Ahogy arra Szájer József is rámutat a Szabad Magyarország, szabad Európa címet viselő kötetében, a Montesquieu francia gondolkodó nevével fémjelzett liberális hatalmi elmélet lényege, hogy a hatalom nem egységes, hanem egymástól elkülönülő ágakból kell, hogy álljon. A gall jogtudós három hatalmi ágat sorolt fel: a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalmat. Az elmélet – ahogy arra az európai parlamenti képviselő rámutat – radikális szakítás volt azzal a korabeli feudális vagy inkább abszolutista felfogással, hogy „a törvény én vagyok”. Helytálló gondolatmenet, még akkor is, ha Fábián Adrián egy írásában (Mitől „jó” a jogállam?) helyesen mutat rá, hogy a Montesquieu által leírtak nemigen lelhetők fel a modern államok működésében vegytiszta formában. A társadalmi és tegyük hozzá politikai fejlődés ugyanis valóban számos helyen felülírta a „törvények szellemét.”

Korábban a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság folyamatosan azt igyekezett demonstrálni, hogy a jog határt szab a politikának, amely hozzáállásával hihetővé akarta tenni a jog uralmát. Ebből (is) fakadt az a részben téves meggyőződés, hogy az alapjogi aktivizmus helyeselhető, míg a hatásköri, államszervezeti aktivizmus nem. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor következetesen elzárkózott attól, hogy az előzetes alkotmányossági vizsgálatok révén magára húzza a kormányzati, illetve törvényhozói felelősséget. Elfogadta a hatalmi ágak hagyományos hármas felosztását, de ezt sokkal inkább praktikus, semmint teoretikus megfontolásból tette, egyértelműsítve, hogy nem hajlandó követni az ilyen jellegű divatirányzatokat. Az Ab aztán az 1990-es évek közepén (a baloldali-liberális parlamenti kétharmad idején) olyan elvek mellett kötelezte el magát, amelyek akkor újra az érdeklődés homlokterébe kerültek:

„A hatalmi ágak elválasztásának elve ugyanis nem pusztán annyit jelent, hogy az egyik hatalmi ág nem vonhatja el a másik jogosítványait, hanem azt is jelenti: a demokratikus jogállamban korlátlan és korlátozhatatlan hatalom nincs, s ennek érdekében bizonyos hatalmi ágak szükségképpen korlátozzák más hatalmi ágak jogosítványait.” [Ld. erről bővebben: 28/1995.(V.19.) AB határozat, ABH 1995, 138, 142.]

2010 után bekövetkezett a „láthatatlan alkotmány” trónfosztása és a parlamenti szupremácia elvének győzelme. Stumpf István „A parlament és az alkotmánybíróság Magyarországon (Parlamenti szupremácia, bírói aktivizmus, alkotmányos identitás)” című monográfiája szerint az Alaptörvény elfogadása és annak módosításai azt mutatják, hogy a nemzeti-konzervatív kormánytöbbség kihasználta az „alkotmányozási pillanatot”, s számos ponton az alkotmányos berendezkedéssel kapcsolatos kritikákra építve a rendszerváltoztatást követő időszak legnagyobb mértékű átalakítását hajtotta végre a magyar jogrendszer tartalmában és struktúrájában. Megjegyzendő, hogy a 2018-as választásokon kormányzó pártok újra alkotmányozó többséghez jutottak a parlamentben, így sikerült elfogadniuk az Alaptörvény hetedik módosítását, amely belefoglalta a szövegbe az alkotmányos identitás fogalmát (amely a történeti alkotmányban gyökeredzik, és amelynek a védelme minden állami szerv kötelessége).

Alaptörvényünk szerint a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak. A durva bírálat, pláne a fenyegetés azonban már nem csupán alkotmányos, hanem adott esetben büntetőjogi kategória, amit a közjogi szereplőknek, így a volt kormányfőnek a verbalitás szintjén is tudomásul kell vennie.

Mint ismeretes, 2006-ban Sólyom László köztársasági elnök nem szólította fel Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt a lemondásra, az államfőtől csupán annyi tellett, hogy morális válságról beszéljen. Gyurcsány erre reagálva azt mondta, hogy egyetért Sólyommal, de a személyét ért bírálatokba részletesebben nem ment bele. Akkor erre nem is volt szüksége, de köztudottan 2010 óta új alkotmányos időszak köszöntött ránk, amelyben a (kommunista) múlt vezető szereplőinek is nagyobb körültekintéssel kell részt venniük a közéleti vitákban.