Ehelyütt okkal idézhetnék Winston Churchill bonmot-ját: „Nem neheztelek a bírálatért még akkor sem, ha a hangsúly kedvéért pillanatnyilag eltér a valóságtól.”

Mostanában egyes bírósági vezetők személye talán nem véletlenül kerül újra és újra nem csupán az érdeklődés „kereszttűzébe”. A vájt fülűek megszokhatták, hogy a bíróságot sok éve belülről és kívülről is próbálják „megdolgozni”, előbbire volt és jelenlegi közszereplő (büntető)bírák utóbbira példának okáért az említett túlmozgásos jogszociológusok szolgálnak például. És bizony ehhez bizonyos balliberális sajtótermékek lelkesen asszisztáltak, asszisztálnak.


Lehet, hogy egyfajta intézményi tökéletesítésnek lehetünk tanúi akkor, amikor zajlik a bírák érzékenyítése, a nem polkorrekt ítéletet hozó bíró sajtóbéli megregulázása, vagy éppen az ítészek ajándék külföldi utakban és ingyenes képzésekben részesítése külföldről finanszírozott hiperkorrekt civilek részéről. Az is lehetséges azonban, hogy a fenitek az igazságszolgáltatás függetlensége elleni durva támadásokként is felfoghatóak.

A pártatlan és szakszerű működésű igazságszolgáltatás által eredményezett jogbiztonságba vetett hit kiemelkedő jelentősége nézetem szerint nem szorul magyarázatra, így nem kell külön ecsetelni azon bírói döntés következményeit, amelynek alapján lehet fideszesnek nevezni a magyar ügyészséget vagy éppen azon megjegyzés negatív hatásait, hogy egy aktív országgyűlési képviselő a bűnöző rezsim szerves részeként aposztrofálja az érintett szervezetet.

Az úgynevezett bírói tévedésekkel kapcsolatosan ugyanakkor más a helyzet, a jogegység megteremtése ezen a téren a Kúria feladata az Alaptörvény szerint. Történt ugyanakkor, hogy 2018 áprilisában jogerősen pert nyert az Eötvös Károly Intézet (EKINT) nevű szervezet Németh Szilárddal szemben. A politikusnak a jogerős ítélet szerint nem lett volna szabad azt állítania, hogy az EKINT közhasznúsági jelentésében meghatározottnál „sokkal, de sokkal nagyobb lóvét” kapott Soros György alapítványaitól.

Gyakorló jogászként is vallom, hogy a bírósági ítéletek szakmai megvitatása, pláne, ha az a gyakorlat jobbító szándékával történik, legitimnek tekinthető. Pláne akkor, ha az érintett ügyben született ítélet egy merőben hasonló ügyben született verdikttel homlokegyenest szemben áll. 

Mondhatni, feloldhatatlan ellentét van a két határozat között.

Történt ugyanis, hogy 444.hu nevű internetes oldal 2015. június 9. napján megjelentetett írásában azt állította, hogy a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) 250 milliót kapott korábban a Fidesz pártalapítványától. Ezzel szemben az érintett civil szervezet valójában összesen 75.750.000,- Ft támogatást kapott a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítványtól. A perben a felperesi CÖKA álláspontja az volt, hogy a 444.hu-nak a valós tények elferdítésével egyértelműen az volt a célja, hogy megkérdőjelezze a nyilvánosság számára hozzáférhető felperesi éves pénzügyi beszámolók hitelességét, mivel az alperesi állításból az következik, hogy a felperes 175.000.000,- Ft-ot nem tüntetett fel az elszámolásában.

A kép illusztráció (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Ehhez képest a perben a bíróság jogerős döntése szerint idézem, „az a valótlan tényállítás, hogy a felperes 250 milliót kapott korábban a Fidesz pártalapítványától, azon valós ténnyel szemben, hogy a felperesi civil szervezet – 3 év alatt – összesen 75.000.000 forint támogatásban részesült a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítványtól, önmagában sértő tartalommal nem bír.” Magyarul, a 444.hu hamisan állította, hogy a CÖKA közhasznúsági jelentésében meghatározottnál „sokkal, de sokkal nagyobb lóvét” kapott a FIDESZ pártalapítványaitól, de ez nem sérti a felperes jó hírnevét.

A két döntés lényegi részét tekintve egyértelműen a jogegység és a törvény előtti egyenlőség kérdésköreit érinti, ugyanakkor a következtetés levonását jelen esetben is kedves olvasóra bízom.

Persze vannak súlyosabb esetek is, így a Németországban gyermek¬gyilkosságért elítélt Holger Gensner ügy is felhozható, akiről 1987-ben, 16 év börtön után derült ki, hogy nem ő követte el a tettet, vagy a két gyer¬meke meggyilkolásáért 1988-ban élet¬fogytiglanra ítélt Monika Weimar ügye volt, akit kilenc év után engedtek sza¬badon. A szövetségi legfel¬sőbb bíróságot is megjárt ügy és a végső felmentő ítélet sajátossága az volt, hogy megakadályozott ugyan egy bírói tévedést, de anélkül, hogy ki¬derült volna a feltételezett tettes ártat¬lansága, illetve a valódi tettes szemé¬lye. A vád csak közvetett bizonyíté¬kokra támaszkodhatott (és megjegyzendő, hogy ezek in¬kább Monika Weimar ellen szóltak), de bizonyosan végül is csupán annyi volt állítható, hogy vagy az anya, vagy az apa követte el a kettős gyermekgyil¬kosságot.

Fontos tehát, hogy – nolens, volens – az igazságszolgáltatás szereplői felelőséggel kezeljék a nemtelen, nem ritkán komolytalan támadásokat, viszont intaktak maradjanak a lopakodódó külső befolyásolási és bomlasztó kísérletek vonatkozásában.

És így célszerű gondolkodnia az Alkotmánybíróságnak, akiknek a tagjai már régóta megkapják a „többpárti” és „egypárti”, „szoci” vagy éppen „kormányhű” jelzőt. Az Alaptörvény kihirdetése óta gyökeresen megváltozott az Ab alkotmányjogi helye és szerepe: absztrakt normakontroll helyett túlnyomórészt konkrét jogvédelmet lát el, politikai viták helyett pedig alkotmányjogi panaszok ügydöntő fórumává vált.

A testület kezdetekben jogászprofesszorokból állt, akikhez az évek során gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező jogalkalmazók csatlakoztak, míg az utóbbi években több politikusi múltú tagja is lett a testületnek. Ez a szakmai sokszínűség – szemben az ún. jogvédők vádjaival – előnyére lehet az alkotmánybírósági munkának, elősegítheti az alkotmányossági problémák még árnyaltabb megközelítését. Tévednek azok a kritikusok, akik szerint egy alkotmánybíró ugyanúgy fel tudja akasztani a világnézetét egy vállfára, mint a talárját. Sulyok Tamás szerint „ha ezt megtenné, akkor azzal elveszítené azt a lényegét, ami őt valójában emberré teszi. És ez szerintem nem csak alkotmánybírókra, hanem bármilyen beosztású emberre is igaz. Az ember attól ember, hogy van egy világszemlélete.”

A bíró nem a törvény szája, ahogy azt négy jogvédőnek nevezett szervezet által jegyzett egyik 2014-es nyilatkozat tartalmazza, de ugyanígy az egyik azt aláíró Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) – az előbbi állításnak homlokegyenest ellentmondó – vitacikke a sajtónak álcázott kormánypropaganda bojkottálásának jogszerűségéről is veszélyesnek és károsnak tekinthető. Az a megállapításuk ugyanis, hogy a sajtónak járó alkotmányos védelem csak a kiegyensúlyozott tájékoztatásra képes (sic!) médiumoknak jár, és a bíróságok ítéleteinek tükrözniük kell, hogy független lap vagy egy kormánypropaganda-média ügyében döntöttek-e – több alapjoggal is ütközik, így sérülne a törvény előtti egyenlőség, a megkülönböztetés tilalma, vagy éppen a pártatlan bíróság elve az általuk szorgalmazott bírói gyakorlat esetén.

Konklúzió helyett, elég csak kezünkbe vennünk Soros Györgynek az A lehetetlen megkísértése című örökzöldjét. Ebben szó szerint olvasható, hogy először hatékonyan működött a létező intézményeken kívül, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdje tökéletesíteni vagy átalakítani magukat az intézményeket.