A hetekben éppen hetven esztendeje, hogy a bajor Alpok lábánál fekvő hangulatos Chimsee tó egyik szigetén, a Herreninselen összeült a tizenegy tagú alkotmányozó konvent, és megalkotta a háború utáni Németország (1949-től NSZK) alkotmányát, az Alaptörvényt. E fontos dokumentum, amely a Harmadik Birodalom tizenkét éves működését és egy világháború pusztítását követően, első cikkében az emberi méltóság sérthetetlenségét mondja ki, végül 1949. május 23-án, a Parlamenti Tanács bonni ülésén hozott határozattal lépett életbe.

A német kormány migránsokat befogadó politikája ellen tiltakoznak tüntetők Berlinben 2016. március 12-én (Fotó: MTI/AP/Michael Sohn)


Anton Pfeiffer diplomata, az 1949 nyaráig működő Parlamenti Tanácsban később megválasztott kereszténydemokrata frakcióvezető elnökölte a konventet. Ő olyan alkotmányt akart, amely bárki számára világos útmutatóként szolgál, ezért a kisoskolások tanszerére is utalva, kezdetben „Idiotenfibel”-nek nevezte a németek alaptörvényét. Amely egyben mérce: egy olyan értékkalauz, amihez bármely helyzetben viszonyulni lehet, ami jelzőtáblaként és határkőként szolgál bárki számára, akármilyen körülmények között is vezessen az útja.

Nem valószínű, hogy erre az értékkalauzra figyelmezetta német szövetségi alkotmánybíróság, amikor kimondta, hogy a magánélethez való alapjog védi a férfi vagy női nemhez állandó jelleggel nem kötődő személyek nemi identitását, ezzel egyúttal mesterségesen, jogi úton megalkotván a harmadik nem kategóriáját. Felmérések alapján a német társadalom meghatározó része szerint ugyanis a karlsruhei bírák ez utóbbi döntése a hagyományos családi értékek elleni támadásként is aposztrofálható.

Amikor az alaptörvény 1948. nyár végén és szeptember elején megszületett, és megformálták az új Németország alkotmányos struktúráját, az emberek többsége még élete háború utáni rendezésével volt elfoglalva: nem volt forradalmi jellegű társadalmi változás – a hangulat e tekintetben hasonlított a kelet-közép-európai országok ’90 körüli rendszerváltozásához (Románia kivételével). A hétköznapi polgár elsősorban saját életét „rendezte”, az alkotmányozás pedig „zárt ajtók” mögött zajlott le, minden csepp vér nélkül egy demokratikus hagyományokkal szinte egyáltalán nem rendelkező országban.

Az alaptörvény megalkotása lényegében egy innovatív cselekménysor volt, amely arra épített, hogy az új nemzedékek végső soron a legfőbb jogforrásra is támaszkodva elsajátítják azokat az alapelveket, értékeket, amik nélkül nem létezhet egy korszerű, demokratikus társadalom. Ebből indulhattak ki a német alkotmányozók, annak biztos tudatában, hogy nekik, a politika főszereplőinek példát kell mutatniuk saját alkotmányuk tiszteletéből, hiszen e nélkül ők se kényszeríthetik ki hitelesen az alkotmányos értékek betarthatóságát.

És ezért mondhatjuk, hogy például Magyarországon nemcsak politikai, hanem alkotmányos válság is volt 2006-ban, hiszen az alapjogok közhatalom (karhatalom) általi durva megsértésének az alkotmányos intézmények többsége nem volt képes vagy nemes egyszerűséggel nem akart gátat szabni. És ezért hihette sok német is 2015-ben, hogy a kancellár szembemegy az alaptörvénnyel, és a migránsválságban mutatott szerepfelfogása nem fér össze a Grundgesetz 56. cikke szerinti kancellári esküjével, amely alapján Angela Merkel arra tett fogadalmat, hogy minden erejét a német nép javára fordítja és megvédelmezi őket.

Angela Merkel német kancellár (Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan)

Visszatekintve az elmúlt évek véres eseményeire Németországban, ez utóbbi nem sikerült.

A politikai folyamatokat tehát nem lehet sebészeti módszerekkel leválasztani az alkotmányos felfogástól, pláne háttértől. A magyar példánál maradva, nem véletlenül artikulálja a politikai közbeszéd a 2010 előtti és utáni korszakot a magyar Alaptörvény megszületéséhez viszonyítva.

De visszatérve, mi is történt konkrétan, miért és ki (némi eufémizmussal…) „értelmezte félre” a német Alaptörvényt 2015-ben? Hiszen egyrészről, az emberi méltóság minden ember elválaszthatatlan „tartozéka”, így kijár mindenkinek, adottságaitól és helyzetétől függetlenül. Másrészről, amikor három éve októberben, a válság kellős közepén arról értekezett Angela Merkel egy nürbergi párbeszédfórumon, hogy a hiányszakmák miatt nyitni kell Afrikától a Balkánig, vagyis tulajdonképpen bárki jöhet, többen alkotmánysértést kiáltottak.

Valljuk be nem alaptalanul. A szövetségi kormány első embere ugyanis ezen felelőtlen nyilatkozatával „de facto hatályon kívül helyezte” a német alaptörvény 16a cikk második bekezdését, mely szerint: a politikai üldözöttek menedékjogára NEM hivatkozhat az, aki az Európai Közösségek valamely tagállamából vagy olyan ún. harmadik államból utazik be, amely állam biztosítja a menekültek jogállásáról szóló egyezmény, illetve az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény alkalmazását.

Vagyis nyakra-főre, meggondolás nélkül az alkotmány szerint sem lehet bárkinek meghívót és menlevelet adni, hiszen az már a saját polgárok érdekeivel ellentétes!

Ismételten citálnunk kell Josef Isensee alkotmányjogász, jogfilozófus idevágó gondolatait, amely szerint Angela Merkel szövetségi kancellárnak 2015 őszén konzultálnia kellett volna a Bundestaggal, amikor további közel félmillió menekült fogadása, vagyis a német határok megnyitása mellett állást foglalt, és megszületett a döntés az ehhez szükséges változtatásokról. Isensee úgy látja, hogy Merkelnek a menekültek fogadására vonatkozó ilyen fontos döntéshez nem volt meg a szükséges jogalapja; ez ugyanis nem tartozik a szövetségi kancellár hatáskörébe, mivel a mindenkori kancellárnak a politikai irányvonal meghatározására szóló joga (Richtlinienkompetenz) csak az ágazati felelősséggel bíró minisztereihez való viszonyát befolyásolja.

Bevándorlók várakoznak az éjszakai szálláshelyük megnyitására a németországi Kielben (Fotó: MTI/EPA/Carsten Rehder)

A fentiek ellenére a németek abban reménykedhetnek, hogy akár alaptörvényük újbóli megerősödését is eredményezhetné, ha a tisztességben megőszült szövetségi köztársaság, immáron hetven év tapasztalatával visszatérne saját gyökereihez, vagyis a Konrad Adenauer által is képviselt keresztény alapokon kisarjadt európai értékfelfogáshoz, amely külső megfelelési kényszerek helyett a polgárok szükségét és alkotmányos érdekét helyezi középpontba.