Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2012-ben kimondta a verdiktet: Olaszország megsértette a nemzetközi emberi jogi egyezményeket azzal, hogy elfogta a Földközi-tenger térségében hányódó migránsokat 2009-ben, és visszajuttatta őket Líbiába. Elemzők ennek nyomán arra emlékeztetnek, hogy a strasbourgi bírói fórum döntései Észak-Afrika politikai és gazdasági felfordulása idején jelentősen befolyásolták az EU migrációs politikáját – azáltal is, hogy a döntések arra szorították rá például Olaszországot, hogy huzamosabb ideig visszalépjen a Berlusconi-korszak politikájától, azt lényegében felfüggesztve. A nemzetközi bíróságok ma is döntő szerepet játszanak az Unió bevándorlási politikájának kialakításában.


A 2012-es ítéletnél, a kérelmezők keresetében képviselt 11 szomáliai és 13 eritreai állampolgár egy 200 bevándorlóból álló csoportba tartozott – beleértve a gyermekeket és a terhes nőket is –, akik 2009-ben elhagyták Líbiát három, Olaszország felé tartó hajón. A képviselt összes bevándorló mindegyikének 15 ezer euró kompenzációt ítélt meg Strasbourg.

Olaszország azzal érvelt, hogy a származási és tranzitországokkal való partnerségek révén az EU alapelveinek megfelelően jár el az illegális bevándorlás ellen. Az esetek idején Berlusconi belügyminisztere, aki jelentős politikai pressziót is gyakorolt az Olaszországot érintő, nagymértékű bevándorlás megakadályozása érdekében, védelmébe vette az elfogásokat, azzal érvelve, hogy azok összhangban állnak a Líbiával korábban aláírt kétoldalú megállapodásokkal is.[1]

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának nagytanácsa 2012-ben arra a megállapításra jutott, hogy Olaszország az úgynevezett visszaszorítási (push-back) akciókkal, a többszörös megállapodások révén – többek között a 2008-ban aláírt Berlusconi–Kadhafi barátsági szerződés alapján szervezett módon – megsértette a nemzetközi jogot, nevezetesen a kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát, lebontva a kollektív kiutasítással szembeni védelmet. A megállapodásokat egyébként később, az Olaszország és Líbia között létrejött 2017. évi megállapodással újból aktiválták, ami olaszországi képzésekhez, felszerelésekhez és a líbiai parti őrség finanszírozásához, valamint technikai, stratégiai és politikai támogatásnyújtáshoz vezetett.

  1. augusztus 30-án a líbiai vezető, Muammar al-Kadhafi és Silvio Berlusconi olasz kormányfő egy történelmi együttműködési szerződést írt alá Bengáziban, Líbia második legnépesebb városában. Ennek feltételei szerint Olaszország 5 milliárd dollárt fizet Líbia korábbi katonai megszállásának (volt olasz gyarmat) kompenzációjaként. Cserébe Líbia intézkedéseket foganatosít a partjairól induló illegális bevándorlás ellen folytatott küzdelem eredményessége érdekében, továbbá fokozza az olasz vállalatokba történő befektetéseit. A szerződést Olaszország 2009. február 6-án, Líbia pedig március 2-án ratifikálta, Berlusconi tripoli látogatása során.

Összefoglalóan, a Hirsi Jamaa és mások v. Olaszország ügyben meghozott 2012-es EJEB-ítélet fontos előzménye, hogy 2009 májusában az olasz belügyminiszter azt jelentette be, hogy a nyílt tengeren tartózkodó hajók elfogására és a migránsok Líbiába történő visszaszorítására irányuló művelet a Líbia állammal kötött kétoldalú megállapodások 2009. február 4-i hatálybalépésének következménye. A miniszter a 2009. május 25-én a Szenátushoz intézett beszédében kijelentette, hogy 2009. május 6. és 10. között 471 illegális bevándorlót fogtak el a nyílt tengeren, és őket az említett bilaterális megállapodásokkal összhangban, jogszerűen Líbiába szállították.

Jogi dilemmát jelentett annak tisztázása is, hogy a kérelmezőket szállító hajók, a bajba jutott személyek nyílt tengeren történő elfogása a nemzetközi jog, nevezetesen az Egyesült Nemzetek 1982-es tengerjogi egyezménye (Montego-öböl-egyezmény) értelmében, illetve egyéb vonatkozó jogi kontextusban mennyiben írható le tengeri rendőrségi műveletként.

A strasbourgi testület mintha fordítva ült volna a lovon: ítéletének szövegében a határellenőrzés illegális módszereit vizsgálta a gazdag és a szegény országok közötti határok mentén, amely a bírák szerint hátrányos következményekkel járhat a migránsok jogaira nézve, ideértve az élethez való jogukat és a kínzás tilalmát is. Az egyre népszerűbb push-back gyakorlat kritizálásával, ahová a nemzetközi és az uniós jog bevándorláspárti jogalkalmazói és bírósági szakértői gyakran az EU–Törökország megállapodást is odasorolják. Strasbourg az illegális bevándorlás egyes formái helyett a határellenőrzés szerinte illegális módszereivel foglalkozott, és a sajátos jogértelmezési (és jogformáló) politikai-jogi vitába az olasz ügyészségeket is előszeretettel vonják be, amint azt Salvini alig több mint egyévi belügyminisztersége alatt megtapasztalhatta.

Ez a belső vita a jogalkalmazói szcénában is zajlik, ugyanis például tavaly novemberben Salvini akkori belügyminiszter javára döntött a cataniai ügyészség azzal az érvvel, hogy a tárcavezető büntetőjogi szempontból „felülbírálhatatlan” politikai döntést hozott az U. Diciotti nevű többcélú partiőrségi hajón tartózkodó 177 migránsnak – az olasz parti őrség által – a szicíliai Catania kikötőjében történő leszállításának ügyében. Az ügyészségi indoklás azt is hangsúlyozta, hogy a migránsok befogadása Máltára várt, mivel a csoport mentése a szigetországhoz tartozó kutatási és mentési övezetben (a Sar-zónában) történt. Vagyis bár Matteo Salvini megnyert magának egy fontos jogi csatát, mégis valahol a migrációpártiak számára kedvezett az olasz ügyészségi döntés.

Voltak persze szerencsétlen esetek is: az egyik legnagyobb vihart kavart ilyen ügy, hogy egy 2017. november 6-án bekövetkezett halálos hajóbaleset tizenhét túlélője több emberi jogvédő, liberális nemzetközi szervezet támogatásával Strasbourghoz fordult, hogy egy jogi ösvényt tapossanak ki az Európai Unió által kezdetben részlegesen támogatott push-back, migráns-visszaszorító akciók szigorú szabályozására. Ehhez pedig mind Olaszországon belül, mind a nemzetközi térben megvolt az erős jogi-politikai támogatás.[2]

Olaszországban a jobboldali-konzervatív kormányok migráció elleni küzdelmét tovább nehezíti az az igazságszolgáltatási hierarchia, amely egyes konkrét esetekben (mint a legfrissebb Salvini-eset is mutatja) az olasz jogrendszer állatorvosi lovát jelenti. Az olaszoknál ugyanis éppen a maffia elleni szabályozási küzdelem jegyében az 1970-es évektől egyre inkább közelíteni kezdték az ügyészségi jogállást a bíróságokéhoz, hiszen korábban a bírói kartól független, az igazságügyi miniszternek alárendelt ügyészség működött. Az ügyészségeket körbefonó maffiakorrupció azonban az elmúlt években sem tűnt el teljesen, sőt mindmáig átszövi az igazságszolgáltatást, amit különösen jól mutat az illegális migrációban érdekelt déli alvilágtól részben nem is függetleníthető egyes olasz ügyészségek működése.

A legutóbbi esetben, hogy Matteo Salvini, a Liga jobboldali párt vezetője ellen személyi szabadság korlátozása és hivatali kötelezettség elmulasztása címén vádemelést kezdeményezett a szicíliai Agrigento ügyészsége az Open Arms civilhajó feltartóztatásáért, amely 2019 augusztusában 164 személlyel a fedélzetén 19 napig nem köthetett ki Olaszországban. A korrupción és a nemzetközi, uniós szintekről is érkező látens nyomáson túl, ezzel a lépéssel azért sem tekinthető jogosnak az igazságszolgáltatás útján bosszút állni Salvinin, mert Olaszországot abszolút magára hagyták (az uniós jogalkotás részéről érkező támogatás biztosítása nélkül) a tömeges irreguláris bevándorlás problémáinak kezelésében, és az ügyészséget kvázi politikai fegyverként vethették be ellene.

Az ügyészségeket és más hatóságokat már Berlusconiék regnálása óta igyekeznek felhasználni az illegális migráció üldözésének meggyengítésére, kezdve azzal, hogy az illegális bevándorlás bűncselekményének Berlusconi-kormány általi 2009-es bevezetéséről később Agrigento város ügyészsége is igyekezett bizonygatni: a bűncselekményről szóló szabályozás hatálybalépése óta a szicíliai városban 511 aktát nyitottak meg 12 867 (közel 13 ezer) gyanúsított migráns számára, vagyis értelmetlen, hatalmas mennyiségű, az adófizetőkre nézve drága munkával terhelte meg a rendszert. A jogalkalmazók több esetben inkább gáncsolni próbálják a kormányzati-jogalkotói akarat tiszta érvényesülését, ami persze nem csak Olaszországban jellemző.[3] A jobboldali olasz kormány migrációs válságmenedzselését csak tovább nehezítette 2011-ben, hogy Berlusconi kormányfőnek folyamatosan bírósági csatákat kellett vívnia; így például az „arab tavasz” kellős közepén ügyészek arra kérték a milánói bíróságot, hogy terjesszék elő a miniszterelnök jobboldali médiabirodalmával kapcsolatos adócsalás vádját. Ez csak fokozhatta a kormányzati bénultságot.[4]

A társadalom egyértelmű támogatása azonban sokat tud segíteni. 1991-ben a hetedik Andreotti-kormány keményen, határozottan lépett fel az Albániából ezerszám érkező migránsok ügyében, noha az emberi jogvédő szervezetek és II. János Pál pápa is kritizálták a szerintük sokszor súlyos bánásmódot. A kormány azonban indokolást adott az Albániából induló további illegális migráció visszatartásához tett lépésekre. Sokakat hazatelepítettek, mások önként távoztak az országból. A tömeges bevándorlási válsághelyzetet hosszú távon kétoldalú megállapodásokkal oldották meg, és a következő években – ezt tette a korábban említett módon Berlusconi is – további bilaterális megállapodásokat írtak alá más országokkal, elsősorban a mediterrán térségben.

Az alaphelyzet tehát az elmúlt években sem változott: miközben Olaszország Európa tengeri határait kell, hogy megvédje, és az Európai Uniónak és a nemzetközi jogi szakértőknek is ehhez kellene hatékony jogi segítséget nyújtani, az egyik EP-bizottság októberben is egy legális migrációs folyosó létrehozására akarta felkérni az Európai Bizottságot. Ráadásul a jogi küzdelem Strasbourgtól Szicíliáig mintha továbbra is arról folyna, hogy a nemzetállami szintű legális határvédelmet jogszerűtlenné, a nemzetközi illegális migrációt pedig jogszerűvé tegyék.

 

[1] https://www.theguardian.com/world/2012/feb/23/italy-human-rights-migrants-libya

[2] https://sea-watch.org/en/legal-action-against-italy-over-its-coordination-of-libyan-coast-guard/

[3] http://www.emigrati.it/Immigrazione/Naufragio-Legge_Bossi-Fini.asp#Immigrazione_clandestina

[4] https://www.ft.com/content/a571ad56-5ec2-11e0-8e7d-00144feab49a