2017. május 17-ei ülésén az Európai Parlament állásfoglalást szavazott meg a magyarországi helyzettel kapcsolatban: a dokumentumot 393 támogató vokssal 221 ellenében, 64 tartózkodás mellett fogadták el. Az állásfoglalásban ez áll: „A magyar helyzet indokolttá teszi annak az eljárásnak az elindítását, amely Magyarország elleni szankciókat is eredményezhet.” Az igennel szavazók között volt magyar európai parlamenti képviselő, kérdés azonban, hogy a politikai és erkölcsi következményeken túl, lehet-e bármiféle eljárást lefolytatni az érintett politikusokkal szemben?

Kiindulópont, hogy napjaink indulatoktól szinte természetszerűleg átfűtött közéletében időnként szó esik a gyűlöletről és annak sajátos megnyilvánulási formáiról. Például valóban létezik idegengyűlölet, amiként a saját nemzet, közösség iránti ellenszenv is: mindkettőre láttunk eseteket például a magyarellenességben testet öltve. A magyarok ellen irányuló érzület és aktivitások kapcsán érdemes néhány gondolatot szentelni a téma tengerentúli előképének, amely megmutatja, hogy eltérő történelmi korokban mennyire másféleképpen is értelmezhető az ilyen „ellenességek” vizsgálata, néha akár ellenkező hatást kiváltva, mint amit az ügy szertelen prókátorai eredetileg elérni szándékoztak.

Az Európai Parlament brüsszeli ülésterme. (MTI/EPA/Stephanie Lecocq)

Idén nyolcvan éve, hogy az Egyesült Államok Képviselőházának egyik nyomozóbizottságát, az Amerika-ellenes Tevékenységek Bizottságát (HUAC) létrehozták a magántulajdonosok, állami alkalmazottak és szervezeteik fasiszta vagy kommunista összeköttetéseinek gyanúját felvető Amerika-hűtlen, felforgató tevékenységek kivizsgálására. 1969-ben a Képviselőház Belbiztonsági Házbizottságra változtatta a testület nevét, majd amikor 1975-ben megszüntették a bizottságot, annak feladatai, természetesen nem „eltörlődve”, átkerültek a Ház igazságügyi bizottságába.

A bizottság antikommunista vizsgálatait gyakran Joseph McCarthyval kötik össze, noha McCarthy szenátorként nem a Ház, hanem a Szenátus állandó vizsgálati albizottságának, illetve az a fölött lévő kormányműveleti bizottságnak volt az elnöke. Őhozzá még annyit, hogy bár sokan csupán egy hazug inkvizítornak állítják be, az ő feltevései alapvetően két hivatalos kormányzati vizsgálat eredményeire támaszkodtak, mely vizsgálatok a biztonsági kockázatot jelentő egyes kormányzati személyek azonosítására irányultak; az elsőt 1946-ban végezte el a külügy 4000 új munkatárs hátterének vizsgálatával – olyanoknál, akiket előtte új, más részlegekre helyeztek át a háborús tengerentúli hadműveletek beszüntetését követően. A 285 azonosított gyanús személyből végül „csak” 79-et távolítottak el.

A másik, szenátusi albizottsági részről támogatott 1947-es vizsgálat összesen 108 vörös múltú embert sorolt ​​fel a külügyi tárca kötelékéből, de George Marshall külügyminiszter a megállapítások ellenére nem tett további lépéseket. Ne feledjük, az ötvenes évek legkeményebb hidegháborús légkörében McCarthy, aki teljes tudatában volt a kormányzati vizsgálatok szükségességének, egy akkor világszerte valóban kiterjedt kommunista kémhálózattal szemben kívánta fölvenni a törvényes harcot – még akkor is, ha végül az Amerika-ellenes tevékenységek vizsgálata túlkapásokat is eredményezett, és nyilvánvalóan a példastatuálás szándéka is ott munkált egyes kormányzati fejekben. Tanulság: amikor „bűnös” struktúrák és személyek után kutatunk a múltban, a korabeli történeti kontextusban való értékelés szükséges, igyekezve elkerülni a bűnértelmezési ambivalenciából eredően esetleg téves következtetéseket.

Manapság Amerikában „nem szégyen” újból fölvetni az Amerika-ellenes tevékenységek kérdését, különös tekintettel a terrorizmus és az iszlamizmus jelentette veszélyre, ami nehezen különválasztható a migráció általános problémájától, mint ahogy azt több terrortámadás szervezőjének példáján is tapasztalhattuk. A republikánus Newt Gingrich, korábbi képviselőházi elnök nemrégiben egy Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló új házbizottság létrehozására szólított fel, egyben fölhívva a Kongresszust az amerikai ISIS-csatlakozók és szimpatizánsok felszámolási tervének elkészítésére. De Trump elnök vagy Orbán Viktor miniszterelnök szorosan kapcsolódó migrációs felismeréseit is idevehetjük, ha a valódi összefüggéseket belátva, nyilatkozataikat és tetteiket ezúttal nem a fake news-ok tálalásában tesszük mérlegre.

Annak különös fényében, hogy például a 2015. végi párizsi terrortámadások több szervezője nálunk is megfordulhatott a migrációs káosz forgatagában, különösen elképesztő magyarellenes tevékenységnek tűnik – tágabb összefüggésekben – mindazon politikusok működése, akik nem pusztán eltagadják a terrorizmus és a migráció közötti összefüggést, hanem egyenesen a déli határvédő kerítés lebontását sürgetik, és migrációügyben Brüsszelből uszítanak Magyarország ellen. Nemhiába, hogy például Niedermüller Péter „megbízható” Soros-szövetségesnek számít az EP-ben, és végső soron az egész Soros-birodalommal együtt egy olyan magyarellenes (de nem kizárólag magyarok ellen zajló) folyamat támogatója, amivel a bűnözés legkülönbözőbb formáit, a nemzetközi terrorizmust, valamint a politikai felforgatást és bizonytalanságot hozzák Európába.

A Stop Soros törvénycsomag vagy a bevándorlási különadó nem jelenkori mccarthyzmus, kópizált kiadásban, hanem sokkal inkább egy lehetséges alternatíva annak érdekében, hogy megóvja Magyarországot az ilyen magyarellenes tevékenységektől és a nemzetállamok legveszélyesebb ellenfeleitől.

Az, hogy a fentiek értelmében megszólal-e esetleg az érintett EP képviselők lelkiismerete a nyilvánvaló csúsztatásokat és torz magyarellenes megnyilvánulásokat tartalmazó Sargentini jelentés elfogadása kapcsán, szeptember 12-én megtudhatjuk.