Mielőtt a konkrét fenyegetések jogi megítélésére rátérnénk, merengjük el korunk egyik legitim kérdésén, jelesül azon, hogy helyes gyakorlat-e személyek – különösen közéleti szereplők – becsületének, emberi mivoltának korlátlan sárba tiprását a véleménynyilvánítás és szólásszabadság kontextusában értelmezni, ezáltal feltétel nélkül eltűrni?

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata szerint nem, az öncélú mocskolódás gátját képezi a szabad beszédnek, de ez fájóan kevés a probléma komplexitására tekintettel.

Az emberi méltóság és a szólásszabadság gyakorta fogalmi ellentétpárként szerepel közbeszédünkben. Az Alaptörvényünk szerint az emberi lét alapja az emberi méltóság, amely sérthetetlen és a véleménynyilvánítás szabadságának korlátját képezi.


A méltóság, a másik embernek kijáró tisztelet először a 15. századi humanizmusban mint politikai értékben fejeződött ki, míg a szólásszabadság talán első szimbolikus dátuma 1644-re datálódik, amikor a neves barokk költő, John Milton – az angol parlament cenzúratörvényére reagálva – szenvedélyes röpiratban állt ki a mindenkit megillető szabadságjog mellett. A kortárs Baruch Spinoza szerint csak úgy lehet biztosítani leg­jobban egy állam fennmaradását, ha minden egyes polgárnak lehetővé teszik, hogy azt gondolja, amit akar, és kimondhassa azt, amit gondol.

A következő évszázadokban számos rezsim született, amely elnyomta a véleménynyilvánítás szabadságát, és – legdurvább formáikat öltve – szinte mindent, ami az emberi méltósághoz köthető, felszámolt. A felvilágosodás utáni Európa gyakori viszontagságaihoz képest Észak-Amerikában – lásd amerikai alkotmány, 1791-es első módosítás – szervesen alakulhatott ki az a politikai kultúra, amelyben a szólás szabadságához való jog szinte megkérdőjelezhetetlen, elidegeníthetetlen joggá vált, miközben ugyanakkor az emberi méltóság különböző konstituensei – például a faji szegregáció kapcsán egészen az 1960-as, 70-es évekig – jóval lassabban vertek gyökeret.

Az eltérő történelmi fejlődési utak különböző hozzáállásokat és alkotmányos megközelítéseket eredményeztek az óceán két partján. 1948-ban – amikor Európa szovjetek megszállta keleti felén megkezdődött az önkényuralmi rendszerek kiépítése – az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elidegeníthetetlen jogként deklarálta a szólásszabadságot. Amerikában ez mind a mai napig így van; ennek szélsőséges példája, hogy a „szabadság földjén” Nemzetiszocialista Mozgalom néven, szabadon működhet náci párt. Vagy egy másik esetben, Kathy Griffin komikus-színésznő véres Donald Trump-fejjel pózolhat fotón, nem kis felháborodást keltve még a szólás jogát általában minden más érték elé helyező hazájában is.

Az Alkotmánybíróság egy 2017-es nyilvános határozathirdetése (Fotó: MTI)

Magyarországon – ahol egy riporter korábban arról faggathatta interjúalanyát, hogy az mennyiért vállalná az éppen regnáló magyar kormányfő meggyilkolását, vagy egy ismert előadóművész ugyancsak a miniszterelnök szigetelőanyagból készített szobrának fejét rugdalta meg – az Alkotmánybíróság nemrég egyértelműen állást foglalt [3001/2018. (I. 10.) AB határozat]. Eszerint a közügyek megvitatásánál a szólásszabadság kiemelt védelmet élvez, ugyanakkor az ilyen jellegű véleménynyilvánítás szűk körben korlátozható – mégpedig akkor, ha sérti az emberi méltóság korlátozhatatlan, az emberi státuszt meghatározó lényegét, vagyis a másik személy emberi mivoltában való megalázására irányul. Az ilyen közlésekre nem terjed ki a véleménynyilvánítás szabadsága – mondta ki verdiktjét az AB. Vagyis: a mostani taláros testület árnyalta a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság által kialakított azon káros gyakorlatot, miszerint a szólásszabadság feltétlenül primátust élvez minden más alapjog felett, mely olyan bűn volt, ami hazánkban az emberi méltóság háttérbe szorításával egyidejűleg a közéletet megmérgezte és beteggé tette.

Legutóbb egy vezető baloldali politikus játszott el a miniszterelnök fejbe lövésének gondolatával. Sajnos nem tudom kijelenteni, hogy a konzisztensnek nehezen tekinthető bírósági gyakorlat, az ellenzéki politikusaink morális felsőbbrendűsége, vagy éppen a hazai balliberálisnak nevezett sajtó stílusa arra sarkallta volna az érintettet, hogy érdemben megkövesse ízléstelen megnyilvánulásának sértettjét.

Bárhogy is alakuljon a hazai közélet és közbeszéd, az emberi méltóság védelmének lassú, de fokozatosan érzékelhető térnyerése megállíthatatlannak tűnik Magyarországon, és egyre több bírósági ítéletben manifesztálódni fog.

A Kúria érintett joggyakorlat-elemző Csoportjának megállapítása szerint belátható időn belül létrejön egyfajta „bírói alkotmányos joganyag”, mely idővel a bírói gondolkodásmódra is kifejti hatását. A bírói szervezetnek ezt a joganyagot a jobb és elfogadottabb bírói döntések meghozatala érdekében kell felhasználnia, idővel egyre kevesebb lehetőségét adva annak, hogy a bírói döntés alapjogi szinten megkérdőjelezésre kerüljön.

"Az emberi lét alapja az emberi méltóság, amely sérthetetlen és a véleménynyilvánítás szabadságának korlátját képezi" (Fotó: MTI/EPA/Cem Turkel) - Illusztráció

Ha azonban nem lesz változás, könnyen lehet, hogy egy-egy jól célzott kommunikációs offenzíva adott esetben nem csupán egy adott vezető személyét, de a hivatalának tekintélyét is módszeresen, jelentősen csorbítja. (Ez a folyamat már javában zajlik.) Ez óhatatlanul magával vonja az állami intézmények mesterséges erodálódását, tekintélyvesztését. (Ez bizonyíthatóan kimutatható). De vajon végig kell-e néznünk, hogy a negyedik hatalmi ágnak titulált sajtó és azok, akiknek teret biztosít, összeroppantsák a többi pillérét az államiságnak?

Azok számára, akik Nicolas Sarkozy volt francia köztársasági elnök kifejezésével a posztmodern társadalmak erőszakos kisebbségéhez tartoznak – nos számukra ez egyáltalán nem fikció. Azoknak, akik rájöttek, hogy a demokrácia hagyományos keretei között nem tudnak az államhatalom közelébe jutni szokásos eszközökkel, választások útján. Azoknak, akik végső soron hazánk és nemzetünk vesztére törnek.

Aegroto dum anima est, spes est, azaz amíg a beteg lélegzik, van remény.