Az esemény szimbolikus aktusa pontosan az 1963-as kétoldalú barátsági szerződés 56. évfordulóján történt, amely az Élysée-szerződés megnevezést kapta és Charles de Gaulle és Konrad Adenauer látta el kézjegyével. Aachen (franciául: Aix-la-Chapelle), a német és francia határ mentén fekvő település szimbolikus helyszín - a középkorban a Frank Birodalom székvárosa, neves koronázóváros. A történetírások szerint itt fogant meg az európai egység gondolata.


 

 

Az aláírt dokumentum, amely 28 cikkből áll világossá teszi, hogy a német és francia fél diplomáciai tekintetben is megerősítené a közösség politikai irányvonalát régóta meghatározó „tengely” dominanciáját az uniós politikában. A szerződés értelmében a fontosabb EU-s találkozók előtt rendszeresen konzultálnának is a közös álláspont kialakítása érdekében.

A szerződés – amely a 27. cikke alapján az 1963. január 22-én aláírt megállapodás kiegészítése – szerint közelítenék a két ország biztonság- és védelempolitikáját, ezzel együtt az egész Európai Unió kül- és biztonságpolitikáját is szeretnék hatékonyan alakítani – ebből következően: saját biztosággal kapcsolatos elképzeléseiket szeretnék érvényre juttatni a másik kéttucat uniós tagállamra nézve is.

A felek szorosabban elkötelezték magukat a közös európai hadsereg létrehozása mellett, aminek ötletével kapcsolatban már több ország – köztük Ausztria, Hollandia – is jelezte ellenvetését, fenntartásait. Orbán Viktor magyar kormányfő korábban támogatásáról biztosította ezt a tervet, azonban nem mindegy, hogy végül milyen keretek és jogi feltételek között kerülne felállításra egy ilyen, államok által létrehozott fegyveres erő. (Der Teufel steckt im Detail – az ördög a részletekben rejlik, ahogy a németek is mondják.)

Angela Merkel német kancellár fogadja Emmanuel Macron francia elnököt a németországi Aachenben 2019. január 22-én (Fotó: MTI/EPA/Sascha Steinbach)

Szorosabbra fűzik együttműködésüket a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni harcban, illetve az igazságszolgáltatás, a hírszolgálat és a rendőri tevékenységek terén. A 2015 óta szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy ez szinte létérdek, miután mindkét országban jelentős arányú bevándorló népesség és közöttük több tízezer szalafista (szunnita iszlám ultrakonzervatív) él, s minkét országot jelentősen sújtotta a terrorcselekmények hulláma 2015–2018 között.

A kontraktus hangsúlyozza, hogy a német–francia diplomácia egyik kiemelt célja, hogy Németország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává váljon. A szoros német–orosz gazdasági kapcsolat okán ez akár meg is erősítheti az intézmény működését; Németország földrajzi-stratégiai elhelyezkedéséből adódóan alkalmas lehet a Nyugat–Kelet közötti párbeszéd fenntartására és erősítésére.

A dokumentumban helyet kap például az oktatás, a környezetvédelem, az egészségügy, az energetika és a közlekedés közös fejlesztése is. A védelem, az oktatás vagy az ifjúságpolitikai kérdések már szerepeltek az 1963-as nyugatnémet–francia Élysée-szerződésben is, amely azonban csak egy keretszerződésként szolgált. 1963-ban még összesen hat nyugat-európai állam alkotta az Európai Unió jogelődjét, vagyis a közösség nem volt annyira kiterjedt; a mostani szerződés azonban – egy immár 28 tagú közösségben – mintha egy „mini Európai Unió” kereteit szeretné röviden felvázolni. Ebbe az irányba mutat a szerződés azon része, amely egy egységes szabályrendszeren alapuló, közös gazdasági tér létrehozását tűzi ki célként. (Mindez természetesen felveti az EU Alapszerződés több szakaszával történő kollízió elvi lehetőségét is.)

Ehhez jön egy német–francia gazdasági szakértői tanács létrehozása, valamint további közös kutatási-fejlesztési projektek kilátásba helyezése is. Vagyis továbbra is szeretnék megszabni az egész Unió általános irányvonalát, de már formálódik egy belső, szorosabb együttműködésen alapuló térség eszméje is. Ez persze nem előzmények nélküli, hiszen Németország képes azonnal felszámolni az Unió egyes már meglévő vívmányait is, ha éppen az a politikai érdeke: ezért mondták fel rögtön Schengent már 2015-ben, s legutóbb, 2018 októberében ismét bevezették hat hónapra a határellenőrzést Ausztria felé. A külső határok védelmét és a szigorú migrációs politikát évek óta sürgető visegrádi országok világos álláspontjától eltérően, Németország az EU-n belül emel ismét „berlini falakat”. (Ne feledjük: Angela Merkelt valamikor a falbontó Helmut Kohl kancellár legjobb politikai tanítványának is tekintették!)

Az már most nyilvánvaló, hogy a német és francia kormányzóelit nem ugyanoda helyezné a hangsúlyokat a közös európai biztonság- és védelempolitikában, mint például a visegrádiak. Ehhez idézzük fel: 2016 nyarán, alig néhány nappal a közel 90 halottat követelő nizzai terrortámadás után Manuel Valls akkori francia kormányfő arról beszélt, hogy a terrorizmussal együtt kell élnünk. (De hol van már Valls? Sehol, de itt maradt Merkel és itt van már Macron…) Ez a szellem sajnos tovább él, s egyre inkább úgy tűnik, hogy a fősodratú német és francia politika is ezen az állásponton van: a terrorizmus jelenségét nem lehet felszámolni, erre nem is kell törekedni, legfeljebb a menedzselése lehet cél – amiként a félreérthetetlen határvédelem szó helyett is a határmenedzsment kifejezés lett divatos az uniós dokumentumokban. Semmi nem utal arra, hogy az új szerződéssel ezen az irányon és szemléleten változtatna az Unió két vezető hatalma.

Gyászolók egyperces néma csenddel emlékeznek a nizzai terrortámadás áldozataira Nizzában 2016. augusztus 7-én (Fotó: MTI/EPA/Sebastien Nogier)

Az ötvenhat évvel ezelőtt aláírt keretszerződés elsősorban egy kétoldalú együttműködés elindítását szolgálta a két nemzet közötti baráti viszony szükségszerű és speciális voltának felismerésével – ehhez kívánt intézményi alapot adni. A mostani megállapodás azonban nemcsak a két ország, hanem egy integrációs közösség – fél Európa – számára is politikai fundamentum, amelyben alapvetésszerűen már fölsejlenek az új Európa szellemi körvonalai: ez pedig a befogadás és önfeladás Európája lesz, amely ismét akár fizikai falak felállítását s emellé mind szélesebb politikai árkok, sőt szakadékok megjelenését eredményezheti a közösségen belül – egy világnézetileg újra megosztott Európában, belső gazdasági és politikai klikkek versengésével.

Mindez pedig már szöges ellentéte annak, amit egykor de Gaulle és Adenauer akartak: a büszkeségét megőrző nemzetek Európájának pragmatikus együttműködése ugyanis – okosan tanulva a korábbi konfliktusos időkből – a „soha többé” elven is nyugodott, vagyis ők mindent megtettek volna azért, hogy a szilárd közös elvek mentén integrált Európa biztonságát soha többé ne fenyegethesse veszély. Erről szólt a barátság megalapozása is, a hivatali utódok azonban nem ismerik föl ezen elv alkalmazásának különösen aktuális szükségességét.

A két jelenlegi aláíróról ugyanakkor a franciák egy részének valószínűleg nem a nagy elődök, hanem Foché és Talleyrand (romlott és bűnös) párosa juthat eszébe – Francois-René de Chateaubriand francia költő és politikus Napóleon két egykori miniszterére aggatta ezt a dehonesztáló jelzőt, akik a XIX. századi Franciaországban az ármány és a cselszövés, a gátlás nélküli politikai túlélés mesterei voltak.