2019 őszén egy négyhetes olasz kormányválság tartotta izgalomban az európai közéletet: a fejlemények augusztus 8. (Salvini kormányfőhelyettes bejelentése) és szeptember 5. között zajlottak le. Matteo Salvini, aki a kormány belügyminisztere is volt egyszemélyben, valamint a kormánypárt Liga vezetője, bejelentette távozási szándékát kormányzati posztjáról, és felkérte az olasz köztársasági elnököt, hogy írjon ki időközi parlamenti választásokat. Ezzel sikerült is kiprovokálnia Giuseppe Conte miniszterelnök lemondását, a folyamat pedig végül egy új kabinet megalakulását eredményezte, amelyet ugyancsak a pártpolitikailag függetlennek tekintett Giuseppe Conte, a 2018. június elseje óta hivatalban lévő kormányfő vezet.


Szeptember 1-jén a tavaly tavasz óta koalícióban regnáló Öt Csillag Mozgalom alapítója, Beppe Grillo egyértelműen támogatásáról biztosította a Demokrata Párttal (DP) való szövetséget, s azt „egyedi alkalomnak” nevezte egy kormányzati reformpolitika véghezvitele szempontjából. Két nappal később a mozgalom Rousseau Platformja 79 százalékos többséggel megszavazta a DP-vel történő megállapodást Giuseppe Conte miniszterelnöksége alatt.

(Fotó: MTI/EPA/ANSA/Angelo Carconi)

Az új olasz kormány első lépései igazolni látszanak azt az előzetes várakozást, hogy Salviniék ellenzékbe szorulása nyomán gyökeres ellenfordulat következhet a bevándorláspolitikában. Az újabb Conte-kormány a hírek szerint azoknak a migránsgyerekeknek, akik 12 éves koruk előtt érkeztek Olaszországba – a tervek alapján így nem csupán azoknak, akik már itt születtek bevándorlószülőktől –, megadná az olasz állampolgárságot, és ezzel egy időben a választási jogot 16 éves kortól vezetné be.

Az Olaszországban született, illetve huzamosabb ideje ott élő és tanuló migrációs hátterű gyermekek állampolgárságának megadását az olasz baloldal szorgalmazza már régóta. A törvénytervezetet Laura Boldini, a képviselőház korábbi elnöke jegyezte, de a javaslat törvényhozási előkészítését a másik kormánypárt, az Öt Csillag Mozgalom (M5S) vezette speciális bizottság is megkezdte. A téma így hamar visszakerült a napirendre az új kormány megalakulását övező feszült politikai légkörben, és Laura Bonetti esélyegyenlőségért és a családért felelős miniszter is azt javasolta, hogy vitassák meg a Ius Culturae javaslatot, amit az új családtörvény egyik sarokkövének tekintenek.

A bevándorláspárti tárcavezető sajátosan világította meg a bevándorláspártiak filozófiáját a balliberális La Stampának adott interjújában: Bonetti szerint a külföldiek azon gyerekeinek, akik a tanulmányaikat Olaszországban befejezik, „olasz állampolgárságúnak kell lenniük” – az ő meglátásában, „ha az állam befektet egy ember képzésébe, akkor úgy helyes, ha ezt értékeli”. A migránspárti politikus sporthasonlattal érvelt: ellenkező esetben ez olyan lenne, mintha egy játékost egész héten eddzenének, hogy majd a kispadon tartsák őt.

Az újdonsült olasz kormánykoalíció (az Öt Csillag Mozgalom és a Demokrata Párt részvételével) így láthatóan mindent megtesz majd annak érdekében, hogy feladják a korábbi, Matteo Salvini miniszter által hozott bevándorlásellenes intézkedéseket.

(Fotó: MTI/EPA/ANSA/Maurizio Brambatti)

A Ius Culturae-nek is nevezett javaslatot már 2015-ben jóváhagyták a Képviselőházban, ám a Szenátusban éveken keresztül sikerült blokkolni. A javaslat akkor azt irányozta elő, az olasz állampolgárság kérelmezésének lehetőségét minden olyan kiskorú gyermek esetében, akik Olaszországban születtek és/vagy 12 éves koruk előtt érkeztek oda, illetve akik már legalább öt éven át jártak alsóbb szintűnek minősülő olasz (általános vagy középiskolai) képzésre, és legalább egy teljesnek elismert iskolai ciklust befejeztek.

A Szenátusban a Ius Culturae-ról folytatott vita évekig tartott eredménytelenül, majd 2017. december 23-án a vita tovább halasztódott, miután az olasz parlamentet feloszlatták. Ezért 2018 márciusáig, Salviniék hatalomra kerüléséig a törvényt már nem lehetett elfogadtatni.

A tervek szerint a Ius Culturae-n keresztül minden olyan 12 és 18 év közötti külföldi tanuló állampolgárságot szerezhetne, aki legalább hat éven át Olaszországban élt és egy alsóbb iskolai ciklust teljesíteni tudott.

Az állampolgársági jogban a latin ius soli kifejezés a terület szerinti elvet érvényesíti, vagyis azt, hogy a már állam területén született egyén megkapja az állampolgárságot. Ezen elv történetileg elsősorban azokban az államokban fejlődött ki, ahol jelentős számú bevándorló népesség jelent meg. Az ius soli „temperato” (a ius culturae melletti másik vitatott elképzelés) ehelyett viszont azt írná elő, hogy egy Olaszországban született gyermek automatikusan olasszá válik, ha a két (migráns) szülő közül legalább az egyik – legálisan – minimum öt évig tartózkodott Olaszországban.

2018 decemberében a felsőházi szavazáson nem sikerült teljesíteni a tervek elfogadtatásához szükséges kvórumot, így a 319 szenátor közül csak 116 volt jelen (149 fő jelenléte kellett volna). A távollévők között volt az Öt Csillag mind a 35 szenátora, de több más párt mellett a Forza Italia számos szenátora is, valamint a Demokrata Párt 89 szenátorából összesen 29-en. A mostani fordulattal együtt megváltozott légkörben, egy nyíltan bevándorláspárti politikus belügyminiszterré tételével talán már megnyílhat az út egy új és eredményes kísérlethez. A változtatások jobboldali kritikusai szerint azonban a leegyszerűsített állampolgársághoz jutás mesterségesen akar átszabni egy bonyolult társadalmi folyamatot, jelesül a beilleszkedés lassú menetét.

Márpedig a demográfiai számok alakulása egyértelműen jelzi, hogy egyre inkább növekszik a fiatalkorú népességben a migrációs hátterű gyermekek és fiatalok száma. Az ISTAT (Olasz Statisztikai Iroda) legfrissebb, publikus adatai szerint 1 065 811 (egymillió hatvanötezer-nyolcszáztizenegy) 18 év alatti (bevándorlóktól született) fiatal él Olaszországban, és csak 2018-ban 72 096 ilyen hátterű újszülött látta meg a napvilágot. Az ISTAT szerint összesen 971 ezer gyermek született külföldiektől Olaszországban 1993 és 2019 között. Nem alaptalan a vád, hogy az olasz baloldal inkább saját hosszú távú politikai túlélése, sőt hatalmi térnyerése érdekében kívánja felgyorsítani a migrációs folyamatot, abban a hitben, hogy a bevándorló hátterű népesség majd a baloldali pártokat fogja előnyben részesíteni.

Az új kabinet belügyminiszteri posztját egy klasszikusan bürokrata, „szakértői” kormánytagnak is beillő – és már régóta minisztériumi tisztviselőként tevékenykedő – politikus, Luciana Lamorgese kapta, akinek joggal örülhet a migrációpárti olasz baloldal. Eddigi hozzáállása a kérdéshez, garancia lehet az olasz migrációs politika megváltozására. Luciana Lamorgese korábban prefektusként (kvázi kormányzóként) szolgált Milánó és Velence élén, és különösen Milánó prefektusaként éles kirohanásokat intézett az olyan, a migráció korlátozására meghozott rendeletekkel kapcsolatban, amelyeket a térség „ligás”, jobbodali polgármesterei vezettek be. Akkor így kelt ki: „Fontos az, hogy elfogadjuk a sokféleséget, amely gazdagságot teremt a régióban [...], és tovább kell lépni az integrációval.” Az új miniszter így várhatóan több adófizetői forrást szeretne elkülöníteni az integrációs projektek megerősítésére, és nyíltan szakít a Salvini exminiszter által eddig követett irányvonallal.

A mostani friss kormányzati fejlemények tükrében így lehetségesnek tűnik, hogy jelentősen változik Olaszországnak az Európa védelme érdekében folytatott migrációs politikája, és ha az elmúlt másfél évben látszólag migrációkritikus politikát támogató erők többsége is ehhez igazítja álláspontját az olasz nép többségének akarata ellenében, akkor egyértelmű kísérlet történhet Olaszország képének gyökeres megváltoztatására.