A rendszerváltoztatás idején megszűnt Szakszervezetek Országos Tanácsa (röviden SZOT) egykori vagyonát jórészt hatalmi érdekek és elvárások szerint osztották fel, mégpedig azzal a céllal, hogy soha ne jöhessen létre a pártpolitikai mezőtől és a posztkommunista erőktől független, autonóm szakszervezeti mozgalom. Ehhez sajnos részben – akarva-akaratlanul – asszisztált az 1990-től „országló” jobbközép koalíciós kormányzat is. Miután a szakszervezeti hálózatokban nem történt meg a valós rendszerváltozás, a jobboldal a balos szakszervezetekkel is harcolva, kezdettől igyekezett segíteni – a maga módján – egy nemzeti vállalkozói és menedzseri réteg kialakulását, és természetszerűleg a vállalkozók jelentős része sem volt érdekelt egy potensmunkavállalói érdekképviselet létrejöttében. A politikailag ugyanakkor erős kapcsolatokkal bíró és az MSZMP utódpártja felé gravitáló szervezetekkel szemben a valójában már a Kádár-diktatúrában kiszolgáltatottá tett, és 1990 után jelentős részben utcára kerülő munkavállalók, dolgozók százezrei, sőt milliói álltak.

Bár a szakszervezeti vagyon védelméről, a munkavállalók szervezkedési és szervezeteik működési esélyegyenlőségéről szóló 1991. évi XXVIII. törvény (szakszervezeti vagyonvédelmi törvény) a rendszerváltozáskor vagyonelszámolásra kötelezte a hazai szakszervezeteket, ez az elszámolás lényegében nem történt meg. A tehetősebb szervezetek valószínűleg be sem adták a bevallást, ami azt eredményezte, hogy az 1991 júliusára vonatkozó összesítés a vártnál jóval kevesebb, összesen 8,8 milliárd Ft értékű összvagyont rögzített. Okkal feltételezhető, hogy a vagyonátmentésben kölcsönösen érdekelt pártpolitikai és de facto ugyancsak politikai aktornak számító bizonyos szakmai szervezetek közös erővel vészelhették át ezt az időszakot.

A baloldali irányultságú posztkommunista szakszervezetek egyre kevésbé – vagy csak részben – képviselték ténylegesen a munkavállalói társadalmat, miközben a szocialista párt is inkább csak a politikai, illetve kampánypartnert látta meg ezekben az érdekképviseletekben. Az MSZP a munkavállalói jogok politikai képviselete helyett inkább technokrata, reformszocialista és liberális közgazdászok és más értelmiségiek szemlélete által eluralt párttá vált, ami csak tovább erősítette az amúgy is markáns pártpolitikai jelleget a társadalom eme alrendszerében.

Bár a Horn Gyula által 1990 és 1998 között vezetett szocialista pártban egyik ideig jelen voltak a baloldali szakszervezeti mozgalom egyes vezetői, illetve az úgynevezett népi baloldal különböző képviselői is, ez még nem jelentette az érdekvédelem és annak szervezeti egyesülései iránti társadalmi elkötelezettséget az MSZP részéről. A rendszerváltozás utáni szocialista-liberális kormányok soha nem folytattak hitelesen szakszervezetbarát politikát, sőt inkább ők várták a szakszervezeti mező felüli feltétlen lojalitást és kormánybarát magatartást.

Az szinte törvényszerű, hogy a politikai rendszer – és benne a pártrendszer – átnyúlik más társadalmi alrendszerekbe, és hogy adott esetben bizonyos, nem politikai jellegű funkcióval létrehozott szervezetek is betölthetnek politikai funkciókat. A szakszervezetek önállóságát azonban éppen a szocialista-liberális baloldal építette le, így például a tb-önkormányzatok egy részének közvetlen – választópolgárok általi – választhatóságát megszüntették. A baloldal nem volt érdekelt sem szakmailag autonóm, független, sem a jobboldallal barátságos viszonyban álló szakszervezetek és munkástanácsok tartós fennmaradásában.

A magyar szakszervezeti „mozgalom” hasonló utat járt be az elmúlt évtizedekben, mint a pártpolitikai paletta valós társadalmi igényekkel kevésbé vagy egyáltalán nem törődő része; ennek okán nem is voltak beágyazva a nagyrészt vidéki társadalomba, nem végezték el a szükséges „terepmunkát”, nem lettek helyi ismert figurák, tisztségviselők, akik miatt sokan beléptek volna a szakszervezetekbe. A szervezetek jelentős része nem is törekedett arra, hogy pártpolitikailag semleges, társadalompolitikailag ugyanakkor fontos válaszokat, megoldásokat találjanak a munkavállalók égető problémáira, inkább csak a kampány- és politikai network részeivé váltak.

A magyar szocialisták soha nem tekintették szakpolitikai és társadalomstratégiai szempontból fontosnak a munkavállalók érdekképviseletét, ami egyre távolította a még inkább urbanizálódó MSZP-t a munkában, szociális biztonságban, kedvezőbb bérlehetőségekben érdekelt többségi társadalom igényeitől. Helyettük – és valódi szakszervezetek hiányában – egyre inkább a Fideszre maradt a hazai vállalkozói csoportok és a munkavállalók széles tömegeinek tényleges, immár politikai szintű érdekképviselete, és mára – miként arra egyes elemzők is rámutattak – a kormányzó jobboldal bizonyos értelemben a „munkásosztály” pártjává is vált. Ebben komoly szerepet játszhatott, hogy az Orbán-kormányok a 2010-es vállalásnak megfelelően csaknem egymillió piaci munkahely létrehozását segítették elő az elmúlt tizenkét esztendőben.

A 2010 utáni Orbán-kormányok történelmi sikere, hogy a maffiaszerű pártpolitikai érdekek háttérbe szorításával Magyarországon megteremtette a munka és a vállalkozói szféra politikai érdekvédelmét. A munkaalapú társadalomban, a valóban az értékteremtő gazdasági aktivitást támogató erőközpontok tartós egyesítése révén, különösen a munkabérek folyamatos és jelentős mértékű emelésével, a munkavégzés területét érintő hatékony, korszerű szabályozás megteremtésével, a munkát terhelő (közvetlen) adók mérséklésével részben maga kezdte el megtestesíteni a dolgozói érdekképviselet szerepét, és valósította meg annak több alapvető célkitűzését.

Ezzel szemben a külföldi és kevésbé nemzeti érdekeket szem előtt tartó egyes tőketulajdonosok, a jól körülhatárolható nagyvárosi elitrétegek egy részének hangadójává sokkal inkább a baloldal vált. Az a baloldal, amely társadalmi értelemben egyre kevésbé, és inkább csak politikai szlogenek szintjén maradt baloldal, miután – még hatalmi tényezőként –felszámolta a független, demokratikus szakszervezeti mozgalom csíráinak maradékát is. Ezzel szemben a 2010 után regnáló Orbán-kormányok bizonyos baloldali értékeket is beépítettek a gazdaságpolitikájukba, és a jövedelmek elosztásában a munkának kívántak nagyobb szerepet juttatni, mit a pusztán tőkeérdekeknek. A munkások érdekeit tisztelő és azt fel is karoló nemzeti kormány nemcsak a nemzeti szuverenitást kívánták erősíteni, hanem az egyén, a munkavállaló saját szuverenitását, önállóságérzetét is megerősítette különösen 2015 után a növekvő léptékben javuló általános bérhelyzet, és a fogyasztás szabadságának javítása révén.

Ilyen helyzetben milyen szerep jut a jelenkori magyar szakszervezeteknek? Figyelembe véve, hogy közülük nem egy nagyobb ernyőszervezet sokszor leplezetlen politikai kampányt folytat a magyar kormány, közigazgatás, illetve annak különböző intézményei ellen? A külön törvények továbbra is biztosítják jogaikat, miként a Munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény szakszervezeti jogokról szóló XXI. fejezete is, így legfőképpen az általános érdekképviseleti jogot, a jogi képviseleti jogot, a véleményezési jogot, a munkahelyre való belépés jogát és így tovább. E jogok azonban nem illetnek meg minden szakszervezetet, hanem csak az adott munkáltatónál képviselettel rendelkező szakszervezeteket.

A jogalkotó a törvényi szabályozásban szigorított, így például a sztrájkjog tekintetében a rendeltetésellenes joggyakorlás tilalma (sztrájkjoggal való visszaélés) bekerült a jogellenességi kritériumok közé, amennyiben az joggal való visszaélés, ha ez a tevékenység mások jogos érdekeinek csorbítására, érdekérvényesítési lehetőségeinek korlátozására, zaklatására, illetve véleménynyilvánításának elfojtására irányul vagy ehhez vezet.

Összességében elmondható, hogy a 2010 utáni jogalkotói szemlélet úgy próbálja racionális keretek között biztosítani a szakszervezeti jogokat, hogy közben az (inkább történelmi) szerep részbeni átvételével végig a tisztességes bérszint biztosítására törekszik a munkavállalók felé, a kádári-szocialista gondoskodás helyett az esélyteremtésre helyezi a hangsúlyt, továbbá nem hagyja, hogy a multinacionális cégek akkora nyereségeket vihessenek ki Magyarországról, mint a baloldali kormányok idején.

A BBC brit közszolgálati média a napokban arról írt, hogy „egyre népszerűbb a Donald Trump 2024-es amerikai elnökválasztási szavazásból való kizárására és eltávolítására irányuló hosszú távú jogi indítvány.” Arról is beszámolt, hogy egy washingtoni székhelyű felügyeleti csoport beperelte Trumpot, hogy blokkolja Trumpot a republikánus előválasztáson Colorado államban – ez valószínűleg az első a számos ilyen jellegű per közül, amelyek valószínűleg a konzervatív többségű szövetségi Legfelsőbb Bíróságon zárulnak majd. Az előválasztáson való kizárás stratégiája az Egyesült Államok alkotmányának – a 14. módosítás harmadik szakaszának – ritkán használt rendelkezésére hivatkozik, amely megtiltja azokat, akik "lázadásban vagy lázadásban vettek részt" az ország ellen, hogy szövetségi hivatalt töltsenek be.

 A 14. módosítást a polgárháború után ratifikálták, és a 3. szakaszt bevetették annak megakadályozására, hogy a szakadárok visszatérjenek korábbi kormányzati tisztségekhez, miután a déli államok újra csatlakoztak az Unióhoz. Olyan személyek ellen vetették be, mint a konföderációs elnök, Jefferson Davis és alelnöke, Alexander Stephens, akik mindketten tagjai voltak a Kongresszusnak, de azóta ritkán hivatkoznak rá.

 Az erőfeszítés élén a Free Speech For People, egy önmagát párton kívüli érdekképviseleti csoport áll, amely tavaly kifogást emelt a Trump által támogatott törvényhozók ellen, amelyeket "lázadóknak" titulált. A 14. módosítást nem kizárólag a polgárháború utáni korszakra írták, hanem a jövőbeli felkelésekre is – érvel Ron Fein, a szervezet jogi igazgatója. Azzal persze számolni kell, hogy ez az érvelés egy sor ritkán alkalmazott jogi norma (Logan-törvény) felélesztését is alátámasztja.

Az esetek háttere, hogy a sorozatos vádemelések mellett, az elmúlt időszakban annak a lehetősége is felmerült, hogy Donald Trumpot az Egyesült Államok alkotmányának 14. módosítása alapján zárnák ki a politikai versenyből. Mivel az Alkotmány 14 módosításának történeti és nyelvtani értelmezés sem feleltethető meg az előbbi, antidemokratikus kívánalomnak, így több elismert jogi szaktekintély is nyilvánosan adott hangot az ezzel kapcsolatos ellenérzéseinek.

 A 14. alkotmánymódosítás

 Az öt szakaszból álló tizennegyedik alkotmánymódosítása polgárháborút követő újjáépítési időszakban keletkezett, 1866. június 13-án fogadta el a törvényhozás, és 1868. július 9-én lépett életbe. Célja az volt, hogy a déli államokban élő volt rabszolgák, illetve a Konföderáció volt tisztségviselőinek helyzetét rendezze.

 Az 1. szakasz kimondja, hogy mindenki, aki az Egyesült Államok területén született, automatikusan állampolgára az USA-nak és egyben annak az államnak, amelyben él. Ennek eredeti célja az volt, hogy polgárjogot adjon a volt rabszolgáknak, de a mai napig is kiható következménye az, hogy állampolgárságot ad külföldi szülők Amerikában született gyermekeinek. Az első szakasz azt is rögzíti, hogy az államok kötelesek megadni, illetve megvédeni polgáraiknak azokat a jogait, amelyeket a szövetségi alkotmány garantál számukra. Az érintett szakasz kötelezi az államokat arra is, hogy polgáraiknak (köztük a volt rabszolgáknak) biztosítsák a törvény előtti egyenlőséget. A harmadik, releváns szakasz szerint a Konföderáció volt tisztségviselőinek azt a jogát korlátozza, hogy szövetségi hivatalt viseljenek. E szakasz értelmében, aki egyszer hivatali esküt tett arra, hogy az Egyesült Államok Alkotmányát védelmezni fogja, majd később felkelésben vagy lázadásban vett részt, valamint segítséget nyújtott az Egyesült Államok ellenségeinek, az nem viselhet hivatalt a szövetségi államapparátusban. A Kongresszus szükség esetén kétharmados többséggel felmentést adhat ez alól a korlátozás alól.

 Alan Dershowitz kritikája

 Alan Dershowitz legendás ügyvéd, jogászprofesszor szerint a Trump ellehetetlenítését szorgalmazó elképzelések arra a fordulatra támaszkodnak, hogy nem viselhet közhivatalt az a személy, aki „felkelésben vagy lázadásban vett részt”. Dershowitz hangsúlyozza e körben, hogy egyrészt a módosítás nem ad útmutatást („mechanizmust”), hogy egy jelöltre egyáltalán vonatkozhat-e az idézett a kizáró ok. Másrészt, az említett szakasz semmilyen szervet vagy személyt nem hatalmaz fel ilyen tartalmú kizárás kiszabására. (Csupán azt rögzíti, hogy a Kongresszus szükség esetén kétharmados többséggel felmentést adhat ez alól a korlátozás alól.)

 A professzor szerint a 14. módosítás nyelvtani és történeti értelmezése egyértelművé teszi, hogy a kizárásra vonatkozó rendelkezést azon személyekre kívánták alkalmazni, akik a polgárháború alatt a Konföderációt szolgálták, nem pedig egy olyan általános rendelkezésnek szánták, amely felhatalmazza az egyik pártot arra, hogy a másik párt vezető jelöltjét kizárja a jövőbeli választásokból. „A rendelkezéseket egy bizonyos felkelésre és lázadásra kívánták alkalmazni, nevezetesen a polgárháborúra.” Ezt igazolja a módosítás 4. szakaszának nyelvezete is. Ezen túlmenően a jelölt kizárásának megállapítására szolgáló mechanizmus, eljárás vagy kritérium hiánya azt mutatja, hogy a módosítás nem állapított meg általános szabályt a jövőbeni választásokra vonatkozóan, amelyeken olyan jelöltek vesznek részt, akik nem voltak a Konföderáció tagjai.

Szintén képmutatás és a jog teljes félreértelmezése szerinte  az a gyakori érvelés, hogy míg a kizárási záradék az előbbiekben ismertettek ellenére tágan értelmezendő (vagyis az minden választáson, minden jelöltre vonatkozik), addig a 14. módosítás egyenlő védelemről szóló záradékát szűken kell értelmezni (vagyis az csak a korábban rabszolgasorban élő embereket és leszármazottaikat védi). Holott míg a kizárási záradék a korábbiak fényében nyilvánvalóan időhöz kötött, addig az egyenlő védelmi klauzula megfogalmazása: "egyetlen állam sem tagadhatja meg […] egyetlen, a joghatósága alá tartozó személytől sem a törvények egyenlő védelmét"erősen általános alkalmazásra utal.

 Amennyiben ezt a polgárháború utáni módosítást(kizárási záradék) úgy értelmeznénk, mint egy általános rendelkezést, amely kizárja azokat a jelölteket, akik egyesek szerint részt vettek egy általuk lázadásnak vagy felkelésnek tekintett eseményben (pl. akár egy tüntetésen), akkor egy újabb politikai fegyvert teremtenénk az egyre inkább pártosodó amerikai közéletben.

 Dershowitz szerint az Egyesült Államok Alkotmánya éppen azért szab meg szűk alkalmassági feltételeket az elnök személyére vonatkozóan, hogy e kritériumokon túl a döntést maguk a választók hozhassák meg, akikszabadon mérlegelhetik minden jelölt tevékenységét. A 14. módosítás homályos megfogalmazása pedig messze elmarad attól, ami egy alkotmányos demokráciában a választási eljárás ilyen radikális megváltoztatásához szükséges lenne. Összességében tehát, ilyen feltételek mellett teljesen biztos, hogy alkotmányos válság következne be, ha Trumpot valamely, a demokraták által uralt személy vagy intézmény kizárná a demokratikus versenyből. 

 Michael McConnell, amerikai jogászprofesszor véleménye Trump esetleges, választási folyamatokból történő kizárásáról a 14. módosítással összefüggésben

 A Stanford Law School alkotmányjogász professzora, McConnell szerint Trump kizárása a választási versenyből szélsőséges, megosztó és antidemokratikuslenne, véleménye szerint ugyanis a 14. módosítás 3. szakaszát a lehető legszűkebben kell értelmezni annak érdekében, hogy „az amerikai polgárok az általuk választott jelöltekre szavazhassanak”.

 "Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy - jelen kérdés kapcsán - pártpolitikusok felhatalmazásáról beszélünk annak érdekében, hogy azok kizárják politikai ellenfeleiket a választási eljárásból, megfosztva a választókat a szabad választás jogától. […] Ez mélységesen antidemokratikus. " – kezdi sorait McConnell. A professzor idézi a Reynolds v. Sims, 377 U.S. 533, 555 (1964) ügyben született ítéletet, amelyben rögzítették, hogy: „a demokratikus társadalom lényege, hogy az egyén szabadon szavazhasson az általa választott jelöltre, és e jog bármilyen korlátozása a képviseleti kormányzás lényegét sérti."

 McConnell szerint az erőszak mértékét tekintve, óriási különbség van a polgári megmozdulások és a lázadások, illetve felkelések között, éppen ezért megkülönböztetendő ezek definíciója. A fogalmak ilyen jellegű összemosása, valamint az aktív részvétel, mint elkövetési magatartás egyenértékű tétele „a közvetett támogatással”, továbbá a Dershowitz által is említett mechanizmusok hiánya, lehetőséget biztosítana a politikusoknak arra, hogy bármikor kizárást kérjenek ellenfeleikre. Mindez nem csak a precedenssel, hanem a történelemmel is szembe menne. McConnell felhívja a figyelmet arra, hogy az is jelzésértékű, hogy a hatóságok több száz személyt vontak felelősségre a január 6-i, a Capitoliumnáltörtént behatolásban való részvételük miatt, de senkit - beleértve Trumpot is - nem vádolt meg lázadással sem e, sem más törvény alapján.

Ha egyértelmű törvényi és alkotmányos felhatalmazással rendelkező felelős, hozzáértő tisztviselők nem tették ezt, nem világos, hogy bizonytalan meghatározásokat felvonultató, felhatalmazás nélküli pártpolitikusok milyen alapon dönthetnék el, hogy ki indulhasson egy demokratikus állam választásán.

„Meg kell engednünk, hogy az amerikai nép az általa választott jelöltekre szavazhasson!” – zárja gondolatait a professzor.

Jelen írás az előző elemzés folytatásaként a vietnami háborúra adott három reakciót – Abrams-doktrína, a War Powers Resolution, illetve a neokonzervatív háborús legiszlatúra – metszéspontját vizsgálja, valamint azt, hogy ezek miként befolyásolták az elmúlt évtizedek amerikai külpolitikáját. Az USA az elmúlt ötven évben az örökös háborúskodás állapotában élt, ami a Johnson-kormányzat óta fokozatosan egyre nagyobb hatalmat szerző elnökök eredménye.

A vietnami háború, illetve annak tapasztalatai és következményei, nevezetesen: az amerikai tartalék egységek aktiválásnak várható politikai hatások miatti szándékos elmaradása; a Kongresszus megkerülése az elnököknek háborúindítási szabadkezet biztosító Tonkini-öbölről szóló határozat révén; illetve a háború kérdésében létrejövő éles társadalmi ellentétek kialakították azt az amerikai alapgondolatot, miszerint „soha többé nem lesz olyan rosszul átgondolt, rosszul végrehajtott háború, mint Vietnam”. Világossá vált ugyanis, hogy az Egyesült Államok több mint egy évtizedet töltött Délkelet-Ázsiában egy megnyerhetetlen konfliktussal.

Az Abrams-doktrína és a teljes erő politikája

A háború kudarcából három olyan reakció alakult ki, amelyek közvetlenül alakították Amerika külpolitikáját a következő öt évtizedben: a Total Force Policy, vagyis a tartalék egységek háborúkba történő bevonását meghirdető Abrams-doktrína; a háború kérdésében - az alkotmány alapján - a Kongresszusnak elsőbbséget biztosító War Powers Resolution (a háborús hatáskörökről szóló határozat); valamint az amerikai katonai erőt hirdető politikai filozófia, a neokonzervativizmus. Ám míg az Abrams-doktrína és a War Powers Resolution a háborúk politikai kényszerei miatt később elvesztették jelentőségüket, addig a neokonzervatív eszme továbbra is a meghatározó hatást képes gyakorolni az Egyesült Államok külpolitikai napirendjére, és nagy valószínűséggel a jövőben is ez a tendencia fog érvényesülni.

Az Abrams-doktrína, illetve a már bemutatott Total Force Policy előzménye, hogy a demokrata Lyndon B. Johnson elnök 1965-ben úgy döntött, hogy növeli a katonai jelenlétet Vietnamban, de mindezt úgy akarta megtenni, hogy a Nemzeti Gárdát és a tartalékosokat nem aktiválja. Bár az elnök utólag külpolitikai tényezőkre hivatkozott, a döntés valódi oka az volt, hogy tartott az előbbi egységek mozgósításának politikai következményeitől, hiszen jelentős számú választópolgárának fia – a tartalékos erőkről szóló 1955. évi törvény által biztosított lehetőségekkel élve – éppen azért szolgált ezekben a tartalékos alakulatokban, hogy így elkerülje a tényleges harctéri aktiválást. Ennek következtében Johnson a sorköteles behívottakkal töltötte fel a harcoló erőket, akiknek többsége alacsonyabb társadalmi-gazdasági háttérrel, valamint kevésbé tehetős szülőkkel rendelkezett.

A háborús doktrína névadója Creighton Abrams tábornok - aki 1968 és 1972 között a vietnami erők parancsnoka volt - 1972-ben a hadsereg vezérkari főnökévé lépett elő, és e státuszában az amerikai hadsereg átszervezését javasolta (Abrams-doktrína) annak érdekében, hogy az soha többé ne menjen úgy háborúba, hogy mindez - a tartalék révén - a polgári lakosságot ne érintené.

Az Abrams-doktrína alapgondolata: „Soha többé nem lesz olyan rosszul átgondolt, rosszul végrehajtott háború, mint Vietnam”. Ennek érdekében Abrams úgy alakította át a hadsereg hadosztályait, hogy a tartalékosokat (beleértve a Nemzeti Gárdát) beillesztette az elsődleges támogató funkciókba, így pedig gyakorlatilag garantálta azt, hogy amikor az amerikai hadsereg háborúba vonul, a tartalékosoknak - és ezáltal az amerikai népnek - is vele kell tartania, ez volt a Total Force Policy.

Mindez pedig elméletben azzal járt együtt, hogy - Johnson példájából tanulva - az amerikai elnökök a továbbiakban nem kerülhették el a politikai következményeket, hanem minden ilyen esetben szembe kellett nézniük a (befolyásos, jómódú) választópolgárok családjaival, ami pedig konfliktusosabbá tette a háborúba vonulásról szóló döntéseket. Az Abrams-doktrína tehát voltaképpen akadályozni próbálta az elnököt abban, hogy háborút folytasson. Abrams nem volt egyedül a törekvésével; a kongresszus ugyanezt akarta elérni.

Az Abrams-doktrína és a War Powers Resolution a gyakorlatban

Az Abrams-doktrína létjogosultsága folyamatosan viták tárgyát képezte az egyes adminisztrációkon belül, egyszerűen azért, mert például a Reagan által felügyelt katonai szerepvállalások nem jártak olyan vietnami szintű behívásokkal, mint amilyeneket a doktrína meg akart akadályozni. A George H.W. Bush fémjelezte korszakban ugyanakkor az Abrams-doktrínát az első Öbölháború során betartották, és 180 000 tartalékos teljesített szolgálatot a háborúban. Ezzel a konfliktussal azonban egyben a doktrína ellenpólusa is megfogalmazódott: a katonai privatizáció.

Ahogy Abrams a hadsereg átalakításával, úgy a Kongresszus is megpróbált megakadályozni egy újabb katasztrofális, vietnami háborúhoz hasonló konfliktust. Az említett, 1964 augusztusában elfogadott Tonkini-öbölről szóló határozat gyakorlatilag szabad kezet adott Lyndon B. Johnson és Richard Nixon elnököknek arra, hogy háborút hirdessenek. A Kongresszus ezzel biztosítani akarta, hogy az elnöki előjogok ne maradjanak fenn ilyen formában a Vietnam utáni korszakban. Az 1973-as War Powers Resolution (háborús hatáskörökről szóló határozat) elfogadásával a Kongresszus újra megerősítette elsőbbségét a háborús kérdésekben, és megpróbálta élesen korlátozni az elnök azon lehetőségét (előjogait), hogy jóváhagyása nélkül háborút indíthasson.

A határozatban az amerikai alkotmány I. cikke 8. szakaszának 11. bekezdésére hivatkozva a Kongresszus explicite kijelentette, hogy ő az egyetlen olyan hatalmi ág, amely jogosult háborút hirdetni, illetve a dokumentum minden jövőbeli elnöknek közvetlen üzenetként szolgált: ha háborút indítanak, ahhoz a kongresszus jóváhagyása szükséges. Bár szakértők szerint a jogszabály korlátozott sikereket ért el, végső bukása a Reagan-kormányzat Irán-Kontra ügye kapcsán következett be, amelyben neves neokonzervatívok (mint Cheney, Paul Wolfowitz és Jeanne Kirkpatrick), azt állították, hogy Reagan elnök alkotmányos jogkörén belül, főparancsnokként a külpolitika bizonyos aspektusait a Kongresszus jóváhagyása nélkül is végrehajthatja.

A neokonzervativizmus és legiszlatúrája

„Tény, hogy ha olyan hatalommal rendelkezel, mint amilyennel most mi rendelkezünk, akkor vagy találsz lehetőséget arra, hogy használd, vagy a világ fogja felfedezni neked.” -Irving Kristol, a neokonzervativizmus atyja.

Míg az Abrams-doktrína és a War Powers Resolution arra tett kísérletet, hogy megakadályozza az elnököt abban, hogy háborút indítson, addig a neokonzervativizmus / neokonzervatív mozgalom az előbbiekkel szemben érvel, és az elnöki előjogok mellett száll síkra. A neokonzervatív mozgalom ugyanis a Vietnamot övező háborúellenes mozgalmak közvetlen ellenzékeként jött létre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a neokonzervativizmus a tudományos közösségen belül hevesen vitatott téma, amelynek kialakulásával kapcsolatban kétféle nézet létezik: az egyik szerint belpolitikai nézeteltérésekből ered, míg mások azt állítják, hogy ez egy külpolitikailag vezérelt ideológia.)

A neokonzervatívok szinte undorodtak a szerintük hazafiatlan békemozgalmaktól, és azt szorgalmazták, hogy az Egyesült Államok maradjon a vietnami háborúban. Azzal érveltek, hogy az Egyesült Államoknak az egész világon elő kell mozdítania a demokráciát, valamint, hogy a kivonulás Vietnamból ártana Amerika, mint a világ vezető demokráciája és szuperhatalma hírnevének. Azzal különböztették meg magukat a hagyományos konzervatív mozgalomtól, hogy harcias külpolitikát támogattak. Megjegyzendő, hogy a neokonzervatívok a Total Force Policyval is szembe helyezkedtek, mivel arra törekedtek, hogy az ellenfeleket katonailag, a tartalékosok nélkül és a lehető legkisebb belpolitikai visszahatással győzzék le.

A kormányzaton belül kiemelkedő pozíciókat elnyerő neokonzervatívok Reagan megnövelt katonai kiadásait, kommunistaellenes álláspontját és Amerika katonai fölényének megerősítését szorgalmazták, a világ katonai erővel történő átalakítására irányuló céljaikat a Reagan-kormányzat grenadai, latin-amerikai és libanoni beavatkozásai során kezdték megvalósítani. Utódja, Bush pedig sok neokonzervatív szereplővel töltötte meg a kormányát.

Szaddám Huszein 1990-es kuvaiti inváziója volt az első igazi próbatétele a neokonzervatív elképzeléseknek, amelyek szerint Bushnak a Kongresszus támogatására, nem pedig jóváhagyására volt szüksége. A háborús hatáskörökről szóló határozatot betartották, és az Abrams-doktrínát alkalmazták, de az amerikai hadsereg elsöprő sikere az első Öbölháborúban még inkább megerősítette azt a neokonzervatív eszmét, miszerint Amerika katonai erővel képes a változásokat véghezvinni.

Összegző gondolatok

Mindhárom Vietnamra adott reakció máig ható jelentősége elvitathatatlan, ám súlyuk az idők során eltérő mértékben változott. A neokonzervatív mozgalom Reagan óta minden kormány külpolitikai menetrendjének alakításában közreműködött. Eszméi, amelyek az 1980-as években kezdtek előtérbe kerülni, vitathatatlanul a George H. W. Bush-kormányzat idején érték el befolyásuk csúcsát, és a mai napig meghatározóak. Az Abrams-doktrína, amelynek célja az volt, hogy a háborúba indulásról szóló döntést nehezebbé tegye, nagyrészt negligálódott. Ennek oka, hogy a Dick Cheney által az 1990-es években úttörőként bevezetett katonai privatizációs elképzeléssel az elnökök már nem kényszerülnek arra, hogy nagy számban hívják be a tartalékosokat, hiszen helyettük vállalkozókat alkalmazhatnak azoknak az eredendően nem harci feladatoknak a betöltésére, amelyeket korábban a tartalékosoknak kellett ellátniuk. A War Powers Resolution, bár még mindig érvényben van, a privatizáció, az elnöki előjogok és egyéb kijátszások (például a C.I.A. részéről) miatt sokat veszített erejéből.

Zárásképpen elmondható, hogy a neokonzervatív eszmék és gyakorlatok a háttérbe szorították az Abrams-doktrínát és a War Powers Resolution-t, ezzel pedig jelentősen alakították Amerika külpolitikáját az elmúlt harminc évben, ahogy teszik ezt a jelenben és nagy valószínűséggel a jövőben is.

1965-ben az Egyesült Államok nagy erőkkel lépett be a vietnami háborúba, jelentős légi és szárazföldi harci egységeket telepítve Délkelet-Ázsiába. Az amerikai védelmi miniszter és az egyesített vezérkari főnökök tanácsa azzal a kéréssel fordult a demokrata Lyndon B. Johnson elnökhöz, hogy kérje a Kongresszustól a Nemzeti Gárda (National Guard) és a tartalékosok behívásának jóváhagyását, ám ezt Johnson elutasította. Az elnök - politikai okokra visszavezethető - álláspontja ugyanis az volt, hogy a megnövekedettkatonai szükségletet - az előbbiek helyett - a toborzás és a behívás fokozásával kell kielégíteni. Johnson ezzel a döntésével egy csaknem 200 éve fennálló precedenssel ment szembe, az amerikai forradalom óta ugyanis a milíciát - Nemzeti Gárda + tartalékosok - minden háborúban mozgósították a harcra: többek között bevetették őket az 1961-es berlini válságban és az 1962-es kubai rakétaválságban is.

2018. július 19-én Izrael parlamentje, a Knesszet elfogadta a nemzetállami törvényt (hivatalos megnevezéssel „Alaptörvény: Izrael – A zsidó nép nemzeti állama”). Ebben rögzítette a törvényhozó azt az alapállítását, hogy Izrael „a zsidó nép nemzeti otthona”, és ezt az alapvetést mélyebb szimbolikájában és kontextusában is igyekezett kibontani. De mi a törvény igazi üzenete, és hozott-e érdemi változást alkotmányos vagy demokratikus tekintetben? 

A nemzetállami törvény legfőképpen: a zsidóság, a zsidó nemzet önmagához és a világhoz, egyetemességhez való viszonyát fogalmazza meg, tiszteletben tartva Izrael állam nemzeti-vallási és polgári-szekuláris hagyományait, az Izraeli Függetlenségi Nyilatkozat eszmei alapjait. A jogszabály azt is célozta, hogy az emberi és kisebbségi jogok szempontjait is figyelembe véve, nemzeti alapon kísérelje meg Izrael identitásának újradefiniálását. A nép és a többség uralmának alapelve azon felfogás, amely a demokrácia leglényegét jelenti: Izrael is, mint minden demokrácia, a nép közvetett részvételére építi politikai berendezkedését, ahol tehát nem a közvetlen néphatalom, hanem az állami közhatalom választásának a legitimációja, a nép többségének szabad felhatalmazása biztosíthatja csak a demokratikus kormányzás jogalapját. 

Benjamin Netanjahu miniszterelnök a témában kifejtett álláspontja jól átgondolt alapkoncepciót tükröz; szerinte a demokrácia megfelelő működéséhez egyensúlyra van szükség a három hatalmi (kormányzati) ág, azaz a törvényhozó, a végrehajtó ág és az igazságszolgáltatás között. Úgy látja: Izraelben ez az egyensúly kikerült a megfelelő pontról, ezért arra törekszenek, hogy visszahelyezzék oda.

Mint már utaltunk rá, ma Izrael az Egyesült Királyság és Új-Zéland mellett a világ három azon államához tartozik, ahol nincsen egységes, kodifikált alkotmány. Izrael ugyanakkor nagy súlyt fektet az emberi jogok kérdésére, ennek jegyében is egészítették ki 1992-ben Izrael alkotmányos szabályozását az alapvető jogok védelme tekintetében a foglalkozás szabadságára, valamint az emberi méltóságra és szabadságra vonatkozó fontos törvények révén. Utóbbi jogszabályokat az izraeli jogban az alaptörvények (angolul Basic Laws) körébe tartozónak tekintik.

Az egyik gyakori magyarázat Izrael alkotmányának hiányára az, hogy az ultraortodoxok eleve tiltakoztak egy ilyen dokumentum megalkotása ellen, miután szerintük a Tórát a modern Izrael alkotmányának kell tekinteni. De van olyan nézet, amely szerint Izrael alapítóatyja, David Ben Gurion volt az, aki elvetette az alkotmány ötletét, azzal érvelve, hogy a fiatal izraeli nemzet a progresszív szocializmus társadalmi modelljét követi, ezáltal nincs szüksége ilyen merev jogi, alkotmányos dokumentumra.

Ez az alkotmányos vita azóta tart, hogy az 1990-es évek elején markánsan hatalomkorlátozó, bírói út révén elkezdték érvényteleníteni a Knesszet törvényeit anélkül, hogy erre egyértelmű alkotmányos felhatalmazás lett volna. A mögöttes probléma az, hogy az igazságszolgáltatás elvileg nem is nyilváníthatna joggal egy törvényt „alkotmányellenesnek”, mivel Izraelnek nincs külön írott, kartális alkotmánya. Ezen érvelés szerint nincsenek alkotmányban rögzített fékek és ellensúlyok, amelyek szabályoznák a jogalkotó és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolatot.

Ami a politikai kiindulópontot illeti, Izraelben a legutóbbi választásokon a konzervatív és vallásos pártok szövetsége többször is szilárd többséget szerzett a baloldali, liberális és szekularista alternatívákkal szemben. Az ország demokratikus preferenciája tehát félreérthetetlen volt.  A Likud Párt vezette jobboldali tömb a kampányok során minden alkalommal kiemelt kérdésként és ígéretként foglalkozott az igazságszolgáltatási rendszer reformjával.

Mindez nem meglepő, hiszen a reformokról szóló viták nem újkeletűek az országban, az izraeliek már régóta nyugtalankodnak bírósági rendszerük miatt. Ennek gyökere a jogalkotói és az igazságszolgáltatási funkciók közötti hatalommegosztás.

A kérdésben megnyilvánult a tekintélyes, Egyesült Államokban élő Dov Fischer rabbi is, aki, Az izraeli legfelsőbb bíróság reformja teljesen ésszerű című írása elején hangsúlyozta, hogy az izraeli igazságszolgáltatás reformjának témáját nem csupán rabbiként közelíti meg, aki 40 évet foglalkozott zsidó közpolitikai kérdésekkel, hanem olyasvalakiként, aki 20 éves jogászprofesszorként, az USA egykori jogi hivatalnokaként dolgozott. Szerinte egy nyugati demokráciában egyetlen másik legfelsőbb bíróság sem biztosíthat egyoldalú blokkoló hatalmat bíróinak. Az Egyesült Államokban például a demokratikusan megválasztott elnök jelölést terjeszt elő a nép által megválasztott szenátusnak tanácsért és hozzájárulásért. Így a nép választott képviselői teljes ellenőrzést gyakorolnak, és nem pedig egy senki által meg nem választott bírói testület gyakorol teljhatalmat. Fontos azonban álláspontja szerint, hogy ne keverjük össze az amerikai és az izraeli rendszert. Amerika demokráciája alkotmányos struktúrára épül. Amikor törvényeket hoznak, azokat megsemmisíthetik, ha „alkotmányellenesnek” találják, a bíróság szervezetrendszere pedig alkotmánymódosítással megváltoztatható. A jogászprofesszor rabbi arra is felhívja a figyelmet, hogy semmi különösebben szélsőséges nincs az izraeli kormány reformjavaslatában. Ráadásul az e reformok elleni hisztérikus tiltakozások képmutatóak. Ha egy jobboldali Legfelsőbb Bíróság ilyen egyoldalú felhatalmazást tulajdonított volna magának, majd ezt a hatalomátvételt arra használta volna fel, hogy a következő fél évszázadban durván átfusson a Kneszeten, akkor a baloldal most követelné ezeket a reformokat. 

Ahogy arra Fischer is utal, Izraelben a Legfelsőbb Bíróság egy korábbi főbíró, Aharon Barak hatáskörtúllépő ténykedésének eredményeként, egyoldalúan átvette a (politikai) hatalmat a törvényhozástól. Barak alatt - aki 1978 és 1995 között a bíróság tagja, 1995 és 2006 között pedig elnöke volt - ugyanis a bíróság felhatalmazta magát arra, hogy törvényeket írjon felül, és saját törvényeket alkosson olyan általa kreált, absztrakt fogalmak alapján, mint az "ésszerűség". Ennek következtében (szinte) bármi, ami a bírák egy kis csoportja számára "ésszerűnek" tűnik, - a választópolgárok részvétele nélkül - joggá válhat, kiüresítve és leváltva így a nép által demokratikusan megválasztott Knesszetet, amelyet Fischer egyébként felháborítónak tart. Barak ennek kapcsán korábban a következőket írta: „A legfelsőbb bíróság bírája nem tükör. Művész, aki saját kezűleg alkotja meg a képet. Jogalkotást végez – bírósági jogalkotásban vesz részt. A bírói kreativitás – a bírói jogalkotás – magának a jognak a természetessége. A törvény belátás nélkül, test lélek nélkül. A bírói kreativitás a jogi lét része. Az ilyen kreativitás – bírói jogalkotás – a Legfelsőbb Bíróság feladata.” Emellett a bíróság felhatalmazza a hivatalban lévő bírákat arra is, hogy megvétózzák a saját bíróságuk jelöltjeit.

A reform támogatói szerint ezeket a bírókat nem választották meg semmilyen választási folyamatban, így felelősséggel csak saját maguknak tartoznak (a választóknak nem), ami erősen kérdésessé teszi az esetleges blokkolások létét. Másrészt a kinevezésekkel foglalkozó testületben - a bírók előtt - praktizáló ügyvédek is részt vesznek, amely nyilvánvaló összeférhetetlenséget eredményez. Azt szintén megjegyzik, hogy az amerikai demokrácia mindezt nem tűrné el, sőt, a nyugati demokráciák egyetlen más legfelsőbb bírósága sem biztosít egyoldalú blokkolási jogkört a bíráknak. Ahogy arra Dov Fischer is emlékeztetett, az Egyesült Államokban például a demokratikusan megválasztott elnök a nép által megválasztott szenátus elé terjeszti a jelöléseket, hogy az tanácsát és hozzájárulását adja azokhoz, így végeredményben a nép választott képviselői gyakorolják a teljes ellenőrzést, nem pedig egy meg nem választott bírói testület.

A javasolt reformok értelmében az izraeli Legfelsőbb Bíróság továbbra is tárgyal majd fellebbezéseket, a változás, hogy a bírák kinevezése kapcsán - az ügyvédi kamara, illetve a Legfelsőbb Bíróság bírái helyett - a választott tisztségviselők szerepének növelésére törekszik. A bírák még arra is jogosultak maradnak, hogy egy meghatározott többséggel („szupertöbbség” = egyes javaslatok szerint 15 bíróból 12 egyetértése) megsemmisíthessenek törvényeket. (A baloldal hirtelen 13-15 bírót akar a Bíróságba - és a hivatali idő korlátozását is - miután korábban boldogan támogatta a jelenlegi rendszert, amíg azt ők uralták.)

A bíróságnak azonban nem lesz többé lehetősége a magának kreált "ésszerűség" homályos fogalmának egyoldalú alkalmazására, vagyis véleményének tényleges, hivatkozható jogszabályokon kell alapulnia, a Knesszet viszont felhatalmazást kap arra, hogy abszolút többséggel felülbírálja a Legfelsőbb Bíróság azon döntéseit, amelyeket nem szupertöbbséggel hoztak, a törvényhozás ellenőrzői pedig maguk a szavazók, akikkel szemben viselniük kell a politikai felelősséget és ez nem kevésbé gyökerezik a demokratikus értékekben, mint az amerikai Legfelsőbb Bíróság modellje.

Így összességében – utalva Dov Fischer jogászprofesszor, rabbi vonatkozó gondolataira is – minden jel arra utal, hogy - Magyarországhoz hasonlóan - Izraelben sem volt elég több, egymást követő demokratikus felhatalmazás ahhoz, hogy a jobboldal ellenfeleit visszatartsa a demokrácia rágalmazásától.

Matt Gaetz floridai republikánus képviselő a napokban olyan jogszabályt terjeszt tett elő, amely lehetővé tenné, hogy a diákok és az alkalmazottak az iskolában anélkül imádkozzanak, hogy emiatt bármilyen negatív következménytől kelljen tartaniuk. „Isten elérése nem áll meg az iskola kapujában. Hazánk oktatáspolitikája megtiltja a hallgatóknak és az oktatóknak, hogy imádkozzanak, miközben végtelenül népszerűsítik a szélsőséges LMBT-t és a fehérellenes, kritikai fajelméleten is alapuló propagandát” – mondta Gaetz a törvényjavaslat benyújtása előtt.

A diákok iskolai vallásgyakorlása az amerikai jogban

Az amerikai Alkotmány első módosítása két, a vallásra és a közintézményekre vonatkozó záradékot tartalmaz.

• Az első a "létesítési záradék", amely megakadályozza, hogy a kormány és a közintézmények olyan tevékenységeket folytassanak, amelyek támogatják, előmozdítják vagy más módon előnyben részesítik az egyik vallást a másikkal szemben.
• A második a "szabad vallásgyakorlásról szóló klauzula", amely tiltja az olyan intézkedéseket, amelyek megakadályozzák az egyéneket vallási szokásaik gyakorlásában (nemcsak a magánéletben, hanem a nyilvánosság előtt is). Ez utóbbi figyelmen kívül hagyása a diákok vallási meggyőződése gyakorlásának korlátozását valósíthatja meg.

1993-ban a Kongresszus elfogadta a vallásszabadság helyreállításáról szóló törvényt, amelynek kifejezett célja annak megállapítása volt, hogy az iskolák csak akkor akadályozhatják egy személy vallásgyakorlását, ha bizonyítani tudják, hogy "kényszerítő érdekük" van, és a lehető legkevésbé korlátozó eszközöket alkalmazzák ezen érdek védelmére. Egy másik, a valláshoz és az iskolákhoz közvetlenül kapcsolódó törvény az egyenlő hozzáférésről szóló törvény, amely biztosítja, hogy a diákok vallási tevékenységei ugyanolyan joggal „férjenek hozzá” az iskolai létesítményekhez, mint a nem vallási tevékenységek. Jogellenes megtagadni a vallási célú gyűlések egyenlő hozzáférését, valamint hátrányos megkülönböztetést alkalmazni azon diákokkal szemben, akik ilyenen részt kívánnak venni.

Bár önmagában jogilag nem kötelező erejű, az iskolák kötelezettségei és a diákok e törvények szerinti jogai némileg világosan körvonalazódnak Clinton elnök 1995-ben az oktatási miniszter és a főügyész számára kiadott, a vallási megnyilvánulásoknak az állami iskolákban való gyakorlásáról szóló memorandumában. A dokumentum az Imaszolgálatok és istentiszteleti gyakorlatok cím alatt rögzíti, hogy „Az Egyenlő hozzáférésről szóló törvény által meghatározott és védett összejövetel tartalmazhat imaórát, bibliaolvasást vagy más istentiszteleti gyakorlatot.”

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának ítéletei az iskola és a vallás kapcsolatának kérdésében

• Good News Club kontra Milford Central School: A Milford Central School lehetővé tette, hogy intézményének helységeit társadalmi, civil, szabadidős, és a közösségi jólétet szolgáló tevékenységekre használják, ám amikor egy család keresztény értékek tanítására (bibliaórák, szentírások memorizálása) kívánta igénybe venni, megtagadta azt. A Legfelső Bíróság ítéletében az iskola eljárását alkotmányellenes diszkriminációnak minősítette.
• Lamb's Chapel konttra Centre Moriches Union Free School Dist: Egy New York-i állami iskola megtiltotta egy vallási csoportnak, hogy a létesítményeit olyan filmek vetítésére használja, amelyek „keresztény szemszögből tanítanak családi értékeket”. A Bíróság szintén alkotmányellenes diszkriminációnak minősítette az esetet.
• Kennedy kontra Bremerton School District (2022. június 27.): A legfrissebb, iskolai imádkozással összefüggő döntés egy futballedző ügyében született, akit azért bocsátottak el, mert a mérkőzések során együtt adott hálát diákjaival (a tanulók önkéntesen csatlakoztak a kezdetben egyedül imádkozó felnőtthöz). A Legfelsőbb Bíróság védelmébe vette az edző alkotmányos jogait, és a javára döntött az ügyben.

Az állami iskoláknak tehát gondosan egyensúlyozniuk kell, amikor a diákjaik vallási meggyőződésük miatt kérik az alkalmazkodást, nem támogathatnak egyetlen konkrét vallást sem, illetve megkülönböztetést sem alkalmazhatnak a különböző vallásokkal szemben.  Ugyanakkor azt is el kell kerülniük, hogy oly módon járjanak el, amely megakadályozza a tanulókat abban, hogy gyakorolják a vallásuk kifejezéséhez való jogukat. A diákok vallási jogai az állami iskolák falain belül alapvetően az alábbi területeket ölélik át:

• A(z) - fentebb már említett - iskolai létesítményeknek a vallási csoportoknak és tevékenységeknek a többi iskolai csoporttal azonos alapon történő használatához való jog;
• A vallási meggyőződés kifejezésének joga az iskolai feladatokban a vallási tartalom megítélése nélkül;
• Joguk van arra, hogy „nem zavaró módon” imádkozzanak, amikor nem vesznek részt az iskolai oktatásban;
• Joguk van beszélni társaikkal, és megpróbálni meggyőzni őket vallási témákról (az iskola kizárólag akkor avatkozhat közbe, ha az ilyen beszéd zaklató);
• Joguk van vallási üzeneteket / jelképeket / ruhákat megjeleníteni és viselni, olyan mértékben, amennyire a hasonló világi üzenetek megjelenítése megengedett a tanulóknak;
• Felmentést kaphatnak az olyan tanórák alól, amelyek jelentősen megterhelnék a szabad vallásgyakorlásukat.

Nemzetközi kitekintés

Norvégia

• 2022-ben a balestrand-i Sagatun iskola diákjainak tiltották meg, hogy szabadidejükben az iskola épületében imádkozzanak. A helyi hatóságok úgy rendelkeztek, hogy a helyiségeket nem lehet vallási célokra használni és szerintük a keresztény összejövetelek a többi diákban kirekesztettség érzését kelthetik.
• A diákok a hideg és esős idő ellenére a kültéren is folytatták az összejöveteleket, melynek eredményeként erős kritikák érték a döntés miatt az önkormányzatot, amely végül engedett a nyomásnak, és újra engedélyezte, hogy a diákok közösen imádkozzanak  az iskola épületén belül.

Olaszország

• Az iskolai feszület kérdése (LAUTSI AND OTHERS v. ITALY)
  • Az Emberi Jogok Európai Bírósága első körben elmarasztalta Olaszországot, mondván az iskolai osztályokban lévő keresztek sértik a gyerekek vallásszabadsághoz fűződő jogát.
  • A jogerős ítéletben azonban a bírói testület végül úgy határozott, hogy az iskolai keresztek nem sértik sem az EJEE Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikkét (oktatáshoz való jog), sem az Egyezmény 9. Cikkét (lelkiismereti és vallásszabadság).

Franciaország

• A közoktatási törvényben az állam laicitási funkciója jelenik meg, amely rögzíti az oktatók világnézeti semlegességének követelményét, illetve azt, hogy hitoktatást kizárólag a tanórákon kívül lehet biztosítani. Ez magában foglalja a vallási meggyőződésre utaló jelképek viselésének tilalmát is.
  • Az Államtanács egy ítéletében hatályában fenntartotta a felmondást egy tanítónővel szemben, aki nem volt hajlandó megválni a fátylától.
  • De még a legdiszkrétebb vallási jelképek viselése sem megengedett: arra is volt példa, hogy a nyakában apró keresztet viselő tanárnő fegyelmit kapott.
• A diákok lelkiismereti szabadsága és az oktatás laicitása között számos ponton merül fel ellentmondás.
  • A legnagyobb nyilvánosságot a vallási jelképek, így a muzulmán fejkendő viselésének kérdése kapta, de a speciális étkezési szokások, illetve a szombati óralátogatási kötelezettség, bizonyos órákon való részvétel, illetve az ellenkező nemű oktatók kapcsán is jelentkeznek problémák.
  • Az Államtanács 1995-ban kimondta, hogy egyetlen diák sem kaphat általános jelleggel felmentést a szombati tanórák látogatása alól, azonban egyedileg, esetenként engedélyezhető a távolmaradás.
• A kulturális és vallási sokféleségre a francia iskolarendszer nem tud adekvát módon reagálni, csupán ad hoc módon tudja kezelni az ezekből eredő igényeket és konfliktusokat.

Németország

Az Alaptörvény 4. cikkének első két bekezdése biztosítja a lelkiismereti és vallásszabadságot, beleértve ezen alapjogok iskolai gyakorlását is.

A 7. cikk második bekezdése a szülőknek is jogot biztosít annak eldöntésére, hogy gyermekük részt vegyen-e hitoktatásban. A cikk következő bekezdése azonban kimondja, hogy a hitoktatás rendszeres tantárgy az állami iskolákban. Vagyis az államot az Alaptörvény kötelezi arra, hogy a hitoktatást beépítse az iskolai tananyagba.

Az iskolákra és alkalmazottjaikra az úgynevezett semlegességi követelmény vonatkozik, ami azt jelenti, hogy tilos meghatározott vallási meggyőződést hirdetniük. Ez azonban nem vonatkozik a tanulókra, akik szabadon gyakorolhatják szabadságjogaikat az iskola falain belül is → pl. az iszlám vallásúak fejkendőt viselhetnek.

Sőt, 2021-ben - a hittan alternatívájaként - 350 bajor iskolában bevezetésre került az iszlám vallási ismeretek tárgy is.

Ezzel szemben a kereszt kérdése kapcsán a német Szövetségi Alkotmánybíróság korábbi döntése értelmében Bajorországban a keresztnek, mint keresztény szimbólumnak az osztálytermekben való használata kapcsán kifogás emelhető, és az igazgatóknak olyan megoldást kell találniuk, amely minden érintett hitszabadságát tiszteletben tartja.

Az imádság, mint alkotmányos jog

Visszatérve a kiindulóponthoz, a floridai képviselő sajtóközleménye szerint 2022-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a vallásszabadság mellett döntött, és egy futballedző, Joe Kennedy oldalára állt, akit elbocsátottak, miután nem volt hajlandó abbahagyni az imát a pályán.

Joe Kennedy edző a Washington államban, Bremertonban található BHS Football csapatának segédedzője volt, emellett tengerészgyalogos veterán is, aki elkötelezte magát Istennek, és minden meccs után hálát ad a játékosok által elért eredményekért és a lehetőségért, hogy részesei lehettek életüknek a futballon keresztül. Kennedy edző kezdetben csendesen és egyedül imádkozott, de több meccs után a tanulók észrevették Kennedy edző imáit, és megkérdezték, csatlakozhatnak-e hozzá.

A felügyelő (Superintendent – a sportegyesület egyfajta elöljárója) később levelet küldött az edzőnek, amelyben kijelentette, hogy fizetett adminisztratív szabadságra helyezték, és nem vehet részt semmilyen minőségben a BHS futballprogramjában. A levél azt állította, hogy Kennedy edző "megengedhetetlenül nyílt, nyilvános és demonstratív vallási magatartást tanúsított, miközben még segédedzői szolgálatban volt".

 Egy szövetségi bíró 2022. novemberi döntése úgy határozott, hogy Joe Kennedy edző idén március 15-ig visszatérhessen a pályára és szabadon mondhasson imát úgy, hogy ezen alkotmányos jogában illetéktelenek ne akadályozhassák meg.

Négy hónapon belül harmadszor kezdeményezett bűnvádi eljárást az ügyészség Donald Trump volt amerikai elnök ellen, amelyek kapcsán korábban megszólalt Alan Dershowitz harvardi jogi professzor, legendás amerikai védőügyvéd – aki magát és Hillary Clinton barátjának vallja - az ügyeket „a büntető igazságszolgáltatási rendszer átpolitizálása szélsőséges példájának” nevezte.

De vegyük sorra az egyes eljárásokat, hogy megbizonyodhassunk Dershowitz határozott szakmai álláspontjának igazságáról.

A 2023. áprilisi vádemelés

Az ügy középpontjában az áll, hogy a vád szerint szerint Trump még a 2016-os kampánya során, akkori ügyvédjén, Michael Cohen-en keresztül 130 ezer dollárt fizetett ki Stormy Daniels pornószínésznőnek, hogy hallgasson a kettőjük között állítólag tíz évvel korábban zajlott intim kapcsolatról. Trump tagadja, hogy intim viszonya lett volna Danielsszel, és tagadja, hogy üzleti nyilvántartásokat hamisított volna, hogy a kifizetést eltitkolja.

Érdekes adalék, hogy Alvin Bragg, egy New York-i, Soros György által támogatott kerületi ügyész emelt vádat Trump ellen. Mint ismeretes – erre a floridai kormányzó és republikánus elnökjelölt Ron de Santis is felhívta a figyelmet – Soros György hatalmas összegeket költött arra, hogy Alvin Bragg manhattani kerületi ügyész lehessen. Az amerikai spekuláns egymillió dollárral finanszírozta azt a Color of Change nevű civil szervezetet, amely jelentősen befolyásolta 2021-es kerületi ügyészi választás kimenetelét, amelyen a balliberális Demokrata Párt színeiben induló Alvin Bragg legyőzte jobboldali, republikánus párti ellenfelét. Soros György fia, Jonathan Soros és annak felesége, Jennifer Allan Soros is támogatta pénzzel Bragg kampányát, fejenként tíz-tízezer dollárral.

Juan Merchan, a Trump ügyében elnöklő bíró kisebb támogatásokat adományozott progresszív csoportoknak (Progressive Turnout Project, Stop Republicans) és Joe Biden 2020-as elnökválasztási kampányának (Biden for President). Merchant lánya Kamala Harris 2020-as elnökválasztási kampányának digitális igazgatója volt, és számos más demokrata kampányban is dolgozott.

A vád megalapozatlansága körében utalhatunk arra - Az ügyben 2019-ben az ügyészség nem kezdeményezett vádemelést, és tavalyelőtt az Egyesült Államok szövetségi választási bizottsága is elutasította azt. Csak azt követően került erre sor, hogy tavaly hivatalba lépett Alvin Bragg, aki választási ígéretei között szerepeltette Donald Trump bíróság elé állítását.

Jim Jordan, az amerikai képviselőház jogi bizottságának republikánus elnöke és több más magas rangú republikánus képviselő levélben fordult Alvin Bragghez, amelyben a vádemeléssel végződő vizsgálat dokumentumait kérték a kerületi ügyésztől és Bragg csapata ennek nem tett eleget. Az ügy egyik kulcsfigúrája ráadásul az a Michale Cohen, akit három év börtönbüntetésre ítéltek, miután 2018-ban bűnösnek vallotta magát adócsalásban és a kampányfinanszírozási törvények megsértésében. Cohen szavahihetőségét már korábban is számos kritika érte (pl. ún. Costello ügyben)

Joe Tacopina, Trump ügyvédje szerint a vád tárgyai csupán "jogi szolgáltatásokra" vonatkozó kifizetések, "belső üzleti feljegyzések" voltak, amelyeket nem nyújtottak be az Internal Revenue Service (IRS) vagy a Federal Election Commission (FEC) számára. „Ma a jogállamiság az Amerikai Egyesült Államokban meghalt”

A 2023. júniusi vádemelés

Merrick Garland igazságügyi miniszter Jack Smith különleges ügyészt nevezte ki tavaly a Donald Trump ellen folyó vizsgálatok felügyeletére. Ennek keretében a volt elnök floridai rezidenciáján tavaly augusztusban bejelentés nélküli házkutatást tartott a nyomozó hatóság, amely során minősített iratokat foglaltak le.

A vádirat eredetileg 37 vádpontot tartalmazott, amelyet az ügyész a múlt héten további hárommal egészített ki. Trumpot egyebek mellett az igazságügyi szervek munkájának akadályozásával, a hatóságok félrevezetésével és a kémkedésről szóló törvény megsértésével vádolják.

Alan Dershowitz harvardi jogi professzor, korábbi legendás amerikai védőügyvéd tárgyügyben az alábbi szempontokat hozta fel a megalapozatlanság körében:

• Az igazságszolgáltatás akadályozása: a vádpont rendkívül gyenge (alapja, hogy egy felvételen bizonyos dolgokat sugallnak valakinek, miközben dobozokat mozgatnak). → ez egy olyan ügy, amely nem került volna elő, ha Trump nem jelenik meg Joe Biden kihívójaként.
• Az igazságszolgáltatás akadályozásának egyértelmű esete, amikor bizonyítékokat semmisítenek meg. Több ilyen ügy is volt már, többek között Richard Nixon esete, amely a korábbi elnökök, jelenlegi elnökök, elnökjelölt-aspiránsok számára a mérce. A Trump ellen felhozott vádak nem felelnek meg ennek.
• Kettős mérce: Hillary Clinton volt külügyminiszter, demokrata elnökjelölt ellen is minősített adatokkal összefüggő vádak fogalmazódtak meg korábban, de ebben az esetben a hatóságok annak ellenére sem vizsgálódtak érdemben, hogy bizonyítékok voltak arról, hogy Clinton titkos információkat semmisített meg. (Clinton 2009 és 2013 között külügyminiszterként egy magánszerveren keresztül kommunikált, amivel megsértette a hivatali előírásokat. Utólag megpróbálta eltüntetni a nyomokat, törölt 33 ezer e-mailt, letörölte a számítógépek merevlemezeit, valamint savval mosta át azokat, kalapáccsal összetörte a mobiltelefonokat és eltávolította belőlük a SIM-kártyákat.)
• Smith megpróbálja megkülönböztetni Trump esetét a hasonló ügyektől, és nem a minősített anyagok kezelésével kapcsolatos gondatlanság vagy súlyos gondatlanság miatt emelt vádat, hanem egy magasabb szintű jogszabály alapján, amely szándékosságot követel meg. A bizonyítás a vádhatóságot terheli, melynek kapcsán nem lesz könnyű dolguk.

A 2023. augusztus 2-i vádemelés

A 2020-as választás utáni hatalomátadással kapcsolatban emeltek vádat a volt elnök ellen. A 45 oldalas dokumentum szerint Donald Trump hamisan állította a 2020-as elnökválasztás után, hogy ő nyerte a választást, és állítása valótlanságával ő is tisztában volt. Mindezzel az eredmény megmásítását próbálta elérni különböző tisztségviselőknél, saját alelnökénél és a kongresszusnál is. A 2021. január 6-i tüntetések jelentette káosz a vádhatóság szerint a volt elnök „őszintétlensége, csalása és megtévesztése” miatt alakult ki, melyet Trump arra próbálta felhasználni, hogy késleltesse a választások eredményének hivatalos jóváhagyását a Kongresszusban.

Vádpontok többek között: az Egyesült Államok rovására bűnszövetkezetben elkövetett csalás; a Joe Biden beiktatását célzó hivatalos eljárás akadályozása. A vádirat Donald Trump mellett hat bűntársat említ, köztük a volt elnök jogászait és egy politikai tanácsadót, de neveket nem tartalmaz.

Jonathan Turley jogtudós, a George Washington Egyetem közjogi professzora az alábbi szempontok alapján tartja megalapozatlannak a vádat:

• Komoly jogi problémák vannak a vádirattal, hiszen a megfogalmazott vádak a szólásszabadság részét képezik, mely az amerikai alkotmány első kiegészítése által védett jog.
• Az ügyészeknek továbbá - az első kiegészítés mellett - a Legfelsőbb Bíróság korábbi döntéseivel is szembe kell menniük → az igazságszolgáltatási szerv 2012-ben ugyanis az Egyesült Államok kontra Alvarez ügyben egy politikus esete kapcsán hozott ítéletében 6-3 arányban kimondta, hogy alkotmányellenes a hazugságok büntethetővé tétele. A bíróság ennek kapcsán úgy érvelt, hogy: „olyan széles cenzori hatalmat adna a kormánynak, amelyre sem e bíróság eseteiben, sem alkotmányos hagyományainkban nem volt példa. E hatalom gyakorlásának puszta lehetősége is borzongást kelt, olyan borzongást, amelyet az első kiegészítés nem engedhet meg, ha a szabad beszéd, a gondolkodás és a diskurzus továbbra is szabadságunk alapját képezi”.
• A vádirat arra alapoz, miszerint Donald Trump tisztában azzal, hogy az általa a választási eredményekkel kapcsolatban tett állítások hamisak. Ugyanakkor Trump csak azt mondta, amit a jogászoktól és a tanácsadóitól hallott, vagyis a vádhatóság a volt elnök kollégáiba vetett bizalmát kéri számon.
• Kettős mérce: „Hogyan lehet jogilag bizonyítani, hogy Trump valóban nem hitte el a hamis állításait? És még ha be is lehet bizonyítani, hogy Trump hazudott, hogyan lehet jogilag megkülönböztetni a valótlanságait azoktól a hazugságoktól, amelyeket más politikai vezetők mondtak az évek során?” → a demokraták ügyvédei is a Trumpéhoz hasonló állításokat fogalmaztak meg 2021-ben, mondván, a New York-i választásokon több ezer szavazatot cserélhettek vagy változtathattak meg a szavazógépek.

Az eljárás tekintetében megszólalt Andy McCarthy volt szövetségi ügyész és New York déli körzetének helyettes államügyésze, aki szerint minden vádpontban jelentős jogi problémák vannak, és akkor még el sem jutottunk addig a bonyolult problémáig, hogy megpróbáljuk bizonyítani Trump szándékát.” „Az ügy nem feleltethető meg a Legfelsőbb Bíróság idén májusban közzétett tett csalás definíciójának. A csalás a szövetségi jogban olyan terv, amelynek célja, hogy valakitől pénzt vagy fizikai tulajdont csaljanak ki.” A korábbi vezető ügyész szerint „Minimum vitatható a jogellenes összeesküvés vádja is, amely a friss vádirat legsúlyosabb, a súlyosbító körülmények miatt akár halálbüntetéssel sújtható pontja.”

McCharty szerint „Smith különleges ügyész egy olyan törvényt használ, amelyet közvetlenül a polgárháború után hoztak, és amely valójában a Ku-Klux-Klannak a déli fekete szavazók elleni erőszakos megfélemlítését vette célba, és aminek semmi köze ahhoz, amiről itt szó van.”

Ezen ügyben ráadásul Trump következetesen azt nyilatkozta, hogy a Capitoliumhoz való békés felvonulást támogatja, mely nehezen feleltethető meg a lázító összeesküvés büntetőjogi tényállásának.

Történeti alapok és az osztrák példa

A délnyugati német területeken már a középkorban szívesen alkalmazták a közigazgatási jogi szabályozóeszközöket annak érdekében, hogy az alapvető élelmiszerek árait féken tartsák. Így 1415 elején a konstanzi városi tanács kénytelen volt megállapítani a gabona és a kenyér maximális árát, és nemcsak azon termékek esetében, amelyeket magában Konstanz városban sütöttek, hanem azokét is, amelyeket szekéren és hajón hoztak be a konstanzi piacra; majd később szabályozták az árat a bab, a lencse, az árpa, a hagyma, a fehérrépa és a fehérkáposzta esetében is, hasonlóan a borokhoz. (Helmut Maurer: Konstanz im Mittelalter)

Kutatások szerint nyugat-európai történelmi példák is igazolhatják, hogy a nehezebb időkben – például pandémiás járványok utáni években – sokan próbáltak nyerészkedni az árképzésen. Mivel a flamand területeken, illetve Északkelet-Franciaországban a betakarítási nehézségek (a terméskiesés) nem feltétlenül korreláltak a magas szinten megszabott gabonaárakkal, a búza- és zabkészletek eladásával magas áron és „normális” termés mellett is sok pénzt lehetett keresni. Az is érdekes, hogy bár az 1330-as évektől kezdve általában csökkentek az eladások, a nagybirtokosok mindegyike a szűkösebb években – vagy egy évvel azt megelőzően vagy azt követően – érte el a legnagyobb nyereségét. A legpusztítóbb európai pestisjárvány éveiben – 1350 körül – sokan tettek szert jelentős nyereségre ebben az ágazatban.

Mindezek fényében nem csoda, hogy több ország, illetve önkormányzat vezetett be újabb és újabb eszközöket az árak letörésére, és mint a következőkben látni fogjuk, az „árfigyelésre” is vannak történelmi esetek. Európában az erősen szabályozó jellegű piac- és ellátási politika a 18. században érte el a csúcspontot, ami a piaci folyamatokba való erős beavatkozást jelentett főleg ellátási válságok idején, és különösen a gabona, az alapvető élelmiszerek esetében. Ilyen időszakokban a korlátozó intézkedések egyik fontos célja az volt, hogy velük megvédjék a polgárokat az áremelkedések, illetve a termékhiány kialakulásának következményeitől, illetve ezen folyamatok visszaszorítására törekedtek.

Ausztriában a második világháború után alkalmazott gyakorlatra is hivatkozással, az Osztrák Szakszervezeti Szövetség (ÖGB) már tavaly nyáron beavatkozást sürgetett az árképzésbe (nem ez lenne az első eset, hogy az állam szabályozza az árakat Ausztriában). Az áremelkedés, az infláció, a megélhetési költségek drasztikus emelkedése miatt azt a felfogást javasolják, hogy az osztrák állam, a hatóságok a puszta megfigyelés helyett közvetlenül avatkozzanak be, mivel az ÖGB szerint számos jel utal arra, hogy a cégek sokkal jobban emelik az árakat, mint amennyit a megnövekedett (energia)költség indokolna. „Az utolsó ember számára is világosnak kell lennie: a megfigyelés ideje lejárt” – jelentette ki Wolfgang Katzian, az ÖGB elnöke.

Ami az osztrák történelmi példát illeti, a világháború befejezése után azonnal, 1945-ben drákói büntetéseket vezettek be az uzsora megelőzése és a lakosság élelmiszerellátásának biztosítása érdekében. Sőt, az ÖGB érvelésében hozott példa szerint Ausztriában még az 1950-es években is akár három évnyi szabadságvesztésre ítélhették azt, aki túlzottan magas árak megfizetését követelte a vevők felől az alapvető szükségleti cikkekért vagy szolgáltatásokért.

Az állami beavatkozásoknak tehát van 20. századi hagyománya a nyugati piacigazdaságnak számító Ausztriában. 1957-ben az ÖGB kezdeményezésére a munkaadók és a munkavállalók megalapították a Paritási Bizottságot azzal a céllal, hogy a gazdaságilag nehezebb időkben – ekkor már tizenkét év telt el a háború után – az áremelések ne tüntessék el a béremelések hatását. Ezért minden cégnek be kellett mutatnia a tervezett áremelést, és ezeket akkor vagy jóváhagyták, vagy elutasították. Itt is meghatározták, hogy mely árakat kell csökkenteni.

A hazai szabályozás jogi alapjai és lényege

Kiindulópontként rögzíteni érdemes, hogy az Uniós Alapszerződés (EUMSZ) 101. cikk (1) bekezdése alapján a belső piaccal összeegyeztethetetlen és tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a belső piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása. Ilyennek minősül többek között: az eladási árak közvetlen vagy közvetett rögzítése. Az EUMSZ 102. cikke szerint A belső piaccal összeegyeztethetetlen és tilos egy vagy több vállalkozásnak a belső piacon vagy annak jelentős részén meglévő erőfölényével való visszaélése, amennyiben ez hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre. Ilyennek minősül többek között: tisztességtelen eladási árak kikötése; az értékesítés korlátozása a fogyasztók kárára.

A magyar alkotmányjogi szabályozás keretében az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdésben foglaltak szerint Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.

Hangsúlyozandó, hogy a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról 1996. évi LVII. törvény rögzíti, hogy tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül – különösen a fogyasztók törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon, vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően – folytatni. Tilos a gazdasági versenyben a fogyasztókat megtéveszteni. A fogyasztók megtévesztésének minősül különösen, ha különösen előnyös vásárlás hamis látszatát keltik. Tilos fentieken túl a fogyasztó választási szabadságát indokolatlanul korlátozó üzleti módszerek alkalmazása. Ilyen módszernek minősül különösen, ha olyan körülményeket teremtenek, amelyek jelentősen megnehezítik az áru, illetve az ajánlat valós megítélését, más áruval vagy más ajánlattal történő tárgyszerű összehasonlítását.

Az árfigyelő rendszer létrehozásáról és működéséről szóló 163/2023. (V.8.) Korm. rendelet 3. § alapján a Gazdasági Versenyhivatal a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny ösztönzése, a Tpvt. 11. és 21. §-a, valamint az Európai Unió működéséről szóló szerződés 101. és 102. cikke szerinti tilalmakba ütköző magatartások feltárásának elősegítése, valamint a fogyasztók védelme érdekében a fogyasztóknak megvételre kínált egyes termékek napi áráról nyilvános árfigyelő rendszert működtet.

Az intézkedés feltételezhető közvetlen és közvetett céljai között említhető a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdeknek történő megfelelés, ugyanankor az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdeke megköveteli, hogy az állam jogi szabályozással biztosítsa a gazdasági verseny tisztaságát és szabadságát, valamint megakadályozza a vállalkozásoknak a versenyre hátrányos összefonódását (Tptv.). Továbbá a fogyasztó alapjogok kiteljesedése, többek között az információhoz való jog biztosítása által, mely a fogyasztók jól informált döntéshozatalának meghozatalát szolgálja.

Ennek keretében idén július elseje óta átlagosan közel 7 százalékkal csökkent a megfigyelt élelmiszerek ára az online árfigyelőnek köszönhetően, melynek 1,8 százalékpontos élelmiszer-inflációt mérséklő hatása lehet, erre Rigó Csaba Balázs, a Gazdasági Versenyhivatal elnöke mutatott rá, aki kiemelte, hogy 62 termékkategóriából 53 termékkategóriában csökkentek a termékek átlagárai. Mint mondta: a kiskereskedelmi láncok magasabb versenyfokozatra kapcsoltak, lényegében átálltak a napi árlejtésre. 

Az árfigyelő rendszer nyilvántartja az adatszolgáltatásra kötelezett vagy az árfigyelő rendszerbe önként adatszolgáltatás teljesítését vállaló kereskedő cégnevét, üzletének nevét és címét, a kereskedő által forgalmazott termék azonosításához szükséges adatot, ártípusát és a kereskedő üzletében vagy üzleteiben alkalmazott napi árát és korábbi árát, valamint törzsvásárlói kedvezmény használatával elérhető legalacsonyabb bruttó eladási árát és egységárát (a továbbiakban: törzsvásárlói ár), ha a törzsvásárlói ár alacsonyabb, mint a napi ár, és a kereskedő törzsvásárlói árat alkalmaz.

Az adatszolgáltatásra kötelezettek körébe tartozik az árfigyelő rendszerbe adatszolgáltatásra kötelezett a kereskedő, ha a tárgyévet megelőző lezárt üzleti évben a kereskedelmi tevékenységből származó, konszolidált nettó árbevétele meghaladja a 100 milliárd forintot, illetve az árfigyelő rendszerbe önként adatszolgáltatás teljesítését vállalhatja bizonyos jogszabályi feltételek mellett a kereskedő.

Az árfigyelő honlap, illetve rendszer előnyei:

1. erősíti az átláthatóságot;
2. megismerhetővé teszi a különböző árképzési gyakorlatokat;
3. megakadályozza a túlárazást;
4. hozzájárul a kiskereskdelemi szektorban a piaci verseny fokozásához;
5. hozzájárul az infláció mérséklődéséhez.

Az EUMSZ 4. cikke alapján a fogyasztóvédelem megosztott hatáskörnek számít, vagyis ezen a területen mind az Unió, mind pedig a tagállamok elfogadhatnak kötelező erejű jogi aktusokat. A tagállamok számára azonban csak akkor nyílik erre lehetőség, ha az Unió hatáskörét nem gyakorolta, vagy kifejezetten eltekint annak gyakorlásától.

Ahogy azt egy korábbi bejegyzésben rögzítettem, az Európai Unió joggyakorlata alapján a fogyasztók teljeskörű tájékoztatására vonatkozó szabályok érvényesülése a pénzügyi piacon jelentkező információs aszimmetriából, (- termékek összetettsége, - a termék minősége,- szakmai ismeretek,- bizalmi faktor,- félreértékesítés,- tisztességtelen piaci gyakorlatok) illetve a tudatos fogyasztói attitűd hiányából fakadó fogyasztóvédelmi problémák megelőzését szolgálhatják.

Napjainkban fogyasztóvédelmi alapvetésnek számítanak a tisztességes hirdetésekre, reklámokra vonatkozó előírások, a fogyasztók tájékoztatására vonatkozó szabályok, a szerződések megkötésével, tartalmával, formájával kapcsolatos rendelkezések, ügyvédek esetleg közjegyzők szerepének meghatározása, illetve a jogérvényesítés, jogviták, panaszkezelés tekintetében a megfelelő kioktatás. Mindezek alapján a 2010 utáni gazdasági és pénzügyi jogi környezetben kijelenthető, hogy sokkal nehezebbé vált a fogyasztók megkárosítása és sokkal hatékonyabb és alkotmányosabb megoldások szolgálják a fogyasztók érdekeit, mint az azt megelőző időszakban.

Mint ismert, Donald Trump elnöksége idején 6:3-ra billent a mérleg nyelve a a legfőbb bírói fórumon belül a konzervatívok javára Neil Gorsuch (2017), Brett Kavanaugh (2018) és Amy Coney Barrett (2020) megválasztása révén. Az elmúlt években pedig több olyan döntés is született, amely erősen foglalkoztatja az amerikai – és a nemzetközi – nyilvánosságot. Nézzünk példálózó jelleggel néhányat a fontosabbak közül.

• Nyilvános fegyverviselés joga – döntés a NYSRPA v. Bruen ügyben (2022)

A nyilvános lőfegyverviselés az Egyesült Államok Alkotmányának második kiegészítése által védett alapjog. A kérelmezőktől továbbra is megkövetelhető a jó jellem, a minimális életkor betöltése és az erkölcsi bizonyítvány; a fegyverviselési engedély megadásakor a hatóságoknak nincs mérlegelési jogköre, feltéve, hogy az adott kérelmező megfelel a jogszabályban meghatározott követelményeknek. A döntés továbbá kimondja, hogy a tagállami fegyvertörvények alkotmányosságának értékelése során az Alkotmány szövegét társítják, illetve vetik egybe a fegyverviselési korlátozások történetével (a „Text and History” szemlélete).

Alkotmányjogi szakértők szerint a tiszta szövegtörténeti teszt vagy nem kivitelezhető, vagy manipulálható, és hogy az eszközök és célok vizsgálatának korlátozott formáját továbbra is alkalmazni kell a második kiegészítés értelmezésénél.

• Abortuszhoz való jog – döntés a Dobbs v. Jackson Women’s Health Organization ügyben (2022)

Az Alkotmány nem garantálja az abortuszhoz való jogot (5–4 arányú többséggel), így a testület a Roe v. Wade és a Planned Parenthood v. Casey ügyben hozott precedenst hatályon kívül helyezte. Kimondták továbbá, hogy Dobbsban törvényes az abortusz korlátozása a 15 hetes terhességtől (6–3 arányú többséggel).

A Legfelsőbb Bíróság korábbi álláspontja alapján azt a törvényt hozták szövetségi szinten, hogy a nőnek egészen a magzat életképessé válásáig – vagyis a várandósság 24. hetéig – joga van az abortuszhoz.

• Illegális bevándorlók kitoloncolása – döntés a United States, et al. v. Texas ügyben (2022)

A testület elutasította a Biden-kormányzat bevándorlási politikájának végrehajtását, mely irányelveiben azt szabályozná, hogy mely illegális bevándorlókat szabad feltartóztatni és kitoloncolni. A Legfelsőbb Bíróság (5:4 arányú többséggel) azzal a texasi szövetségi bíróval értett egyet, aki korábban blokkolta Joe Biden amerikai elnök útmutatásait, miután az lényegében lehetővé teszi a büntetett előéletű, és okmányokkal nem rendelkező illegális bevándorlók szabadon bocsátását, ami szembemegy a törvényekkel.

Az ügy kapcsán olyan vélemények fogalmazódtak meg a republikánusok részéről, hogy a demokraták bevándorlási politikájának egyik fő célja a későbbi szavazatszerzés.

• Nem kötelező melegek számára esküvői szolgáltatást nyújtani - 303 Creative LLC kontra Elenis ügy a szólásszabadság és az LMBTQ közösséggel szembeni diszkrimináció tilalmához való jogának versengő érdekeit tükrözte.

A döntés alapján egy coloradói grafikusnak, aki esküvői weboldalakat készít, nem kötelező vizuális szolgáltatást nyújtania azonos neműek házassága kapcsán, egy a konzervatívok szerint mérföldkőnek számító döntés szerint, amely szembeállítja az LMBTQ-k megkülönböztetésmentességének érdekeit az első módosítás szabadságával. Az ügy előzménye az ún. Colorado Anti-Discrimination Act (CADA) néven ismert törvény, amely megtiltotta, hogy a nyilvánosság számára értékesítést vagy szolgáltatásokat nyújtó vállalkozások identitásuk (személyazonosságuk) alapján megtagadjanak szolgáltatást valakitől. 

• Faji hovatartozás a felvételinél – döntés a Students for Fair Admissions v. Harvard ügyben (2023)

Az egyetemi felvételt kérelmező személy faji hovatartozásának figyelembevétele (angolul affirmative action, azaz ún. pozitív diszkrimináció alkalmazásával) sérti az egyenlő bánásmód elvét a 14. alkotmánykiegészítésben, valamint a faji megkülönböztetés tilalmát az 1964. évi polgárjogi törvény VI. címe tekintetében.

A Legfelsőbb Bíróság döntése több világszerte ismert amerikai egyetemet arra kényszerít, hogy felülvizsgálja és átalakítsa felvételi programját.

A (liberális) kritikusok szerint az egyik dolog, ami megkülönbözteti ezt a bíróságot az elmúlt több mint 90 év bármely más bíróságától, hogy a jelenlegi bíróságnak nincsenek középen álló bírái, nincs középút. John Roberts főbíró alkalmanként konzervatívabb megközelítést alkalmaz, mint konzervatív kollégái, mint például az abortuszügyben. De a többi öt konzervatív nélküle is tudott és tudott is érvényesülni abban az ügyben. Ugyanakkor Brett Kavanaugh bíró szavazási szokásai ebben a ciklusban 20%-kal jobbra tolódtak.

Az új konzervatív nyomulás még aligha fejeződött be – ezt szintén sokan így látják. A 9 fős testület a következő ciklusban további égető kérdéseket kíván felülvizsgálni, ezek közül talán a legfontosabb egy olyan ügy, amely radikálisan átalakíthatja a szövetségi választások szabályait, és az állami törvényhozásoknak szinte korlátlan ellenőrzést biztosít a választási szabályok és a kongresszusi körzetek kijelölése felett. Szintén a (liberális) kritikusok szerint ha a fenti elmélet győzedelmeskedik, az állami törvényhozások szabadon végrehajthatnak mindenféle pártpolitikai csínytevést, megszabadulva az állami bíróságok, az állami alkotmányos rendelkezések és a kormányzók felügyeletétől, és potenciálisan szabad kezet adva a törvényhozóknak az elnökválasztás elektori kollégiumi választóinak kijelölésében.

Az emberi jogok és a jogállamiság elleni támadások ellenére az emberi jogok védelmezői figyelemre méltó bátorságot és kitartást tanúsítottak a demokratikusabb, igazságosabb és befogadóbb társadalmakért való kiállásban 2022-ben - közölte ma a Front Line Defenders nevű intézet vonatkozó jelentése bemutatásakor.

A Front Line Defenders 2022-es globális elemzése a világ minden régiójában a jogvédőket fenyegető veszélyekről ad áttekintést. A jelentés megnevezi a 2022-ben 26 országban megölt 401 jogvédőt is, amely szám az emberi jogi szervezetek közös statisztikai kezdeményezésén (HRD Memorial) alapul, amely azon dolgozik, hogy minden évben összegyűjtse és ellenőrizze a jogvédők meggyilkolásával kapcsolatos adatokat. Komor mérföldkő e szerint, hogy 2022-ben először fordult elő, hogy több mint 400 emberi jogi aktivistát öltek meg célzottan.

A HRD Memorial adatai szerint öt ország – Kolumbia, Ukrajna, Mexikó, Brazília és Honduras – felelős a gyilkosságok több mint 80%-áért. Egyedül Kolumbia tette ki az összes gyilkosság 46%-át, a HRD Memorial partnere, Somos Defensores eddig legalább 186 gyilkosságot dokumentált és igazolt.

Tágabb értelemben véve a jogvédők kriminalizálása - letartóztatás, őrizetbe vétel és bírósági eljárás formájában - volt a legjelentősebb támadási forma az adatokban, amely az összes jogsértés több mint egyharmadát (34%) tette ki. A terrorizmusellenes törvények széles körű és önkényes alkalmazása a jogvédők őrizetbe vétele és büntetőeljárás alá vonása érdekében kimerítette moráljukat, kapacitásukat és erőforrásaikat.

Bár a különböző országokban különböző formákat öltött, a hatóságok többek között Fehéroroszországban, Indiában, Nicaraguában, a palesztin területeken és Zimbabwéban terrorizmusellenes és más korlátozó törvényeket alkalmaztak, hogy a jogvédőket és szervezeteiket többször letartóztassák, irodai razziákat tartsanak, kihallgatásokba kezdjenek, bezárással fenyegessenek és ténylegesen bezárják a szervezeteket.

Mindezek mellett a szervezet szerint Latin-Amerika továbbra is a világ leghalálosabb régiója maradt az emberi jogi jogvédők számára.

Mindezek alapján megdöbbentő adalék és egyes jelentéstevő  szerveztek kapcsán komoly hitelességi deficitet teremt, hogy például az Economist Intelligence Unit (EIU) nevű szervezet emberi jogokat is figyelembe vevő demokrácia indexe gyakorlatilag egész Dél-Amerikát egy szinten említi több Kelet-Európai álammal, a Freedom House pedig hazánkat több latin-amerikai országgal veszi egy kalap alá.

A legújabb brüsszeli tervezet szerint minden uniós tagországot meghatározott számú migránsért tennék jogilag felelőssé: azok a tagállamoknak, amelyek nem hajlandóak befogadni az EU-ba ad hoc érkező illegális migránsokat és menekülteket, személyenként mintegy 20 ezer eurót (kb. 7,5 millió forintot) kell fizetniük, Lengyelország részéről egyenesen „bírságot” emlegetnek ennek kapcsán (a javaslatok eredetileg 10 ezer és 22 ezer euró között mozogtak). A döntésnek megfelelően Magyarországnak is, felszereléssel vagy személyzettel kell majd segíteniük a befogadó államokat. A tagországok kötelesek lesznek (érkezési) „kapcsolatot” igazolni (connection rule) azzal a biztonságos harmadik országgal, ahová a migránsokat visszahelyezhetik, de ezt a kapcsolatot elvileg a tagállam határozhatja meg (Olaszország esetén például Tunézia). Magyarország számára ugyanakkor reményt csak az jelenthet – ha a gyakorlat megvalósul –, hogy biztonságosnak számító harmadik országok irányába a kapcsolati szabályt miként tudja érvényesíteni. Ráadásul a Tanács kvóta-döntése érinti a tagállami szuverenitás lényeges kérdését is a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, hiszen a fenntartott szuverenitás kérdései közé tartozik a lakosság összetétele. Ezt támasztja alá, hogy a tagállamok között érvényesül ugyan a letelepedés szabadsága, de ebbe minden tagállam szuverenitása birtokában beleegyezett vagy beleegyezik a jövőben az egyes csatlakozási szerződések elfogadásakor. Ez a beleegyezés a menekültügyi és bevándorlási politika körében hozott tagállami döntésekre is kiterjed az átruházott hatáskörök folytán.

A kormány- és államfők testületének, az Európai Tanácsnak ugyan generális jelleggel nincs jogalkotó hatásköre, azonban stratégiai és válságmegoldó testületként működik, valamint kijelöli az EU politikájának stratégiai irányait.

A fenti rendelettervezet a menekültügyekben azt vetíti elő, hogy egy uniós elosztási mechanizmus révén lényegében maguk az illegális migránsok vagy az őket Európába szállító embercsempészek fogják eldönteni azt, hogy Európában kik laknak majd. A hosszútávú gondok elsődleges forrása a már az EU-na történő belépéskor a harmadik országbeli személyek ellenőrizhetetlensége, és az ehhez kapcsolódó és abból hasznot húzó cselekmények (pl.: az embercsempészet, emberkereskedelem, szervezett bűnözés, hamis úti,- és személyi okmányok előállítása, feketegazdaság növekedése, korrupció stb.). A rövidtávú hatások pénzügyi, és biztonsági értelemben is jelentkezhetnek. Az első terület komplexitása kapcsán főleg becslések alapján dolgozhatunk, egy friss német jelentés szerint 27 milliárd eurót tervez költeni az állam a migrációra, egy márciusi francia kimutatás alapján pedig bevándorlás évente 20-33 milliárd euróba kerül a szintén bevándorlóországként számon tartott Franciaországnak. A szinten a francia sajtóból ismert migránsok okozta gazdasági és agrárkárok már a biztonsági kockázatok között említhetőek, mint ahogy a folyamatos szexuális visszaélések bevándorlók által például Németországban és Ausztriában. Mivel a Tanács legújabb migrációs rendelettervezete több helyütt említi a szökés kifejezést az áthelyezett harmadik országbeli személyek kapcsán, meg kell említenünk a befogadóállomásokról történő szökés általi kockázatot is. E körben említhető a számos görög példa alapján statisztikailag igazolható növekedése a vagyon elleni bűncselekményeknek nyitott táborok környezetében. 

A kutatások szerint az egészségügyi értelemben vett kockázatot sem szabad elhanyagolni, amely egyébként Brüsszelben gyakorlatilag teljes tabutéma. A zsúfolt befogadóállomásokon és migránsgettókban a származási ország mellett a fizikai és mentális stressz, valamint a rossz életkörülmények légúti fertőzésekkel is társulnak, elsősorban influenza, légzőszervi szintetikus vírus, adenovírus és parainfluenza vírusfertőzésekkel. A menekültek és a bevándorlók érzékenyebbek lehetnek a fertőző betegségekre azokon a helyeken, a származásukban, a tranzitban és a rendeltetési helyben, mivel fertőzésnek vannak kitéve, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés hiánya, a megszakított gondozás és a rossz életkörülmények miatt. A kockázatosnak minősített régiókban HIV-vel élő menekültek és bevándorlók jelentős része fertőzést kap azután, hogy új országba érkeztek. A menekülteket és a bevándorlókat később diagnosztizálják HIV-fertőzésük során. A hepatitis B és C vírusfertőzések gyakoribbak azokban a menekülteknél és bevándorlóknál, akik olyan országokból származnak, ahol a vírus endemikus, ám ezeknek a fertőzéseknek a gyakorlása a menekültek és a bevándorlók körében a régió tagállamaiban eltérő. Az olyan trópusi és parazita fertőzések, amelyek általában nem láthatók Európában, olyan régiókkal érkezhetnek be a régióba, ahol a fertőzés endemikus, de veszélyt jelentenek az ebbe a területre utazókra, valamint a menekültekre és migránsokra, valamint leszármazottaikra is. Az Európát tömegesen elárasztó emberek egy teljesen más kultúrából érkeznek, egy olyan világból, amelyet rendkívül intenzíven áthat a vallás, s ahol a hatalom az iszlám tanait jobbára csak saját tévedhetetlenségének igazolására használ. Mert jól tudják, hogy iszlám jelszavakkal irányítani lehet a tömegeket, mondván,  a hit előírásai vitathatatlanok. Ma ott tartunk, hogy német és francia nagyvárosokban a helyi igazságszolgáltatással párhuzamosan saría bíróságok működnek, és a muszlim bírák még azelőtt jogon kívül tudják helyezni a bűncselekményeket, hogy azok a befogadó állam hatóságai elé kerülnének. Franciaországban már 2011-ben mintegy hétszáz ilyen muszlim zóna létezett, amelyekben a francia jogot „hatályon kívül helyezték”, és ahová a helyi rendőrök már be sem merik tenni a lábukat.

A tagállamok jogrendszere ebben a kérdésben sokszor másodlagos jelentőségű. Engedjen meg egy konkrét példát 2020 júliusából, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztaló ítéletet hozott a francia állammal szemben, kimondva, hogy mivel Franciaország megtagadta a fedél nélkül élő „menekülteknek” nyújtandó segítséget, megsértette a nemzetközi egyezményben foglalt kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát. Ilyen és hasonló ügyeken keresztül is nyomást lehet gyakorolni a pár éve még a visegrádi négyek szövetségének fellazítására is kísérletet tevő francia elnökre is.

A konkrét ügyben az öt – afgán, orosz, iráni és grúz állampolgárságú – menedékkérő (vagyis „genfi” értelemben még nem menekült!) kérelmezők azt követően fordultak Strasbourghoz, hogy „a francia hatóságok megtagadták tőlük a pénzügyi támogatást, amelyre az ország törvényei értelmében jogosultak lettek volna”, így „embertelen és megalázó körülmények közé kényszerültek, megfosztva létfenntartáshoz szükséges alapvető eszközöktől”.

A testület ítéletének érvelése világos példa: a verdikt megfogalmazása szerint az érintettek fedél és egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés nélkül, valamint megélhetési lehetőségek hiányában éltek több hónapon keresztül, folyamatosan attól tartva, hogy megtámadják vagy kirabolják őket. A döntés sérelmezi azt is, hogy az öt felperesből három hosszú idő után kapott csak ideiglenes támogatást, továbbá – a bíróság szerint – a menedékkérelmük regisztrálásához túl rövid határidőt kaptak, ezért nem tudták beszerezni a regisztráláshoz szükséges dokumentumokat. Az ugyancsak Strasbourgban működő Európai Jogi és Igazságügyi Központ (European Centre for Law and Justice, ECLJ) korábban is több kutatást végzett a témában. Eszerint a bírák közül huszonketten közvetlen kapcsolatban álltak hét, egyértelműen Soros-finanszírozottnak tekinthető szervezettel (az érintett szervezetek is jelentősen részesültek a Soros György által az 1980-es évek közepe óta a Nyílt Társadalom Alapítványba fektetett több mint 30 milliárd dollárból).

Az ECJL kutatásaiból és elemzéseiből is egy olyan spekuláns milliárdos képe rajzolódik ki, aki a jóságos filantróp álcája mögött valójában nagyon is előre kalkulált módon, főleg olyan országokba viszi a befektetéseit, ahol a helyi adottságok, a környezet várhatóan segítenek megtéríteni az invesztált támogatásokat. Ennek a gondolkodásmódnak a következménye az is, hogy az EJEB kontroll alatt tartásával pedig geostratégiai érdekeit kívánja érvényesíteni, kvázi államként az egyes államok feje felett. Az elmúlt évtizedben ezért nem túl meglepő módon a következő országokat említhetjük azok sorában, ahonnan a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) által támogatott bírák kerültek az EJEB-be: Bosznia-Hercegovina, Albánia, Bulgária, Horvátország, Magyarország, Lettország és Románia, vagyis a migráció és a kontinentális biztonságpolitika szempotjából fontos kelet-közép-európai és balkáni térségből érkező bírói szakemberek szakmai irányvonala révén akarja Soros – döntő módon – befolyásolni Európa jövőjét.

Az elmúlt években a bevándorlóországokban inkább romlott a helyzet, amely inkább azt indukálhatja, hogy az elmúlt időszakban a magyarok körében is nőtt a migránskvótát elutasítók száma. A Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala (ODIHR) jelentése alapján, 2021- ben 589 antiszemita, 1387 LMBT-közösség elleni és 213 muszlimellenes gyűlölet-bűncselekmény történt Franciaországban, és 857 keresztényellenes ilyen cselekményt jelentettek. Utóbbiak tehát négyszer gyakrabban következtek be, mint a muszlimok elleni támadások, és az antiszemita előítélet-bűncselekmények száma is közel háromszoros volt az iszlám vallásúak elleni bűncselekményekhez képest. is jól jelzi, hogy ma Nyugat-Európában már egyre inkább a keresztény és zsidó vallási csoportok vannak kitéve a verbális és gyakran nyers, fizikai erőszak kockázatának, és ennek a tendenciának az erősödése összefüggésben állhat azzal a ténnyel is, hogy az elmúlt évtizedek során jelentős számú bevándorló – közöttük muszlim vallási és kulturális hátterű emberek – érkeztek ezekbe az országokba. Az esetek, és a Nyugat-Európában jellemző súlyarányok – az egyes érintett társadalmi csoportok tekintetében – annak szükségességét jelzik, hogy a statisztikai tényeken túl komoly érdemi erőfeszítéseket kell tenni a szociális, illetve kulturális okok és kockázatok feltárására, és megfelelő esetben például a belügyi, migráció- és biztonságpolitikai szakpolitikák (policy-k) szükséges és időszerű átgondolására.

Az Európai Bíróság 2022. április 26-án ítéletet hozott a C-368/20 NW v. Landespolizeidirektion Steiermark (Stájerország nevű tartományt érintő) és C-369/20 NW v. Bezirkshauptmannschaft Leibnitz (stájerországi járásközpont) egyesített ügyekben megállapította, hogy az Európai Unió tagállamai csak szigorú feltételek mellett vezethetnek vissza határellenőrzést a schengeni övezeten belül.

Az ítélet befejező részének megállapításai alapján az Európai Bizottság különösen hallgatott, amikor a tagállamok értesítették a határellenőrzés visszaállításának szándékáról (amikor azonban az egyéni kérelmező által indított eljárásban állásfoglalásra kényszerült, az ilyen határellenőrzést szükségtelennek és aránytalannak ítélte). A luxemburgi testület szerint a Schengeni határellenőrzési kódex (SBC) egyértelmű felügyeleti jogkörrel ruházza fel a Bizottságot a 27. cikk (4) bekezdésben foglaltan, amely jogkörét vélemények kibocsátásával és a tagállamokkal való politikai kapcsolattartással kell gyakorolnia, továbbá a tagállamoktól elvárható, hogy információt cseréljenek, konzultáljanak egymással, és együttműködjenek a Kódex 27. cikkében foglaltakkal összhangban, hogy így biztosítsák a szabad mozgás és a közbiztonság közötti egyensúlyt

A Bíróság döntése alapján kimondható: mind Ausztriának, mind a Bizottságnak – a döntési lehetőségek közötti választásnál – jobban figyelembe kell vennie az arányosság követelményét a vívmányok megőrzése érdekében, valamint az érdekelt felek számára egyaránt elfogadható megoldások biztosításának fontosságát Magyarország 2008. január 1. napja, míg Ausztria 1997. január 1. napja óta tagja a Schengeni övezetnek.

 A Robert Schumann által megálmodott Európa egyesek szerint végnapjait éli, ez azonban nem jelenti azt, hogy (akár pozitív irányban) nem transzformálódik, nem esik át radikális változáson az öreg kontinens politikai és gazdasági  kényszerközössége. Most még a magyarok is inkább EU pártiak, de ez gyorsan változhat. A korábbi mini-Schengen hagymázas gondolata, a határok visszaállítása, a kétsebességes Európa felerősödése erodálhatja a népszerűséget. Az Európai Unió vezetői nem tudták megakadályozni az elmúlt évtizedek legsúlyosabb válságait, – értve ez alatt a Brexitet, a tömeges migrációval megjelenő terrort, vagy éppen a mediterrán térség gazdasági recesszióját – azonban a felelős konzekvenciát nem vonták le. Így ahelyett, hogy a józan ész parancsait követnék, védekezésképpen azokat a tagállamokat büntetik, akik nem hajlandóak úgy táncolni, ahogy Brüsszelben fütyülnek. A brit referendum jó példa arra, hogy ezt a felelőtlen uniós ámokfutást egészséges nemzetek hogyan jutalmazzák.

Az európai polgárok közel 70 százaléka úgy gondolja, hogy Schengen az egyik legértékesebb uniós alapintézmény. Valóban, alapvetően a schengeni vívmányok, az acquis a biztonság és a szabadság kombinációját teremtik meg. Lehetőséget adnak az európai polgároknak arra, hogy szabadon mozogjanak a tagállamok területén, és lehetőséget biztosítanak a tagállami rendőrségek számára, hogy szorosan együttműködjenek más országok bűnüldöző szerveivel.

Az Európa Unió jövendő vezetésének végre fel kell majd ismernie, hogy a valóban Európa-párti és szolidáris tagállamok elismerésének hiánya és a nemzetállamok támogatásának elmaradása közép- és hosszú távon kikezdheti az Unió egységét is, hiszen a ma elsősorban a bevándorló országok dominálta Unióban az önfeladó tagországok kerülhetnek kibékíthetetlen ellentétbe az identitásuk védelméért küzdő nemzetállamok egyre szorosabb szövetségével. A nemzetállami szinteken már teret nyerő szemléletnek így – legkésőbb a jövő júniusi EP-választásokat követő időszakban – be kell épülnie az Európai Unió legfőbb végrehajtó szervének, a Bizottságnak a munkájába is. Hiszen sokak szerint manapság éppen azok az európai és uniós intézményi vezetők jelentik a legnagyobb veszélyt az Unió alapvető értékeire, akik a legtöbbet szoktak beszélni ezekről az értékekről. Szintén elterjedt nézet, hogy az Európai Unió belső szabad világát, Schengent éppen azok az országok kezdték felszámolni, amelyek felelőtlen migrációs politikát tanúsítottak, és korábbi súlyos felelőtlenségükkel saját polgáraikat is veszélybe sodorva, hosszú idő után ismét belső határellenőrzéseket vezettek be. Fölmerül a kérdés: ilyen vezetők milyen alapon papolnak az EU-s értékek megsértésével más országokat, és vajon valójában kik azok, akik Európát és annak alapvető eszméit, vívmányait következesen védelmezik?

Ami a vonatkozó jogszabályi hátteret illeti Schengen kapcsán, meglehetősen egyértelmű. Az EUMSZ. 21. cikke a megkülönböztetés tilalma és az uniós polgárság kapcsán kimondja, hogy a Szerződésekben és a végrehajtásukra hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. Az Európai Unió Alapjogi Chartája 45. cikke szerint a mozgás és tartózkodás szabadsága alapján minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. A Szerződésekkel összhangban a mozgás és tartózkodás szabadsága a tagállamok területén jogszerűen tartózkodó harmadik országbeli állampolgároknak is biztosítható. Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló irányelv rögzíti, hogy a nemzeti határellenőrzéskor alkalmazandó, úti okmányokra vonatkozó rendelkezések sérelme nélkül, a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az uniós polgárok érvényes személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel, és családtagjaik, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, érvényes útlevéllel beutazhassanak a területükre. Az uniós polgároktól beutazási vízum vagy azzal egyenértékű formai követelmények nem kérhetők. Végezetül álljon itt a Schengeni Egyezmény 2. cikke, amelynek nyomán a belső határokat bármely ponton személyellenőrzés nélkül lehet átlépni. Közrendvédelmi vagy nemzetbiztonsági érdekből azonban bármely Szerződő Fél – a többi Szerződő Féllel való konzultációt követően – határozhat úgy, hogy korlátozott időre a belső határokon a helyzetnek megfelelő nemzeti határellenőrzést végez. Ha közrendvédelmi vagy nemzetbiztonsági érdekből azonnali cselekvésre van szükség, az érintett Szerződő Fél szükség szerint intézkedik, és erről a lehető legrövidebb időn belül tájékoztatja a többi Szerződő Felet.

Visszagondolva arra az időszakra, amikor a luxemburgi Schengen városkájában, a Mosel folyón ringatózó Princesse Marie-Astrid hajó fedélzetén Németország, Franciaország, valamint a három Benelux-állam aláírták a vonatkozó egyezményt, a céljuk vélhetőleg a négy uniós szabadság kiterjesztése és nem lassú megfojtása volt.

A brüsszeli javaslatok fő problémája, hogy nem adnak választ a migránsválságra, és egyáltalán nem a már meglévő uniós szabályrendszerek elvszerű, határozott védelmére és azok betartatására törekednek. Emellett egyúttal sajnos „meghívót” jelentenek a harmadik világból érkezők milliói számára, hiszen csupán mesterségesen akarják elosztani a szabálytalan és tömeges, komoly biztonságpolitikai kockázatokkal (lásd bűnözés, terrorizmus, szociális, egészségügyi rendszerek biztonsága stb.) járó migrációt. A magyar kormány álláspontja szerint zárt, kompakt és erős védelmi rendszerre van szükség! Ennek jegyében biztosítani kell a külső határok, valamint az EU-s állampolgárok rendszeres ellenőrzésére vonatkozó, már meglévő EU-s és schengeni jogszabályok (Schengeni határ-ellenőrzési kódex) tényleges érvényesülését. Ennek továbbra is tagállami jogkörben kell maradnia.

A rendelet célja emellett elvileg a rendszerrel való visszaélés megakadályozása lenne, de itt valójában a bevándorló menedékkérők érkezésének „legálissá” tétele a cél, az unió határain kötelezően lefolytatandó eljárást is bevezet, amely arra irányul, hogy az EU külső határain minél gyorsan fel lehessen mérni, hogy egy kérelem megalapozott és így befogadható-e.

Ami a leglényegesebb kitételek egyike, hogy mindazon harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek számára állapít meg szabályokat, akik védelmet keresnek az Unióban. E politikának a szolidaritás és a felelősség – ideértve annak pénzügyi vonatkozásait is – tagállamok közötti igazságos elosztásának elvén kell alapulnia.

A javaslat arra alapoz, hogy még több menedékkérő és migráns fog érkezni az EU-ba: ezért a tagállamoknak ki kell építeniük az ahhoz szükséges megfelelő kapacitást és Brüsszel központosítani kívánja a jobban gyorsítani kívánt menekülteljárásokat: egyes tagállamok megfelelő kapacitását egy képlet alapján fogják meghatározni

A szabályok egyszerűsítésén és a határidők lerövidítésén túl kvázi kötelező szolidaritási mechanizmusra tesz javaslatot: aki nem akarja a menedékkérők átvételét, bírságként (migránsonként jelenleg megközelítőleg 8 millió forintnak megfelelő euró) is értelmezhető pénzügyi hozzájárulást fizet, a migránsonként számított legkevesebb 20 ezer eurós pénzügyi hozzájárulás a rendelet alapján – vagyis a számérték szükség esetén – növelhető.

A „továbbutazásoktól való visszatartás érdekében” a javaslat szűkíti a felelősség egy másik tagállamra való átszállásának a lehetőségeit, ezáltal csökkentené a kérelmező mozgásterét arra, hogy megválassza, melyik tagállamban nyújtja be a kérelmét, utóbbi részben Magyarországra nézve érdekes, mivel az általa egyáltalán nem kívánt és bátorított migráció nyomása alá kerülő országként kerülne szembe a menedékkérők rohamával

A tervezett szabályozás arra ösztönözhet, hogy Magyarországon, mint „az első belépés vagy a jogszerű tartózkodás helye” szerinti országban nyújtsanak be kérelmet és a Dublini rendszerhez hasonlóan az első belépés szerinti tagállam lesz felelős a menedékjog iránti kérelemért két éven keresztül EU-ban mindenhol ugyanazt a közös eljárást kell alkalmazni. A rendelettervezet egyszerűsíti az eljárási szabályokat (például az eljárás hosszát), és előírásokat határoz meg a menedékkérők jogaival kapcsolatban (például a tolmácsolási szolgáltatás igénybevételének jogával, valamint a jogi segítségnyújtáshoz és képviselethez való joggal kapcsolatban).

A szabályozás célja emellett a rendszerrel való visszaélés megakadályozása is. Ennek érdekében egyértelmű kötelezettségeket ró a kérelmezőkre, akiknek együtt kell működniük a hatóságokkal az eljárás egésze alatt. Ezenkívül a határon kötelezően lefolytatandó eljárást is bevezet, amely arra irányul, hogy az EU külső határain gyorsan fel lehessen mérni, hogy egy kérelem megalapozatlan vagy elfogadhatatlan-e. A határon folytatott menekültügyi eljárás hatálya alá tartozó személyek számára nem engedélyezett a tagállamok területére való belépés.

A határon folytatott eljárások végrehajtása érdekében a tagállamoknak – a befogadási és az emberi erőforrások terén – ki kell építeniük az ahhoz szükséges megfelelő kapacitást, hogy bármikor képesek legyenek előre meghatározott számú kérelem elbírálására és kiutasítási határozatok érvényesítésére. A megfelelő uniós szintű kapacitás egyszerre, egy időben 30 000 fő. Az egyes tagállamok megfelelő kapacitását egy olyan képlet alapján fogják meghatározni, amely figyelembe veszi a szabálytalan határátlépések számát és a beléptetés megtagadásának eseteit is egy adott időszakban. Magyarország tekintetében előre vetítve meghaladhatja a 35 000 főnyi migráns befogadási kötelezettségét.

A menekültügy és a migráció kezeléséről szóló rendelet – elfogadását követően – a jelenlegi hatályos dublini rendelet helyébe fog lépni. A dublini rendelet határozza meg azokat a szabályokat, amelyek alapján el kell dönteni, hogy melyik tagállam felelős egy menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért. A menekültügy és a migráció kezeléséről szóló rendelet egyszerűsíti ezeket a szabályokat, valamint lerövidíti a határidőket. A jelenlegi bonyolult visszavételi eljárást például – amelynek célja a kérelmezőnek a kérelme tekintetében felelős tagállamnak való átadása – egy egyszerű visszavételi értesítés váltja fel.

A tervezett szabályozás például arra kötelezi a menedékkérőket, hogy az első belépés vagy a jogszerű tartózkodás helye szerinti szerinti országban nyújtsanak be kérelmet. A továbbutazásoktól való visszatartás érdekében a rendelet szűkíti a felelősség megszűnésének vagy egy másik tagállamra való átszállásának a lehetőségeit, és ezáltal csökkenti a kérelmező mozgásterét arra, hogy megválassza, melyik tagállamban nyújtja be a kérelmét, amely a szabad mozgáshoz való uniós elv kapcsán kérdéseket vet fel. 

„Aki szerint ez a kompromisszum (így nevezik a csomagot) elfogadhatatlan, az elfogadja, hogy a jövőben senkit sem osztanak szét" - mondta Annalena Baerbock német külügyminiszter a kritikákra reagálva és megerősítette, hogy a németek támogatják a javaslatot.. az éles viták tehát kódolva vannak a régi és az új tagállamok között ebben a kérdésében.

Mára már sokak számára nyilvánvaló – és számos szakértő is tudományos meggyőződéssel vallja –, hogy az illegálisan Európába érkező bevándorlókhoz köthető terrorizmus, az erőszak elleni küzdelem csak a migránsok egyes csoportjainak kezelésével együtt lehetséges.

A legrosszabb szcenárió szerint továbbra is tömegesen érkeznek a Közel-Kelet felől a migránsok, az afrikai kontinensen eszkalálódnak a polgárháborús állapotok, és újra szabad lesz nekik a nyugat-balkáni útvonal. A migráció további alakulását jelentősen befolyásolja majd, hogy milyen fejlemények lesznek Nigériában és Szudánban, s mennyire tud erősödni a Boko Haram.

Visszatérve az állásfoglalásra, abban a Parlament többek között előadta, hogy ösztönzi a Bizottságot és a tagállamokat, hogy folytassanak figyelemfelhívó tevékenységeket, amelyek érzékenyebbé teszik az EU lakosságát a sokszínűséggel kapcsolatban, és mozdítsák elő a kisebbségi kultúrák valamennyi békés megnyilvánulási formáját; ösztönzi a tagállamokat, hogy tanterveikbe építsék be a nemzeti és etnikai kisebbségek történelmét, és mozdítsák elő iskoláikban a tolerancia kultúráját; arra ösztönzi a Bizottságot és a tagállamokat, hogy többek között az iskolákban – de ne kizárólag ott – kezdeményezzenek kulturális párbeszédeket a kisebbségi csoportok elleni gyűlölet különböző formáival és megnyilvánulásaival kapcsolatban; ösztönzi a tagállamokat annak biztosítására, hogy a megkülönböztetésmentességet, valamint a kisebbségekhez tartozó személyek történelmét és jogait általánosan érvényesítsék a nemzeti oktatási rendszerük alkotórészeiben.

Azt is hangsúlyozzák, hogy az Európai Unió egy kultúrákból, nyelvekből, vallásokból, hagyományokból és a történelemből kirakott mozaik, amely egy olyan közösséget alkot, ahol a különböző polgárokat közös alapértékeik egyesítik és Európának ez a gazdagsága magától nem marad fenn, és védelmezni és táplálni kell. A dokumentum azt is megerősítette, hogy az őshonos népeket jogaik gyakorlása során nem érheti semmilyen fajta megkülönböztetés, és joguk van kultúrájuk, hagyományaik, történelmük és törekvéseik méltóságához és sokszínűségéhez, aminek megfelelően tükröződnie kell az oktatásban és a nyilvánosság tájékoztatásában.

A nyelvi jogok kapcsán leszögezték, hogy a nyelv a kisebbségek kulturális identitásának és emberi jogainak alapvető eleme és elő kell mozdítani a kisebbségi nyelvek magán- és közterületeken való, megkülönböztetés nélküli használatának jogát azokon a területeken, ahol jelentős számú, kisebbségekhez tartozó személy él, annak biztosítására, hogy a nyelveket át lehessen adni egyik nemzedékről a másikra, valamint az Unión belüli nyelvi sokféleség megvédésére. A Parlament ennek kapcsán felhívta a Bizottságot, hogy erősítse meg azon tervét, amely szerint a nyelvi alapon történő megkülönböztetés elleni küzdelem potenciális eszközeként előmozdítja a regionális nyelvek tanítását és használatát az Unión belül, és támogatja a nyelvi sokféleséget és emlékeztetett arra, hogy a kölcsönös megértés és elismerés előmozdításának egyik módja az, ha elősegítik a kisebbségi nyelvek ismeretét azon emberek körében, akik nem tagjai az érintett kisebbségnek.

Bő egy esztendővel ezelőtt Románia uniós csatlakozásának sikeres következményeit vette számba Klaus Johannis államfő és Nicolae Ciuca kormányfő, a 2007-es csatlakozás 15. évfordulóján közzétett üzeneteikben sajtóhírek szerint. Johannis talán nem véletlenül nem tért ki a kisebbségvédelem, különösen a romániai magyar kisebbség jogai kapcsán realizált eredményekre. Példálózó jelleggel a kisebbségi jogokat megnyirbáló nyelvtörtvény, az úzvölgyi katonatemető kapcsán tapasztalt román nacionalista megnyilvánulások, vagy éppen a történelmi Magyarország térképével kapcsolatos túlzott hisztéria mind-mind ellentétben állnak az Európai Unió alapértékeivel. Legutóbb a köztársasági elnök közösségi médiában megjelent - az 1921-ben született székely himnuszból idéző - bejegyzése váltott ki szélsőséges nacionalista megnyilvánulásokat, ezúttal többek között a román külügy részéről.

Mindezek nyomán csupán bízhatunk abban, hogy Románia megszívleli, az Európai Parlament pedig érvényesíteni kívánja öt esztendővel ezelőtt deklarált és elfogadott álláspontját, miszerint „a kisebbségi jogok védelme és előmozdítása alapvető a béke, a biztonság és a stabilitás megteremtése, a tolerancia, a kölcsönös tisztelet és megértés elősegítése, valamint az adott területen élő valamennyi személy közötti együttműködés előmozdítása érdekében”.

Az Északi Áramlat vezetékeinek 2022. szeptember 26-i megsemmisítése nemzetközi terrorcselekménynek minősül, és veszélyt jelent a békére - ezt Jeffrey Sachs az EBSZ Biztonsági Tanácsnak adott tájékoztatóján jelentette ki, ennek nyomán is érdemes lehet a fentieket alaposan, a vonatkozó hazai és az ukrán rendelkezések alapján megvizsgálni.

Általánosságban kijelenthető, hogy a hatályos magyar Büntető Törvénykönyv szerint, aki abból a célból, hogy állami szervet, más államot vagy nemzetközi szervezetet arra kényszerítsen, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, (…) más állam alkotmányos, társadalmi vagy gazdasági rendjét megváltoztassa vagy megzavarja, illetve nemzetközi szervezet működését megzavarja, bűntett miatt tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

A terrorcselekmény tényállása főszabályként olyan zsarolásszerű magatartást rendel büntetni, amelynél a követelést állami szervhez, más államhoz vagy nemzetközi szervezethez intézik, és e követelés kikényszerítése a személyi szabadság korlátozása vagy jelentős anyagi javak hatalomba kerítése révén történik. 

Társadalomra veszélyesség szempontjából hasonló súlyú bűncselekményt kategóriák kapcsán megemlíthető e körben a közveszély okozása és kivételesen a robbanóanyaggal vagy robbanószerrel visszaélés. 

Az ukrán büntetőjogi kódex szerint terrorcselekmény, azaz fegyver, robbanás, tűz vagy bármely más olyan cselekmény, amely emberi életet vagy egészséget veszélyeztet, vagy jelentős anyagi kárt vagy más súlyos következményeket okoz, amennyiben az ilyen cselekmények célja a közbiztonság megsértése, a lakosság megfélemlítése, fegyveres konfliktus vagy nemzetközi feszültség előidézése, vagy a kormányzati szervek vagy helyi önkormányzati hatóságok, az ilyen szervek tisztviselői és tisztségviselői, állampolgárok egyesületei, jogi személyek által hozott vagy elmaradt döntések vagy intézkedések befolyásolása, vagy a nyilvánosság figyelmének felhívása az elkövető (terrorista) bizonyos politikai, vallási vagy egyéb meggyőződésére, valamint az ilyen cselekmények elkövetésével való fenyegetés ugyanezen célokból, öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ugyanezen cselekmények, ha azokat ismételten vagy személyek csoportja követi el előzetes összeesküvésük alapján, vagy ha ezek a cselekmények jelentős vagyoni kárt vagy más súlyos következményeket okoztak, hét évtől tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendők.

 Mindezek alapján kijelenthető, hogy mindkét ország normarendszere büntetni rendeli a kritikus infrastruktúra ellen irányuló erőszakos támadásokat. Minden egyéb kérdés - beleértve egy esetleges büntetőeljárás megindítását, vagy éppen a bizonyítás nehézségeit,  - hatósági kompetencia.

A legfrissebb hírek szerint Ferenc pápa új Alaptörvényt bocsát ki, amely a 2000-es évit váltja fel, "hogy megfeleljen korunk szükségleteinek", amely így a Szentszék által vállalt valamennyi nemzetközi kötelezettséget az államra nézve is hatályossá teszi. A pápai bizottságban már nem csak bíborosok vehetnek részt, hanem laikusok és nők is, és szigorúbb szabályokat irányoz elő az ideiglenes és végleges konzultatív költségvetésre vonatkozóan is.

 Vincenzo Buonomo jogász, a Pápai Lateráni Egyetem rektora a Vatican Newsnak adott  interjújában  megjegyezte, hogy az új törvény a "hatalom" és a "hatáskör" szavakat most már csak a pápára használja, míg az állam más szervei "törvényhozói, végrehajtói és bírói funkciókat" gyakorolnak.

 A reform a pontifikátus elmúlt tíz éve alatt végrehajtott számos reform keretébe illeszkedik. A törvény tulajdonképpen "átveszi és kiegészíti" a már kiadott szabályozási frissítéseket és az államban a jogforrásokról szóló törvény, a Vatikánvárosi Állam kormányzásáról szóló törvény és az igazságszolgáltatást szabályozó törvény reformjával működésbe hozott intézményi profilokat.

 Ahogy rögzítésre került, 2000. évi alkotmányban előírtak szerint a pápa megerősíti a legfelsőbb pápa "teljes körű hatalmát", "amely magában foglalja "a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatáskörök teljességét", továbbá a Vatikánvárosi Államért felelős pápai bizottság törvényhozó funkcióját is, amely eddig egy bíboros elnökből (aki egyben a kormányzóság elnöke is) és más bíborosokból állt.

Az új alaptörvénnyel - és ez az egyik újdonság - ez nem így lesz: a bíborosokon kívül a Bizottságban a pápa által öt évre kinevezett "egyéb tagok" is helyet kapnak. Ezért laikusok és világiak is részt vehetnek majd benne. Egy másik jelentős újdonság lehet az előzetes és végleges költségvetésre vonatkozó szigorúbb és részletesebb szabályozásra vonatkozik, amelyet a Pápai Bizottság évente tanácskozik, "a számviteli szabályoknak" és "a törvény erejével bíró aktusoknak" megfelelően. A Bizottság megvitatja a hároméves pénzügyi tervet, benyújtva "ezeket az aktusokat közvetlenül a legfelsőbb pápai jóváhagyásra". A költségvetésnek biztosítania kell "a bevételek és kiadások egyensúlyát", és "az egyértelműség, az átláthatóság és a méltányosság elvei" által kell inspirálva lennie.

A két fontos prioritás lehet tehát:

⚫️ A költségvetés szigorúbb vizsgálata

Az új alaptörvény a vatikáni költségvetés és a büdzsé "szigorúbb és részletesebb" szabályozását is előírja. A pápai bizottságnak kell elkészítenie és véleményeznie a hároméves pénzügyi tervet, majd "ezt a törvényt közvetlenül a pápának kell benyújtania jóváhagyásra". A költségvetést az "egyértelműség, az átláthatóság és a méltányosság elvei" szerint kell irányítani. A 2000-es alkotmányhoz hasonlóan a pápa "a kormányzati hatalom teljességét" is megerősíti, "amely magában foglalja a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmat".

⚫️ A Vatikán "sajátossága és autonómiája"

Megerősíti továbbá a tervezet "a vatikáni jogrendszer sajátos sajátosságát és autonómiáját", amely különbözik a római Kúriáéitól. Ferenc pápa már tavaly megreformálta a Kúria alkotmányát, és ezzel átszervezte a katolikus egyház hivatalos apparátusát. A vatikáni székhelyű Kúria az egyetemes egyház központi adminisztrációja, és különbözik a Vatikáni Államtól - de mindkettő élén a pápa áll.

Ahogy a Pápai Lateráni Egyetem rektora fogalmaz, a Ferenc pápa által kijelölt út nagyon egyszerű, de ez egy olyan út, amely megosztó lehet. A gazdasági tevékenységek tisztázásáról, átláthatóságáról, korrektségéről beszél. Ugyanakkor az államon belül bevezetnek egy belső mechanizmust, amelynek feladata az úgynevezett ellenőrzés és auditálás elvégzése, amelyet aztán összehangolnak az ellenőrzés más formáival, amelyek a Szentszék valóságával összefüggésben léteznek. A tervezet változtatások "a korábbi reformok keretébe illeszkednek, amelyek - ahogy Ferenc pápa mindig is mondta - nem szándékoznak elvont módosításokat végrehajtani, és mindenekelőtt mindig figyelembe veszik, hogy az előzőek mit tettek korábban, és céljuk bizonyos fontos szempontok megerősítése, amelyekre a korszellemnek megfelelően szükség van.

Ezeket a BRFK tudomásul vette, a szervezőkkel egyeztetett. A rendőrség május 4-én este kiadott közleménye felidézte azt is, hogy a bejelentett gyűlések befejezése után a résztvevők egy csoportja – az előírásokat megszegve – a budai várnegyedbe vonult, ahol a rendőrség megakadályozta, hogy a Színház utcába és a Szent György utcába bejussanak. A közlemény leírása alapján a tüntetők egy része vitatkozni, illetve dulakodni kezdett a rendőrökkel.

A tömeg egy része a Színház utca felé menet, egy építési területet védő kerítést kezdett el ütni és rángatni. Néhányan átmásztak rajta, együttes erővel áttörve azt. Az építési területre bejutó csoport a kerítést tovább rongálta és a Színház utca felé is áttörte. A közlemény szerint az ott felsorakozott rendőröket dobálni kezdték és többen megkíséreltek a sorfalon erőszakkal átjutni. A támadás elhárítására a rendőrök ezért könnygázt alkalmaztak, és megkezdték a zárt területre bejutottak kiszorítását, ennek során öt embert vontak intézkedés alá, akiket később előállítottak.

Ferenc pápát világszerte tisztelik melegszívűségéért és nyitottságáért. Az összesen 1,2 milliárd katolikus feje új arcot adott egyházának, és drasztikusan megváltoztatta a vatikáni mindennapokat – limuzin helyett inkább Ford Focust vezet. A média forradalmárnak tekinti, ugyanakkor reformjaival szembehelyezkedik a régi elitekkel.

E körben tartják számon, hogy Ferenc pápa két esztendeje módosította a Vatikánváros igazságszolgáltatási rendszerét szabályozó törvény egy részét, amely lehetővé teszi az elsőfokú bíróság számára, hogy püspökök és bíborosok büntetőpereiben döntsön. Az egyházi törvény korábban kimondta, hogy a bíborosokat és püspököket csak a polgári igazságszolgáltatási rendszer végső semmítőszéke ítélheti meg, amely az Apostoli Szignatura Legfelsőbb Bírósága.

A korábbi rendelkezés azt jelentette, hogy a bíborosok és püspökök büntetőpereit más bíborosok bírálták el. A módosítással a vatikánvárosi bírák – akik jellemzően laikusok – lesznek illetékesek az ügyek eldöntésére. A módosításokat Ferenc pápa apostoli levélben adta ki, amely „módosítja a Vatikánvárosi Állam igazságszolgáltatási szerveinek joghatóságát”, amelyet motu proprio, „saját kezdeményezésből” adott ki. A preambulumban a pápa utalt a Lumen gentiumra, a II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló dogmatikus konstitúciójára, amely kimondja, hogy „valódi egyenlőség van mindenki között Krisztus Testének építésében minden hívő közös méltóságát és tevékenységét illetően”.

Idézte a Gaudium et spes-t, a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúcióját az Egyházról a modern világban, amely kimondja, hogy „minden embernek ugyanaz a természete és ugyanaz az eredete, mindazok, akiket Krisztus megváltott, ugyanazt a hivatást és isteni rendeltetést élvezik, ezért egyre inkább el kell ismernünk mindenki alapvető egyenlőségét”. “Ezeknek az értékeknek és elveknek a tudata, amely fokozatosan érlelődött az egyházi közösségben, ma megköveteli azok egyre megfelelőbb betartását még a vatikáni rendszerben is” – jelentette ki.

A semmítőszék az Apostoli Szignatura Legfelsőbb Bíróságának bíboros prefektusából, valamint két bíboros tagjából és két vagy több bíróból áll, akiket három évre neveznek ki. A semmítőszéket általában bíboros bírákból álló tanács bírálja el, de más bírák is részt vehetnek benne, ha a körülmények úgy kívánják. Az Egyházi Törvénykönyv 1405. kánonjában foglalt bekezdés kivételt képez e szabály alól, amely kimondja, hogy csak a pápa ítélkezhet bíborosok és püspökök felett büntetőügyekben, lelki kérdésekben vagy az egyházi jog megsértésével kapcsolatos bűncselekménnyel és egyházi büntetések kiszabásával kapcsolatban.

Bernd Hagenkord szerint maga a pápa is azt mondja, hogy egy „horpadt templom” jobb, mint a semmi. „Amikor a Vatikánban dolgozol, az nem mindig kellemes: mindannyian a reformok mellett vagyunk – hacsak nem mi magunk vagyunk azok, akiket meg kell reformálni”. Majd folytatja: „És ezt Ferenc szellemileg is összekapcsolja, például amikor a Laudato Si-ben azt mondja: nem beszélhetünk teremtésről anélkül, hogy a szegénységről is ne beszéljünk.” Szerinte „Ferenc hihetetlenül közvetlenül, nagyon egyszerűen és könnyen kommunikál, megérted, mit akar a prédikációiban, mégha néha ez nem teljesen sikerül is. De hiteles. És ez megváltoztat minket is, mert óriási érdeklődést és figyelmet vált ki.”

Museveni elnök döntését azt követően jelentették be, hogy az államfő találkozott a kormányzó Nemzeti Ellenállási Mozgalom párt képviselőivel, akik szinte valamennyien támogatták a törvényjavaslatot. A találkozás azzal a döntéssel zárult, hogy a törvényjavaslatot a „javítási javaslatokkal együtt” visszaküldik a törvényhozásnak – áll az elnöki közleményben, amelyből azonban nem derül ki, hogy Museveni részéről mik voltak a törvényjavaslat-változtatáshoz megtett ajánlások.

Az ugandai parlament még március 21-én fogadta el a hivatalos törvényi kezdeményezést, és az elnöknek alá kell írnia, hogy a megszavazott jogszabályszöveg törvényessé váljon. A mostani elnök egyébként 1986-ban vette át a hatalmat egy hat évig elhúzódó gerillaháború után, és később alkotmánymódosítások révén megszüntették számára az elnöki mandátum korlátait.

Megjegyzendő, hogy a magyar gyermekvédelmi törvény kapcsán túlérzékenységet mutató Európai Unió import volumene Uganda vonatkozásában folyamatos emelkedés mellett 819,63 millió dollár mértékű volt 2022-ben.

Visszatérve, Ugandában – akkor még protektorátusként – 1902 óta volt illegális a homoszexualitás a férfiak esetében, míg a nőkre vonatkozóan 2000 óta tekintik illegálisnak az ilyen szexuális irányultság megnyilvánulásait. A büntetés életfogytig tartó szabadságvesztés, és eddig is életfogytiglani büntetést kaphattak azok az azonos nemű párok, akiket szexuális aktuson kaptak rajta. A most visszaküldött törvényjavaslat fő változtatása, hogy az azonos neműek közötti szexuális aktust, illetve a homoszexualitás népszerűsítését és támogatását is halálbüntetéssel vagy életre szóló szabadságvesztéssel rendeli büntetni. (A kelet-afrikai országban egyébként az azonos neműek házasságára 2005 óta alkotmányos tilalom van érvényben.)

Kérdés, hogy még ha be is vezetnének egy ilyen új szabályozást, a gyakorlat miként alakulna. Hivatalosan, azaz törvényi szinten halálbüntetéssel szankcionálják a homoszexualitást számos országban, de általában mégsem alkalmazzák ezt a szankciót; ez igaz Mauritánia, de Szaúd-Arábia, Szomália (azon belül Dzsubaföld autonóm régió) és az Egyesült Arab Emírségek esetén. Emellett az LMBT-közösséghez tartozó embereket (a jogrendszeren kívüli következményként) gyilkosságok veszélye fenyegetheti az oroszországi csecsenföldi régióban. Szudán ugyanakkor 2020-ban hatályon kívül helyezte az anális szexet (hetero- vagy homoszexuálisoknál egyaránt) sújtó halálbüntetés szankcióját. Ezen országok egy része szintén az EU kereskedelmi partnerei.

Az LMBT-közösség nemzetközi jogban szorgalmazott elismerése erősen újkeletű jelenség. Így az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata még csak említést sem tesz a szexuális irányultságról, sőt akkoriban még a homoszexualitás nagyrészt tabutéma volt a civil társadalomban. Csak az ezredforduló környékétől kezdték el hivatalosan figyelembe venni az LMBT-jogokat az emberi jogok sorában – ilyen volt a 2006. júliusi „Montreali Nyilatkozat a leszbikusok, melegek, biszexuálisok és transzneműek emberi jogairól”, továbbá a „Yogyakarta-i Alapelvek” c. dokumentum elfogadása a 2006. novemberi nemzetközi jogászkonferencián.

2011-ben a fekete kontinensen máig messze legliberálisabbnak számító (a melegházasságot napjainkban már engedélyező) Dél-Afrika kezdeményezésére az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Tanácsa határozatot fogadott el, amelyben megerősítette az LMBT-jogokat. Ez volt az első alkalom, hogy az ENSZ hivatalosan elfogadott egy az LMBT-jogok elismeréséről szóló szöveget. Később az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának Hivatala egy jelentést adott ki az LMBT-személyek jogai megsértéséről, beleértve ebbe a körbe a gyűlölet-bűncselekményeket, a homoszexuális tevékenység kriminalizálását és a diszkriminációt. A jelentés kiadását követően az Egyesült Nemzetek Szervezete felszólított minden olyan országot, amely még ezt nem tette meg, hogy hozzanak jogszabályokat az LMBT-közösség alapvető jogainak védelméről.

A 2023-as Equaldex egyenlőségi index egyébként az északi, skandináv országokat, az Egyesült Királyságot, Spanyolországot, az amerikai kontinensen pedig Kanadát és Uruguayt, valamint az azonos neműek házasságát 2015 óta alkotmányos szinten engedélyező Egyesült Államokat sorolja a legjobban teljesítők közé az LMBT-jogok tekintetében. Az index ugyanakkor Jement, Bruneit, Afganisztánt, Szomáliát, Mauritániát, Palesztinát, Iránt a legrosszabbak közé sorolja.

Napjainkban az figyelhető meg, hogy jellemzően iszlám országok sújtják jogrendszerükben a legsúlyosabb büntetési formával a homoszexualitást, még ha amúgy a halálbüntetést, mint a homoszexualitás büntetőjogi szankcióját számos ország alkalmazta is története során. Jelenleg több országban, illetve régióban törvényes büntetési forma maradt, és amelyek többségében – Uganda esetét kivéve – a saríán alapuló büntetőtörvények érvényesek. A 84 százalékban keresztény, 14 százalékban muszlim Uganda kivételével tehát minden olyan ország, ahol ma a halálbüntetés jogintézményét alkalmazzák a homoszexuális nemi tevékenységek lehetséges büntetéseként, ezen törvényeket és rendelkezéseket az iszlám vallási tanítások értelmezéseire alapozzák. Ami a törvényi szabályozáson kívüli üldöztetést illeti, az előbb említett Csecsen Köztársaságban (Oroszország túlnyomórészt muzulmán vallású régiójában) a melegellenes tisztogatások során erőszakos megtorló lépéseket – titkos emberrablásokat, bebörtönzéseket és kínzásokat – hajthattak végre a helyi csecsen hatóságok, amelyek a külsőleg észlelt, megítélt szexuális irányultságuk alapján célozzák meg a személyeket (bár ezek tényét orosz vagy éppen csecsen részről máig tagadják hivatalosan).

Ami a halálbüntetést illeti, Európa nyugati és északi országai után – a rendszerváltoztatást, a keleti blokk diktatúráinak összeomlását követően – a kelet-közép-európai államokban is megszűnt a halálbüntetés a jogrendszer részeként, és Európában ma már csak Belaruszban szabnak ki és hajtanak végre halálos ítéleteket. A legsúlyosabb büntetési forma, a bűnösnek talált személy élettől való megfosztása tehát nem lehetséges büntetőeljárás keretében, azzal együtt, hogy a halálbüntetés egy időről időre visszatérő téma, és így annak jogossága vagy jogtalansága máig a legvitatottabb jogi, etikai, teológiai és társadalmi kérdések közé tartozik.

Uganda és az említett iszlám (jórészt afrikai) országok esete mutatja, hogy az emberi jogok tekintetében ma nem Közép- vagy Kelet-Európa jelenti a kihívást. Továbbá Európa nyugati felén általánossá vált az azonos neműek házasságának törvényi engedélyezése, míg például Olaszországban, Svájcban vagy Kelet-Közép-Európa hagyományelvűbb országaiban a házasság helyett a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét biztosítja a törvényalkotó. A szexuális kisebbségek hosszú távú jövőjét illetően alighanem sokkal nagyobb kihívást jelenthet majd az iszlám követőinek egyre nagyobb számú megjelenése – különösen Nyugat-Európában –, mivel az újonnan tömegével érkező muszlim bevándorlók szemében a homoszexualitás – a vallásjog alapján – erkölcsi bűnnek számít, és döntő többségükben egyáltalán nem is tolerálják ezt a társadalmi jelenséget.

2020-ban az egyik ismert nem kormányzati szervezet honlapján méltató cikk jelent annak az eseménynek az évfordulója kapcsán, hogy 1971-ben hozta meg híres ítéletét –a Pentagon-iratok ügyében – az amerikai szövetségi Legfelsőbb Bíróság.

A hazai szervezet értékelése szerint az ügy egyszerre érintette a szólásszabadságot, a hatalmi ágak szétválasztását és a kormányzati hatalom lehetőségeinek kérdését működő jogállami keretek között. És bár nem a Pentagon-iratok hozták el a vietnámi háború végét, a közvélemény számára mégis világossá tették a háború lezárásának szükségességét. 

Így a Pentagon-iratok felfedték például, hogy az Egyesült Államok titokban kiterjesztette akcióinak körét a vietnámi háborúban Észak-Vietnam elleni part menti rajtaütésekkel és a tengerészgyalogság támadásaival, miközben ezekről egyáltalán nem számolt be a mainstream média.

A döntést egy alapos belső vizsgálatot követően hozták meg, amely lehetővé tette több olyan műsorrész azonosítását is 2021-ből és 2022-ből, amelyeket az érvényesítési folyamatok és a szerkesztői vonal betartása nélkül sugároztak. Ami aRachid M'Barki által prezentált éjszakai hírműsort illeti, ezek témájukat tekintve orosz oligarchákról, Katarról, Szudánról, Kamerunról, illetve Nyugat-Szaharáról szóltak. Az ügy azizraeli Team Jorge nevű cég azon törekvéséhez kapcsolódott, hogy világszerte befolyásolják a választásokat az ügyfelek megbízása alapján.

A Nemzetgyűlés vizsgálóbizottsága előtt megkérdezett Rachid M'Barki azt állította az ellene felhozott vádak (korrupció és külföldi befolyásolás lehetősége) kapcsán, hogy azok szerinte, mind hamis és színtiszta rágalmak”. Míg a korábbi műsorvezető elismerte, hogy Jean-Pierre Duthion lobbista volt az egyik informátora, azt mondta, hogy „soha nem volt az a benyomása”, hogy valaki olyannal dolgozna együtt, aki manipulálni próbálja az információkat. A legfrissebb sajtóbeszámolók megjegyzik, hogy a parlamenti meghallgatásokat követően az ügy bírósági úton folytatódik: a csatorna valóban „passzív korrupció” és „bizalom megsértése”miatt tett feljelentést. Az Országos Pénzügyi Főügyészség is felvette az ügyet.

Ami a lobbista Duthiont illeti, a legismertebb szakmai közösségi portálon elérhető önéletrajza szerint először franchise tanácsadóként tevékenykedett, majd a szíriai háborús események kezdetétől médiatanácsadóként, helyi tudósítóként és közvetítőként dolgozott számos francia médium számára, valamint – a francia mellett – arab, olasz ésangol nyelvű sajtóháttérrel is tapasztalatot szerzett. Jelenleg Párizsban él, és annak a Halona Consulting Firm France-nak a tulajdonosa és ügyvezetője, amely cégnek a tevékenységére már évekkel ezelőtt Katar is támaszkodott európai kapcsolatainak javítása érdekében. A cégnek irodái vannak az Egyesült Államokban, Franciaországban és Libanonban. Duthion a Floridai Állami Egyetem szakmai gyakorlati iskolájában, a College of Law-n MBA marketing végzettséget szerzett. Pályája azért is különös, mert Duthion információk szerint keleti (szíriai) származás nélkül, saját bevallása szerint a közel-keleti ország iránti, igazi szenvedéllyel ésnyelvtanulási vággyal alapozta meg a tevékenységét, és ottani munkáját saját maga inkább „francia kivándorlóként”, egy kivételes szerepben értelmezi.

Az ügyben tett feljelentés szerint lehetséges bűncselekményi tényállás, a passzív korrupció és befolyással üzérkedés (a francia Büntető Törvénykönyv 432-11. sz. cikke szerint),amelynek esetén a közfeladatot ellátó személy ezt a funkciót ajándék, ígéret vagy juttatás kérésével vagy elfogadásával,azzal a céllal használja, hogy a feladatköréből származó cselekményt teljesítsen, vagy annak végrehajtásától tartózkodjon. Tíz év szabadságvesztéssel és 1 000 000 (egymillió) eurós pénzbírsággal büntetendő, de a pénzbírság 2 000 000 (kétmillió) euróra, vagy ha ezt az összeget meghaladja, a bűncselekményből származó bevétel duplájára emelkedik, ha a francia Btk. szerint meghatározott bűncselekményeket szervezett módon, csoportosan követik el.

A bizalom megsértése (sikkasztás) a francia Büntető Törvénykönyv 314-1. sz. cikke szerinti tényállás, amikor egyszemély, akinek pénzt vagy vagyontárgyat adtak át, ezt apénzt, illetve vagyontárgyat a saját hasznára vagy csalárd felhasználásra jogtalanul eltulajdonítja. Az áldozat feljelentést tehet, és kártérítést kérhet. A bizalom megsértése öt év szabadságvesztéssel és 375 ezer eurós pénzbírsággal sújtható.

A parlamenti vizsgálóbizottság a radikális jobboldali Nemzeti Tömörülés képviselőcsoportja kezdeményezésére jött létre, a Nemzetgyűlés Ügyrendje 141. cikk 2. bekezdése alapján gyakorolt ​​„lehívási jog” keretében. A bizottsági elnökök értekezlete tudomásul vette az új bizottság létrehozását tavalydecember 6-án, a testület elnöke pedig a Nemzeti Tömörüléshez tartozó Jean-Philippe Tanguy. A létrehozásra irányuló állásfoglalási indítvány értelmében a vizsgálóbizottság célja „annak megállapítása, hogy léteznek-e Franciaországban olyan külföldi befolyási hálózatok, amelyek választott tisztségviselőket, köztisztviselőket, stratégiai társaságok igazgatóit vagy a médiát korrumpálják propaganda terjesztése vagy a nemzeti érdekekkel ellentétes döntések elérése érdekében”. A vizsgálóbizottság foglalkozik: az általa azonosított beavatkozás megszüntetése, a felelősök eltávolítása és megbüntetése érdekében adandó válaszokkal, valamint az intézmények megújításával is azért, hogy képesek legyenek megelőzni és megakadályozni az ilyen visszaéléseket.

A korrupciós (és külföldi befolyásszerzéshez kapcsolódó)francia ügyre különös fényt vet az elmúlt hónapokban kibontakozott Qatargate-botrány, vagyis az a jelenlegfolyamatban lévő uniós politikai ügy, amelyben azt állítják, hogy az Európai Parlament tisztségviselőit, lobbistáit és családtagjaikat a katari, marokkói és mauritániai kormányokbefolyásolhatták korrupció, pénzmosás és szervezett bűnözésrévén; az ügyben Belgium, Olaszország és Görögország bűnüldöző hatóságai összesen már másfélmillió euró készpénzt, valamint számítógépeket és telefonokat foglaltak le, és eddig négy személyt vádoltak meg az állítólagos bűncselekmények elkövetésével. Franciaországban és európai szinten a politika és a média kapcsán kibontakozó újabb botrányok joggal aggodalmakat válthatnak ki a polgárokból, ami kedvezőtlen irányba befolyásolhatja a demokratikusintézmények és a média hitelességébe és legitimitásába vetett bizalmukat.

Az 1990-es évek eleje óta, a volt Szovjetunió újonnan független államaiban tehát a kapcsolódó eparchiák önkormányzó egyházi státuszt élveznek a Moszkvai Patriarchátuson belül (amely státusz a moszkvai egyházjogi terminológia szerint különbözik az autonóm egyházi státusztól). Idetartozik a Moszkvai Patriarchátus Észt Ortodox Egyháza, a Lett Ortodox Egyház, a Moldovai Ortodox Egyház, valamint az ukrajnai ág (annak teljes nevén Moszkvai Patriarchátus Ukrán Ortodox Egyháza, amely napjainkban is létezik), és utóbbi gyakorlatilag teljes függetlenséget kapott az adminisztratív ügyekben. A 2014-es ukrajnai orosz inváziót követően azonban az Ukrán Orosz Egyház (amely a Moszkvai Patriarchátus templomainak közel egyharmadát birtokolta)kezdett egységében megbomlani és széttöredezni, amely folyamat 2019-ben gyorsult fel, amikor néhány szeparatista gyülekezet elhagyta a Moszkvai Patriarchátust, majd csatlakozott az új és független Ukrán Ortodox Egyházhoz, mégpedig a Moszkvai Patriarchátus és az orosz kormány erősellenkezését figyelmen kívül hagyva.

Az elmúlt évek egyházstátuszi változásait zárójelbe téve azonban elmondható, hogy az Orosz Ortodox Egyház alkotórészei – az Orosz Föderáció kizárólagos joghatósága alá tartozó állami területen kívül – például Ukrajnában, Belaruszban és más egyéb országokban, különálló jogi személyként vannak bejegyezve az említett független államok vonatkozó jogszabályai szerint.

2019. január 30-án az új Ukrán Ortodox Egyház vallási igazgatási központját, valamint központi végrehajtó és igazgatási szervét bejegyezték Ukrajna jogi személyeket, egyéni vállalkozókat és állami egyesületeket tartalmazóegységes állami nyilvántartásába.  Epifániusz metropolita szerint, 2019 májusától a negyvenöt ukrajnai eparchia közül negyven „regisztrálta át” a saját egyházmegyei igazgatásának alapokmányát, és tartotta meg közgyűlését, amelyen az új Ukrán Ortodox Egyházhoz való csatlakozásról döntöttek(amely az addigi ukrán ortodox egyház kijevi patriarchátusa, az ukrán autokefál ortodox egyház, valamint a Moszkvai Patriarchátus egy részének egyesülésével jött létre). A 2018. december 15-i kijevi egyesítő tanács döntése nyomán az elismerés feltételeként, az új ukrán egyház részére 2019. január 5-én Isztambulban a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátus adományozta az autokefália státuszát, majd a gyűlés után a tomoszt (bullát, hivatalos egyházi iratot, ami az egyházi függetlenséget adta). Ugyanakkor 2019. december 11-én Ukrajna Legfelsőbb Bírósága engedélyezte, hogy a „régi” egyház, vagyis a Moszkvai Patriarchátus Ukrán Ortodox Egyháza megtarthassa nevét.

2022 áprilisában, Ukrajna orosz inváziójának kezdetén több egyházközség jelezte hűségváltási szándékát, ami a Moszkvával való maradék kapcsolatok megszakítását foglalta a gyakorlatban, és Kirill moszkvai pátriárka hozzáállása, a háborúval kapcsolatban elfoglalt álláspontja volt az egyik gyakran idézett ok. A szakítás ellenére, az ukrajnai társadalom jelentős része továbbra is nagyfokú bizalmatlanságot tanúsít az egyház papjai iránt, tény ugyanakkor, hogy az ukránok négyötöde ortodox keresztény, sőt több mint ötven százalékuk szerint az ortodox vallás része az ukrán nemzet ismertetőjegyeinek.

Az ukrán Biztonsági Tanács még novemberben vizsgálatot rendelt el a Moszkvához közelebb álló egyház tevékenységével kapcsolatban, és az ukrán biztonsági szolgálat sorozatos razziákat tartott év végén a tulajdonában lévő ingatlanok ellen. Azzal vádoltak meg egy magas rangú ortodox egyházi személyt, hogy a közösségi médiában közzétett, az orosz politikát támogató bejegyzéseivel ukránellenes tevékenységet folytat, továbbá több tucat papot tartóztattak le hazaárulás és az Oroszországgal való együttműködés vádjával. A Moszkvai Patriarchátushoz kapcsolódó ortodox egyház részéről állítják, hogy nincs bizonyíték a vádak alátámasztására.

Avraamij, a kijevi Pecserszka Lavra kolostor legfőbb elöljárója, apátja, ugyancsak csatlakozott Ukrajna önálló, nemzeti ortodox egyházához, és arra kérte annak vezetőjét, Jepifanyij metropolitát, hogy nevezze ki őt a Lavra, vagyis az ukrán ortodox egyház székhelyének új, ideiglenes vezetőjévé;Jepifanyij ezt a kérést jóváhagyta. További fejlemény, hogy a kolostort tulajdonló ukrán kormány elrendelte több száz pap, szerzetes és diák kilakoltatását, azt állítva, hogy egy bizottságvizsgálata alapján többszörösen megsértették az (UNESCO Világörökség részét képező) komplexum bérleti szerződését. Kelemen metropolita, az új nemzeti egyház mellett még létező Ukrán Ortodox Egyház (Moszkvai Patriarchátus)sajtóirodájának vezetője szerint a kilakoltatásoknak „nincs jogi alapja”, az tehát a kormány részéről az alkotmány és mástörvények megsértésével történt, és a módszert nem elfogadhatónak nevezte.

Ezekre reakcióként Pavlo metropolitka, a Moszkvai Patriarchátus ukrán ortodox egyházának tartományi vezetője átkot szórt Volodimir Zelenszkij ukrán elnökre azzal, hogy „garantálja”, Isten nem bocsátja meg neki a moszkvai egyházkiszakítását a kijevi Lavrából. Ahogyan a metropolita fogalmazott, ők nem fognak Ukrajna vezetőiért könnyeket ejteni. Az ortodoxok számára (a vonatkozó normák alapján) egyébként az átok (anatéma) nem végső kárhozat, és a nyilvános egyházi átok célja a keleti egyházakban kettős.

Egyrészt figyelmezteti az elítéltet, előidézve annak bűnbánatát, és figyelmeztet másokat is a tévedésre (mindez a pravoszláv egyház tanítása alapján a lelkek üdvössége érdekében történik).

Összegzésként azt láthatjuk, hogy az elmúlt évek „egyházszakadása”, és az utóbbi hónapok egyre eszkalálódó eseményei – köztük az anatéma – az ukrajnai ortodox közösség jelenlegi megosztottságát mutatják. Hogy ez mennyire lesz tartós, az a fegyvernyugvás és a béke bekövetkezésének is lehet a függvénye.

A Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala(ODIHR) az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) fő intézményeként, amely a társadalmi biztonság „emberi dimenziójával” foglalkozik, és időről időre – a résztvevő államok szolgáltatott adatai alapján – jelentéseket tesz közzé a gyűlölet-bűncselekmények társadalmi jelenlétéről és statisztikájáról. Az egyes államok rendőrségei a rasszizmus és idegengyűlölet célzott csoportjai szerint bontott adatokat szolgáltatnak, beleértve ebbe a körbe a vallásellenes gyűlölet-bűncselekményeket, valamint a nemiséggel kapcsolatos, így a szexuális irányultságon és nemi identitáson alapuló előítélet miatt elkövetett gyűlölet-bűncselekményeket is.

Például Franciaországban a fentebb említett kategóriákba tartozó adatokat a belbiztonsági minisztériumi statisztikai osztály (SSMSI) gyűjtötte. Az antiszemita, a keresztények elleni, és a muszlimellenes gyűlölet-bűncselekményeket a Területi Hírszerzés Központi Szolgálata (SCRT) gyűjtötte össze, és a Belügyminisztérium külön bontotta, de az utóbbi által gyűjtött adatok tartalmazhatnak olyan gyűlöletbeszédet, amely kívül esik az EBESZ gyűlölet-bűncselekmény definícióján.

Az ODIHR jelentése alapján, 2021-ben 589 antiszemita, 1387LMBT-közösség elleni és 213 muszlimellenes gyűlölet-bűncselekmény történt Franciaországban, és 857 keresztényellenes ilyen cselekményt jelentettek. Utóbbiak tehát négyszer gyakrabban következtek be, mint a muszlimok elleni támadások, és az antiszemita előítélet-bűncselekmények száma is közel háromszoros volt az iszlám vallásúak elleni bűncselekményekhez képest.

Németország rendszeresen jelenti a gyűlölet-bűncselekményekre vonatkozó adatokat az ODIHR számára. Az áldozatok támogatására a jelentés szerint szoros együttműködés jött létre a civil társadalommal szövetségi szinten, nevezetesen például a Weisser Ring-szervezetekkel és számos szakosodott civil szervezettel. A Szövetségi Igazságügyi Minisztérium és a területtel foglalkozó szövetségi biztos rendszeres kapcsolatban áll az áldozatsegítő intézményekkel és az áldozatok képviselőivel.

Az ODIHR jelentése alapján, 2021-ben 3027 antiszemita, 870 LMBT-közösség elleni és 732 muszlimellenes gyűlölet-bűncselekmény történt Németországban, de 109 esetet jelentettek keresztények ellen elkövetett ilyen jellegű erőszakos cselekményekről is. Az adatok alapján a zsidók elleni támadás négyszer annyi volt, mint az iszlám vallásúakkal szemben megvalósult bűncselekmény.

Hollandiában 716 gyűlölet-bűncselekmény irányult az LMBT-közösség ellen, 160 a zsidók ellen, és összesen 74, egyéb vallásúak elleni bűncselekmény történt. A rasszista és xenofób jellegű deliktum 850-re volt tehető 2021-ben.

A nyugat-európai bevándorló társadalmakban gyakoriak az ilyen atrocitások. Amszterdamban történt, hogy 2015-ben érkezett szír migráns támadott meg egy kóser (a zsidó hagyományok szerint rendben levő, helyesen elkészített ételeket kínáló) éttermet. Ugyancsak Hollandiában fordult elő az az eset, hogy a főrabbit, Binjomin Jacobst egy benzinkúton meg akarták ölni arra járó arab személyek. Amikor Jabobs elment a rendőrségre, maguk a rendőrök mondták neki azt, hogy ismert dzsihadistákról lehet szó, akikkel a hollandiai hatóságok sem foglalkoznak. Ez is jól jelzi, hogy ma Nyugat-Európában már egyre inkább a zsidó vallási csoportok vannak kitéve a verbális és gyakran nyers, fizikai erőszak kockázatának, és ennek a tendenciának az erősödése összefüggésben állhat azzal a ténnyel is, hogy az elmúlt évtizedek során jelentős számú bevándorló – közöttük muszlim vallási és kulturális hátterű emberek – érkeztek ezekbe az országokba.

Az elkövetők ideológiai okokból követnek el gyűlölet-bűncselekményt, gyakran vallási vagy faji okokból. Nézeteikből következően, gyakran szimbolikusan fontos helyszíneket – vagy személyeket – célozhatnak meg, esetenként megpróbálják maximalizálni a kárt (akár például emberélet kioltásával). Ilyen esetben úgy gondolják, hogy nincs más út azon célok eléréséhez, amelyeket az ártatlanokkal szembeni túlzott erőszak igazolásának tartanak.A legtöbb esetben gyakran nincs „magasztosabb” cél, pusztán a célzott áldozatok sebezhető volta, illetve maga a (vélt vagy valós) tény, hogy azok etnikai, vallási, szexuális vagy nemi háttere különbözik a támadóiktól.

Az esetek, és a Nyugat-Európában jellemző súlyarányok – az egyes érintett társadalmi csoportok tekintetében – annak szükségességét jelzik, hogy a statisztikai tényeken túl komoly érdemi erőfeszítéseket kell tenni a szociális, illetve kulturális okok és kockázatok feltárására, és megfelelő esetben például a belügyi, migráció- és biztonságpolitikai szakpolitikák (policy-k) szükséges és időszerű átgondolására.

Sok német város döbbenten ébredt az év elején. Legalább 300 támadás történt a rendőrség és a tűzoltóság erőivel szemben országszerte 2022/23 szilveszterén. Különösen a nagyvárosokban voltak erőszakos zavargások, ahol a gyanúsítottak szinte kivétel nélkül férfiak, túlnyomórészt fiatalok, és többségük migrációs múlttal rendelkezik. Németországnak súlyos integrációs problémája van, amely a kisebbségi társadalmat és a többségi társadalmat egyaránt érinti. Mit lehet tenni az állam, annak intézményei, valamint a rendőrség, a tűzoltóság és a mentőszolgálat alkalmazottai ellen egyre inkább irányuló gyűlölet és erőszak ellen?

A no-go zónák nem az égből hullottak alá!

Azok, akiket felháborítanak a tettek, nem hallgathatnak az elkövetőkről, a térdcsapkodós szlogenek helyett elemzésre és következményekre van szükség. A fiatal elkövetők „ülve maradással” való megbüntetése, ahogy azt Joachim Stamp kijelölt „migrációs különleges képviselő” követeli, a hét évvel ezelőtti kölni szilveszter politikai tehetetlenségének a csúcsa. Az ülve maradást pedagógiailag értelmetlen eszköznek tekintik. Az integráció a nyelvről és a tiszteletről szól. A „problémás körzetek”, ahol az állam elleni gyűlölet és erőszak tombolt, nem az „égből hullott alá”. A frusztráció, a szegénység és a kilátástalanság olyan politikaidöntések eredménye, amelyek a „hotspot iskolákkal” kezdődnek, 70-100 százalékos migrációs aránnyal, és nem érnek véget a belső és külső erőszakkal. A politikusok és a közvélemény túl sokáig hagyták magára a problémát. 

Klaus Wowereit csak hivatali idejének lejárta után beszélt a „no-go zónákról”, és a problémás iskolákban a tanárok cseréjére szólított fel. A Németországi Zsidók Központi Tanácsa azt javasolta, hogy ne viseljék nyíltan a kippát, a hagyományosan zsidó fejfedőt a nagyobb német városokban. A nagyvárosok, ahol több migrációs háttérrel rendelkező ember él, a kutatásban „szuper-sokszínűnek” számítanak. Frankfurtban, Berlinben, Hamburgban és Kölnben már nem létezik tisztán német többség. Azonban még egy vegyes kultúrának is szüksége van egy domináns kultúrára, amely befogadónak, nem identitáriusnak tekinti magát. A kultúra, a sokszínűség és az integráció irányítása kölcsönösen függ egymástól Dettling szerint.

Mi legyen a migráció és az integráció valódi célja?

Nargess Eskandari-Grünberg, Frankfurt város ideiglenes polgármestere számára ez arról szól, hogy az emberek azt mondják: „Ez az én országom, német vagyok, és segíteni akarok ennekaz országnak a fejlődésében.”Azonban Németországban egyetlen párt sem mer vitatkozni egy új domináns kultúráról és így a valódi integrációról. Még a CDU sem. Az integráció „nem nyerő” kérdés. Csakúgy, mint az oktatás, az egészségügy és a Bundeswehr. Vita nélkül mindannyian elveszítjük identitásunkat, összetartásunkat és a jobb jövőbe vetett hitünket. Három dolog forog kockán: egy új vita a Leitkulturról (vezető kultúra), annak indítékairól és céljairól, valamint a végrehajtásról, a szabályok megszegése esetén felmerülő kézzelfogható következményekről. A Leitkultur több, mint az erőszakkal és a gyűlölettel szembeni zéró tolerancia politikája. A társadalom minden tagjának jövőjére vonatkozó legjobb ötletekről szóló vita kultúrája kell legyen.

A szerző állítása szerint a „nyitott társadalom” nem minden és mindenki számára nyitott. Vannak korlátok és általánosan elfogadott alapszabályok.

Az új irányító kultúra motívumai és céljai a tisztelet és a haladás. Tisztelet a szomszédunknak, a közös és egyéni múltnak és a még nyitott jövőnek. A tisztelet mindkét társadalomi csoportra, a többségre és a kisebbségi társadalomra is vonatkozik. A bevándorlók túlnyomó többsége azért jött, mert hitt a társadalmi fejlődés ígéretében. Ehhez a legjobb pedagógusokra, tanárokra, szülőkre, felnőttekre és szomszédokra van szükség, mint a sikeres integráció „gondviselőire” és „keresztszüleire”. Motivációra és ösztönzőkre van szükség, a kudarc megengedett, a feladás nem. Németországban minden fiatalnak van legalább egy olyantehetsége, és így esélye arra, hogy sikeres legyen az élete. A pártprogramok és a koalíciós megállapodások gyönyörű prózáját a „Részvételi és egyenlő életlehetőségeket akarunk kínálni mindazoknak, akik itt élnek” (a berlini kormány szerződése) pragmatikus realizmusnak kell követnie. Egyértelmű nyilatkozatokat kell tenni azon következményekről, amelyek a szabályokat be nem tartókat sújtják. Azoknak, akik elutasítják az államot és személyes erővelharcolnak ellene, nincs szükségük pénzbeli juttatásokra. Ez vonatkozik az ország tisztán német állampolgáraira, és nem a tisztán német „lázadókra” is.

Integráció: a belgiumi Mechelen kiváló példája

Évekkel ezelőtt a belgiumi Mechelen városában Bart Somers megmutatta, hogyan lehet „négyszögesíteni” a biztonság és a befogadás körét. A liberális politikust 2017-ben „a világ legjobb polgármesterének” választották. Egy évvel korábban Mechelen bekerült az első tíz „Európa jövő városai” közé. Somers elérte a több mint 86 nemzet 130.000 lakosával rendelkező belga városban, amelyet a legtöbb szociálisan hátrányos helyzetű területtel rendelkező városnak ritkán sikerül. A „zéró tolerancia” és az unortodox integrációs ötletek keverékével Mechelent Belgium egyik legbiztonságosabb és legtisztább városává tette. Egyikkönyvében így írja le a siker receptjét: „Biztonság nélkül nincs polgári szerepvállalás!”Belgiumban sehol máshol nem támogatják annyira az integrációs politikát, mint Mechelenben – állítja Daniel Dettling.

Az „Integrálódj!” kategorikus imperatívusz mindkét oldalra, a kisebbségre és a többségi társadalomra is vonatkozik: „Cselekedj kizárólag azon maxima szerint, amely által ugyanakkor akarni is tudod, hogy az általános törvény legyen!” - mondta Immanuel Kant. A „kultúra, célok és szabályok irányítása” az új integrációs politika kategorikus imperatívusza.

A nyugati világban általánosan megfigyelhető, hogy minden tanárnak, pedagógusnak tartania kell magát szakmai etikai kódexekhez, amelyek megállapítják számára a hivatásgyakorlással együtt járó legalapvetőbb jogok és kötelességek rendszerét. Számos állam és számos szakmai szervezet készített magatartási kódexet a pedagógusok számára, közöttük például az Egyesült Államokban a National Education Association (NEA) és az American Association of Educators (AAE), és a kódexek megegyeznek abban, hogy a tanulás, a személyes integritás és a kölcsönös tisztelet előmozdításának alapelveit írják elő. Eszerint fontos alapfeltétel, hogy a tanároknak becsületes, törvénytisztelő állampolgároknak kell lenniük, személyes feddhetetlenséggel, és arra kell törekedniük, hogy a gyermekek személyes lelki és tanulmányi fejlődését elősegítsék. A tanárnak rendelkeznie kell minden szükséges képesítéssel, mielőtt elfogad egy pozíciót, és tovább kell fejlődnie azon képzések elvégzése, bizonyítványok vagy végzettségek megszerzése révén, amelyet tőle a munkáltatója megkövetel. Az angolszász megoldások azonban megítélésünk szerint a jogrendszer kontinentális európaihoz viszonyított eltérő jellege miatti körben kevesebb relevanciával bírnak, ugyanakkor az EU-ban létező megoldások és javaslatok annál több tapasztalattal szolgálhatnak.

Korábban a Reuters nemzetközi hírügynökség újságírói kiderítették, hogy a Clinton Alapítvány 2010 és 2013 között nem hozta nyilvánosságra az összes adományozója nevét, és nem közölte azt a lényeges fejleményt sem az amerikai külügyminisztérium irányában, hogy Ausztrália és az Egyesült Királyság kormányai megduplázták vagy akár meg is háromszorozták a pénzügyi hozzájárulásukat a Clinton alapítvány munkájához, abban az időszakban, amikor – 2009 és 2013 között – Hillary Clinton külügyminiszter volt. Az Associated Press pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Clinton miniszterasszony kormányon kívüli gazdasági szereplőkkel folytatott találkozóinak több mint fele a Clinton Alapítvány adományozóival zajlott.

Norvégia 2007 és 2013 között évi nagyjából ötmillió dollárral, 2014-ben és 2015-ben pedig 15, illetve 21 millió dollárral támogatta a Clinton Alapítványt. 2016 végén a már szövetségi szintű amerikai aggályok, illetve az elveszített elnökválasztás hatására is, 87 százalékkal vett vissza a norvég állam Clinténék „házi” alapítványának támogatásából.

2016-ban négy helyszíni iroda FBI-ügynökei előzetes vizsgálatot indítottak a Clinton Alapítvány adományozókkal való kapcsolatai miatt. Abban az időben – ekkor még a demokrata Barack Obama volt az elnök – a szövetségi igazságügyi minisztérium nem adott engedélyt idézésekre vagy házkutatási parancsokra, de 2018-ban a New York Times már arról számolt be, hogy az alapítvány számára kézbesítették az esküdtszéki idézést, és később a szervezet képviselője a kötelező megjelenésnek eleget is tett.

Újabb két évvel később, 2020 szeptemberében a New York Times arról írt, hogy John Durham, az USA igazságügyi minisztériumának különleges jogi tanácsadója a Clinton Alapítvány elleni nyomozás FBI általi kezelését vizsgálta. Durham először 2019 áprilisáig volt megbízva azzal, hogy az ő irányítása alatt a 2016-os elnökválasztásba való (feltételezett) orosz beavatkozással kapcsolatos FBI-nyomozás kezdetét és kiindulópontjait kivizsgálják, majd 2020 őszétől a tárca különleges jogászaként – special counsel – dolgozott tovább az ügy tisztázásán.

A vizsgálat arra irányult, hogy történt-e „törvénysértés a 2016-os elnökválasztási kampányokkal kapcsolatos titkosszolgálati, kémelhárító vagy bűnüldözési tevékenységeknél”, az ezekkel a kampányokkal kapcsolatban álló egyének és az adminisztrációval kapcsolatban álló személyek kapcsán. Durhamék 2020 előtt vádat emeltek két olyan személlyel szemben, akik a korábbi vizsgálatok szerint hazudtak az FBI-nak, és az érintettek egyike Clinton kampányjogásza volt.

Az ügyészek szerint titkosított CIA-dokumentumok mutatták azt, hogy a CIA akkori igazgatója, John Brennan 2016-ban tájékoztatta Obama elnököt arról, hogy Hillary Clinton jóváhagyta egy kampánybotrány tervét. Utóbbi arra irányult, hogy erős médiahátszéllel botrányt szítsanak külső orosz biztonsági szolgálatok beavatkozására hivatkozva, Donald Trump republikánus elnökjelölt lejáratásának egyértelmű céljával. Erről tehát – a dokumentumok szerint – Obama tudhatott, a cél pedig az volt, hogy a nyilvánosság figyelmét valahogy eltereljék Clinton egyik elhúzódó botrányáról, amely egy privát e-mail szerver használata miatt, a Clinton Alapítvány finanszírozását is érintő kérdésként robbant ki.

Külügyminiszteri hivatali ideje alatt ugyanis Clinton körülbelül 30 ezer hivatalos e-mailt küldött egy privát levelezőszerveren és egy privát e-mail fiókon keresztül. Ez főleg azelnökválasztási kampány során vált nyilvános kérdéssé, és többször is okot adott a republikánusoknak Clinton éles bírálatára. Tény ezzel kapcsolatban, hogy a külügyminisztérium főfelügyelője által 2016 májusában közzétett vizsgálati jelentés a levelezésnek ezt a hivatali gyakorlatát a szolgálati előírások megsértésének találta. A külügyminisztersége után a tárca részére átadott 30 ezer hivatalos levélből, utólag elismerten, több is hiányzott, ráadásul az ugyancsak mintegy 30 ezer tételből álló magánlevelezését töröltette a szerverről.

Így nem volt tisztázható, hogy van-e írásos bizonyíték megvesztegetésre a törölt e-mailekben.Az OpenSecrets megfigyelőcsoport arról számolt be, hogy miután Hillary Clinton elveszítette a 2016-os választásokat, a Clinton-házaspár felszólalási díjazása a 2014-es 3,6 millió dollárról 2018-ra 370 ezer dollárra esett vissza, és az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának adóhatósága (Internal Revenue Service, IRS) közleménye szerint a Clinton Alapítványnak2018-ban még 30 millió dollár bevétele volt, 2020-ban pedig már ennek alig a fele, 16,3 millió dollár.

A Daily Caller beszámolója szerint az etikai szakértők különösnek találták az alapítvány részére az adományok gyors csökkenését, és ez akár a politikai korrupció gyanúját is fölveti szerintük.
Ami a 2016-os Clinton-kampány anyagi hátterét illeti, az ötödik legnagyobb adományozóSoros György üzletember volt, akinek alapkezelője több mint 9,5 millió dollárt nyújtott a demokrata politikus jórészt Trump-ellenes kampányához a PUA szuper PAC-en keresztül, és további 25 ezer dollárt a Ready (eleinte: Ready for Hillary) szuper PAC révén.

2022. március 3-án, alig másfél héttel az Ukrajna elleni orosz háború kitörését követően, illetve a koronavírus-járvány miatti válság nyomán Bill Clinton volt elnök bejelentette, hogy a Clinton Global Initiative (CGI) alapítványi kezdeményezés teljes körűen újraindítja működését, miután az egyes botrányok miatt is, még 2017 elején nagyrészt megszűnt. A CGI-t Hillary Clinton 2016-os elnökválasztási kampánya során megvizsgálták jelentős nemzetközi adományai miatt, ami egyesek szerint összeférhetetlenséget jelenthetett. De miután Clinton elveszítette a 2016-os választásokat, 2017 januárjában jelentős létszámú elbocsátások is voltak a családi alapítvány alkalmazottainak körében, és a jelek szerint a külföldi kormányzati források tekintetében is jóval óvatosabbnak kellett lenniük a Trump-érában.
Clinton a márciusi nyílt levelében azt is írta, hogy szeptemberben New Yorkban találkoznak a CGI-közösség tagjai a kezdeményezés mihamarabbi újjáélesztése céljából.

A hálózati szinten meglévő szoros affiliációt jelzi Soros és Clintonék, valamint a baloldali NGO-k és a nyugati kormányzatok között, hogy huszonhat NGO 2022 tavaszán közösen lépett fel, és közös ellenkampányban vettek részt Elon Musk Twitterével szemben.

A szervezetek által jegyzett tiltakozó levelet például az Accountable Tech nevű szervezet is aláírta, amelynek egyik vezetője Jesse Lehrich, Hillary Clinton választási kampányának egykori külpolitikai szóvivője. Az ellenkampányban részt vevő Access Now nevű csoport legnagyobb adományozójának pedig a svéd kormány fejlesztési ügynöksége, a Sida számít, valamint Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa, illetve a szervezetet még Dánia, Németország, Hollandia kormánya, és Kanada is finanszírozza.

Magyarország tekintetében lényeges fejlemény, hogy a magyar baloldal és hazai hátországa, a pártpolitikai tevékenységtől sem mentes liberális NGO-k, elveszítették a külföldi támogatás egy részét (például a 2014-ig jelentős norvég állami pénzeket), amit főleg a magyar kormány szuverenista álláspontja eredményezett. 2021 júliusában a norvég külügyminiszter azt közölte, hogy a forráselosztási vitában nem született megállapodás a magyar és a norvég tárgyalófelek között, ezért inkább megvonták Magyarországtól a 2014–2021-es időszakra neki szánt 214,6 millió eurós támogatást (körülbelül 75 milliárd forintot). A magyar baloldal tavaly viszont nem az észak-európai, hanem a tengerentúli támogatás ügye miatt keveredett súlyos botrányba.

A 2022-es országgyűlési választások után fél évvel kirobbant kampányfinanszírozási ügyegyik fő tanulsága az, hogy a magyarországi baloldal ismételten számíthat – az immár demokrata irányítású – amerikai kormányzat, és akár más nyugati államok hathatós anyagi támogatására is, és a jövőben Magyarország számára továbbra is jelentős kihívást jelenthet majd a külföldi beavatkozási kísérletek gyakorlata. Például a tavalyi választáson közös kormányfőjelöltet adó Mindenki Magyarországa Mozgalom választási kampányát Amerikából több milliárd forinttal finanszírozó Action for Democracy (AfD) – titkosszolgálati jelentések alapján – egyértelműen kapcsolatba hozható azzal a National Endowment for Democracy-val (NED), amely mögött az Egyesült Államokban már komoly politikai és gazdasági intézmények, valamint egyes politikai csoportok, amerikai szakszervezetek vagy kormányközeli demokrata üzleti csoportok jelentős tőkéje is ott áll. Az elmúlt egy-két évben előállt tengerentúli és nemzetközi helyzet tehát mind Clintonék alapítványi birodalma, mind a hazánkban aktív, Soros-támogatott vagy más nyugati hátterű szervezetek és média helyzetét is számottevően erősítheti.

Az államfő a Mitteldeutscher Rundfunk (MDR) nevű közszolgálati rádióadó indulásának 30. évfordulója alkalmából rendezett lipcsei ünnepségen, arra is utalt az újságírók problémái kapcsán, hogy ezek Kelet-Németországban különösen hangsúlyosak „a velük szembeni bizalmatlanság, elutasítás és gyűlölet” miatt. Elmondta, hogy az MDR újságírói ki vannak téve a támadásoknak, néha személyes védelemre is szükségük van. A Covid-korlátozások miatt tartott tüntetések tudósítása veszélyes volt, és az államelnök az erőszakos cselekmények kapcsán arra szólított fel, hogy „alkotmányos államunk teljes szigorával” tegyenek lépéseket ezen jelenségek ellen. A támadások Steinmeier szerint veszélyeztették a sajtószabadsághoz való alapvető jogot.

Ami a konkrét számokat illeti, az Európai Sajtó- és Médiaszabadság Központja (ECPMF) 2021-ben Németország tekintetében összesen 83, médiamunkások elleni fizikai támadásról számolt be. Ez az érték meghaladta a 2020-as negatív rekordot is, amely 69 támadást jelentett (2015-ben 44, míg 2019-ben 14 ilyen támadás történt). Míg a koronavírus előtti években főként a szélsőjobboldalinak tekintett spektrum elkövetőiről volt szó, az elmúlt években atámadók indítékainak osztályozása sokkal nehezebbé vált.

Ismert, gyakran használt AI-alkalmazások a fejlett internetes keresőmotorok (például a Google Search), az ajánlórendszerek (amelyeket a YouTube, az Amazon és a Netflix használ), az emberi beszéd mesterséges megértése (például az Amazon Alexa, a Google Asszisztens és az Apple-féle Siri digitális hangasszisztensekkel), az automatikus nyelvi fordítók (a Microsoft Translator, a Google Translate), az arcfelismerő programok (az Apple Face ID vagy a Microsoft DeepFace), továbbá a Facebook vagy az Apple által használt képcímkézés, de ebbe a körbe tartoznak az önvezető autók is (például Waymo). Érdemes említeni az automatizált döntés- és stratégiai játékrendszerek esetén (például a sakknál) alkalmazott mesterségesintelligenciát is. Ezenkívül számos iparág problémáinak megoldására használják, így például:az energiatárolás, az orvosi diagnosztika, továbbá a katonai logisztika vagy az ellátásilánc-menedzsment területén.

2020-ban Ibán García del Blanco spanyol európai parlamenti képviselő nyújtotta be azt a jogalkotási kezdeményezést, amely a Bizottságot arra kérte fel a mesterséges intelligenciára, a robotikára és más kapcsolódó technológiákra (szoftverekre, algoritmusokra és adatokra) épülő megoldások fejlesztése és alkalmazása kapcsán, hogy alkossanak egyértelmű etikai elveket és jogi kötelezettségeket. A javaslatot az Európai Parlament a képviselők 559 igen szavazatával, 44 nem ellenében és 88 tartózkodás mellett fogadta el.

A javasolt változtatások kritikusai szerint a reform elemei átpolitizálnák az igazságszolgáltatást és veszélyeztetik annak függetlenségét, aláásnák a demokráciát, előmozdítva a korrupciót és károkat okozva a gazdaságnak.

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök azonban megvédte a reformot, hogy a befektetők irányában is csillapítsa a szerinte alaptalan félelmeket, ami megzavarhatja Izrael gazdasági működését, ahogy a reform egyes részeit törvényekbe foglalják. Netanjahu egy interjúban visszautasította a bírálatokat, azzal érvelve, hogy a hatalmi ágak közötti „egyensúlytalanság” kiigazítására irányuló kezdeményezése csak megerősíti az ország gazdaságát, és hogy fontos az aktivista Legfelsőbb Bíróság hatalmának kiegyensúlyozása.

Netanjahu interjúja a reformdüh helyett egy jól átgondolt alapkoncepciót tükröz; szerinte a demokrácia megfelelő működéséhez egyensúlyra van szükség a három hatalmi (kormányzati) ág, azaz a törvényhozó, a végrehajtó ág és az igazságszolgáltatás között. Úgy látja: Izraelben ez az egyensúly kikerült a megfelelő pontról, ezért arra törekszenek, hogy visszahelyezzék oda. Szerinte az aktivista Bíróságműködésének a gazdaság fizette meg az árát, mert sok az ügy, és állandó pereskedés van, ez pedig olyan hatással bír, mint a túlszabályozás. Meghosszabbítja az üzleti, gazdasági ügyletek menetét, akadályozza, hogy a kormány fontos infrastrukturális projekteket hajtson végre, és csökkenti a gazdaság teljesítményét.

A Legfelsőbb Bíróság, amelynek székhelye Jeruzsálemben található, összesen 15 bíróból áll, akiket a bíró-kiválasztási bizottság jelölése alapján Izrael elnöke nevez ki. A testület az aktuális szabályozás szerint elsősorban azokban az ügyekben határoz elsőfokú bíróságként, amelyek az izraeli állami hatóságok határozatainak jogszerűségéről szólnak: a kormány határozatai, a helyi hatóságok és más, a törvény alapján közfeladatot ellátó szervek és személyek határozatai tekintetében. A Knesszet által hozott törvények jogszerűségét (alkotmányosságát) közvetlenül megtámadó indítványok esetén felülvizsgálati hatáskört gyakorol.

Az igazságügyi reform lényeges részeként, a jövőben lehetne egy felülbírálati záradék, amely lehetővé tenné a Knesszet számára, hogy a Legfelsőbb Bíróság által korábban megsemmisített törvényeket egyszerű többséggel (a 120-ból 61 képviselő támogatásával) „visszaállítsa”, azzal a feltétellel, hogy minden képviselő jelen legyen. Azonban a törvényhozók kezét annyiban mégis megköthetnék, hogy a felülvizsgálatnál lenne egy korlátozás, amely megakadályozná a Knesszetet abban, hogy ugyanazon a knesszeti mandátumon belül újraalkothassa azokat a törvényeket, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság mind a 15 bírája egyhangúlag megsemmisített.

A javasolt knesszeti felülvizsgálat tehát olyan elemeket is tartalmaz, amelyek fajsúlyos döntési helyzetekben meghagynák, illetve ezáltal kiemelnék Izrael Legfelsőbb Bíróságának hatalmát és szerepét. Ugyanakkor a reform fontos elemként tartalmazza, hogy megtiltsák a Legfelsőbb Bíróságnak, hogy magukról (az izraeli alkotmány helyét betöltő) ún. Alapvető Törvényekről (héber nyelven: Hukéj Há-jeszod) tanácskozhasson, illetve ezáltal megsemmisíthesse azokat. Továbbá fontos változás, hogy egy törvény megsemmisítéséhez a Legfelsőbb Bíróság meg nem határozott „különleges többségére” lenne szükség, ami a jelenlegi küszöbérték emelését jelentené.

Mindez a kiszámítható joguralmi jelleg erősítését jelentené, hiszen még a Legfelsőbb Bíróság sem rendelkezhet korlátlan hatalommal, mivel Izrael alkotmányos erejű törvényeihez kötött.

A túlzott aktivizmus megszüntetése, illetve akadályozása azt is jelentené, hogy a Legfelsőbb Bíróság akként őrködhetne az alkotmányos rend felett, hogy ugyanakkor biztosított legyen az ország gazdasági és társadalmi működése, és ezzel együtt – természetesen – az alapvető jogok érvényesülése. Ugyanakkor egyes javasolt kitételek révén a hatalom végső korlátjának szerepe is megmaradna, oly módon, hogy a testületnek mindvégig figyelemmel kell lennie a társadalmi berendezkedés változásaira és a mindennapi élet valóságára.Ebbe nem fér bele, hogy kvázi jogalkotó szerepet vállaljon, illetve aktivista módon léphessen fel.

Ez az alkotmányos vita azóta tart, hogy az 1990-es évek elején markánsan hatalomkorlátozó, bírói út révén elkezdték érvényteleníteni a Knesszet törvényeit anélkül, hogy erre egyértelmű alkotmányos felhatalmazás lett volna. A mögöttes probléma az, hogy az igazságszolgáltatás elvileg nem is nyilváníthatna joggal egy törvényt „alkotmányellenesnek”, mivel Izraelnek nincs külön írott, kartális alkotmánya. Ezen érvelés szerint nincsenek alkotmányban rögzített fékek és ellensúlyok, amelyek szabályoznák a jogalkotó és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolatot.

Az egyik gyakori magyarázat Izrael alkotmányának hiányára az, hogy az ultraortodoxok eleve tiltakoztak egy ilyen dokumentum megalkotása ellen, miután szerintük a Tórát a modern Izrael alkotmányának kell tekinteni. De van olyan nézet, amely szerint Izrael alapítóatyja, David Ben Gurion volt az, aki elvetette az alkotmány ötletét, azzal érvelve, hogy a fiatal izraeli nemzet a progresszív szocializmus társadalmi modelljét követi, ezáltal nincs szüksége ilyen merev jogi, alkotmányos dokumentumra.

Az Izraeli Demokrácia Intézet által 2023. január 15-én közzétett felmérés szerint a Legfelsőbb Bíróságba vetett közbizalom jelentősen csökkent. A felmérésből kiderült, hogy a baloldali izraeliek 80 százaléka, a centristák 62 százaléka, míg a jobboldaliaknak mindössze 29 százaléka bízik a Bíróságban. Ugyanakkor a legtöbb izraeli (55 százalékuk)támogatja, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítse a Knesszet által elfogadott törvényeket, ha azok ellentmondanak a demokrácia elveinek.

Ez a társadalmi elvárás sem zárja ki azonban a reform szükségességét, sőt a törvényhozásba és az igazságszolgáltatásba vetett bizalom együttes erősítése, a kettő közötti viszony átgondolt alapos reformja jelentheti csak a valódi kiutat a mostani alkotmányos helyzetből.

A kerületi fellebbviteli bíróság 2-1 arányban hozta megítéletét, amelynek értelmében Lorie Smith felperesnek, a 303 Creative webdesign cég alapítójának olyan különböző tartalmakat és weboldalakat is kell készítenie, amelyek adott esetben ellenkeznek a vallási meggyőződésével. A bíróság szerint abban az esetben, hogy ha heteroszexuális pároknak szóló tartalmakat készít a művész, akkor kötelező jelleggel elvárható, hogy készítenie kell olyan termékeket is, amelyek az azonos neműek házasságáról szólnak, mivel erre kötelezi őt Colorado állam diszkrimináció-ellenes törvénye.

Ugyancsak 2021-ben, pénzbüntetésre ítélt egy denveri bíróság egy cukrászt, mert az nem volt hajlandó születésnapi tortát sütni egy nemváltó műtéten átesett nőnek. Ezzel a bíróság szerint megsértette Colorado állam diszkriminációellenes törvényét; a tortasütés megtagadása még 2012-ben történt, és hat évvel később a cukrász részsikert ért el az amerikai Legfelsőbb Bíróságon, amely akkor kimondta, hogy a coloradói jogalkalmazás vallásellenes elfogultsággal járt el vele szemben az említett tagállami törvény végrehajtása során. Az üggyel kapcsolatos legutóbbi perben azonban elveszítette a fellebbezést, miután 2023 januárjában a coloradói fellebbviteli bíróság döntéssel kimondta: a törvény, amely jogsértővé teszi a szolgáltatások megtagadását a polgároktól alkotmányosan védett tulajdonságaik (például faj, vallás vagy szexuális irányultság) alapján, nem sérti az üzlettulajdonosok vallásának gyakorlásához vagy lelkiismereti meggyőződésének kifejezéséhez való jogát.

A coloradói antidiszkriminációs törvény (CADA) ugyanis tiltja, hogy a szolgáltatásokat nyújtó vállalkozások megtagadjanak az egyéntől vagy egy csoporttól árukat vagy szolgáltatásokat azért, mert valamely kisebbség tagjai.Colorado állam még 2008-ban bővítette ki a törvényt úgy, hogy az vonatkozik a szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetésre, ebbe beleértve a transznemű státuszúakat is. 2013 májusában a törvényt úgy módosították, hogy az magában foglalja a 15-nél kevesebb főt foglalkoztató vállalkozásokat, és valódi szankciókat vezetett be, amelyek költséges következményekkel járnak a törvény előírásait megsértőkre.

A coloradói antidiszkriminációs törvény újabb kulcsfontosságú módosításai 2015. január 1-jén léptek hatályba, a változtatásokat a coloradói törvényhozás még 2013 májusában fogadta el a „Munkahelyvédelmi és Állampolgári Jogok Érvényesítéséről szóló Törvény” részeként. Ezek a változások többek között magukban foglalják, hogy az alkalmazottak immár diszkriminációs pereket indíthatnak az állami és a szövetségi törvények alapján, továbbá – a fizetési hátralék vagy a visszahelyezés kérdésein túl – az alkalmazottak megtorló jellegű (angolul punitive) és kompenzációs kártérítés behajtását követelhetik (például érzelmi fájdalomra és szenvedésre, lelki gyötrelemre, az élet élvezetének elvesztésére és egyéb olyan veszteségekre való jogi hivatkozással, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a pénzhez, ezek tehát a nem vagyoni veszteségek). 2015-től továbbá esküdtszéki tárgyalást is követelhet a munkáltató vagy a munkavállaló; az új szabályozás tehát jobban beengedi a laikus bíráskodás intézményét, olyan szereplőkkel, akik alkalomszerű megválasztásuk révén hozhatnak döntést a bíróság által eléjük terjesztett antidiszkriminációs ügyekben.

Ami a 10. kerületi fellebbviteli bíróság tavaly előtti döntését illeti, a bírói testület konzervatív tagja, Timothy Tymkovich főbíró egy terjedelmes kisebbségi véleményben azt az álláspontot képviselte, hogy a többségi ítélet már jelentős beavatkozást mutat a szólás-, illetve a vallás- és lelkiismereti szabadság kérdéseibe. A főbíró szerint az ügyben érintett Smith lelkiismereti meggyőződését az USA szövetségi alkotmánya védi, és figyelmeztetett arra is, hogy a többségi véleményt képviselő bírók érvelése már nagymértékben kiterjesztené a kormányzat hatalmát a szólásszabadság felett.A Lorie Smithet képviselő konzervatív jogvédő csoport, az Alliance Defending Freedom pedig bejelentette, hogy fellebbezni fog az ítélet ellen az USA Legfelsőbb Bíróságán avallásos meggyőződésű szakemberek védelmének az érdekében.

Az Egyesült Államok alkotmányának ún. első kiegészítése, az 1791-es Bill of Rights részeként világosan rögzíti, hogy Amerikában nem születhet olyan szövetségi törvény, amely megtiltja vagy ellehetetleníti a szabad vallásgyakorlást vagy megkurtítja a szólás- vagy sajtószabadságot. Ez tehát a vallási, lelkiismereti meggyőződés és a szólásszabadság jogainak szövetségi szintű alkotmányos védelmét foglalja magában a jogszabályokra és törvénykezési gyakorlatra nézve.

A szövetségi bíróságok ennélfogva nem léphetnek arra az útra, hogy fokozatosan elkezdik a nézeteltérések kényszerű megszüntetését, hogy – alkotmányos keretek között – hátrányos helyzetbe hozzák a másként gondolkodókat, így például a vallásos, konzervatív meggyőződésű polgárokat. A kvázi kötelező „véleményegyesítés” valójában egy belül békétlen társadalom egyhangúságát érheti el. Miközben a régi kulturális liberalizmus eredendően az egyéni jogokra koncentrált, így például a lelkiismeret és az életmódvédelmének szabadságára is, ma már egyre inkább szembehelyezkedik a saját hagyományos elveivel. A klasszikus szabadelvűség értékei ezért jórészt a jobboldal révén találnak támogatást, hiszen az amerikai bíróság okdöntéseinek tükrében is, a konfliktus ebben az esetben egyközjogi-hatalmi és jogalkalmazói irányzat és az egyén jogai között feszül. A szövetségi bíróságok a hagyományos gyakorlatukban még törekedtek annak érvényesítésére, hogy a bírói testületek egyik fő feladata – az alapító atyák céljait elismerve – a Bill of Rights védelme, vagyis az, hogy bizonyos alapvető jogokat az éppen fennálló hatalmi-kulturális többségakaratától távol tartsanak, ekként biztosítva, hogy bizonyo salkotmányos szabadságjogok az intézményes politikai többségen túl, vagy amellett is fennmaradjanak.

A szövetségi bíróságok döntései ezt a fontos alapeszményt akarják felülírni, ezért a szövetségi Legfelsőbb Bíróság feladata lehet, hogy ebben a tekintetben határozottan érvényesítse az USA alkotmányos alapértékeit.

A szakirodalom szerint az Egyesült Államokban minden évben sok komolytalan per folyik, amelyeket a személyi sérüléssel kapcsolatos törvények alapján indítanak. Az ilyen típusú perek mind a magánszemélyek, mind a bíróságok idő- és pénzpocsékolásához vezethetnek.

A komolytalan perek benyújtásának gyakorlatát komolytalan pereskedésnek nevezik. Komoly perbeli vita általában személyi sérüléssel összefüggésben merülhet fel.

A komolytalan perek magukban foglalják azokat a jogi kereseteket, amelyeket benyújtanak, de ab ovo nincs jó esélyük a bírósági tárgyalás sikerére. Egyes esetekben a komolytalan pert egyszerűen a másik fél bosszantása vagy zaklatása céljából lehet benyújtani.

Más típusú helyzetekben komolytalan pert lehet indítani egy másik jogi lépés elakadása vagy késleltetése érdekében. A komolytalan pert gyakran azonnal elutasítja a bíróság, még mielőtt a bíróság még érdemben megvizsgálhatná a keresetet.

Egy komolytalan per vagy komolytalan peres eljárás olyan követeléseket tartalmazhat, amelyek a következők:

• Túlzó állításokat tartalmaz;
• Nyilvánvalóan nem igaz;
• Abszurd érveket felsorakoztató.

Az ilyen típusú perek olyan követeléseket is magukban foglalhatnak, amelyek túlzott vagy túlzott összegű pénzbeli kártérítés iránti kérelmet foglalnak magukban.

A komolytalan kereset benyújtásának következményei lehetnek.

Sok esetben, ha egy magánszemély komolytalan pert indít, az bizonyos pénzösszegű, esetenként több ezer dolláros polgári jogi bírság kiszabásához vezethet. A komolytalan kereset benyújtása ahhoz is vezethet, hogy az egyén megrovást tartalmazó végzést kap.

A komolytalan perek benyújtásának gyakori következményei a következők lehetnek:

• A bíróság megsértése miatti vádak;
• Pénzbírság; és
• Büntetőjogi következmények.

Az első kapcsán már korábban kifejtésre került, hogy a contempt of court, a commonlaw, azaz az angolszász jogrendszer egyik sajátos jogintézménye, amely szó szerint a bíróság megsértését jelenti. Célja, hogy az igazságszolgáltatást megakasztó, azt károsan befolyásoló és annak hitelét romboló magatartásokkal szemben eszközt, fellépési lehetőséget biztosítson.

A bíróság megsértését jelenti különösen a tárgyalótermi szabályok negligálása, a peres ügyeknek a sajtónyilvánosságban oly módon történő értékelése, amely károsan befolyásolja a tisztességes tárgyaláshoz való jogot, illetve például a bíróság megsértésének tekinthető a bírák, a bíróságok társadalmi hitelét aláásó bírálat is.

Ez a jogintézmény meglehetősen széles fellépési jogkört biztosít az angolszász bíróságok számára. Az eljárásban részt vevő felek ellen emelhető ilyen vád, illetve az ügyvédek vagy más bírósági alkalmazottak, a személyzet ellen is adott esetben; esküdtek ellen; tanúk vagy olyan személyek ellen, akik kapcsolódnak egy ügyhöz, így például a tárgyalótermen kívüli tüntetők esetében is alkalmazható ez a jogintézmény. Kategóriái szerint lehet polgári (civil) vagy büntetőjogi (criminal), így például a civil contempt általában magába foglalja a bíróság által elrendelt olyan cselekmény végrehajtásának elmulasztását, amely az egyének jogainak érvényesítésére vagy a polgári peres felek jogorvoslathoz való jogának biztosítására irányul. Például azon szülők esetében, akik megtagadják a bíróság által elrendelt gyermektámogatást. Másik példa: ha az eljárás egy felnőtt résztvevője megtagadja a vallomástételt, a bíróság megsértésével (contempt of court) vádolható, s így annak a kockázatát is vállalja, hogy bezárják.

Ami a címben szereplő ügyet illeti, egy szövetségi bíró közel 1 millió dollárra büntette Donald Trump volt elnököt és ügyvédeit, amiért „komolytalan pert”indítottak Hillary Clinton és 30 másik személy ellen. Donald Middlebrooks, Florida déli körzetének bírója nem fogta vissza magát a Trumpot és jogászait érintő éles kritikájában, és végzését azzal kezdte, hogy: „Ezt az ügyet soha nem lett volna szabad megindítani. Alkalmatlansága kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Egyetlen épeszű ügyvéd sem nyújtotta volna be. Egyértelműen politikai célokra szánták, a módosított panaszok egyike sem tartalmazott felismerhető jogi követelést.”

Trump 2016-os elnöki kihívója elleni perben azt állították, hogy Trump összejátszott Oroszországgal a választásmegnyerése érdekében. Trump 70 millió dolláros kártérítést követelő keresetét tavaly szeptemberben már elutasították, biztosítva, hogy a volt elnök ne tudja újra benyújtani azt. Middlebrooks elítélte Trump perét, amely szerinte egy „kétszáz oldalas politikai kiáltványt, amiben az érintett felvázolja az őt ellenzőkkel szembeni sérelmeit, és ehhez a bíróság nem a megfelelő fórum”.

Middlebrooks korábban helyt adott az egyik vádlott által Trump ellen benyújtott kérelemnek, de ezt a végzést felfüggesztették. A legutóbbi döntés több más vádlott, köztük Clinton kérésére született. Ebben Trump és Habba „egyetemlegesen felelősek” a 937 989,39 dollárt kitevő szankciósorozatért.

A bíró nem állt meg azzal, hogy elítélte Trump és ügyvédei tevékenységét, hanem azt mondta, hogy a per része annak a „sormintának”, amelyben politikai célokból visszaélnek a bíróságokkal, és még a volt elnök által benyújtott egyéb pereket is megemlítette.

Trumpról Middlebrooks azt írta: „Ő a bírósági eljárás stratégiai visszaélésének ötletgazdája, és nem lehet úgy tekinteni rá, mint egy ügyvéd tanácsát vakon követő peres félre. Nagyon jól ismerte tettei hatását.”

A fentiek alapján megjegyzendő, hogy az eljáró bíró a legenyhébb szankciót alkalmazta a volt elnök jogi csapatával szemben, mégha a pénzbírság volumene sok konzervatív amerikai szemében kiugrónak tekinthető is.

Egy külföldi példát nézve, az Egyesült Államokban általános szabályként érvényesül, hogy a rendvédelmi tisztek – legalább egy félautomata pisztollyal – fel vannak fegyverkezve. Bár ott nincsen minden szövetségi államban létező, egységes nyilvántartás a lőfegyverhasználatról, egyes szervek, például a New York-i Rendőrkapitányság is, beszámolnak a lőfegyverek rendőri használatáról, és az ilyen fellépések esetleges áldozatairól. 2015-ben a New York-i rendőrség vonatkozó jelentése rekordalacsonynak számító nyolc halálesetről és tizenöt olyan sérülésről számolt be, amelyet rendőri lőfegyverek használata okozott.

Az USA-ban egyes rendőri osztályoknál megengedik, hogy a képzett tisztek sörétes puskákat, félautomata puskákat vagy (nagyon ritkán) géppisztolyokat hordjanak magukkal járműveikben a tűzerő növelése érdekében. Ezeket csak szükség esetén használják, illetve akkor, ha ez a jobbmegoldás a kézifegyverekhez képest, például amikor fegyveres vagy páncélos gyanúsítottal kell szembenézni, vagy ha a kézifegyver nem biztosítja a helyzethez szükséges hatótávolságot, pontosságot vagy tűzsebességet, például amikor egy gyanúsítottal, bűnelkövetővel szembeniközelharcban vesznek részt.

Texas államban a büntetőeljárási törvénykönyv 2.1305. cikke értelmében a nyilvánosságot szolgáló létesítmény nem tilthatja meg vagy más módon nem korlátozhatja a béketisztek (a rendvédelmi tisztek) vagy a különleges nyomozók számára, hogy az intézmény helyiségeiben olyan fegyvert hordjon, amelynek viselésére a béketiszt vagy különleges nyomozó egyébként jogosult. Mindez függetlenül attól érvényes, hogy a béketiszt vagy a különleges nyomozó a fegyverviselés közben ténylegesen tiszti vagy nyomozói feladatokat lát-e el. A texasitörvény alkalmazásában ilyen, nyilvánosságot szolgáló létesítmények a szállodák, motelek vagy egyéb szálláshelyek; az éttermek vagy más olyan helyek, ahol ételt, élelmiszert kínálnak eladásra a nyilvánosság számára; a kiskereskedelmi üzletek vagy egyéb kereskedelmi létesítmények vagy irodaházak, ahová az ügyfél közönséget várják; a sporthelyszínek; és bármely egyéb nyilvános szálláshely, szórakozóhely vagy üdülőhely területén lehetséges a rendvédelmi fegyverviselés.

Az uralkodó mutatott politikája új hatalmi erőviszonyokkialakulásához vezetett, a terjeszkedő főnemesség hatalma pedig a kis- és közepes birtokok tulajdonosait is veszélyeztette. Ezért II. András király és fia, a későbbi IV. Béla egyre inkább az alsó- és középnemesség támogatására támaszkodhatott a főarisztokráciával szembeni hatalmi küzdelemben. András király 1222-ben országgyűlést hívott össze Székesfehérvárra, és ott megállapodott az Aranybulla alkotmányos erejű pontjairól – a királyi szabadságlevélről, amely a legtöbb elemében 1848-ig érvényesen Magyarország alkotmányos rendszerének alapját képezte.

Aztán tisztul a kép. Mary Miller képviselőnek (Republikánus, Illinois államból) arra a kérdésére válaszolva, hogy „az adófizetőknek fizetniük kell-e a kémiai kasztrálásért és a nemváltoztatási műveletekért”, Xavier Becerra egészségügyi és humán szolgáltatásokért felelős minisztere Joe Bidennek válaszában azt írta, hogy „minden gyermeknek és felnőttnek biztosítani kell (…) az orvosilag szükséges ellátást”, és hogy „az adófizetőknek, mind az állami, mind a magánszférában, fedezniük kell azokat a kezeléseket, amelyeket orvosi szakértők egészségügyileg szükségesnek ítéltek meg”.

A the Washington Examiner konzervatív lap kommentárja szerint ezzel a nemi diszfóriában szenvedő gyermekek és a közösségi média által erre az útra sodort gyermekek károsítása ezáltal már megtörténik. És a gyermekek egészségének és jövőjének feláldozása a befogadás és elfogadás nevében mindaddig folytatódni fog, amíg Joe Biden és Becerra elnökhöz hasonló emberek vannak hatalmon.

Hogy ez Európa szempontjából releváns-e, azt a kedves Olvasóra bízom. Mindenesetre a Biden-adminisztráció nyomást gyakorol a külföldi országokra, hogy lépjenek fel a pszichoterápia olyan formái ellen, amelyek nem erősítik meg automatikusan a gyermekek transznemű identitását, derült ki korábban a Manhattan Intézet City Journal című kiadványa által megszerzett és kiszivárgott dokumentumokból.

Az Antony Blinken külügyminiszter által megosztott belső feljegyzés állítólag arra utasította a nagykövetségeket, hogy az emberi jogokról szóló éves jelentéseik részeként nyújtsanak be hiteles információkat az úgynevezett „konverziós terápiás gyakorlatokról” a fogadó országokban. Blinken konverziós terápiára vonatkozó definíciója magában foglalja a nemi diszfóriában szenvedő gyermekek „beszélgetésterápiáját”, amelynek célja, hogy segítse a betegeket abban, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül a kialakult élethelyzetben.

A konverziós terápia általában olyan klinikai kísérletekre utal, amelyek arra irányulnak, hogy a betegek ne érezzenek vonzalmat az azonos neműek iránt, ami történelmileg olyan gyakorlatokat is magában foglalt, mint a sokkterápia. A transzneműek szószólói azonban a Biden-adminisztrációval együtt, egyre inkább annak leírására használják ezt a kifejezést, hogy egészségügyi szakemberek segítenek a gyerekeknek megbékélni születési nemükkel, ahelyett, hogy megerősítenék nemi identitásukat és medikalizációs folyamatok alá helyeznék őket, amely magában foglalhatja a pubertásblokkolókat, a hormonokat és a nemátalakító műtéteket.

Blinken feljegyzése jó úton halad afelé, hogy potenciálisan az emberi jogok megsértőinek minősítse azokat az országokat, amelyek szkeptikusabbak a gyermekeket érintő nemi változtatásokkal kapcsolatban, mint például Svédország, Finnország és az Egyesült Királyság. A Külügyminisztérium a diplomaták jelentéseit felhasználva „cselekvési tervet készít a gyakorlat leküzdésére.”

A lépés nagyjából egy évvel azután történt, hogy a Joe Biden elnök által kiadott végrehajtási rendelet azt követeli, hogy lépjenek fel a konverziós terápiával szemben, amely a feljegyzés szerint magában foglalja az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy „elnyomják vagy megváltoztassák az egyén számára a nemi identitás vagy nemi önkifejezés különböző formáit.” Kiváncsi vagyok, hogy a fentiek cáfolata mikorra várható?

Az 1970-es éveket beárnyékoló energiaválságban a nyugati világ, főleg az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália vagy éppen Nyugat- és Közép-Európa jelentős mértékű kőolaj hiánnyal, valamint megemelkedett árakkal volt kénytelen szembesülni. Ennek az időszaknak a két legnagyobb válsága az 1973-as olajválság és az 1979-es energiaválság volt.
Az 1973. októberi, negyedik arab–izraeli háború harcai még tartottak, amikor 1973. október 17-én Szaúd-Arábia és a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) tagjai meg akarták büntetni Izrael nemzetközi támogatóit. Ezért bejelentették az olajkitermelés öt százalékos csökkentését, az USA azonban erre úgy reagált, hogy további 2,2 milliárd dollárral támogatja az izraeliek fegyveres harcát. Ez az OPEC által támogatott szaúdi döntéshez vezetett, melynek nyomán embargót vezettek be az Egyesült Államokba és a nyugat-európai országokba irányuló olajszállításokra, és ez a döntés okozta az 1970-es évek első olajválságát.
A világ nagy ipari központjait sújtották leginkább a kőolajellátás egyre eszkalálódó problémái; a nyugati országok a Közel-Kelet és a világ más részeinek erőforrásaira tudtak támaszkodni. A gazdasági növekedés évekig tartó stagnálása következett számos államban, miközben az olajárak nagyon megugrottak. Ezt az amerikai fogyasztók is bőrükön érezték, amikor a benzin kiskereskedelmi ára 1973 novemberében 40 százalékkal emelkedett. Ekkor a benzinhiánytól tartva álltak sorba az amerikaiak tankolni, miközben a benzinkutak naponta többször emelték áraikat.
Az olajfogyasztás addig folyamatosnak mondható dinamikus növekedése az 1970-es években megállt, és a tendencia megfordult, de a földgázfelhasználás növekedése is jelentősen lassult. A válság nehéz éveiben megélénkült az atomenergia felhasználása, aztán az 1986-os csernobili katasztrófát követően az atomenergia-használat növekedése megállt, és helyét a földgáz újra felgyorsult növekedése vette át. Az olajválságok nyomán így összességében előtérbe kerültek az atomerőművek, a megújuló energiaforrások, az alternatív megoldások kérdése. Bár 1974-ben – Líbia kivételével – az OPEC-államok feloldották a nyugati világ felé az olajembargót, a világpiaci ár nem esett vissza. Az 1979-es második olajválságban pedig még durvábban, soha nem látott magasságokba emelkedett az olajár.
Az 1979-es gázolaj-hiányt Amerikában az iráni forradalom generálta válság idézte elő. Iránban az olajtermelés csökkent, az 1978. júliusi napi 5,8 millió hordóról 1979 januárjára napi 445 ezer hordóra esett (vagyis a fél évvel azelőtti érték 8 százalékára). A benzin ára megugrott, az amerikai gazdaság recesszióba süllyedt. A benzinhiány és az adagolás veszélye hosszú sorokat hozott létre a benzinkutakon. Még évekig, a Reagan-elnökség második terminusáig eltartott, amíg az USA felülkerekedett az olajválság súlyos hatásain.
Az 1970-es években a nyílt tengeri olajtermelés, a régebbi lelőhelyek ezt követő nagymértékű kitermelése a megemelkedett árak miatt ismét nyereségessé vált. Ez a szektorban egyes technológiák gyors fejlődését eredményezte, a fúróplatformok építésétől az olajvezetékek lefektetéséig és a korszerű búvárrobotok vízmélységi üzemi használatáig. Ezek az alapvetően Nyugatról forszírozott fejlesztések így részben az ipari innovációhoz is hozzájárultak.
Kelet-Közép-Európa nehéz helyzetbe került. Romániában csak konvertibilis valutáért cserébe adtak el benzint külföldieknek, a Szovjetunió és Lengyelország állampolgárai csak Jugoszlávián keresztül tudtak Bulgáriába utazni. Az NDK-s állampolgároknak a válság kezdeti éveiben csak Magyarországon volt lehetőségük nyaralni. A térségországaiban igen szigorú korlátozásokat vezettek be a gépkocsiforgalomra, és racionalizálni próbálták a benzinfogyasztást.
A szocialista országok alkotta keleti blokkot, ezeket a tervutasításos gazdasági rendszerben működő államokat jóval érzékenyebben érintette az olajválságok időszaka, és több szocialista ország is elindult az eladósodás útján – amely folyamat végső soron jelentősen hozzájárult a politikairendszerváltozásokhoz, a kommunista keleti blokk megszűnéséhez.
Egyes nyugati országokban már az 1973-as válság nyomán katonai lehetőségeket fontolgattak. Az amerikai és a brit kormányzat több mint harminc évig titokban tartott közös terve szerint Szaúd-Arábia és Kuvait invázióját tervezték: az amerikai légideszant csapatok elfoglalták volna a szaúd-arábiai és kuvaiti olajlétesítményeket, és akár a briteket is megkérhették volna arra, hogy tegyék ugyanezt Abu-Dzabiban. Ezt a katonai tervet azonban elég hamar elvetették az Egyesült Államok vietnami háborúban szerzett negatív tapasztalatai miatt.
A válság politikai következményei érezhetőek voltak Nyugaton is, ahol több országban véget ért a világháború utáni három évtized gondtalanabb jóléti időszaka. Az Egyesült Államokban a Republikánus Párt már az 1966-os választásokon fellendült, és két évvel később Richard Nixont választották az ország elnökévé. A republikánus Nixon nagyrészt mégis folytatta a demokrata gazdaságpolitika hagyományait (Roosevelt New Deal-jére és közvetlen elődje, Johnson elnök Great Society programjára is építkezve), bár ezeket részben örökölte. A szintén republikánus Gerald Ford elnöksége (1974–1977) után a közepes elnöki teljesítményt nyújtó Jimmy Carter következett, de a négyéves demokrata átmenetet követően egy tartós republikánus időszak vette a kezdetét Ronald Reagan 1980-as megválasztásával, ami a válságra adott konzervatív megoldások erős támogatását jelentette a nyolcvanas években.
Franciaországban az 1960-as évek végére – bár még erős volt – a gazdasági növekedés kezdett sokat veszíteni az erejéből. Az évtized fordulóján pedig a globális valutaválság a franciafrank leértékelődéséhez vezetett a nyugatnémet márkával és az amerikai dollárral szemben, és a változó gazdasági hangulat is fontos tényező volt a fiatalság politikai megmozdulásaiban. Az olajválságok Franciaországban is megnövelték az energia- és így a termelési költségeket, és ennek nyomán szinte végig a gazdasági instabilitás jellemezte Giscard d'Estaing jobboldali elnök időszakát (1974–1981). 1981-től viszont a szocialista Mitterrand léphetett hivatalba, aki kétszer hét évig volt Franciaország elnöke.
Olaszországban az olajválság évtizedében egyenesen szárnyalta kommunista párt: míg az 1972-es parlamenti (képviselőházi) választáson 27,1 százalékot szereztek a kommunisták, 1976-ban már 34,4 százalékot, és az 1979-es és 1983-as választáson is 30 százalék körüli eredményeket tudott elérni az Olasz Kommunista Párt. A dél-európai országban a világháború után egészen 1981-ig megszakítás nélkül a kereszténydemokraták adták a miniszterelnököket, a nyolcvanas évektől azonban időről időre szocialista, szociálliberális politikusok is kormányfői székhez jutottak.
Míg Franciaországban, Olaszországban vagy Nyugat-Németországban erős igény mutatkozott (maradt) az állami gondoskodásra, és az USA-ban is igyekeztek – amikor politikailag lehetséges volt – kiterjeszteni vagy megtartani a szociális biztonságra irányuló programokat, a briteknél másként alakult a helyzet. Az 1970-es évek széleskörű gazdasági lassulása és a brit ipar válsága nyomán az 1980-as évek konzervatív kormányai – Margaret Thatcher miniszterelnök szilárd vezetésével – radikális eszközökkel,deregulációs politikát hirdettek a pénzügyi szektorban és a munkaerőpiacon, az állami tulajdonú cégek eladásával (privatizációval), a munkaerőpiaci és szociális ellátórendszer szigorításával. 1979-től 1997-ig konzervatív kormányfők (Thatcher és John Major) vezették a brit kabineteket.
Az egyes válságok okai és következményei eltérőek voltak, de sok szakember tartott ezután is a krízisek megismétlődésétől, miután a világgazdaság egyre növekvő olajfüggősége és ezzel párhuzamosan a természetes olajtartalékok bizonyos fokú csökkenése volt megfigyelhető.
Napjaink energiaválságának egyik fontos tanulsága, hogy az államok még nem igazán tudnak felkészülni az olaj utáni esetleges korszakra. Ezt a megközelítést erősítették is egyestrendek, így például az olajár 2014–2016-os, tartósnak látszócsökkenése. Aztán a 2022 februárjában indult ukrajnai invázióval jött egy új helyzet, amelyet újra fényt vetett az olaj- és általában az energiaprobléma összetett voltára. Bár ma úgy tűnhet, hogy a fosszilis energiahordozók ellen szólnak a trendek és a távolabbi jövő, mivel az elégetésük jelentős környezeti terheléssel jár, ráadásul nem is újulnak meg ezek a források, vagyis a készletek óhatatlanul fogyatkoznak majd tovább. Az energiamix arányaiban eltolódik más energiahordozók felé, újra nőhet a sokak által kárhoztatott atomenergia jelentősége, miközben most még az olaj és a gáz felhasználása is folyamatosan emelkedik világunkban.

A müncheni ügyészség 2022. március 14-én bejelentette, hogy vádat emeltek az említett Markus Braun és két másik korábbi Wirecard-menedzser ellen. Hármukat „bűnszövetséggel”, a Wirecard vagyonának elsikkasztásával, számlahamisítással és a cég részvényárfolyamának manipulálásával vádolják. A nyomozás állításai szerint Braunnak legkésőbb 2015 óta biztosan tudnia kellett a cég veszteségeiről. Ezt követően mostani vádlott-társaival, hamis ügyletekkel másították meg a pénzforgalmi szolgáltató mérlegét, itt különösen Ázsiát érintve. A hitelező bankokat összesen 3,1 milliárd eurós kár érte, és a közvádló szerint Braun a következmények tudatában írta alá a hamis mérlegeket.

Az ügyészségi vádpontok között van: mérleghamisítás, piaci manipuláció, hűtlen kezelés és bűnszövetségben elkövetett kereskedelmi jellegű csalás (gewerbsmäßiger Bandenbetrug). Ha minden vádpontban bűnösnek találják, akár 15 évig terjedő szabadságvesztést is kaphat végül Braun. A német szabályozásban a csalás – Betrug – bűntette öt évig terjedő börtönbüntetést vonhatmaga után, de a német Btk. 263. § (5) bekezdése olyan minősítést tartalmaz, amely a csalásért kiszabható büntetést egy évtől tíz évig terjedőre emeli. A Btk. 266. §-ában szereplő hűtlen kezelés – Untreue – bűntette a súlyosabb esetekben tíz évig terjedő szabadságvesztést vonhat maga után.

Az 1999-ben alapított vállalat kezdetben az online pénzügyi szolgáltatásokra fókuszált, majd 2007-ben a cég üzletága a banki tevékenységgel bővült. A befektetők képviselői már 2011-ben felhívták a figyelmet a Wirecard szolgáltatásai körüli furcsaságokra, a müncheni ügyészség azonban nem foglalkozott érdemben a Wirecarddal kapcsolatos megkeresésekkel.

2015 áprilisától, a Financial Times FT Alphaville blogján bejegyzésekben („House of Wirecard”) kérdőjelezték meg a Wirecard üzleti modelljét, és bírálták a cég számviteli gyakorlatát. Aztán 2016 februárjában megjelent a 101 oldalas „Zatarra-jelentés”, amely a Wirecardnál történt állítólagos csalásokat, pénzmosást dokumentálta. A brit short eladók, Fraser Perring, a Viceroy Research és Matthew Earl, a ShadowFall részéről közösen írták azt, majd elküldték a jelentést a német Szövetségi Pénzügyi Felügyeletnek (Bafin). A Wirecard sürgetésére, a Bafin és a bajor ügyészek ezután büntetőeljárást indítottak Perring és mások short-ügyletei kapcsán piaci manipuláció vádja miatt. Ezeket az ügyeket végül 2020 márciusában ejtették.

Az uniós költségvetés és a közösségi pénzügyi érdekek védelme az utóbbi évtizedekben kapott egyre nagyobb hangsúlyt, aminek az az alapja, hogy az EU a tagállamoktól független, önálló költségvetéssel rendelkezik, és a belőle származó pénzeszközök és források vonatkozásában gyakran valósulhatnak meg a büdzsét károsító, különböző gazdasági bűncselekmények. Egyes becslések szerint az uniós pénzek 10-20 százaléka is eltűnhet ilyen deliktumok következtében. Erre a szabályozás túlbiztosító, bonyolult volta is magyarázat lehet, mivel annak keretei között nehéz nyomon követni, illetve ellenőrizni a források felhasználásának jogszerűségét.Itt tehát az Európai Unió pénzügyi érdekeinek megsértése, illetve a költségvetési csalás tárgykörébe tartozó olyan bűncselekmények eseteiről van szó, amelyeket az EU által vagy nevében kezelt költségvetésre, az így meghatározott célra felhasználható forrásokra követtek el.

A magyar Büntető Törvénykönyvben az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló 1995. június 26-án elfogadott PIF Egyezmény alapján kapott helyet a szabályozás. Az Európai Unióban, illetve annak 1993 előtti jogelődjében az EU pénzügyi érdekeinek védelme a csalás elleni koordinációs egység nevű munkacsoport 1988-as létrehozásával kapott hivatalos formát, majd az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szólóegyezményt az 1995. július 26-i tanácsi jogi aktus vezette be. A brüsszeli székhelyű Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF)1999-ben jött létre. A 2017. október 12-i (EU) 2017/1939 tanácsi rendelet létrehozta az Európai Ügyészséget (EPPO), amely 2021 júniusában kezdte meg működését.

Egy magyar kutatás eredményeiből az Unió pénzügyi érdekvédelme kapcsán az derül ki, hogy hazánkban 2002–2017 között, vagyis 15 év alatt az EU költségvetése sérelmére összesen 473 darab bűncselekményt követtek el, vagyis az összegző munka – a meglévő tények, megfigyelt adatok, tapasztalatok alapos kiértékelésével – összesen ennyi ügyészségi akta, és az azokhoz kapcsolódó nyomozati, illetve bírósági irat érkezését számszerűsítette az ügyészségek egyéni leválogatása alapján. A kutatás ezekből az ügyekből egy szűkített, 200-as mintán – a nyomozás elrendelésétől a nyomozás befejezéséig tartó időszakra vonatkozóan – azt állapította meg, hogy a vizsgált ügyek 4,5%-ában két hónapon belül, 17%-ban három hónapon belül, 9,5%-ában 1 év és 14 hónap között, 14,6%-ában több mint két évig nyomoztak. Legnagyobb arányban (közel 30%-ban) egy éven belül, míg az ügyek 25%-ában 14 hónap és 2 év között fejeződött be a nyomozás a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) illetékes szervénél.

A jogalkalmazásban megjelenő fő buktató itt az, amit túlbiztosításnak vagy túlszabályozásnak nevezhetünk. A túlszabályozás egyoldalúan, és tartósan nagyon sok érdek és személy, csoport és vállalkozás rovására terhelve támaszkodik a szabályok alkalmazására és betartatására. Ez különböző, de sokszor egész biztosan kombinálódó jogalkalmazási dilemmákat is ölthet, és a tényállások szintjén a túlbiztosított uniós érdekvédelem generálta problémák – egy ponton túl – azzal fenyegetnek, hogy nem adnak igazságot a fennálló jogi összetettségnek. A tagállami hatóságok így kényszerhelyzetbe kerülnek (például az adott, vizsgált eset még egyáltalán nem fordult elő a gyakorlatukban), a jogalkalmazás pedig jelentősen nehezítetté válik.

Az uniós pénzügyi érdekvédelem a jogalkotás tekintetében múltorientált, és olyan gyakorlatot állít elő, amelyben – az aránylag még gördülékenyen kezelhető esetekben – a hatósági rutinok „kiküszöbölik” az ügyekben fölmerülő problémák igazságos jogi orvoslását, legalábbis azoknál, amelyeket az uniós elvárások alapján tudnak kezelni. Ez még ha nem is igaz számos esetre természetesen, attól még a jogalkalmazás merev lesz, és terheli a tagállami igazságszolgáltatás rendszerét.Ahogy a kutatás is utal rá, ilyen eljárásoknál egyébként – megszüntető határozatok esetén – a jogi eljárás során keletkezett valamennyi bűnügyi költséget a tagállam viseli, ezért az adott államra terhelt fennmaradó költség jelentős mértékűnek mondható.

Az Európai Bizottság 2019 áprilisában – egy új előterjesztett stratégia, hosszabb távúnak szánt terv keretei között – aktualizálta saját 2011. évi csalás elleni stratégiáját, elvileg azzal a céllal, hogy javítani tudja a csalás elleni küzdelem koordinációját a Bizottság különböző szervezeti egységei között. Az uniós költségvetés védelmét szolgáló általános feltételrendszerről szóló 2020/2092 rendelet elfogadásával bevezették a jogállamiságra vonatkozó feltételrendszert a közös büdzsét óvó eljárás részeként, hogy a jövőben ezáltal kezelhessék az elvek „folyamatos megsértését”. A rendelet 2021. január 1-jén lépett hatályba.
Itt érdemes megjegyezni, hogy egyes szakmai vélemények alapján a kérdés EU-s szervezeti kerete, szabályozása jogbiztonsági problémákat is fölvet. Eszerint például az OLAF egy ad hoc, ellentmondásos, nem megfelelő módon kodifikált környezetbe ágyazódik be nagyrészt a saját maga által előírt olyan operatív szabályokkal, amelyeket a törvényesség és az alkotmányosság szigorú megszorításain belül lenne csak szabad alkalmazni a bűnügyi nyomozásokban.

A ’rule of law’, azaz a jogállamiság esetleges politikai fegyverré tételével kapcsolatban pedig egyre erősebben merülnek fel tagállami aggályok. Bár a jogállamisági procedúrák támogatói előszeretettel érvelnek azzal, hogy az ilyen eljárások az adott kormányzati hatalom, és vezetőpolitikusok visszaélései ellen irányulnak, a brüsszeli fősodor valójában mintha a demokrácia régi alapelveit tekintené viszonylagosnak. A polgároknak ugyanis a választások alkalmával lehetőségük van arra, hogy eltávolítsák a vezetőket a hivatalukból; másodszor, a joguralom, a jogbiztonság követelménye a már meglévő és bevált intézményeken keresztül érvényesíthető leghatékonyabban, mégpedig a hivatalban lévő egyes vezetők politikai mérlegelési jogkörének törvényes-alkotmányos korlátaival a választások közötti időszakban. Ez alapozhatja meg jól a fennálló jogállami rend biztonságát és az állampolgárok biztonságérzetét is. Az Unió számos intézményének vezetői ezzel szemben nem rendelkeznek közvetlen polgári felhatalmazással, így nem is igazán számoltathatók el politikai értelemben, ezzel együtt fontos és jogos elvárás lehet irányukban, hogy az európai integrációs közösség vezetőiként a „jogteremtés” terén sem szakadjanak el az uniós polgárok hétköznapi valóságától.

Az uniós pénzügyi érdekvédelem nem nehezítheti (tovább) a polgárok előtt amúgy is ott lévő kihívásokat. Az elmúlt 10-15 esztendő tapasztalatai alapján a válságos idők korát éljük, és ez a kedvezőtlen irányú folyamat az utóbbi pár évben ismét fölerősödött. Önmagában az a tény, hogy egyre kiszolgáltatottabbá válnak a vállalkozások, és velük együtt számos gazdasági, ipari ágazat, arra is kellő alap lehetne, hogy a túlbiztosítottságból eredően (is) eltúlzott számban indult, időnként nehezen, és nem is kellő alapossággal végigvihető eljárások alapkoncepciója kritika alá vonható legyen.

A vállalkozási tevékenységeknek, kisebb-nagyobb gazdasági célú projekteknek csak a töredéke lehet közösségi finanszírozású, és a sokszor elmaradottabb vidéki térségekben még az uniós elvárások miatt esetleg túlszabályozott jogi környezettel is félve bajlódhatnak a vállalkozók, mivel potenciális gazdasági bűnelkövetőkként kezeli őket az európai jogalkotói logika. Arról nem is beszélve, hogy az előnyök és lehetőségek bátor kihasználását, az elsősorban nem gátló korlátozások nélküli cselekvéseket ösztönző, pozitív szemléletű közösségi jogi gondolkozással nem is lenne várható, hogy a gyakorlat szintjén már életszerűtlen jogi regulációval el lehet érni kedvező és fenntartható jó irányú változásokat. Az uniós jogalkotásban tehát komoly gondok mutatkoznak, az Európai Unió szervei a szabályozó döntéshozatalban pedig gyakran túlzottan lassan is reagálnak, és a merevebb jogforrási keretek eleve nehezíthetik is az alkalmazkodást az újabb kihívásokhoz.

Az igazi gond a jogalkalmazás tekintetében, hogy a túlbiztosító központi elvárások az Európai Unió részéről nagyon a tagállamokra terhelik az elvárások teljesítéséhez szükséges eszköztár, gyakorlat és kapacitás megteremtését. Az ügyészségek igyekeznek az eljárásokkal kapcsolatos uniós jogi elvárásokat – a releváns téma természete, azaz ratione materiae jellege miatt is – szem előtt tartani, és felügyelő állami szerepüket betöltve, azok érvényre jutását elérni ezen eljárásokban. Ezért tud kialakulni egy olyan gyakorlat, hogy az uniós források kárára elkövetett csalások, ilyen vonatkozású ügyek, folyamatok, tendenciák követésére a túlszabályozás miatt nem is áll rendelkezésre megfelelő jogalkalmazói kapacitás – és még sorolhatnánk. Mindezek alapján – amiként a fentebb hivatkozott kutatás is fölveti végül a kérdést – hogyan lehet az EU-s forrásokhoz kapcsolódó ilyen követelményrendszert működtetni?

Az Európai Bizottság korlátok nélküli politikai tevékenysége az utóbbi években egyre inkább tetten érhető, melynek az Európai Unióról szóló szerződés („EUSZ”) 7. cikke – utalva a 2. cikkben említett alapelvekre - ad leginkább alapot. A 2. cikk sokat emlegetett alapelvei tartalmazzák egyben a demokrácia és a jogállamiság tiszteletben tartását is, amelyeknek súlyos és tartós megsértésére hivatkozással alkalmazható a tagállamnak a Szerződések alkalmazásából származó egyes jogainak felfüggesztése. Azon kívül, hogy a fenti határozat meghozatalának szavazati korlátjai vannak, a szankciókat és az azok alkalmazására irányadó eljárási szabályokat az uniós költségvetés védelmét szolgáló általános feltételrendszerről szóló Európai Parlament és a Tanács (EU) 2020/2092 számú rendelete („Jogállamisági rendelet”) szabályozza. A rendelet az EUSZ. 2. cikkében említett alapelvek közül kizárólag a jogállamiság érvényesülését hivatott kikényszeríteni, míg a többi alapelv érvényesítésére továbbra sincs semmilyen eljárási szabály.

A jogállamiság fogalmának általános és felsoroló jellegű meghatározásán túl annak megfogalmazása akkora és olyan értelmezési spektrumot ad, amelynek egyoldalú és zsaroló értelmezése a kisebbségek érdekeit nagy mértékben sértheti, vagy akár a gyakorlatban egyenlő lehet a joggal való visszaéléssel vagy egyben a rosszhiszemű joggyakorlással is.Minél nagyobb a kisebbségek többséghez viszonyított kiszolgáltatottsága, annál inkább használható ki a kisebbségek helyzete, valamint szoríthatók háttérbe érdekeik a többség által képviselt – de a valósággal nem feltétlenül valós kapcsolatot fenntartó – álláspont érvényesítése érdekében.

A közös agrárpolitika végrehajtása szempontjából releváns, 2023. január 1. napján hatályba lépő rendelet, a Bizottság (EU) 2022/128 számú végrehajtási rendelete („KAP végrehajtási rendelet”) a fentiekkel ellentétben számos jogi garanciával, méltányos határidővel és nem rögtön alkalmazható szankciókkal rendelkezik, kvázi megfelel a jogbiztonság elvének. A hivatkozott alapelv érvényesülése alapvetően három feltétel együttes fennállásán valósul meg: ha az alkalmazandó jog egyértelmű, pontos és hatásait illetően előre látható. Mindezek elmondhatók a KAP végrehajtási rendeletéről: a hatásköröket több jogi entitás között osztja szét(irányító hatóság, ellenőrző szerv, koordináló szerv és azzal együtt vagy attól elkülönülten a tanúsító szerv), az irányító hatóság csupán akkreditál és ellenőriz, valamint köteles az ellenőrző – előakkreditáló - szerv eljárását igénybe venni, míg a koordináló szerv az akkreditált kifizető ügynökségekkel tartja a kapcsolatot, valamint a rendeletben foglalt feladatkörök nagy részét a tanúsító szerv – akár a koordináló szervvel közösen – jogosult és köteles ellátni.

A fentiekkel ellentétben az Unió által alkalmazott jogállamisági eljárás során már a legelején jogbiztonsági aggályokba ütközünk, mivel a jogállamiság elvemegsértésének megállapítására irányuló eljárás jelentős hiányokban szenved. Ennek csúcspontja a jogállamisági rendelet 6. cikk (3) bekezdése, miszerint a Bizottság figyelembe veszi a rendelkezésre álló forrásokból származó releváns információkat, ideértve az uniós intézmények, egyéb releváns nemzetközi szervezetek és egyéb elismert intézmények határozatait, következtetéseit és ajánlásait is. Jelen esetben a Magyarországot lejárató Sargentini-jelentésről beszélünk, ahol sem az alkalmazott eljárásrend, sem az eljáró szerv, sem annak szakmai vizsgálati keretei (gondolva itt nemzetközi sztenderdekre), sem annak megtámadhatósági feltételei nem rögzítettek, vagyis bárki, bármikor, bármit, bárhogyan állíthat, az nem lesz vitatható, és az Európai Parlament elfogadása általtámadhatatlan igazsággá válik. Megemlítendő, hogy a Bizottság nem bizonyítékokon, hanem információkon, ajánlásokon és határozatokon alapuló jelentést fogad el.Pontosítva, az NGO-k és egyéb – az uniós jog címzettjei által ismeretlen szempontok szerint - „elismert” intézmények következtetéseit és ajánlásait elfogadva, hiszen miért is fogadná el a jogállamiság elvét megsértő tagállam érvelését.Ez egy olyan eljárás, ahol a vádlott védekezése eleve nem számít, a vádat a bármikor átpolitizált Bizottság és Parlament képviseli, míg a vád alapjául szolgáló szakmaiságot a nemzetközi NGO-k és egyéb „elismert” intézmények ajánlásai – nem pedig alapos vizsgálódásain és bizonyítékain alapul.

A jogállamiság, mint alapelv, egyoldalúan felhasználható tartalommal való feltöltése, valamint az eljárás megindításának alapjául szolgáló jelentés tartalma, elkészítési eljárása és megtámadhatatlansága egyértelműen politikai fegyvert ad a Bizottság kezébe, amely egyben sérti a jogbiztonság elvét. A Bizottság úgy hivatkozik a jogbiztonságot is magába foglaló jogállamiság Magyarország általi megsértésére, hogy önmaga nem tartja be annak szabályait, valamint a kondicionalitási eljárás és az uniós források felszabadítását célzó tárgyalások során támasztott elvárásokat utólag, vagyis előre nem láthatóan és nem kiszámíthatóan – az aktuálpolitikai történéseknek megfelelően – kiegészíti, illetve új feltételekhez köti. A Bizottság ezzel a cselekvésével továbbra is kettős mércét alkalmaz, olyan elvárások betartását kívánja érvényesíteni, amit maga sem tud betartani, és az arányos intézkedés megtételének mellőzése mellett kizárólag saját, mindenkori politikai akaratát helyezi első helyre. Így joggal merül fel a kérdés, hogy Magyarország által állítólagosan megsértett jogállamiság elvének védelme érdekében vajon a Bizottság nem sértett-e meg más olyan alapelvet, amelyet a tagállamok szintén kötelezőnek ismertek el magukra nézve, gondolva az igazságosságra, az egyenlőségre vagy a kisebbségek jogaira.

Az új – felélesztett – Korrupcióellenes Munkacsoport immár egy újonnan létrehozott önálló szervezeten, az Integritás Hatóságon belül kapott szerepet. Ezzel hazánk esélyei javulhatnak a tekintetben, hogy maradéktalanul hozzájuthasson az uniós Helyreállítási Alap több ezer milliárd forintot jelentő forrásaihoz, a Magyarországnak egyébként a közösségi Szerződések értelmében járó uniós pénzekhez. A magyar kormány végig tiszta lappal játszik, és most is világossá tette tárgyalópartnere számára: a felülvizsgálati korrupcióellenes hatóság létrehozásával kínált plusz intézményi garancia csak úgy nyerhet értelmet, ha Magyarország valóban hozzáfér majd az EU-s forrásokhoz.

Vannak külföldi példák is arra, hogy egy ország a külső bizalom erősítése érdekében tovább fejleszti belső antikorrupciós tevékenységét. Az Olasz Korrupcióellenes Hatóság (ANAC) azzal a céllal jött létre, hogy az ENSZ Korrupcióellenes Egyezménye (UNCAC) 6. cikkében foglalt elvárásokat érvényesítse a közpénzek jobb átláthatósága érdekében. Az ANAC olyan független hatóságként működik jelenleg is, amelynek igazgatótanácsi tagjait hatéves, nem megújítható mandátummal nevezik ki. A magyar fél ösztönzőleg segíteni is kívánja az EU-val közös erőfeszítéseket a korrupció elleni küzdelemben. Például Polt Péter legfőbb ügyész, az Európai Unió tagállamainak ügyészségeit tömörítő szervezet, a Network egy idei bécsi tanácskozásán azt a javaslatot tette, hogy az EU pénzügyi érdekeit sértő bűncselekményeknél legyen meg az a lehetőség, hogy az Európai Unió pótmagánvádlóként léphessen fel.

Az uniós források átláthatósága kapcsán fontos és igen hatékony hazai intézmény az Európai Támogatásokat Auditáló Főigazgatóság (EUTAF), amely a kormányváltást követő egyik első fő intézkedés révén 2010 nyarán jött létre, és a Pénzügyminisztérium fejezeten belül önállóan működő központi költségvetési szervként végzi tevékenységét. AZ EUTAF független az irányító hatóságoktól, a közreműködő szervezetektől, az igazoló hatóságtól és az európai támogatások kedvezményezettjeitől is. Az egyes módszerek kiválasztásában és a program végrehajtásában autonóm szereplőként jár el, és befolyástól mentesen állítja össze a megállapításokat, és készíti el javaslatokat tartalmazó jelentéseit.

Emellett – az 1990-es évek óta – működik a Közbeszerzési Hatóság is, amely a közbeszerzési törvényben meghatározott célok érvényesülését biztosítja, és az Országgyűlés közvetlen felügyelete alatt működik központi költségvetési szervként. A hatósági munka eredményes voltát jelzi, hogy az Európai Bizottság évente közzétett – a gazdasági hivatali élet és szereplők átláthatósága kapcsán releváns –, egyes belső piaci eszközök teljesítményét vizsgáló Belső Piaci Eredménytáblában közölt statisztikák teljes, abszolút átláthatóságot mutatnak hazánkra nézve.

A Közbeszerzési Hatóság és más, hasonló jogkörrel rendelkező szervezetek munkája révén a magyarországi közbeszerzések esetében nemhogy kielégítően, hanem kifejezetten jól biztosított a transzparencia.

Ezt a hatósági folyamatot egészíti ki az Integritás Hatóság, egy olyan új intézményi hivatalként, amely tehát a közbeszerzési eljárások ellenőrizését végzi az uniós forrásokkal kapcsolatban. A hatóság beavatkozik, amennyiben véleménye – vagy akár anonim bejelentés - szerint az illetékes hatóságok nem tették meg a szükséges lépéseket az uniós támogatások végrehajtását érintő csalások, összeférhetetlenség, korrupció és egyéb jogsértés vagy szabálytalanság feltárása, kivizsgálása tekintetében.

A közbeszerzési jogban jártas jogászok szerint is kiemelkedő egyben újszerű jogi eszközök, hogy ha a Hatóság a fenti bűncselekmények gyanúját észleli – nem kell megvárnia a hosszadalmas bizonyítási eljárás végét –, akkor a közbeszerzési eljárást felfüggesztheti két hónapot meg nem haladó időtartamra és vizsgálatot rendelhet el. Erről a gyanúról az Európai Csalás Elleni Hivatalt és az Európai Ügyészséget is köteles tájékoztatni. További novum, hogy a Hatóság által kiválasztott ajánlatkérőket határozatban kötelezhet arra, hogy új közbeszerzési eljárás megindítása előtt tájékoztassák a Hatóságot az indítandó közbeszerzési eljárásról annak szektorális, beszerzési tárgy vagy értékhatár szerinti feltételek szerint. Ez a tájékoztatás iránti kérelme kizárólag akkor lesz jogszerű, ha előzetesen meghatározza és közzéteszi azokat a kockázati mutatókat, bírósági, közbeszerzési döntőbizottsági vagy egyéb hatósági joggyakorlatot vagy az Európai Bizottság, illetve a hazai ellenőrző szervezetek ellenőrzési tapasztalatait, amely alapján tájékoztatást kér. Ezen jogi lehetőségek és kötelezettségek eddig egyik közbeszerzési ellenőrzési szervnek sem álltak az eszköztárában, amelyek ezáltal tovább szolgálhatják a transzparencia és elszámoltathatóság alapelveinek maradéktalan teljesülését.

Magyarország államformája a királyság volt Szent István király megkoronázásától, 1000-től egészen 1946-ig, vagyis a második világháború alatt, illetve annak nyomán keletkezett állami szuverenitásvesztésig. A Szent Korona „testének” elképzelésében, a közismert Szent Korona-tanban született meg, és alakult ki a király személyétől független magyar államiság fogalma. Ennek legfőbb lényege, hogy a magyar államot a király és a nemzet alkotja. Az állam e két fő személyi összetevője révén képezi a „Szent Korona egész testét”, így a legfőbb államhatalom a Szent Korona egész testét illeti meg.

Az Amerikai Egyesült Államok alapjait tizenhárom, magát 1776-ban függetlennek nyilvánított brit gyarmat képviselői hozták létre.1777 novemberében,az úgynevezett Konföderációs Cikkelyek elfogadása révén megalakulhatott egy lazább államszövetség,majd ezt követően egy évtizeden át, 1787-ig tartották meg Philadelphiában a találkozóikat az államszövetség tisztségviselői azon célból, hogy megvitassák a szövetségi alkotmánytervezetet; ennek alapján az USA alkotmányát 1787-ben fogadták el. Két évvel később azonban – egyes tagállamok javaslatára – az amerikai alkotmányt tíz lényeges módosítással egészítették ki, amelyek 1791-ben léptek hatályba. Ezt a tíz alkotmánykiegészítést Bill of Rights (magyarul Jogok törvénye vagy Jognyilatkozat) néven ismeri az utókor.

Az Egyesült Államokat megalakító tizenhárom tagállamban eleinte csak a 21 éven felüli, adót fizető fehér férfiak szavazhattak, ami akkor nagyjából azösszlakosság egytizedét jelentette. Fontos változás a szavazati jog tekintetében, hogy a tizenhetedik alkotmánykiegészítés 1913-as ratifikálása óta a Kongresszus mindkét házának tagjait közvetlen módon választják. Ma már az Egyesült Államok állampolgárai szinte teljeskörűen általános választójoggal rendelkeznek a szövetségi tagállamok által részükre biztosított törvény előtti egyenlőségrévén(amint ezt a tizennegyedik alkotmánykiegészítés deklarálja), 18 éves koruk betöltésétől (huszonhatodik kiegészítés), fajra (tizenötödik kiegészítés), nemre (tizenkilencedik kiegészítés) és vagyonra (huszonnegyedik alkotmánykiegészítés) tekintet nélkül. Ez alól az egyetlen jelentős kivétel az elítélt bűnözők esete, illetve egyes államokban a büntetésüket letöltött bűnözők jogfosztása. Mindezen alkotmányos változások a szavazati jogosultság gyakorlatában azt jelentették, hogy például a birtoktalanok már a 19. század első harmadától, a volt rabszolgák a 19. század utolsó harmadától, míg a nők, majd bennszülöttek (indiánok) az első világháborút követő évektől élhettek szavazati jogukkal.

Az Egyesült Államok alkotmányában kezdettől rögzítették a politikai együttélés legalapvetőbb, meghatározó játékszabályait az új államalakulat keretein belül, és mindezt oly módon, hogy mindaddig nem volt gyakorlati példa egy ilyen alkotmányos berendezkedés működésére. Az alkotmányban megjelent a hatalmi ágak szétválasztása, jelentős részben a nyugat-európai felvilágosodás szellemi hatásaként, és tulajdonképpen a „törvények uralma” (Montesquieu) elv jegyében legfőbbcéljaaz önkényuralom megakadályozására irányult, és mind a mai napig a demokratikus hatalomgyakorlás és berendezkedés biztosítékául szolgál az USA-ban.

Az amerikai alkotmány alapjána törvényhozó hatalom a Kongresszus (annak részeként az 50 tagállam két-két szenátorával aSzenátus és a 435 főből álló Képviselőház), a végrehajtó hatalmat az elnök és kabinetje, illetve az alárendelt igazgatási apparátus (az „adminisztráció”) testesíti meg, míg az igazságszolgáltatás körébe tartozó tevékenységeket az USA Legfelsőbb Bírósága és más szövetségi bíróságokgyakorolják.

A három hatalmi ágkontrollálja is egymást, amelynek a joguralmi mechanizmusát „fékek és ellensúlyok” (angolul checks and balances) néven jelölik. Ebben a tekintetben valójában nem is annyira a hatalmi ágak (teljes) különválasztásáról, hanem inkább egymástól való kölcsönös függéséről van szó. Például a Kongresszus (törvényalkotás) elmozdíthatja a Legfelsőbb Bíróság elnökét és bíráit (bírói hatalmi ág), ezzel szemben az elnök (a végrehajtás feje) kifogással élhet a Kongresszus által elfogadott törvényjavaslatok tekintetében, ésalkotmányosan akadályozni képes azok végrehajtását. Továbbá: az Egyesült Államok elnöke nevezi ki a Legfelsőbb Bíróság bíráit, mígugyanakkor aszövetségi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilváníthatja az elnök, illetve a Kongresszus által elfogadott törvényeket.

Összefoglalóan: az amerikai alkotmány olyan elnöki demokráciát ír le, amelyben az elnököt (a kormányzat legfőbb vezetőjét)közvetetten, az USA elektori kollégiumán keresztül kinevező polgárok választják. A Kongresszus két kamarája együtt alkotja a törvényeket, az elnök pedig gondoskodik ezen törvényi jogszabályok végrehajtásáról. Az Egyesült Államokban van egy szövetségi szintű Legfelsőbb Bíróság, amely felügyeli az alkotmányos szabályok betartását (vagyis az alkotmányban foglalt alapelvek és szabályok gyakorlati működését ellenőrzi a maga eszközeivel).

Az amerikai alkotmány I. cikkének előterjesztési záradéka (a cikk 7. szakaszában található Presentment Clause) értelmében a Kongresszus mindkét kamaráján átjutott törvényjavaslatot az elnök elé kell terjeszteni, aki aláírhatja azt, vagy megvétózhatja oly módon, hogy visszaküldi ahhoz a törvényhozási kamarához, ahonnan az eredetileg származik. Ha az elnök nem írja alá, és nem is vétózza meg a törvényjavaslatot, akkor „tíz napon belül (vasárnapok kivételével) azt követően, hogy neki bemutatták”, az elnök aláírása nélkül válik törvénnyé.Ha visszaküldését az akadályozza meg, hogy a Kongresszus magát elnapolta, ez esetben nem válik törvénnyé (ezt zsebvétónak – angolul pocket veto – nevezik). Az elnöki vétót kétharmados szavazati többség felülírhatja a Kongresszus mindkét házában azon célból, hogy a szavazás felülbírálja a vétót (ez viszonylag ritkán fordul elő).

Bár az Egyesült Államokban az egyes tagállami kormányzatok (élükön a kormányzókkal) és a szövetségi kormányzat (az USA elnökének irányításával) jogi értelemben kettős szuverénnek minősülnek, az igazságszoltatás tekintetében bonyolultabb a helyzet. A szövetségi Legfelsőbb Bíróság ugyanis sok esetben a fellebbviteli bíróság szerepét tölti be a tagállamoklegfelsőbb bíróságai mellett, illetve azok felett. Ennek alapelvét az a doktrína mondja ki, amely az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a tagállamok bíróságai által hozott ítéletek felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét szabályozza;atagállamok legfelsőbb bíróságai – ezen doktrína szerint – általában a végső értelmezési jogkörrel bírnak az adotttagállam alkalmazandó törvényei és alkotmánya tekintetében, hiszen atagállamokszámos alkotmányos rendelkezése a maga kiterjedtségében megegyezik az Egyesült Államok alkotmányának rendelkezéseivel, illetve „párhuzamosnak” minősülnek. Ahol viszont például a tagállam saját alkotmánya szerinti magánélethez való jog szélesebb körű, mint a szövetségi szinten szabályozott magánélethez való jog, illetve a kinyilvánított jogot a magánélet védelmére kimondottan „függetlennek” mondják, akkor a kérdés végső jelleggel az adott tagállam Legfelsőbb Bíróságán dönthető el – és az USA szövetségi Legfelsőbb Bírósága ilyen esetekben megtagadja a joghatóság átvételét.

Az említett doktrínára nem a legkorábbi, de igen alapos példa a szövetségi Legfelsőbb Bíróság Michigan v. Long-ügyben (1983) meghozott döntése. Az ügy érintettjét, David Longot egy pszichoaktív szer, marihuána birtoklása miatt ítélték el, és a rendőrök az illegális drogot a Long által vezetett gépkocsi utasterében és csomagtartójában találták meg. Long az eljárásban indítványt nyújtott be, ügyében pedig azt az alapelvet alkalmazta a szövetségi taláros testület, hogy ha nincs egyértelmű kijelentés arra vonatkozóan, hogy az alacsonyabb államszerkezeti szintű bíróság határozata megfelelő és független állami indokokon alapul, illetve ha úgy tűnik, hogy a tagállami szintűbírósági döntést elsősorban a szövetségi jogra alapozták, akkor a Legfelsőbb Bíróság azt feltételezi, hogy a határozat valójában a szövetségi jogon alapul.

Utóbbi példával a Legfelsőbb Bíróság megmutatta, hogy a hatalommegosztás – a horizontális, pusztán az államhatalomra vonatkozó megközelítés mellett – vertikális (föderatív) szinten is értelmezhető, és ezdöntő mértékben a szövetségi szint és a tagállamok között húzódik.

A hatalmi ágak szétválasztása (a hatalommegosztás) egy olyan, az USA alkotmányában foglalt, és ezáltal biztosítani kívánt érték, amelynek az amerikai politikai-alkotmányos gyakorlatban is megfelelően érvényesülnie kell. Ez adja igazán – a népképviseleti jellegen túl – a tengerentúli elnöki demokrácia lényegét, fontos elvként érvényesítve azt, hogy még a szabad és egyenlő, igazságos választásokon hatalommal felruházott emberek sem állhatnak a jog felett.

A pénzmosást Amerikában az 1986-os Money Laundering Control Act óta minősítik törvényi úton bűntettnek. Az Egyesült Államok Törvénykönyve 18. címének 1956. szakaszában foglalt jogszabály megtiltja az egyének számára, hogy bizonyos meghatározott bevételekből származó jövedelemmel pénzügyi tranzakcióban vegyenek részt: ezek bűncselekmények, úgynevezett „meghatározott jogellenes tevékenységek” (röviden „SUA”). A törvényi tényállás leírása szerint az ilyen magánszemély a tranzakció során kifejezetten el kívánja rejteni a pénzeszközök forrását, tulajdonjogát, illetve ellenőrizhetőségét (a törvény egyébként nem határoz meg minimális küszöbértéket a pénzösszeg tekintetében). Egy másik angolszász példát is említve: az Egyesült Királyságban a 2002-es Proceed of Crime Act tartalmazza az ország elsődleges pénzmosás elleni jogszabályait. Ezen brit szabályozás alapján a főbb pénzmosási bűncselekményekért az érintettek legfeljebb 14 év szabadságvesztéssel büntethetők.

Az Egyesült Államok egyik legismertebb pénzmosási botránya a Bank of New York ügye volt, amely arról szólt, hogy az 1990-es évek végén 7 milliárd dollárnyi orosz tőkekiáramlást mostak át banki vezetők által ellenőrzött számlákon. Az ügyben 2005 őszén született megegyezés: ekkor a szövetségi ügyészek arról tájékoztatták a nyilvánosságot, hogy a Bank of New York hajlandó 38 millió dollár büntetést és áldozati kártérítést fizetni azt követően, hogy több éven keresztül tartó tevékenységként, a hatóságok számára idővel gyanússá vált orosz és amerikai bankszámlákkal – és más csalárd tranzakciókkal kapcsolatosan – csalást, illetve pénzmosást valósítottak meg.

A londoni székhelyű univerzális banki holding, a HSBC 2012 decemberében rekordösszegű, 1,9 milliárd dolláros bírságot fizetett egy sokszáz millió dollár értékben elkövetettpénzmosásért, amely 2000-es években kábítószer-csempészek, terroristák és szankcionált kormányok (például Irán vezetése) felé történt meg. Ez a legnagyobb pénzbírság volt még az 1970-ben elfogadott banktitokról szóló törvény (Bank Secrecy Act) értelmében, mivel összesen négy, az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének védelmét szolgáló törvényt is súlyosan megsértett a pénzügyi szolgálató holding. A HSBC ezek alapján legkevesebb 881 millió dollár kábítószerből származó bevételt „moshatott ki” az USA pénzügyi rendszerén keresztül nemzetközi kartellek számára, valamint további 660 millió dollárt „dolgozott fel” egyes bankok számára egyébként amerikai szankciókkal sújtott országokban.

A brit multinacionális bank, a Standard Chartered összesen 330 millió dollár bírságot fizetett azért, mert több százmilliárd dollár értékben pénzmosást valósítottak meg Irán felé. Erre a 2000-es években került sor, és „közel egy évtizeden keresztül 60 ezer tranzakció elrejtésével 250 milliárd dollár értékben”. Az eset végkifejlete úgy is tekinthető, hogy a bűntetthez képest végül aránytalanul alacsony pénzügyi büntetést kellett fizetniük, vagyis ennyivel „megúszták” a bűncselekmény büntetőjogi következményeit (ez hasonlítható a Bank of New York esetéhez, ahol végül megegyezés született).

A pénzmosás a kontinentális Európában is üldözött bűntett, így például Németországban az Büntető Törvénykönyv (röviden StGB) 261. §-a szerint büntetik. Az alapbűncselekményből való levezetésnél a törvényi elembe beletartoznak mindazok a pénzügyi tárgyak, amelyek csere- és átalakítási műveletek után az eredeti pénzügyi tárgy helyére léptek. A németországi szabályozásban a pénzmosás kísérlete és – a többi bűncselekményhez hasonló módon – a pénzmosásban való közreműködés is súlyosan büntetendő. A büntetési tételek köre 5 évig terjedő szabadságvesztés vagy pénzbüntetés, továbbá a büntetés 6 hónaptól tíz évig terjedhet abban az esetben, ha azt kereskedelmi vagy szervezett alapon, folytatólagosan követték el. De bűncselekmény az is, ha a törvény szerinti elkövető súlyos gondatlanságból cselekszik azáltal, hogy nem ismeri fel a nyereségek bűncselekményből való származását.

Németországi bankintézetek is keverednek időről időre nemzetközi pénzmosási ügyekbe. Így például megvádolták a Deutsche Bankot a Global Laundromat névre keresztelt kiterjedt pénzmosási rendszerben való érintettséggel, amely hálózati program olyan titkos orosz számlákat érintett, amelyekre 2010 és 2014 között Európai Unión belüli – észtországi, lettországi és ciprusi – bankokból utaltak át. Sajtóforrások becslése szerint a pénzmosás összértéke elérheti a 80 milliárd dollárt is, és a német bank ellen – az előbbi ügye mellett – vizsgálat folyik az Európa legnagyobb bankbotrányában való részvétele miatt is, amely a dán Danske Bankon keresztül 200 milliárd eurós értékben valósult meg,orosz forrásból.

Ami az európai kereteket illeti, az Európai Parlament 2015. május 20-án elfogadta a 2015/849-es számú negyedik pénzmosás elleni irányelvet. Az új szabályozás annyiban hozott pluszt a korábbiakhoz képest, hogy például több állami tisztviselő kerül az irányelv hatálya alá, és a tagállamoknak új nyilvántartásokat kell létrehozniuk a „haszontulajdonosokról”.Az Európai Unió a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemben különösen a könyvelők, könyvvizsgálók, valamint az adószakértők és adótanácsadók szerepét hangsúlyozza. A nemzetállamok felelőssége továbbá kétségkívül kiemelendő ebben a körben, vagyis csak erős tagállamok szoros összefogásával – és semmiképpen nem egy szupranacionalizált Európai Egyesült Államok keretei között – lehet felvenni eredményesen a küzdelmet. Összességében tehát egy minél kevesebb veszteséggel járó, valóban hatékony nemzetközi együttműködésre van szükség. Az Európai Bankhatóság (EBA) részben ennek jegyében 2022 elejétől elindította a pénzmosás és terrorizmusfinanszírozás elleni (AML/CFT) központi adatbázisát.

Magyarország régóta élen jár a terrorizmus és pénzmosás elleni küzdelemben. Ezért is ellenzi következesen, lassan nyolc év óta az ellenőrizetlen és illegális migrációt, továbbá 2019-ben ezért is emelte fel szavát például amiatt, hogy – bár az EU-ban papíron szigorú a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni szabályozás, és elvileg senkinek nem lehetne például anonim bankkártyája – az Európai Bizottság 2017-től migránskártyákat finanszírozott legkevesebb 40 milliárd forint értékben. A magyar kormány álláspontja következetesen az, hogy Európában legelsősorban a már meglévő törvényeket, és világos jogszabályi előírásokat kellene betartani és betartatni, és bűncselekmény gyanúja esetén az elkövetésben valóban részt vevőket minél hamarabb vádemeléssel, az előírt szankciókat kiszabó büntetőeljárás alá kell vonni.

Lassan 21 éve , 2001. december 14-én a német Bundestag elfogadta a terrorizmusellenes törvényt (TBG). A 2001. szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrortámadásokra reagálva az úgynevezett Biztonsági csomag II. célja a meglévő biztonsági törvények hozzáigazítása a nemzetközi terrorizmus jelentette fenyegetésekhez.

A kiterjedt intézkedéscsomag számos módosítást irányoz elő a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatalról, a Katonai Felderítő Szolgálatról, a Szövetségi Hírszerző Szolgálatról, a Szövetségi Határrendőrségről és a Szövetségi Bűnügyi Rendőrségről szóló törvényben. Lényegében szabályozza a biztonsági hatóságok kibővített jogkörét és az adatcsere javítását, a terrorista bűnözők belépésének megakadályozását, a személyazonosság-biztonsági intézkedéseket a vízumfolyamatban, a határellenőrzés javítását, a biztonsági szempontból érzékeny tevékenységek fokozott ellenőrzését, az útlevelek és személyi igazolványok biometrikus jellemzőit. , a szélsőséges külföldiek egyesületeinek korlátozása, a Dragnets, a polgári repülőgépeken csak rendőrök általi lőfegyverhasználat és az energiaellátás biztosítása.

Az EU terrorizmus elleni harca: egy csoport és két személy felkerült az EU szankciós listájára

A Tanács úgy határozott, hogy egy csoporttal és két személlyel, nevezetesen az ISIL/Dáis és az Al-Kaida, valamint a hozzájuk kapcsolódó személyekkel bővíti a korlátozó intézkedések hatálya alá tartozók listáját. Az intézkedések a szíriai székhelyű l-Kaidához kötődő Hurras al-Dint, annak vezetőjét, Faruk al- Szurit és vallási vezetőjét, Sami al-Aridit célozzák.

A Hurras al-Din az Al-Kaida nevében és égisze alatt működik, és részt vett külső terrorista műveletek megtervezésében. Céljai elérése érdekében a csoport hadműveleti táborokat hozott létre Szíriában, amelyek terrorista kiképzést biztosítanak tagjaik számára. A csoport létrejötte óta több európai külföldi terrorista harcos is csatlakozott.

A szankcionált csoport és a hozzá tartozó személyek a propagandatevékenység révén kulcsszerepet játszottak az Al-Kaida erőszakos dzsihadista ideológiájának előmozdításában és az Al-Kaida támogatását célzó terrorcselekményekre való felbujtásban is. A Hurras al-Din és két vezetője ezért komoly és folyamatos fenyegetést jelent az EU-ra, valamint a regionális és nemzetközi stabilitásra.

Ezekkel az új intézkedésekkel immár összesen tíz személyre vonatkozik beutazási tilalom és a vagyon befagyasztása, három csoportra pedig kizárólag a vagyon befagyasztása. Ezen túlmenően az uniós személyeknek és szervezeteknek tilos lesz pénzeszközöket vagy gazdasági erőforrásokat a listán szereplő személyek és csoportok rendelkezésére bocsátani.

A mai döntés megerősíti az EU megingathatatlan elhatározását az Al-Kaida, az ISIL/Dáis és valamennyi regionális leányvállalata által jelentett tartós terrorfenyegetés leküzdésére. Az EU továbbra is elkötelezett amellett, hogy határozott fellépést tegyen azokkal szemben, akik továbbra is fenyegetik a nemzetközi békét és biztonságot terrortámadások tervezésével, finanszírozásával és elkövetésével, valamint halálos terrorista propagandájuk világszerte való terjesztésével.

2016 szeptemberétől az EU önállóan alkalmazhat szankciókat az ISIL/Dáis és az Al-Kaida, valamint az őket összekötő vagy támogató személyek és szervezetek ellen. Addig szankciókat csak az ENSZ, illetve az EU-tagországok külön-külön eljáró személyekkel és szervezetekkel szemben lehetett alkalmazni.

Mindeközben Bidenék lazítanak: az Egyesült Államok 5 csoportot törölt a terrorizmus „feketelistájáról”

Az Egyesült Államok öt vélhetően megszűnt szélsőséges csoportot törölt a külföldi terrorszervezetek listájáról az ABC korábbi beszámolója szerint. A Szövetségi Nyilvántartásban pénteken közzétett dokumentumokban a külügyminisztérium közölte, hogy eltávolította a csoportokat a kötelező ötéves felülvizsgálatot követően. A szövetségi bevándorlási és állampolgársági törvény, vagyis az INA alapján létrehozott listán az Al-Kaida is felülvizsgálat alá került.

„Az öt FTO-kijelölés felülvizsgálata során megállapítottuk, hogy az INA meghatározása szerint az öt szervezet már nem vesz részt terrorizmusban vagy terrorista tevékenységekben.”– áll a külügyminisztérium közleményében. „Ezért az INA előírásainak megfelelően ezeket az FTO-jelöléseket visszavonják.”

Az eltávolított csoportok közül több a régmúlt során igen nagy fenyegetést jelentett, és több száz, ha nem több ezer embert ölt meg Ázsiában, Európában és a Közel-Keleten. A döntés politikailag kényes a Biden-kormányzat és azon országok számára, ahol az érintett szervezetek működtek, és erős kritikát vonhat maga után az áldozatok és családjaik részéről.

Az érintett szervezetek a következők: az ETA baszk szeparatista csoport, az Aum Shinrikyojapán kultusz, a Kahane Kach radikális zsidó csoport és két iszlám csoport, amelyek Izraelben, a palesztin területeken és Egyiptomban tevékenykedtek.

„Ezek a lépések az Egyesült Államok azon elhatározását kívánják tükrözni, hogy megfeleljenek az FTO-kijelölések felülvizsgálatára és visszavonására vonatkozó jogi követelményeknek, ha a tények ilyen lépésre kényszerítik.” – közölte a külügyminisztérium. „Ezek a visszavonások nem arra törekszenek, hogy figyelmen kívül hagyják vagy felmensékaz egyes csoportok terrorcselekményeit, amelyekben korábban részt vettek, vagy azt a kárt, amelyet a szervezetek okoztak áldozataiknak, hanem inkább elismerik Egyiptom, Izrael, Japán és Spanyolország sikerét a terrorfenyegetettség visszaszorításában.”

A csoportok listáról való törlése azonnali hatállyal egy sor szankció visszavonását vonja maga után, amelyek a kijelöléssel jártak. Ezek közé tartozik a vagyon befagyasztása és az utazási tilalmak, valamint annak tilalma, hogy az amerikaiak bármilyen anyagi támogatást nyújtsanak a csoportoknak vagy azok tagjainak. A múltban az anyagi támogatást tágan határozták meg úgy, hogy magában foglalja a pénzt vagy a természetbeni juttatást, egyes esetekben az orvosi ellátást is.

Egy kivételével az érintett öt csoportot először 1997-ben tekintették külföldi terrorszervezetnek.
A listáról eltávolított csoportok részletesen a következők:

1. Aum Shinrikyo (AUM), a japán „Legfelsőbb Igazság” kultusz, amely 1995-ben a tokiói metró ellen végrehajtott halálos szaringáz-támadást követett el, amelyben 13 ember meghalt, és több száz ember megbetegedett. A csoportot nagyrészt megszűntnek tekintik, mióta 2018-ban kivégezték vezetőit, köztük Shoko Asaharát.
2. Basque Fatherland and Liberty vagy ETA, amely több mint 800 ember halálát okozó és több ezret megsebesítő szeparatista hadjáratot folytatott Észak-Spanyolországban és másutt, egészen addig, amíg 2010-ben tűzszünetet hirdettek, majd a letartóztatásokat követően feloszlottak.
3. Kahane Chai vagy Kach. A radikális ortodox zsidó csoportot Meir Kahaneultranacionalista izraeli rabbi alapította 1971-ben, majd vezette az 1990-es merényletéig. A csoport tagjai arabokat, palesztinokat és izraeli kormánytisztviselőket gyilkoltak, támadtak vagy más módon fenyegettek, zaklattak. A szervezet 2005 óta szunnyad.
4. A Mujahidin Shura Council in the Environs of Jerusalem, több dzsihadistaszervezetből álló ernyőcsoport gázai székhellyel, amely 2012-es alapítása óta számos Izrael elleni rakéta- és egyéb támadásért vállalta a felelősséget.
5. A Gama'a al-Islamiyya egy egyiptomi szunnita iszlamista mozgalom, amely az 1990-es években Egyiptom kormányának megdöntéséért küzdött. Több száz halálos támadást hajtott végre a rendőrség és a biztonsági erők, valamint a turisták ellen.

Összességében kijelenthető, hogy az EU-ban a terrorfenyegetettség jelen van, csupán a formái változtak és a hatóság szóhasználata vagy éppen terrorszervezetek felmentése okozhat zavart a probléma megítélésében és dekódolásában. Annelies Pauwels, a téma szakértője arra mutat rá egyik tanulmányában, hogy egyes terroristák fegyverrel, késsel, bombával és gyújtogatással elkövetett gyilkosságainak megelőzését kell a jövőben nyomatékosan megelőzni.

Szerinte a magányos elkövetők általi terrorizmus egy feltörekvő jelenség, amely kihívást jelent a nyugati bűnüldöző szervek számára. Az elmúlt húsz évben Nyugat-Európában a magányos elkövetők leggyakrabban lőfegyvereket, késeket, robbanó- és gyújtószerkezeteket használtak.

A közel-keleti köztársaság jogrendszere három fő jogi hagyomány: az angolszász common law, a kontinentáliseurópai jog és a zsidó jog ötvözésével alkotta meg saját szisztémáját, amely a stare decisis (precedens) elvén alapul, kontradiktórius eljárást alkalmazva. Izrael állam közel 75 éves jogi hagyománya mindmáig törekszik arra, hogy a közösségi bíróság előtti eljárásban részes minden felet részesíteni tudja a jogrendszer előnyeiből. Mindig hivatásos bírák döntenek, esküdtszékeknek nem jut szerep a jogalkalmazásban.

Izraelben minden polgártól vagy szervezettől elvárják a törvényi és társadalmi normák betartását, ennek megfelelően a politikai aréna valamennyi szereplője irányában is igyekeznek érvényesíteni ezeket a szigorú elvárásokat. A közéletiküzdelmek, így például a választási kampányok is a jogi normák és a rend megtartásában engedékenységet nem mutatómódon vannak szabályozva, többek között a külföldi eredetűforrások, donációk tekintetében is.

Izraelben a külföldi érdekeltségektől származó adományozás politikai pártok részére tilos. A pártok finanszírozásáról szóló 1973. évi törvény 8. cikk (d1) pontja szerint: „Egy képviselőcsoport vagy párt adományt közvetlenül vagy közvetve csak regisztrált választópolgártól kaphat”. Ezen törvény 8. cikk a) pontja szerint: „Parlamenti pártcsoport, párt vagy jelöltlista sem közvetlenül, sem közvetve nem kaphat adományt sem izraeli, sem külföldi vállalattól”.

Izrael elég szigorúan veszi a külföldi érdekeltségektől származó adományozást a jelöltek részére is; utóbbiak báradományokat kaphatnak külföldi magánszemélyektől, de külföldi (vagy helyi) vállalatoktól már nem. Az 1992. évi párttörvény 28d. cikk a) pontja világosan fogalmaz: „A jelölt nem kaphat adományt sem izraeli, sem külföldi vállalattól.”

Az izraeli parlament (a Knesszet) 2016 júliusában fogadta el akülföldi államokhoz tartozó jogi személyek vagy akár izraeli leányvállalataik által finanszírozott, Izraelben aktív nem kormányzati szervezetek (NGO-k) egyes közzétételi kötelezettségeire irányuló, markánsan szuverenista irányultságú törvényt. A jogszabállyal szigorított a törvényalkotó, miután újabb jelentéstételi, közzétételi követelményeket alkalmaz azokra az izraeli szervezetekre, amelyek a finanszírozásuk több mint 50 százalékát külföldi állami forrásból, illetve abból eredően kapják. A liberálisemberi jogi NGO-k természetesen éles tiltakozással fogadták a jogszabályt, a többi közt azzal érvelve, hogy az már önmagában is olyan többletterhet ró rájuk, amely súlyos negatív pénzügyi következményeket eredményezhet, és csökkenti a prioritásaikra való összpontosítás képességét.

Izraelben 2016-ban 27 szervezetet érintett az új törvény, annak megsértése akár 29 200 sékel (akkori átszámítással mintegy 6 800 euró értékű) pénzbírságot vonhatott maga után. Az érintett szervezetek közül 25 liberális jogi NGO volt, amelyek többsége palesztin (vagy más kisebbségi) társadalmi csoportok érdekeit támogatta.

Izrael a joguralomból eredő jogbiztonsági elvek tiszteletben tartása mellett alkotta meg és fogadta el a törvényt, amelyvisszamenőleges hatállyal nem alkalmazandó, vagyis ezeknek a szervezeteknek nem kellett bevallaniuk a korábban hozzájuk érkezett külföldi támogatásokat. A törvény 2017 januárjában lépett életbe, és csak az onnantól kapott adományokra vonatkozik.

A jogalkotó célja, szándékai már régóta világosak lehettek mindenki számára, hiszen már minden bejegyzett nonprofit szervezetet kötött az egyesületi törvény 2011-es módosítása, amely invazív beszámolási kötelezettséget írt elő az érintett szervezeteknek, elvárva, hogy negyedévente jelentést tegyenek közzé a külföldi kormányoktól, illetveközfinanszírozott külföldi adományozóktól kapott támogatásokról.

Izrael állam 1954-ben eltörölte a halálbüntetést számos bűncselekmény esetében, azonban a hazaárulásért kiszabhatóhalálbüntetés érvényben maradt az 1977-es büntető törvénykönyv 7. fejezetének B. pontjában, valamint a katonai igazságszolgáltatásról szóló 1955-ös törvény 43. szakaszában (Izrael így meghagyta a halálbüntetést a nácik és a nácikollaboránsok büntetéséről szóló 1950-es törvény alapján is).A büntető törvénykönyv hét hazaárulási bűncselekményt sorol fel, melyek közül az első három deliktum halállal vagy életfogytiglani szabadságvesztéssel büntetendő. Ez a hét hazaárulási bűncselekmény: az állam szuverenitásának vagy integritásának megsértése; háború előidézése; az ellenség megsegítése a háborúban; az árulás elhatározása; az ellenséges csapatokban való szolgálat; a hadifogoly szökése vagy szökési kísérlete; valamint a defetista propaganda terjesztése. A hazaárulás miatti kivégzés egyetlen esete Meir Tobianski (1904–1948) ügye volt. Tobianski az Izraeli Védelmi Erők (IDF) tisztjeként szolgált, és közvetett bizonyítékok alapján végezték ki Isser Be'eri, az IDF hírszerző ágának első igazgatója utasítására; azonban alig egy évvel a kivégzése után, Tobianskit posztumusz felmentették minden vád alól. Ez az állam megszületése után nem sokkal, egyben tanulság is volt a jogalkalmazók számára.

Izrael hagyományosan létérdeknek tekinti, hogy egy markánsan nemzeti, szuverenista szemléletű és hatékony állampolitikát képviseljen és érvényesítsen a nyugati civilizáció értékeiből építkező jogrendszere eszközeivel. Ez egyben valamiféle egyensúlyteremtési kísérlet is az összes társadalmi réteggel – kisebbségi csoporttal – közösnek érzett célok, valamint a zsidó állam és nemzet szuverenitáshoz kapcsolódó érdekei között.

Kocsis Máté kormánypárti országgyűlési képviselő, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség frakcióvezetője szeptember 22-én jelentette be, hogy a kormánypárti frakciók a Nemzetbiztonsági Bizottságnál kezdeményezik a baloldali pártok külföldi kampánytámogatásának ügyével kapcsolatos kérdések áttekintését.

Ennek legfőbb, közvetlen jogi indoka, hogy a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény (rövid nevén párttörvény) 4. §-a többek között azt is rögzíti, hogy a párt külföldi szervezettől – jogi státusától függetlenül – és nem magyar állampolgár természetes személytől vagyoni hozzájárulást nem fogadhat el, továbbá a párt névtelen adományt sem fogadhat el.

A Nemzetbiztonsági Bizottságról tudni érdemes, hogy – állandó bizottságként – kezdeményező, javaslattevő, véleményező, egyes meghatározott esetekben ügydöntő, valamint a területéhez kapcsolódó kormányzati-miniszteri munka ellenőrzésében közreműködő szervként látja el feladatát az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvénnyel összhangban. Az országgyűlési törvény alapján a kötelezően létrehozandó állandó bizottságok közé tartozik; kiemelt jelentőségét mutatja az is, hogy az egyetlen állandó bizottság, amelynek feladatkörét és tevékenységét külön törvényben, a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvényben szabályozzák részletesen.

A helyzet szabályozási pikantériája, hogy a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke csak a mindenkori ellenzék képviselője lehet(május 2-a óta Sas Zoltán, a Jobbik képviselője tölti be ezt a posztot), ugyanis ez az országgyűlési bizottság részben a civil kontroll elemét jelenti a nemzetbiztonsági szolgálatok munkájának ellenőrzésében. A szolgálatoknak többek között rendszeres időközönként tájékoztatniuk kell a titkosszolgálati vonatkozású folyamatok, hatások, változások vizsgálatát és folyamatos figyelését ellátó parlamenti bizottságot.

Ez a kvázi külső (civil) parlamentáris kontroll és a részletes törvényi szabályozás hivatott biztosítani azt, hogy hazánkban – demokratikus jogállamként – a nemzetbiztonsági szolgálatok mindig és csak indokoltan, jogszerű módon folytassanak titkos információgyűjtést. Ezt garantálja továbbá, hogy az 1995. évi nemzetbiztonsági törvény értelmében a titkos információgyűjtés esetén bizonyos módszerek alkalmazásához az igazságügyi miniszter, vagy bíró írásos engedélye szükséges. Ilyen körbe tartozó eszközök például: a magánlakásban történtek megfigyelése és rögzítése technikai eszközökkel, levelek, küldemények, telefonbeszélgetés tartalmának megismerése és rögzítése, vagy például internetes levelezés vizsgálata, továbbítása.

Hazánk egyik polgári nemzetbiztonsági szolgálataként az Alkotmányvédelmi Hivatal feladatkörébe tartozik az ország és az állampolgárok biztonságát érintő veszélyek és kockázatok felderítése, azok megelőzése; a többi között felderíti és elhárítja a Magyarország törvényes rendjének törvénytelen eszközökkel történő megváltoztatására vagy megzavarására irányuló leplezett törekvéseket. Az Alkotmányvédelmi Hivatal információkat szerez, továbbá – a nyomozás elrendeléséig – bizonyos bűncselekmények felderítését is végzi (például az állam elleni bűncselekmények vagy bizonyos korrupciós bűncselekmények esetében). A demokratikus államrend, illetve a választás folyamata is ide tartozik, miután utóbbi alkalmával a szuverén államban a legfőbb vezető hatalomba emelés útján bízzák meg az adott politikai erőt az állam irányításával. Ennek a folyamatnak káros, külső beavatkozásoktól mentesnek kell lennie, és minden versengő félnek be kell tartania a szabályokat.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter – az észlelt előkészületekről szerzett információk birtokában – már 2021. november 26-án arról beszélt: az Egyesült Államok arra készül, hogy beavatkozzon a 2022-es magyarországi parlamenti választásokba. Ez alkotmányos aggályokat is felvet, miután Magyarország Alaptörvényének B) cikke a független, szuverén államiság elvét tartalmazza és a közhatalom forrásaként a népet jelöli meg. Az ENSZ Közgyűlése még 1970-ben a 2625. (XXV) sz. határozatban mondta ki az államok jogi egyenlőségét, valamint azt, hogy minden állam köteles tiszteletben tartani a többi állam jogalanyiságát, ebbe a szuverenitás védelmét, vagyis a beavatkozás tilalmát is beleértve.

Az európai parlamenti választások - a közösségi integráció egyik sikereként - egy olyan eszköz is lehetne, amellyel felszámolhatnák, de legalábbis érezhetően és minimálisra csökkenthetnék az intézményekkel szembeni polgári bizalmatlanságot, ezáltal erősítve az Európai Unió jövőjébe vetett reményt és meggyőződést. Ehelyett sajnos az európaiak jelentős része úgy érzi, hogy az EP-választásokon való voksolással nem lehet érdemi és valódi változást lehet elérni. Az Európai Parlament legfőbb célja a hatékony népképviselet és az EU, mint politikai közösség erősítése kellene hogy legyen, az intézményrendszer működtetői azonban mindig legfeljebb a pénzügyi szabályozás stabilizálását, és az eurózónán, azaz a magországok körén belül eltérő érdekek transzformálását, harmonizációját tekintették a legfőbb feladatának. E hozzáállás hosszú távú következménye a közösségre nézve egy többsebességes Európa létrejötte és végül az Egyesült Királyság távozása lett.

Pedig az Európai Parlamentnek jelentős szerepet biztosítanak az alapszerződések. Az EP kvázi "alkotmányos" erejű, ratifikációs jogkörrel bír, az Európai Unió két jogalkotó testületének egyike. Az EP az Európai Bizottság javaslatai alapján - az Európai Unió Tanácsával együtt - fogadja el az uniós jogszabályokat. Emellett a Parlament költségvetési hatáskörrel rendelkezik, és felügyeli a különböző jogi aktusok végrehajtását.

Mindebből adódóan az Európai Parlament tekintélyének megőrzése alapvető feladat, és erkölcsi kötelesség. Mindamellett az Unió vezető politikusai, közöttük az EP meghatározó képviselői, előszeretettel szokták számon kérni az egyes tagállamokon például a pénzügyi transzparenciát, a korrupció elleni küzdelem helyi hatékonyságát, miközben nekik is komoly felelősségük van a tekintetben, hogy magán az uniós intézményrendszeren belül a kontrollmechanizmusok milyen mértékben, és egyáltalán alkalmasak-e az ilyen típusú visszaélések kiszűrésére. A csalás elleni küzdelem fontosságát a közösségben legfőbb jogalapként az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 310. cikkének (6) bekezdése és 325. cikke is deklarálja.

Az Európai Parlament tekintélyét (ezáltal irányításra való erkölcsi jogát) hosszú ideje pénzügyi botrányok, korrupciós visszaélések tépázzák. 2011-ben például az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) korrupciós vizsgálatot indított négy európai parlamenti képviselő ellen – az érintettek a román Adrian Severin, a szlovén Zoran Thaler, az osztrák Ernst Strasser és a spanyol Pablo Zalba Bidegain voltak (utóbbi képviselőt végül felmentették a jogsértés vádja alól, mivel mégsem fogadott el pénzt). A vizsgálat azután indult, hogy a Sunday Times egyik cikke azt állította: anyagi eszközökkel próbálták meg velük befolyásolni uniós jogszabályok elfogadását. A lap újságírói ugyanis magukat lobbistának kiadva, hatvan EP-képviselőhöz fordultak, és jelentős pénzekért cserébe segítséget, illetve szavazatokat kértek tőlük bizonyos módosító indítványok benyújtására vagy támogatására. A korrupciós botrányban érintett két kelet-közép-európai EP-képviselő az európai szocialistákhoz, míg az osztrák Strasser a néppártiakhoz tartozott.

Ugyancsak nem épp a bizalmat erősíti, hogy a legutóbbi befejezett (2014-19-es) ciklusban hat európai parlamenti képviselő éves fizetésének legalább kétszeresét kereste meg az EP-n kívüli mellékállások segítségével. Az adatok szerint a legjobban fizetett EP-képviselő a litván Antanas Guoga, online pókerkirály volt - liberális, újabban munkáspárti politikus -, aki EP-s fizetésén túl 2018-ban több mint hárommillió euró pluszbevételre tett szert összesen tizenhét (!) mellékállása révén.

A belga liberális politikus, Guy Verhofstadt és Nigel Farage, a brit UKIP párt valamikori vezetője egyaránt 420-420 ezer eurónyi mellékbevételre tett szert 2018-ban. Ami Verhofstadtot illeti, korábban az úgynevezett Paradise-iratokból derült ki, hogy az Exmar-csoportnál (ahol hat évig igazgatósági tag volt) egy limitált tevékenységű bermudai cég is működött, és hogy elvileg Verhofstadtnak is tudnia kellett a cégcsoport offshore érdekeltségeiről. A politikust egy csaknem 13,4 millió dokumentumot tartalmazó adatbázis buktatta le (ezeket nevezi a nyugati sajtó Paradise-iratoknak), és az adattengert a német Süddeutsche Zeitung napilapnak szivárogtatták ki 2017 őszén. Guy Verhofstadt egyébként 2009-től 2019-ig, azaz egy teljes évtizeden keresztül volt a liberálisok EP-frakcióvezetője.

A brüsszeli liberálisok a 2019-es EP-választásokhoz közeledve egyre mélyebbre süllyedtek a korrupciógyanús ügyek mocsarában. Azon év márciusában ugyanis még a jobboldali elhajlással nem vádolható Le Monde és France 2 médiumok is, a saját vizsgálódásaik alapján feltárták, hogy az Európai Parlament liberális ALDE-csoportosulása 2014 óta 425 ezer eurót (480 ezer dollárt) fogadott el a Google, a Microsoft és a Bayer nagyvállalatoktól az éves konferenciáihoz. Az ilyen szponzorálás Franciaországban és sok más európai országban illegális lett volna, de az Európai Unió legmagasabb szintjein megengedett - ezt a szomorú tényt kellett akkor rögzítenie az újságíróknak.

Az Európai Néppárt európai parlamenti képviselőcsoportjának német vezetője, Manfred Weber 2019-es adatok szerint bérlési támogatásként havi 4332 euróhoz, azaz hozzávetőleg egymillió 800 ezer forinthoz jutott, ugyanis minden hónapban ennyit kaptak az EP-képviselők általános költségtérítésként. Az EP-iránymutatás szerint ez az összeg legelsősorban (képviselőnként) egy hivatalos iroda fenntartásának költségeit fedezi, igaz, ezzel elszámolni nem kell, vagyis erre vonatkozóan számlákat nem kérnek a képviselőktől. Weber a szabályozás adta mozgásteret ki is kihasználta, és a bajorországi (wilderbergi) családi házát jelölte ki pártirodaként, így az elvileg irodabérlésre szóló költségtérítés jelentős részét megtarthatta magánál. Korábbi számítások alapján, 2004-től 2019-ig számított tizenöt képviselői év, azaz 180 hónap alatt - a havi térítés felét számítva neki "megtakarított" bérleti költségként - száznyolcvanszor 2150 euró, mai árfolyamon mintegy 155 millió forintnak megfelelő összeg ütötte Manfred Werber markát.

A korrupciós és költségtérítés-trükközési ügyek valamennyi meghatározó EP-frakciót érintették az elmúlt éveiben, így például a mostanság magukat frakciónevükben is progresszívnek mondó szocialistákét, az Európa megújulását hirdető liberálisokét vagy épp a valamikori értékeit feladó, meghanyatlott tekintélyű, és immár erősen fogyatkozó Európai Néppárt képviselőcsoportját is. Meghatározó vezetőik több esetben személyükben is érintettek az elszámolási, illetve a néha a szabályok miatt is könnyen kivitelezhető trükközésekről szóló ügyekben. A hatalmában dőzsölő brüsszeli politikai "elit" legsúlyosabb felelőssége pedig az, hogy ilyen fals hozzáállással miként is képes egybentartani az Európai Unió politikai és választói közösségét a mai vészterhes időkben.

Ami az ilyen típusú deliktumok körét illeti, ma Magyarországon a Büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 290–299. §-a szabályozza az egyeskorrupciós bűncselekmények törvényi tényállását, valamint az ilyen bűncselekmények elkövetése esetén kiszabható büntetéseket.

A korrupciós bűncselekmények alapesetei a Btk.-ban három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetőek. A Btk. 26. § (1) bekezdése elvként kimondja, hogy a büntethetőség – bizonyos, a törvényben meghatározott kivételekkel – elévül a büntetési tétel felső határának megfelelő idő, de legalább öt év elteltével. 2017. szeptember 28-ától hatályosan – a 26. § (2) bekezdése alapján – a korrupciós bűncselekmények büntethetősége tizenkét év elteltével évül el (korábban ez az elévülési idő maximum tíz év lehetett). A szigorító törvényt az Országgyűlés 2017. szeptember 19-i ülésnapján fogadta el, és a 26.§-ba a teljessé tétel igényével került bele a (2) bekezdés.

Több olyan eset is van, amikor félbeszakad az elévülési idő, így az ilyenkor újrakezdődik. Ilyen módon az elévülést félbeszakítja a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye (például ha valakit az elévülési idő lejárta előtt meggyanúsítanak). Ha a büntetőeljárás felfüggesztésre kerül, akkor alapesetben a felfüggesztés tartama az elévülés határidejébe nem számít bele.

A korrupciós bűncselekmények elévülési idejének 12 évre történő meghosszabbításáról (…) A Büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény módosítása a korrupciós bűncselekmények elévülési idejének emeléséről szóló 2017. évi CVI. törvény szeptember 25-én kihirdetésre került. A törvényt az Országgyűlés 2017. szeptember 19-i ülésnapján fogadta el. A Btk. 26.§-a kiegészül a (2) bekezdéssel úgy, hogy a korrupciós bűncselekmények (Btk. XXVII. fejezet) büntethetősége 12 év elteltével évül el.

A vesztegetés tényállása szerint: aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében tevékenységet végző személynek vagy rá tekintettel másnak azért ad vagy ígér jogtalan előnyt. A 2010 előtti magyarországi kormányzatoknál ez a jelenség – az NGO-k nem tisztességes befolyása tekintetében – igazán sohasem lett feltárva. A hazai igazságügyi rendszerben ma is van ilyen befolyás, ha nem is szükségszerűen klasszikusvesztegetés formájában.

Ma a nemzetközi (például) brüsszeli gyakorlatban sejthetjük, tudhatjuk ennek a fajta gazdasági korrupciónak a veszélyét. Olyan NGO-k gyakorlati „iránymutatásával”, amelyek többségükben Soros György amerikai üzletember érdekeltségébe tartoznak, mivel legtöbbjüket részben vagy egészben a Nyílt Társadalom Alapítványok hálózata finanszírozza. Ezt kint dolgozó újságírók is megtapasztalhatták. Egy, a Magyar Nemzet napilap birtokába került Skype-interjúban Kálmán Mátyás újságíró, a 24.hu és az Index korábbi munkatársa számolt be különös NGO-nyomásról. Kálmán újságírói minőségében többször is megfordult az Unió meghatározó intézményeiben, tudósítások készítése céljából.

A baloldali újságíró a felvételen egyebek mellett annak a véleményének is hangot adott, mely szerint a legtöbb NGO kontrollálni képes a külföldi újságírók irányítását, illetve a szervezetek manipulálni tudják őket, sőt akár meg is vesztegetik a sajtó munkatársait. Úgy fogalmazott, „ha mindenben egy NGO-ra támaszkodnak, akkor az újságíró teljes mértékben ezektől a szervezettől függ, ez pedig nem túl jó dolog”. Úgy érzi, a saját bőrén tapasztalhatta meg Brüsszeltől Strasbourgig, hogy miként próbálják meg manipulálni tudósításainak tartalmát.

Jeney Orsolya, a Nyílt Társadalom Alapítványok globális hálózatához sorolható Amnesty International Magyarország korábbi igazgatója egy Skype-on adott interjújában nemrégiben elismerte, hogy az őirányítása idején komoly nemzetközi politikai nyomás is helyeződött a szervezetre; nyilatkozata alapján az ő személyestávozása komoly eredményt jelentett a nyomásgyakorlók számára.

A helyzetet súlyosbítja, hogy az elmúlt években Brüsszel is bátorította a korrupciós jelenségek (például vesztegetés, befolyással üzérkedés) határát súroló, és azok gyanúját fölvető befolyásolási technikákat, és egy mindenképpen nehezen átlátható igazságszolgáltatási gyakorlatot. Az Európai Bizottság milliókkal támogatta a magyar bírók, ügyészek radikálisan liberális szemléletformálását, vagy más néven érzékenyítő-tréningjét. A képzéseket a Soros György, baloldali amerikai milliárdoshoz köthető Magyar Helsinki Bizottság szervezte. Például 2016-ban több mint száz magyar igazságügyi dolgozó vett részt a Helsinki Bizottság képzésein.

Több esetben a NGO-k mögötti pénzügyi támogatókkal is akadnak korrupciós gondok. Például a TransparencyInternational nemzetközi korrupcióellenes szervezet korruptnak tekinthető szupercégektől kapott jelentősfinanszírozást, és miközben ez a Soros-NGO elvileg a korrupció ellen küzd, nem jutott eszébe az ilyen támogatások elvi alapon történő visszautasítása. Például a francia AP hírügynökség hírei között szerepelt, hogy az egyik ilyen érintett cég, a Microsoft 25 millió dollár bűnügyi bírságot volt kénytelen fizetni azért, amiért megsértette a vesztegetés elleni szövetségi törvényt az USA-ban.

A tudósítás felidézte, hogy a Microsoft magyarországi és több más országban lévő irodáiban a multicég leányvállalatainak képviselői megnövelték a haszonkulcsot a szoftverlicenszek kormányzati szerveknek való eladásakor, az így keletkezett árrésbőlszármazó többletet pedig „korrupt célokra” használhatták fel a tőzsdefelügyelet és igazságügyi tárca szerint. Az eljárás eredményeként a Bill Gates alapította cég – lényegében a megvesztegetés tényét elismerve – kénytelen volt belemenni a bírság kifizetésébe.

Fentiekből is jól kitűnik, hogy a nem kormányzati szervezetek, amelyek ma már egész globális hálózattá állnak össze , „szükségképpen” elfogadják a korrupcióra hajazó működési mechanizmusokat, ha érdekük úgy kívánja.