang formájában zúgott a bírói döntéssel szentesített véleményszabadság. A magyarok a boldog élethez csak úgy juthatnak el, ha a szabadság és a függetlenség útját követik. “Nekünk szabadság és függetlenség nélkül nem igazi otthon a haza. És a mi fajtánk nem lehet boldog olyan hazában, ami nem az otthonunk” – hangsúlyozta a kormányfő.

A beszéd gerincét jelentő diskurzus lényege tulajdonképpen egyszerűen összegezhető: nem másról szól, mint nemzetállami szuverenitásunkról, és arról, hogy ezt a nélkülözhetetlen önállóságot – hazánk függetlenségét – jogunkban áll-e megtartani. Jogunkban áll-e például törvényeket módosítani olyan szabályok megszületése érdekében, hogy az országunkba illegálisan érkező külföldi ne tudjon az ország területére belépni? Jogában áll-e például migrációs válsághelyzetben a magyar hatóságoknak menedékkérőket csak akkor beléptetni Magyarországra, ha a menekültügyi hatóság számukra nemzetközi védelmet biztosító döntést hoz? Jogunkban-e áll külföldről jelentős összegekkel támogatott civil szervezetek számára – forrásaik és hátterük átláthatósága érdekében – törvényi kötelezettségeket meghatározni? Ezáltal a társadalom egésze és minden magyar állampolgár számára egyértelművé tenni, hogy ezek a hazánkban sokszor magas szintű politikai befolyásolásra törekedő szervezetek pontosan milyen támogató érdekcsoportok érdekeit kívánják érvényesíteni?

A magyar állampolgárok által demokratikus úton soha fel nem hatalmazott, ugyanakkor sorsukat és jövőjüket gyökeresen alakítani kívánó úgynevezett NGO-k befolyása akár egész demokratikus állami intézményrendszerünk működésére kihathat, és törekvéseik szélsőséges esetben Magyarország most még működő nemzetbiztonságát és függetlenségét sodorhatják veszélybe. Jogunkban-e ezt az országot megvédeni, és megtartani olyannak a következő nemzedékek számára, mint amilyennek mi annak idején szüleinktől és nagyszüleinktől megkaptuk, és amilyennek az elnyomók elűzése után megteremtettük? A kérdés tehát: kaphat-e jogot a nemzetállam?

Az elmúlt bő évtizedben folyamatosan zajló és újabb és újabb lendületet kapó vitában két teljesen különböző világ csap össze egymással, és nem alaptalanul merülhetett fel az aggodalom sokakban a most közvéleményünket borzoló plenáris ülés kapcsán: vajon van-e elég erő, hogy sikerrel ellent álljon Magyarország és annak vezetője – a vitában bennünket képviselő Orbán Viktor – a ránk zúduló támadásoknak, és lesz-e elég erő, hogy ezt a küzdelmet végigvigyük? Győzhet-e a nemzetállami Európa a birodalmi Európa koncepciója felett? És Albert Camus-vel szólva: elég erős lesz-e majd az értünk mindenünnen támadó kiáltások visszhangja? E tekintetben van azért ok a bizakodásra, hiszen ma már sokkal többen állnak mellettünk szerte Európában, mint évekkel ezelőtt.

Egy egészen biztosan és vitathatatlanul megvan hozzá a nemzeti jobboldalban: a politikai bátorság. Mert ahogy egyszer a magyar miniszterelnök Winston Churchillt, a brit államférfit idézve kijelentette:

„A bátorságot joggal tartják az első számú emberi tulajdonságnak. Ez az, ami lehetővé teszi az összes többit.

Jézus perének és elítélésének fő okaként azt szokták említeni, hogy Jézus messiásként, azaz a próféták megjövendölte vallási vezetőként viselkedett, míg ugyanakkor a zsidóság vezetői nem tudták és nem akarták őt Messiásként elfogadni. Ők ugyanis a rómaiakat legyőzni képes, és Izraelt győztes hatalommá emelő messiást vártak maguknak a más célok által vezérelt Jézus helyett. Nem valós, hanem ál-Messiásként tekintettek rá, akit ezért – a mózesi törvények szerint – a halálba akartak küldeni. Jézus valóban kíméletlenül ostorozta őket a képmutató vallásosságuk miatt, ők pedig státusukat, jövedelmüket is komoly veszélyben érezték volna abban az esetben, hogy ha Jézus új vallást alapít, és ezáltal akár a zsidó vallás is megszűnik.
Ezért ők pert és nyilvános kivégzést akartak – a nép előtt hivatalosan is hamis prófétának, istenkáromlónak nyilvánítva Jézust –, és hogy ennek a vádnak megfelelő büntetéssel vessenek véget életének. A zsidó törvényszéki bíróság, a Főtanács rendkívüli ülését Kaifás főpap így zárta be: „Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok föl, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon”(11,49-50). János evangéliuma azt is hozzáteszi: „De ezt nem magától mondta, hanem mint főpap megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. E naptól kezdve eltökélt szándékuk volt, hogy megölik őt” (11,51-53).
Miután a római fennhatóság miatt a zsidó szervek nem szabhattak ki, illetve nem hajthattak végre halálbüntetést, így ők maguk Jézust törvényesen nem végezhették ki, a főpapok a Főtanács (arámiul Szanhedrin) egyik ülésén azonnal javasolták Jézus letartóztatását. Továbbá kezdeményezték, hogy Jézust úgy vigyék Pilátus elé, hogy megfelelő eszközök bevetése (rágalmazás, akár zsarolás) nyomán Pilátusnak ne is legyen más választása, mint Jézus halálra ítélése.
Ezen elképzelés ellen azonban több zsidó főtanácsos is felemelte a szavát, és közülük az egyik legtekintélyesebb jeruzsálemi farizeus, Nikodémus megjegyezte: „Elítél-e törvényünk valakit, anélkül, hogy kihallgatták volna és meggyőződtek volna arról, hogy mit tett?" A főpapok ezért kénytelenek voltak belemenni abba, hogy csak egy zsidó törvényszéki eljárás lefolytatása után állíthatják Jézust Pilátus elé, és az eljárás során meg kell vizsgálni, hogy tettéért Jézus valóban halálbüntetést érdemel-e.
Thomas Rüfner német professzor, a római jog tekintélyes szakértője egy korábbi cikkében azt elemezte, hogy az evangéliumok szerint a Szanhedrin előtti eljárás szembement a zsidó jog eljárási szabályaival, például azért, mert éjszaka vette kezdetét a tárgyalás. Szerinte nem biztos azonban, hogy Jézus pere valóban egy formális elítéléssel végződő büntetőper volt. Ma csak valószínűsíthető, hogy a főpapi előzetes vizsgálat után Pilátus előtt folytatták le az eljárást, hiszen a zsidó hatóságok által alkalmazott büntetőjog nem tartalmazhatta a halálbüntetést. (Der Prozess Jesu. Nach jüdischem Recht hätte es keine Kreuzigung gegeben, lto.de, 2013. március 29.)
Rüfner arra is felhívja a figyelmet, hogy a perben Poncius Pilátus a római büntetőjogot, míg a Főtanács a zsidó jogot alkalmazta. Ez már a két vád különbözőségében is tetten érhető volt, amikor Jézus felelősségét vizsgálták: a zsidó bíróság előtt ugyanis elsősorban istenkáromlással vádolták őt, míg Poncius Pilátus azzal vádolta Jézust, hogy mivel – szerinte – a zsidók királyának adta ki magát, ezzel megkérdőjelezi a római császár uralmát. Ez utóbbi tulajdonképpen a lázításnak, illetve a felségsértésnek vagy felségárulásnak a vádját jelentette vele szemben.
Mindkét esetben kereszthalálra (crux) ítélhették azokat az elkövetőket, akik az elkövetéskor nem rendelkeztek római állampolgársággal. Történészek szerint az sem kizárható, hogy Jézust végül a bíróság megsértése miatt büntették meg: vagyis jogsértés miatt azért, mert nem engedelmeskedett a bírónak, vagy más módon nehezítette a bírósági eljárást, például akként, hogy nem kommentálta a vádat. Miután a zsidó jog nem ismerte el a keresztre feszítést, mint büntetést, ez jól bizonyítja, hogy Pilátus – aki egyedül döntött – a római jog szerint járt el és ítélkezett a nem római állampolgár vádlottal szemben.
A keresztre feszítés a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenletesebb formája volt azokban az időkben, amelynél az elítélt haláltusája hosszan, akár napokig is eltarthatott. Ezt a büntetésfajtát általában rabszolgák esetében – rablás, gyilkosság, felségárulás vagy lázítás vádja nyomán alkalmazták az elítéltekkel szemben. Jézust pedig ebben a perben a „gonosztevők közé sorolták” (Izajás könyve 53,12), így két latorral, azaz köztörvényes bűnözővel együtt feszítették keresztre a Golgotán. Ezzel azt akarták elérni, hogy a nép, a tömegek előtt is lerombolják a Próféta, az Üdvözítő emlékét. És azt a Jézust ítélték el a perben, aki maga azt hirdette: „ne ítélj, hogy ne ítéltess,... amilyen mértékkel mérsz, olyannal fognak visszamérni neked”.

1. Részben a multik tevékenysége generálja a globális népességi és migrációs átrendeződést

A multi- és nagyvállalatok gazdasági tevékenysége a világ számos pontján pusztítja a környezetet, például az Anglo American nevű cég külszíni fejtésű szénbányája Kolumbiában a Rancherie folyó elszennyezésével lehetetlenné tette a halászatot és az állattartást, amivel migrációs folyamatokat váltott ki. Nigériában számtalan falu lehetetlenült el amiatt, hogy a Shell vállalat tevékenysége miatti olajkiömlések tönkretették a termőföldjeiket, emiatt sokaknak el kellett hagynia a lakóhelyét.

A profitéhes multivállalatok környezetszennyezése fűti a népvándorlást, és részben a gazdasági migrációhoz is hozzájárul: az IFL Science magazin egyik elemzése szerint 2013-ban a környezetszennyezés miatt Afrikában elhunytak száma a GDP-re is kihatott, és összesen 447 milliárd dolláros kiesést okozott, ami a gyorsan iparosodó területeken, például Etiópiában és Nigériában egyre jelentősebb helyi problémákhoz fog vezetni. Nyilvánvaló, hogy az egyre romló életminőségből és gazdasági körülményekből adódóan ez a folyamat tömeges elvándorlást eredményez majd más térségek felé. Ez azt jelenti, hogy a probléma nem megfelelő súlyú kezelése esetén nagyobb hatással lehetnek a globális migrációs átrendeződés alakulására, mint az egyes államok vagy azok alkotta szervezetek.

2. Az európai „nagyok” is érdekeltnek tűnnek a népességmozgatásban és migrációban

A migrációs folyamatok mögött persze nagy transznacionális cégek érdekei is meghúzódhatnak, valamint érdekcsoportjaiké is, mivel már évek óta munkaerőhiánnyal küzdenek, és ezt a távolról érkező olcsó munkaerővel kívánják orvosolni. Csak Bajorországban a három nagy ipari üzem, a Siemens, az Audi és a BMW, a német fém- és elektromos ipar tíz- és tízezerszám keresi a fiatal és szakképzett munkaerőt, és a német kormányzati iparlobbi máig elsősorban a migrációtól reméli a megoldást. A német orvosi és gyógyszeripari, orvostechnológiai óriások, köztük a Bayer AG, a Boehringer Ingelheim vagy éppen a Siemens Healthineers, mind szakember- és munkáshiánnyal küzdenek, s mostani becslések szerint egyedül Németországban – 2030-ig – szakmunkásokból, technikusokból, kutatókból, orvosi szakemberekből és dolgozókból hárommilliós hiány alakulhat ki az aktuális demográfiai trendek mellett, de hasonló helyzet jellemzi Nagy-Britanniát és más országokat is.

A német multik mára beálltak a CDU-CSU–SPD kormányzat által erőltetett társadalompolitikai program mögé, például a Siemens 2016-ban megindította „a fiatal menekültek beilleszkedését” segítő nagyszabású támogatási programját, és több ipari nagyvárosban képzési központokat alakítottak ki, emellett a gyakornoki helyeket is migránsokkal szeretné feltölteni az ingolstadti Audi autógyár vagy a berlini-müncheni székhelyű Siemens.

3. Részben általuk generált problémák kezelését blokkolnák politikailag

Bizonyos nemzetközi cégek és globális nagyvállalatok működése nemcsak környezeti (ökológiai) vagy gazdasági, hanem szociális, kulturális és politikai értelemben is érezteti káros hatását. Ez természetesen nem minden ilyen vállalatra igaz, de mivel például számos ilyen globális probléma előidézésében, illetve súlyosbításában van szerepük, tulajdonképpen az ő káros hatásuk eredményeként is előállt válságos helyzetek miatti nemzeti fellépéséket blokkolják. Az afrikai gazdasági migráció és klímanépvándorlás alakulására van hatásuk, ugyanakkor a migrációval szemben határozottan fellépő nemzetállamokat a multitámogató egyes politikai intézmények vagy NGO-k segítségével folyamatos támadás alá veszik. Sokszor a nemzetközi és a közösségi jog, vagy az adott állam írott és íratlan normáit áthágva akarják védeni saját, jogosnak vélt érdeküket. A polgárok életébe történő ilyen beleszólással lényegében a nemzetek, vagyis az adott földrajzi egységet (országot) irányító állam szabályozása fölé emelkedve, tesznek szert transznacionális hatalomra a nyilvánosságban és a mindennapokban.

4. Jogtudat és jogi kultúra: ők szolgáltatnak negatív példát?

Noha a multivállalatok politikai zsoldosai (vagyis intézményeik és NGO-ik) jelszavakban annak védelmezői, valójában a nagyvállalatok káros szerepvállalása rombolja a jogi kultúrát, és az ezt a kultúrát közvetítő olyan fontos alapelveket szorítanak háttérbe, mint a szuverenitás vagy a joguralom. Lényegében arról van szó, hogy jelentős politikai és gazdasági hatalommal felruházott emberek a nemzetközi és uniós jog, vagy éppen a nemzetállamok joga fölé helyezik önmagukat, és önkényes döntésekkel, akár informális csatornákon keresztül szereznek érvényt korrumpáló és abszolút hatalmuknak, adott esetben sértve egyes országok (emberi jogokból származtatható) alkotmányát is.

A hatalmukkal visszaélő multivállalati szereplők – ha nem is mind ilyenek – sértik az alkotmányos önazonosságot, elmosva a határokat a nemzetek és a transznacionális közösségek hatáskörei között. Például egyes uniós intézmények ma már nem egymás „fékeként és ellensúlyaként” működnek, hanem bármi áron végrehajtanak, és nagycégek, üzletemberek transznacionális hatalmának elfajulásához adnak zöld jelzést, ami sérti a joguralom biztonságot adó rendjét. A multinacionális vállalatok világában képviselt logika nem tűri a nemzeti alkotmányos identitást, márpedig ez az identitás határozza meg egyrészt az adott alkotmányos rendszert, másrészt ez különbözteti meg azt más, eltérő identitású alkotmányos rendszerektől – így lényegében az Alaptörvény adja Magyarország „gazdasági alkotmányát” is, amelynek legfőbb értékszempontjai értelemszerűen nem fedhetik le a globális világcégek üzleti prioritásait. Alkotmányos nemzeti prioritás lehet például a közteherviselés elve, ehhez képest pl. a Google 2011-ben az Európából származó összes bevétele után átlagosan mindössze 3,2 százaléknyi adót fizetett, ami akkor alig egytizede volt az európai cégeket átlagosan sújtó adótehernek. Ez az adómorál, a példamutató és hiteles magatartások, valamint persze a bizalom és kölcsönös kényszerek kérdésköre.

5. Hatalomátvételi kísérlet a nevelés területén és a tudatformálásban?

Ma már egyértelmű, hogy a multivállalatok kihívást jelentenek a nemzeteknek a most felnövekvő generációk tudatának formálása, „jó” irányba történő átnevelésük tekintetében is. A Facebook, a YouTube, a Google és más cégek olyan szintű informális hatalomra tesznek szert, amellyel nehéz jogállami körülmények között hatékonyan felvenni a versenyt; a social mediák és videómegosztó portálok világában egyre-másra keringenek a gondosan szelektált és algoritmusokkal terelgetett politikai, kulturális és mindenféle tartalmak.  A globális háló óriásai „köznevelnek”, és nagyon is tudatosan igyekeznek befolyás alá vonni és világnézetileg is tartós ráhatás alatt tartani „jámbor” fogyasztók száz- és százmillióit.

Világszerte hatékony eszközöket szolgáltatnak ahhoz, hogy a részben multik környezetszennyező tevékenysége által előidézett, és gazdasági céljaikból – politikai és civil szervezetek révén – támogatott migrációt pozitív folyamatként interpretáló tartalmakat ismerjenek meg elsősorban a médiafogyasztók.

A 2003. március 20-án megindított iraki háború a 2001. szeptember 11-i terrortámadások következményeként, a terrorizmus elleni harc jegyében került meghirdetésre, és célja a Szaddám Husszein vezette iraki kormány megdöntése volt.

Az Egyesült Államok és Irak között azonban ezt megelőzően is számos konfliktus adódott, melynek legsarkalatosabb pontjai: a kurd szeparatizmus iraki vezetés általi kíméletlen, tömegpusztító fegyverek alkalmazásával együtt járó leverése; Kuvait 1990. augusztus 2-i Irak általi lerohanása következtében kirobbanó Öböl-háború; valamint az ennek következményeként Irakra kiszabott ENSZ szankciók teljes semmibevétele, és a szervezet tömegpusztító fegyverek leszerelésével megbízott ellenőreinek 1998-as kiutasítása.

Utóbbira válaszul az Egyesült Államok még abban az évben - Bill Clinton elnöksége alatt - elfogadta az Iraki Felszabadítási Törvényt (Iraq Liberation Act), mely nemcsak felhatalmazta az Egyesült Államok mindenkori elnökét arra, hogy katonailag is támogatást nyújtson a Szaddám Husszein elleni felkelőknek, hanem egyben az USA céljaként deklarálta az iraki rezsim megdöntését.

A demokrata párti Clintont a republikánus párti George W. Bush követte az elnöki székben. Bush elnökválasztási kampányában nem foglalt el kiemelt helyet az Irak ellen háború üzenete, míg ezzel szemben demokrata párti riválisa, Al Gore többször is hangot adott annak, hogy az Egyesült Államoknak akár katonai beavatkozással is részt kell vállalnia a Közel-Kelet demokratizálásában. A fordulópontot Bush politikájában a 2001-es terrortámadássorozat jelentette. Ezt követően az Egyesült Államokban össztársadalmi szinten nőtt a félelem a terrorizmustól, valamint attól, hogy a terroristák esetleg tömegpusztító fegyvereket is bevethetnek az USA-val szemben.

Bush, alkalmazkodva a társadalmi igényekhez, 2002-es évértékelő beszédében nyíltan háborút hirdetett a terrorizmus, valamint minden olyan ország ellen, aki azt valamilyen formában támogatta. Így került az USA célkeresztjébe Irak, melyről a CIA jelentéseiben azt állította, hogy támogatta az Al-Káidat és tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Irak helyzetén nem segített az a tény, hogy korábban alkalmazott ilyen típusú fegyvereket saját lakosságával szemben, továbbá az sem, hogy az ENSZ tömegpusztító fegyverek leszerelésével megbízott ellenőreit kiutasította az országból. Az Egyesült Államok és annak vezetése tehát joggal tarthatott attól, hogy Irak potenciális veszélyt jelent országára.

Mindezek következtében Bush végül a Kongresszushoz fordult, kérve attól a felhatalmazást egy Irak elleni háború megindításához. A 2002. október közepén elfogadott felhatalmazást („Authorization for use of military force against Iraq resolution of 2002”), mely az ún. Iraki Szabadság-hadművelet keretében lehetőséget biztosított az Irakkal szembeni fegyveres fellépésre, a Képviselőház 296 igen és 133 nem mellett, míg a Szenátus 77-23-as szavazati aránnyal fogadta el. A szavazás adatait megvizsgálva, jól látható, hogy a háborút a republikánus párti politikusok mellett, a demokrata párti politikusok is jelentős számban támogatták. Sőt a támogatók között olyan nevekkel is találkozunk, mint Joe Biden és Hillary Clinton, akik később, szembemenve korábbi döntésükkel, a háború leghangosabb ellenzőivé váltak.

Annak azonban, hogy Bush végül a Kongresszus felhatalmazását kérte az iraki elleni háború megindításához, stratégiai okai is voltak. Az USA elnöke ezzel a lépéssel elsősorban az ENSZ Biztonsági Tanácsára (BT) kívánt nyomást gyakorolni, annak érdekében, hogy az fogadjon el szigorúbb szabályokat Irakkal szemben, ugyanis az USA akkori információi szerint Irak az Öböl háborút követő BT határozatokat megsértve, nem hagyott fel a tömegpusztító fegyvereket gyártásával.

Bush elnök stratégiája sikert aratott. A háború elkerülése érdekében, 2002. novemberében megszületett 1441-es BT határozat szigorított szankciókat irányzott, ha Irak nem engedi be az országba a tömegpusztító fegyverek leszerelésével megbízott ENSZ ellenőröket, valamint nem nyilatkozik fegyverkezési programjáról. Itt azonban fontos megjegyezni, hogy a határozat a fegyveres fellépést, mint lehetséges következményt, sem expressis verbis, sem hallgatólagosan nem tartalmazta. Irak bár a fegyverzetellenőröket beengedte országába, azonban jelentősen akadályozta munkájukat, így a vizsgálat érdemi eredményének megállapítása további fél évet vett volna igénybe, ezt azonban az USA már nem várta meg: Bush 2003. március 18-i beszédében háborút hirdetett Irakkal szemben, amennyiben Szaddám Huszein nem mond le a hatalomról. Az amerikai feltételeket Irak nem sokkal a beszéd után visszautasította, az Egyesült Államok által vezetett katonai szövetség („Hajlandók Szövetsége”) pedig március 20-án megtámadta Irakot.

Bár az Egyesült Államok Kongresszusa megadta a felhatalmazást Bushnak a háború megindítására, ennek ellenére, nemzetközi jogi szempontból az USA katonai offenzívája törvénytelen volt - ezt később Kofi Annan ENSZ-főtitkár is megerősítette. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk 4. bekezdése szerint ugyanis a Szervezet összes tagjának nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell. E rendelkezéstől csupán két, Alapkományba foglalt feltétel esetében lehet eltérni: egyrészt, akkor, ha a Biztonsági Tanács úgy ítéli meg, hogy a „fegyveres erők felhasználásával nem járó rendszabályok” elégtelenek, és ennek következtében a BT légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásáról határoz a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, vagy helyreállítása érdekében - ilyen határozat azonban Irak kapcsán nem született. Másrészt, az Alapokmány 51. cikkében rögzített, önvédelemhez való természetes jog fennállása esetén, e joga azonban az USA-nak kifejezetten Irakkal szemben nem állt fenn.

Az akkoriban még ellenzéki pozícióban lévő Fidesz politikája e, háborút érintő nemzetközi jogi szempontú hiányosságokra fókuszált, azzal a céllal, hogy felhívja a Medgyessy Péter vezette MSZP-SZDSZ kormány figyelmét arra, hogy egy felhatalmazás nélküli, törvénytelen háborúban megvalósuló részvétel nemcsak a magyar érdekekkel ellentétes, hanem Magyarországot is közvetlen veszélynek teszi ki.

A baloldali kormány ennek ellenére katonai és politikai értelemben is támogatta az Egyesült Államok Irakkal szemben folytatott háborúját. A nyugati nagyhatalomnak történő feltétel nélküli megfelelést Medgyessy már a háború kitörése előtt kifejezésre juttatta azzal, hogy aláírta a nyolcak levelét, melyben nyolc európai NATO tagország - köztük Magyarország - a feltétel nélküli támogatásáról biztosította az Egyesült Államokat az Irak elleni fellépéssel összefüggésben.

Ennek szellemében a baloldali kormány az USA kérésére megnyitotta légterét és repülőtereit a szövetséges erők katonai repülői előtt, melynek eredményeként Magyarországon keresztül is haladtak át fegyverek Irakba. Ráadásul, mivel a kormány tudta, hogy az e döntéshez szükséges minősített többséget nem fogja megkapni a parlamenttől - a Fidesz világosan kijelentette, hogy nem tud támogatni egy BT felhatalmazás nélküli háborút, hiszen az ellentétes a nemzetközi jog alapelveivel, és alapjaiban veszélyezteti a nemzetközi jogrendet -, hatalmával visszaélve, a légtér és a repülőterek átengedésének jogi alapjaként egy 1998-ban elfogadott, számos jogi hiányosságot tartalmazó országgyűlési határozatot (11/1998/II. 20./OGY-határozat) jelölt meg. Ennek köszönhetően a baloldali kormányzat az ellenzék véleményét figyelmen kívül hagyva, a Házszabály rendelkezéseit megkerülve, katonai értelemben is támogatni tudott egy jogellenes háborút, ezzel megsértve Magyarország Alkotmányát (6. § (1) „A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút, mint a nemzetek közötti viták megoldásának eszközét, és tartózkodik a más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetőleg az erőszakkal való fenyegetéstől”), és semmibe véve a társadalmi akaratot, mely egyértelműen kétségbe vonta a háborúban történő magyar részvétel szükségességét.

Az MSZP-SZDSZ kormány a légtér és a repülőterek megnyitásán túlmenően a Taszári bázison katonai kiképzési lehetőséget is biztosított a később Irakban szolgálatot teljesítő amerikai polgári alkalmazottaknak. De a baloldali kormányzat következetlen, és az Egyesült Államokat feltétel nélkül kiszolgáló politikáját jellemezte az a tény is, hogy bár Kovács László külügyminiszter korábban kijelentette: Magyarország nem küld katonákat az iraki háborúba, ennek ellenére nem sokkal később már a nem hivatalos úton beérkező, magyar katonai részvétellel kapcsolatos amerikai és brit igénnyel összefüggésben is többpárti egyeztetést hívott össze a kormány, mely során magyar katonai alakulatok Irakba küldését javasolták. A javaslatot Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője, valamint Kuncze Gábor, az SZDSZ frakcióvezetője is támogatta, ez végül ebben a formában kizárólag az MDF és a Fidesz fellépésének köszönhetően nem valósulhatott meg, amely pártok a magyar katonai jelenlétet kizárólag akkor tartották elfogadhatónak, ha arra Magyarországot egy nemzetközi szervezet kéri fel.

Az MSZP-SZDSZ kormány kiszámíthatatlan, nagyhatalmi érdekeket kiszolgáló kormányzása fokozatosan sodorta bele Magyarországot egy törvénytelen háborúba. A baloldali vezetés az ellenzéki álláspontokat és a társadalmi elvárásokat figyelmen kívül hagyva, döntései során a hatályos nemzetközi joggal és a magyar Alkotmánnyal is szembement. Azzal pedig, hogy megnyitotta légterét a hadviselő fél Egyesült Államok előtt, valamint engedélyezte a katonai kiképzéseket, továbbá azt, hogy hazánkon keresztül szállítsanak fegyvereket Irakba, közvetlen veszélynek tett ki Magyarországot és a magyar embereket.

Érdemes itt megjegyezni, hogy az EBESZ nem mindig volt ilyen érzékeny a magyar választások tisztaságával kapcsolatban. A szervezet például 2006-ban, az akkor kormányzó baloldal pártjainak tisztességtelen kampánya és több súlyos választási visszaélés idején nem küldött választási megfigyelőket hazánkba. Akkor ugyanis – a hivatalos indokolás szerint – az EBESZ figyelmét több nemzetközileg is releváns választási esemény osztotta meg: így a 2006. áprilisi olaszországi parlamenti választások és a májusi montenegrói népszavazás nyomon követése, illetve – a magyar választást megelőzően – a Fehéroroszországban tartott márciusi elnökválasztás és a szintén március lebonyolított ukrajnai parlamenti választások utómunkálatai miatt.

Az MSZP–SZDSZ-kormány újraválasztása előtti hetekben, 2006. március 30-án az EBESZ egyik szóvivője különös nyilatkozatot adott, melyben lényegében kizárta a magyarországi parlamenti választás külső kontrolljának lehetőségét. Urdur Gunnarsdottir, a már említett EBESZ-hivatal (ODIHR) szóvivője ugyanis azt mondta, hogy az EBESZ az idő rövidsége és a szervezet egyéb feladatai miatt szinte biztosan nem küld megfigyelőket a 2006. áprilisi országgyűlési választásokra.

A szóvivő akkor azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az EBESZ „nem választási rendőrség”, ezért nem tud kezességet vállalni azért, hogy minden a törvényeknek megfelelően történjen egy választáson; úgy vélte, a jelenlétük nem garancia arra, hogy „jók lesznek az adott választások”. A szóvivő nyilatkozata mellett érdekes körülmény még, hogy akkoriban éppen az SZDSZ-alapító Haraszti Miklós volt az EBESZ sajtószabadság-felelőse (a balliberális magyar író, politikus hivatalát bécsi székhellyel, 2004-től 2010-ig viselte).

2006 márciusában a konzervatív magyar hírcsatorna, a HírTV egy felvétel bemutatásával számolt be arról, hogy a szocialisták korábban láncszavazással követhettek el választási csalást; az eset még 2002-ben, a Pest megyei Nagykátán történt, és a helyi MSZP-sek ilyen csalással készülhettek a 2006-os választásokra is. A láncszavazás lényege, hogy a csalásra szerveződő csoport (azaz „lánc”) első tagja (eleve törvényvbe ütközően) kiviszi az üres szavazólapot a szavazóhelyiségből: a lapot a szavazóhelyiségen kívül kitölti, majd átadja a lánc következő (megvesztegetett) tagjának, aki aztán azt bedobja az urnába, majd a saját szavazólapját szintén kiviszi, a vesztegető ezen ugyancsak behúzza az x-et, és ezt folytatják többen. Ami a 2002-es láncszavazási botrányt illeti, akkor a szavazókörök összesen nyolcvan százalékában, mintegy 9 ezer szavazókörben találtak üres borítékot, becsülhetően 180 ezer törvényellenes módon leadott vokssal.

A baloldal 2006 tavaszán az ajánlószelvényekkel is csalást követett el. Az MSZP szolnoki irodájának bekapcsolt számítógépéről egy helyi tévéstáb készített videófelvételt, amelyen jól látszott egy állampolgári neveket tartalmazó nyilvántartás (táblázat) azon személyekről, akik ajánlószelvényeiket a szocialista jelöltnek adták. Ezt a fajta adatrögzítést azonban az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény világosan tiltotta, ezért az eset azonnal törvénysértés gyanúját vetette fel.

A láncszavazás és az ajánlószelvényekkel való visszaélés mellett a baloldal „specialitása” volt a más szavazókörbe átjelentkezés jogával kapcsolatos visszaélésekre való buzdítás, illetve felmerült ezek szervezésének gyanúja is. A 2010. áprilisi országgyűlési választáson az akkor még kormányzópárt MSZP egyik országgyűlési képviselője, Szanyi Tibor – egy nyilvánosságra került hangfelvétel alapján – tömeges átjelentkezések megszervezésére buzdított.

Az ellenzék azóta is viszi tovább a baloldal hagyományát, így például 2018-ban választási csalás elkövetésével került – az Együtt párt színeiben – az egyéni képviselőjelölti nyilvántartásba Vajda Zoltán, aki jelenleg a Márki-Zay Péter miniszterelnökjelölt által elnökölt Mindenki Magyarországa Mozgalom (MMM) képviselőjelöltje egyéniben. A Fővárosi Főügyészség ugyanis egy korábbi határozatában kimondta: Vajda nem érte volna el a lakossági ajánlások minimális, ötszázas mennyiségét a kampányában, ha nem nyújt be olyan íveket is a helyi választási bizottságnak, amelyeken ismeretlenek hamisították az aláírásokat. A Főügyészség megállapításai alapján tehát az amúgy Soros-hátterű Közép-európai Egyetemen (CEU-n) végzett politikust nem is lehetett volna nyilvántartásba venni.

A baloldali ellenzék saját, 2021 szeptemberében és októberében megtartott előválasztását is a csalásokról szóló hírek árnyékolták be. Például telefonnal rögzített videó tanúsította, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Ózdon visszaélések történtek az előválasztáson. A városban a szavazás ideje alatt feltehetően Olaszliszkáról odaszállított személyek inzultálták a szavazásra igyekvő polgárokat, hogy ekként kényszerítsék őket a karlendítős felvételeivel elhíresült szélsőjobboldali – végül már csak a Jobbik és a Demokratikus Koalíció radikális pártok által pártfogolt – Farkas Péter Barnabás támogatására. A hírek szerint a fenyegetésekhez felhasznált romák szavazatait is megvásárolhatták.

Egy Gödöllő közelében ősszel történt súlyos autóbaleset után pedig olyan fotók készültek, amelyeken az is látható volt többek között, hogy rengeteg irat is kiszóródott a roncsból az útra, közöttük több kötegnyi előválasztási szavazólappal. Sajtóbeszámolók szerint emellett nagy mennyiségű készpénz, mintegy 18 millió forintnyi összeg is előkerült a gépkocsiból.

Márki-Zay Péter nemrég voksturizmusra is biztatott Londonban, arra kérve a magyarországi lakcímmel nem rendelkező külhoni magyarokat, hogy jelentkezzenek csak be egyes billegő körzetekbe. A Büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 350. § (1) bekezdés c) pontja alapján azonban a választás rendje elleni bűncselekmény egyik elkövetési formájának minősül, ha valaki jogosultság nélkül szavaz (például fiktív lakcímmel). Az (1) bekezdés d) pontja szerint ilyen cselekménynek minősül a hamis adatok feltüntetése is a szavazásnál.

Bár technikailag a „választási csalás” kifejezés csak azokat a cselekményeket takarja, amelyek törvényellenesnek minősülnek, a csalás kifejezést olyan cselekmények leírására is használják, amelyek bár törvényesek, de morálisan elfogadhatatlanok és ezáltal károsak a társadalomra, mivel kívül esnek a fair választás szellemén vagy sérthetik az egészséges demokráciák elveit. Ebbe „belefér” a baloldalnak az a kísérlete is, amellyel az alkotmányos intézményeket próbálja meg lejáratni; mint ismert ugyanis, 2022. április 3-án nem lehet majd megtartani a baloldal által a Fudan Egyetem és az álláskeresési járadék ügyében kezdeményezett referendumot, mégpedig a vonatkozó jogorvoslati határidők miatt. Azonban már a nem túlzottan sikeres aláírásgyűjtési kampánnyal párhuzamosan elindult az állami szervek, illetve a kormányzat állandó, folyamatos hibáztatása. A demokrácia és egy törvénynél fogva – ipso jure – tisztességes szabályozás szerint megtartott szabad választás szelleme és légköre látná csak kárát, ha az ellenzék politikusai a bűnbakkeresésükkel, hibáztatásaikkal félrevezetnék és megtévesztenék a magyar választók egy részét.

A baloldali hagyomány legszélsőségesebb formában már 1947 nyara, vagyis a kékcédulás választások óta a választások körüli tisztességtelenségre épít, és fair, demokratikus módon nem is nagyon tudott hatalomra jutni Magyarországon. Ennek eredménye, hogy többnyire csak erős külső hatalmi segítséggel, az 1947 és 2010 közötti 63 évből összesen 55 esztendőt tölthetett hatalmon hol a represszív diktatúra eszközei, hol pedig a joguralmi körülmények között lehetséges arzenál bevetésével. (Az EBESZ-t ebből a szempontból inkább csak külső nyomásgyakorlási eszköznek tekinthetjük.)

A baloldal mostani „trükkje” az, hogy kétségbe vonja a jogállam létét Magyarországon, azt sugallva, hogy csakis a demokratikus körülmények hiányára lesz majd visszavezethető, ha a reméltnél rosszabbul szerepel; eszerint pedig a választás el is csalható a hatalom részéről. Bizonyára ezzel próbálják majd valahogy megmagyarázni a saját választóik számára, hogy miért nem sikerült ismét a Fidesz–KDNP-kormány leváltása – ha végül április 3-án ilyen eredmény születik.