Strasbourg morális és politikai vitákat próbál jogilag szabályozni. Az igazságszolgáltatást olyan területekre terjeszti ki, amelyek korábban az etikához, erkölcshöz, filozófiához vagy a politikához kapcsolódtak. Németországot például megrótták, miután egy alsó-szászországi tanárnő keresetet nyújtott be foglalkozástól való eltiltása miatt. Vagy a gyermekgyilkos Magnus Gäfgen is az Emberei Jogok Európai Bíróságához fordult, miután „komoly fájdalom okozásával” fenyegették meg egy rendőrségi kihallgatáson 2002-ben, amelynek következtében a kínzással való fenyegetéssel kicsikart vallomásokat végül nem használták fel a német büntetőeljárásban.


Az emberrablással és gyilkossággal vádolt Magnus Gäfgen megérkezik az ítélethirdetésre egy frankfurti bíróság tárgyalótermébe 2003. július 28-án. (Fotó: MTI/EPA/DPA/Boris Rössle)

Mi a jog, mi az igazság? – teszi fel a költői kérdést érintett cikke elején a fentiek kapcsán Dr. Uwe Wesel, Berlini Szabad Egyetem (FU Berlin) emeritus professzora. Állítása szerint a strasbourgi testület politikai hatása jóval túlmutat hivatalos hatáskörén. Nem semmisíthet meg nemzeti döntéseket, de az emberi jogok megsértését megállapíthatja, valamint az adott államot kártérítés megfizetésére kötelezheti.

Így vagy úgy, a modern jogértelmezés visszatér a régi gyökerekhez. A nyugalmazott német polgári jogász szerint a strasbourgi ítélkező testület közel áll Athénhoz. Az antik jog a helyi, topikus gondolkodáson nyugodott. A szó maga (topos) görög, és teret, helyet jelent. Azt is mondhatnánk: közhelyet. Vagy „probléma-gondolkodást”. Ellentétben a fogalmi joggyakorlat új „rendszer-gondolkodásával”. Egy képpel is tisztázhatjuk: nincsenek többé egyenes utak a problémák mocsarán át, hanem egyes, szilárd szigetek vannak keskeny hidakkal összekötve. Normák helyett alapelvek. És a legtöbb esetben lokalitás helyett globalitás. Morális és politikai vitákat pedig persze megfelelően korrekt módon.

A modern szóhasználatban az olyan nyelvezetet, politikát, intézkedéseket értünk politikailag korrekt alatt, amelyek célja – elviekben – az lenne, hogy ne sértsenek, vagy ne érintsenek hátrányosan egyes társadalmi csoportokat. A kifejezés elszórtan már a kilencvenes évek elején megjelent Amerikában, azonban akkor még ironikus formában, mert a „píszí” akkor viccek tárgya volt. Egyes felvetések szerint éppen az a baj, hogy az eredetileg humoros formában megjelent kifejezés halálosan komollyá vált akkor, amikor bekerült az un. mainstream amerikai közbeszédbe, éppen ezért már a fogalom megjelenésekor pejoratív kifejezésként használták magát a kifejezést, mivel az ilyen nyelvet vagy politikát összességében eltúlzottnak tartották.

A politikai korrektségről folyó diskurzus egyik fontos eredője Allan Bloom (1930–1992) amerikai filozófus-akadémikus 1987-ben megjelent műve, a The Closing of the American Mind (Az amerikai szellem bezáródása) volt, később ugyanis a könyvvel kapcsolatban lefolytatott vitákban gyakran használták ezt a fogalmat.

Bloom könyve alapműnek tekinthető a kérdés megértése szempontjából, és figyelemreméltó kísérletet tesz a háttérben húzódó okok, problémák megvilágítására. Legelsőként az amerikai egyetemek fiatalságát veszi górcső alá, és e társadalmi csoport hatvanas években megtörtént kulturális beszűkülését mutatja be. Az aktuálisnak, időszerűnek hitt tömegkultúrával, ami – főleg a filmek és a zene területén teret nyerve – fokozatosan leváltotta a klasszikus műveltség anyagát. A szerző úgy látja, ezen értékvesztés nem pusztán elvont probléma, ugyanis hatásai mélyen beszivárogtak a hallgatók életvezetésének, kapcsolatainak, erkölcseinek minőségébe az én-központúság és egyfajta kényszeres egyenlősdi révén. Bloom szerint a mai liberális nevelés hibája vezet a modern diákok steril, szellem nélküli szociális és szexuális szokásaihoz és ahhoz, hogy egyszerűen képtelenek életüket a saját maguk számára alakítani az olyan „evilági ajánlatokon” túl is, mint a gyakorta hangoztatott és folyton hajszolt siker.

Az amerikai filozófus megközelítése szerint a kereskedelmi hajszolás és törekvés ma már nagyobb értéket képvisel, mint az igazság józan keresése, a szeretet, vagy a becsületre és dicsőségre való kiművelt törekvés. Az identitásválasztás szabadságának gondolata pedig mindinkább eltorzul, egyes modern áramlatok már újfajta normákat írnak elő szerelemben vagy szexualitásban, és a kapcsolatok úgymond régi típusú felfogása és megéltsége avíttá, idejét múlttá válik, a régies megközelítés pedig nem egy esetben már „píszí”-t sért, ezért felháborodást vált ki a politikai korrektség harcosan elszánt hívei között.

Bloom fejtegetéseire visszatérve: szerinte a régi, tradicionális Amerika megváltozása legelsőként Nietzsche hatásaként indult el az amerikai szellemi életben. Ez gerjesztette elsőként az értékek felbomlását, és nyitott utat az erkölcsi nihilizmus diadalának: vagyis a háborúban legyőzni vélt náci világeszme filozófiai előképei által elindítva, az egykori ellenség mindmáig rongálja belülről a hagyományos amerikai szellem morális alapjait.

Úgy tűnik ez a fajta morális nihilizmus a társadalomtudományok, így a jog világába is beszivárgott. Mint ismeretes, a New York Times 2016. január 2-án közölt cikkében azt állította, hogy egy magyar börtönőr erőszakot alkalmazott egy szír migráns nővel szemben. A legtöbb Pulitzer-díjat magáénak tudható sajtóorgánum, ezzel az elejtett félmondattal belegázolt egy Közép-Európai ország becsületébe, a másik fél megkérdezése nélkül. Persze a büntetés-végrehajtás vezetői és a magyar kormány tájékoztatása szerint ez az állítás már csak azért is teljes képtelenség, mert Magyarországon csak felnőtt férfiak kerültek idegenrendészeti őrizetbe.

Jóllehet elviekben az érintett börtönőr és mint közvetett érintett a magyar állam is rágalmazási pert indíthatna a New York-ban kiadott napilap székhelye szerint illetékes amerikai bíróságon, alaptalan rágalmazás miatt, hogy a valótlanságot állító sajtóterméket a bíróság bocsánatkérésre, valamint kártérítés megfizetésére kötelezze, azt tudni kell, hogy ha rágalmazással vádolnak egy sajtóorgánumot, az Egyesült Államokban a közszereplőknek nem elegendő azt bizonyítaniuk, hogy az újság valótlanságot állított (1964- New York Times kontra Sullivan), az újságíró bizonyíthatóan szándékos hazugsága nélkül nem jár kártérítés. A New York Times a saját magáról elnevezett jogszabálynak köszönhetően az Index beszámolója szerint 1964 óta nem veszített sajtópert, és peren kívül sem köt egyezséget; ez derült ki David McCraw, az amerikai napilap egyik vezető jogtanácsosának 2007-ben tartott előadásából a Közép-Európai Egyetemen (CEU).

Michael Walsh amerikai jobboldali-libertárius újságíró egy interjújában „gonosznak” és a humor halálának nevezte a politikai korrektséget, egyenesen „az elme fasizmusának”. Ahogy fogalmazott: nagyon nem szereti azokat a véleményeket, amelyek úgy kezdődnek: „természetesen a szólásszabadság pártján vagyok, DE...”. A médiakritikus szavait talán érdemes megfontolni: „A politikai korrektség azt akarja, hogy csak egy oldala legyen az igazságnak, és hogy ne legyen róla vita. Pedig a valóságértelmezések között versenynek kell lennie, hogy az emberek megismerhessék a lehetséges magyarázatokat. (…) Ahogy az iszlám, úgy a baloldal is behódolást akar, csak utóbbiak a szavaidat akarják elvenni. De ha elveszik a szavaidat, mi marad neked?” (Michael Walsh: A politikai korrektség az elme fasizmusa, mandiner.hu, 2015. január 14.)

Ezen elvek összessége a jogalkalmazás világában lényegében megalapozza a másik fontos gondolatkört: egy nemzetek feletti természeti jogot. Az általános érvény, az egyetemesség elvének gondolatát. Utak helyett szigetek: a cikk hivatkozik Hugo Grotius 1609-ben megjelent híres munkájára (Mare liberum), amelyben a szerző kiállt a tengerek szabadságának elve mellett. Grotius érvelése – hívja fel a figyelmet a cikk – az egyetemesség elvén alapult. A minden és semmit jogalapul véve, régi históriák, irodalmi szövegek, filozófia, antikvitás – kétség és remény által összetartva. A modern korban ez talán összetartozik. Grotius írta ezt közel 400 évvel ezelőtt. Szükség volt még két világháborúra, hogy az egyetemesség elvét áttöréshez segítsék. A nürnbergi perrel megkezdődött a jogrendszer nagy rekonstrukciója. Megalakult az ENSZ, majd röviddel ezután az Európa Tanács és annak bírói testülete: az Emberi Jogok Európai Bírósága Strasbourgban.

Cikkében Uwe Wesel is megkérdi: Pontosan melyik helyen találhatjuk a módszertan, az emberi jogok (érvényesülésének, megvédésnek) európai manufaktúráját? Az Európai Unió Bíróságán? A Nemzetközi Büntetőbíróságon? A Nemzetközi Bíróságon? A Nemzetközi Törvényszéken? A kérdés az írás szerint tévesen feltett. Nincs központi hierarchia többé. Szigetek vannak utak helyett. Az európai jogrendszert fogalmilag már nem lehet érteni. Az mozgó, mozgatható, egyfajta kirakós rendszer. Nyitott és nincsen szorosan bezárva, nem feltétlenül logikus, de változtatható – egy épület általános jogelvekkel, már nem mint egy igazságügyi palota, inkább mint egy modern színpad. Alakítani lehet, ha az szükséges. Nincs egységes nyelvezet, nincsenek sztenderdek. Ilyen esetben lehet a közös nyelvezet a píszí.

A fentiek ismeretében szinte megdöbbenéssel tekintünk – az egyébként a magyar állam tekintetében rendre kedvezőtlen döntéseket hozó – strasbourgi bíróság egy-egy ritka döntésére, mint Bulut kontra Ausztria ügyre – amely legalább elvi síkon rögzíti „a fegyverek egyenlőségének elvét”, amely a tisztességes eljárás tágabb értelmezésének egyik elemeként megköveteli, hogy minden fél számára ésszerű lehetőséget kell biztosítani arra, hogy nem kerül ellenfelénél lényegesen hátrányosabb (!) helyzetbe.

Mennyivel „igazságosabbnak és felvilágosultabbnak” tűnik mindezek fényében az archaikus latin mondás, az audi alteram partem vagy másképpen audiatur et altera pars, azaz a hallgattassék meg a másik fél elve…