2018 nyarán, az ország statisztikai hivatalának adatai szerint, Ausztrália népessége átlépte a 25 millió fős lélekhatárt. Ebből az elmúlt tíz év népességnövekedésének 62 százaléka a bevándorlás eredménye. Már az 1970-es évek végétől jelentősen nőtt az ázsiai és más nem európai országokból beáramló migráció, így Ausztrália mára multikulturális országgá vált.


Mindez történetileg nem mindig volt így; miután 1901-ben Ausztrália mint szabad államok szövetsége kivált a Brit Birodalomból, a kezdeti föderáció időszakától fenntartotta a „fehér Ausztrália” politikáját (White Australia policy), amely egészen a második világháborút követő időszakig érvényben maradt a szigetországban. A bizonyos fokú történelmi „teher” és az emiatti lelkiismereti gond – részben mesterséges – fenntartása és így a mainstram média jelentős részének bevándorláspártisága ellenére, immár Ausztráliában is erősödnek az ellenérzések a migrációval kapcsolatban. Ráadásul május 18-án általános szövetségi választásokat is tartanak az országban: újraválasztják a 151 fős parlamenti alsóházat és a 76 fős Szenátus többségét, és a Scott Morrison miniszterelnök által vezetett, második terminusát töltő kisebbségi koalíciós kormány harmadszor is győzni próbál a kérlelhetetlen munkáspárti ellenzékkel szemben.

A politikai fősodrat pártjai hosszú távon sem kerülhetik el, hogy ne reagáljanak érdemben az egyre növekvő társadalmi feszültségekre – a jobbközép kormányzat azonban e tekintetben kedvezőbb pozíciót élvez, hiszen jóval hitelesebben képviselheti a maga migrációkritikus politikáját. A bevándorláspárti álláspont ráadásul gazdaságilag sem megalapozott: a Productivity Commission kormányügynökség 2005 júliusában kezdte el a migráció és népességnövekedés gazdasági hatásairól szóló tanulmánysorozatát, és már 2006. január 17-én kiadott első állásfoglalása kimondja, hogy a magasabb fokú (a kiszámított alapmodellnél 50%-kal nagyobb mértékű) migráció általi, egy főre jutó jövedelemnövekedés a 2024–2025-ös pénzügyi évre 335 ausztrál dollár (0,6%) lenne, ami „nagyon jelentéktelen”. A migráció tehát nem hozna érdemi, érzékelhető gazdasági hasznot Ausztrália számára, ugyanakkor a kulturális változásokat, az országban élő idegenek, más kultúrájúak számának növekedését már érzi a lakosság, amely a legfrissebb, szakértők által végzett felmérések alapján azt sem igazán érti, hogy ki jár majd rosszul, és ki jól a bevándorlók érkezése miatt.

A társadalmi valóság megváltozott és jelentős átalakuláson megy át az ausztrál közgondolkodás is – vagyis Ausztrália „túllépni” látszik saját történelmén. A hajdanvolt fehér szupremácia miatti hol akaratlan, hol pedig szándékolt bűntudatkeltés, a véleményformálók nagy része által nem teljesen sikeresen elvégzett aknamunka nem akarja meghozni politikai gyümölcsét. Az ausztrálok jelentős része mind fizikai, mind kulturális értelemben szeretné megvédeni a saját hazáját.

Ausztráliában a migránsok aránya meghaladja a 26 százalékot, vagyis jóval nagyobb az idegenek (nem az országban születettek) aránya, mint általában Nyugat-Európában. Ennek fényében nem túl hitelesek azok a szakértői fejtegetések, hogy elsősorban a bevándorlás jelenségével nem találkozók lettek „xenofóbok”. Az ország egyes közigazgatási részein már 40-45%-os a bevándorlók aránya, máshol – főleg az északi középső, vagy a keleti országrészekben – „csak” 5-10 százalék ez az arány. A jelenséget azonban többé-kevésbé mindenhol érzékelik; persze, részben a migránsok eleve sokkal nagyobb száma és az együttélés kényszere nyomán is, például Sydney külvárosaira nézve a kutatások produlkálhatnak migrációpártibb vagy kevésbé „bevándorlásellenes” mérési balanszot, míg a vidékiesebb, agrárjellegű, és arányaiban kevesebb bevándorlóval rendelkező részeken erősebb ellenérzéseket.

A társadalmi realitások hiányos ismerete azonban sokkal inkább elmondható arról a migrációpárti politikai és médiaelitről, amelynek tagjai talán soha nem is tapasztalhatják személyesen az egyre általános társadalmi félelem egy bizonyos fokú szintjét. Ezt jól mutatja Ausztrália esete is: ebben az országban már nagyon régóta a kulturális öndefiníció részét képezi a befogadó ország, befogadó társadalom eszméje, azonban az ezt a nyitottságot sugalló identitás mindig a szakképzett, kulturálisan hasonló vagy legalábbis nem áthidalhatatlanul messzi, és ésszerű tempójú és mértékű migrációra vonatkozott – akárcsak például Svédországban vagy az ibériai országokban. Ausztrália arra szolgáltat példát, hogy a tömeges migráció és a mindenki által tudott, ismert tapasztalatok igenis megalapozhatják az idegenek térhódítása miatti általános félelmet – amely hosszú távon ugyanolyan migrációellenes politikai doktrínát alapozhat meg, mint ami számos európai országban is jól megfigyelhető.

Az a migrációpárti elit, amely a saját, absztrakt elképzeléseken nyugvó kultúraképét kívánja ráoktrojálni a migrációval kapcsolatos negatívumokat sokkal jobban megtapasztaló tömegekre, sosem fogja megismerni az ausztrál világvárosok etnikai gettókká váló városnegyedeit. Amiként a Brüsszel vagy Stockholm diplomatanegyedeiben élő és sofőrrel közlekedő európai politikusok se fognak igazán szembesülni – legalábbis egy jó ideig – a fokozódó problémák jelenvalóságával. Ott legfeljebb tüneti kezelések történnek, ami adott esetben állami beavatkozást tesz szükségessé, például a burka betiltásával.

A mintegy három százaléknyi muszlim kisebbséggel együtt élő Ausztrália talán még elkerülheti azt az utat, amelyet például Franciaország vagy Belgium választott – és egy a mostani Kanadától is merőben eltérő, inkább Trump elnök Egyesült Államokához hasonló fejlődési pályára léphet majd.