A pápai iránymutatás a 20. században számos formában öltött testet, az évszázad első harmadában egyfajta szociális törvényhozási hullám indult el Európában. Fokozatosan kiépült a betegség- és balesetbiztosítás, valamint a nyugdíj intézménye, Magyarországon az 1928. évi XL. törvény vezette be a kötelező öregségi, rokkantsági nyugellátást, illetve járadékot.

 

Népkonyha valamikor az 1920-as, 1930-as években Magyarországon (MTI-fotó: Haár Ferenc)


A második világháborút követően hazánkban lassanként kialakult az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, amelynek alapvető lényege, hogy a mindenkori aktív generációk befizetéseiből fedezik az inaktívak ellátását. A szisztéma folyamatos korrekciók mellett a mai napig működik, hiszen, ahogy az Idősügyi Charta is megfogalmazta 2001-ben, Magyarországon az idős személyek jogosultak azokra az ellátásokra, amelyek az emberi élet méltó fenntartásához szükségesek. Jogosultak életük munkájával és a járulékbefizetéssel szerzett, tisztes életviszonyaikat biztosító nyugdíjra, s az ezt garantáló igazságos nyugdíjrendszerre. Azokról, akik e méltó létfenntartáshoz szükséges jövedelemmel nem rendelkeznek, támogatásra szorulnak, kiterjedt szociális intézkedésekkel kell gondoskodni. Ez tegye lehetővé életvitelük fenntartását, szükségleteik kielégítését, az egészségügyi önálló ellátások igénybevételét. Az állam garantálja az idős személyeknek azt a jogát, hogy a szociális alapellátásuk tartózkodási helyükön legyen biztosítva.

MTI-fotó: Kovács Tamás

Ilyen előzmények után kisebb megütközést keltett az az elmúlt években folyamatosan a közbeszéd részét képező dezinformáció, amelynek lényege, hogy az alaptörvény megszüntette volna az állami nyugdíjhoz fűződő alanyi jogot, illetve hogy alkotmányunkból törlésre került a társadalombiztosítás intézménye. Ebből már egyesek azt az apokaliptikus következtetést is levonták, hogy bármikor csökkenthető a nyugdíj, és megszűnhet az egészségügyi ellátás.

Az idős személyek teljes értékű polgárai az országnak – idézek ismételten a charta szövegéből. Szellemi, kulturális, szociális, gazdasági téren nyújtott hozzájárulásuk, családjaikat segítő tevékenységük érték a társadalom számára. Elő kell segíteni, hogy tapasztalataikat, tudásukat átadhassák a fiatalabb nemzedék tagjainak. Az idős személyekkel szembeni megkülönböztetés, előítélet és elkülönülés káros a társadalom számára, de ugyanígy káros és megengedhetetlen téves információkkal történő rémisztgetésük.

Fontos tehát elsőként annak a rögzítése, hogy az alaptörvény tartalmazza az egészségügyi rendszer állam általi biztosítását (hasonlóan a korábbi alkotmányhoz, így ez nem változott).

Valamennyi betegnek joga van emellett – jogszabályban meghatározottan – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető egészségügyi ellátáshoz – ezzel a jelenleg hatályos szabályozás összhangban van az alaptörvényben foglalt, mindenki számára biztosított, alapvető egészségügyi ellátáshoz való joggal.

MTI-fotó: Czika László

A társadalombiztosítás alkotmányos alapjainak megőrzését mutatja az is, hogy a Magyarország Alaptörvénye XIX. cikk (4) bekezdése rögzíti: Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő. Ezt kiegészíti a 40. cikk, amely szerint „a nyugdíjrendszer alapvető szabályait a közös szükségletek kielégítéséhez való kiszámítható hozzájárulás és az időskori létbiztonság érdekében sarkalatos törvény határozza meg”. Ez a sarkalatos norma a „Magyarország gazdasági stabilitásáról” szóló 2011. évi CXCIV. törvény, amelynek 40. § (2) bekezdése kimondja: „Az állami nyugdíjrendszerben az ellátási jogosultság nyugdíjjárulék-fizetésen alapul.” A (3) bekezdés szerint „Az állam garantálja az állami nyugdíjak kifizetését.”

„Magyarország az időskori megélhetés biztosítását egységes állami nyugdíjrendszerrel és önkéntesen létrehozott intézmények működésének lehetőségével segíti elő" (Fotó: MTI)

Az alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van a tulajdonhoz, amiből az következik, hogy a tulajdonként megszerzett (és így az alkotmányos tulajdonvédelem alatt álló) vagyoni jogi igényeket az alaptörvény XIII. cikke védi. Ezt erősítette meg a 3048/2013. (II. 28.) AB-határozat, amely rögzíti: a társadalombiztosítási jogviszonyokkal összefüggő szolgáltatások esetében továbbra is fennáll az alkotmányos tulajdonvédelem.

A fentieken túlmenően a kormány döntése alapján az olyan idős személyek esetén, akiknek a szociális ellátásáról akár állami, akár egyházi fenntartású intézmények – nem térítésmentes szociális ellátás juttatásával – gondoskodnak és az idős személy az ellátás ellenértékét nem, vagy csak részben tudja finanszírozni, a ki nem fizetett térítési díjat követelni lehet a szülője iránt tartásra kötelezhető nagykorú gyermektől.

A gyermek szülő felé fennálló tartási kötelezettségének több feltétele is van, így önmagában egy bizonyos kor elérése nem alapozza meg a fizetési kötelezettséget. A szülő ugyanis csak abban az esetben jogosult tartásra, ha önhibáján kívül rászorult, és nincs tartásra kötelezhető házastársa, volt házastársa vagy volt élettársa.

Rászorultnak pedig az olyan személy tekinthető, aki életkoránál, vagy munkaképtelen állapotánál fogva keresettel nem rendelkezik és nincs egyéb forrásból származó jövedelme sem, és – személyes szükségletei kielégítésére szolgáló vagyontárgyak kivételével – értékesíthető vagy hasznosítható vagyonnal sem rendelkezik.

Összességében tehát a jogalkotó szándékának megfelelően az idős szülők eltartása nemcsak állami feladat, hanem a felnőtt korú gyermekek kötelessége is. Mózesi tízparancsolatunkban ugyanis benne foglaltatik: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad.