A belga hatóságok még 2016. októberében utasították el egy szíriai család vízumkérelmét. A család tagjai legális úton szeretnének eljutni Aleppóból Belgiumba, hogy ott menedékkérelmet nyújthassanak be; egy namuri családnál laknának, amely már jelezte, hogy fogadnák őket. Később egy belga bíróság azt a döntést hozta, hogy az érintett szerveknek meg kell adniuk a kérelmezett vízumot, a belga államnak pedig a további késedelem minden egyes napja után 4000 eurót kell kifizetnie a négytagú családnak. Kormányzati részről azonnal jelezték, hogy fellebbezni fognak az ügyben.


 

A kép illusztráció (Fotó: MTI/AP/Amel Emric)

2017. február elején közzétett indítványában Paolo Mengozzi, az Európai Unió Bíróságának főtanácsnoka arra a lényeges megállapításra jutott, hogy a szíriai család helyzetét az uniós jog szabályozza. Mengozzi szerint tagadhatatlan, hogy a felpereseket különösen súlyos veszély fenyegeti Szíriában, a belga állam így nem vonhatta le azt a következtetést, hogy mentesült az Európai Unió alapjogi chartájának 4. cikke szerinti pozitív kötelezettségének teljesítése alól, amely a kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalma keretében rögzíti, hogy senkit sem lehet kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.

Mengozzi ennek alapján úgy véli, hogy az uniós tagállamok kötelesek humanitárius vízumot kiadni a harmadik országbeli állampolgároknak, ha „komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból vélelmezhető”, hogy a vízum megtagadása a nemzetközi védelemre váró személyeket kínzásnak vagy embertelen bánásmódnak teszi ki.

Kiemelte, hogy az érintett személy és a megkeresett tagállam közötti kapcsolatok fennállása vagy annak hiánya irreleváns a kérdéses ügyek szempontjából.

(Megjegyzés: az Európai Unió Bíróságán a főtanácsnoki indítvány nem köti a bírákat az ítélet későbbi meghozatalakor, csak egyfajta javaslat megtételét jelenti a jogi megoldásra.)

A Verfassungsblog nevű liberális szakmai fórum szerzője, Pauline Endres de Oliveira március 9-én kelt bejegyzésében azt írja, hogy ez az egész egyfajta paradoxon: egy olyan személy, aki üldöztetéstől fél a saját hazájában, arra van kényszerülve, hogy egy másik államba beutazzon a védelem megszerzéséért. Azonban sem a nemzetközi, sem az európai jogban nem létezik kifejezett jog a beutazásra menekülteknek. Menedéket csak az EU-ban kérhet az, aki az adott tagállam területén vagy a határon tartózkodik (lásd a menekültügyi eljárásokról szóló Irányelv 3. §. 1. bekezdését). Ugyanakkor számos intézkedés – a határellenőrzésre és a bevándorlás ellenőrzésére irányulóan – hatékonyan megakadályozza a bejutást az EU-ba. Oliveira szerint így létezik a „menedékjogi darwinizmus”: védelmet csak azok a személyek kapnak, akik túlélnek egy életveszélyes utat a határig – survival of the fittest, vagy csak a legalkalmasabbak élik túl. A leginkább veszélyeztetettek pedig gyakran visszamaradnak a származási régiókban. E ponton pedig visszautal a már említett szíriai család ügyére.

Illegális bevándorlók a horvát határra tartanak (Fotó: MTI/AP/Amel Emric)

Március elején azonban – a hatályos szabályokat és jelenlegi gyakorlatot megerősítve – az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a harmadik országbeli állampolgár által a céltagállam harmadik ország területén található képviseletén humanitárius okokból benyújtott korlátozott területi érvényességű vízum iránti kérelem nem a Közösségi Vízumkódex alkalmazási körébe, hanem – az európai uniós jog jelen állapotában – egyedül a nemzeti jog hatálya alá tartozik.

A bíróság döntése szerint az uniós jog jelen állapotában egy tagállam nem köteles az unión kívül lévő diplomáciai képviseletén megadni a menekültstátuszt, ugyanakkor nemzeti joga alapján megteheti. A vízum alapvetően egy állam területére való belépésre, ott tartózkodásra, vagy egy ország területén való átutazásra feljogosító engedély, okmány esetleg pecsét fizikai formájában. 

Azt azonban mintha az EU elfelejtené, hogy a vízumot kibocsátó ország különböző feltételeket szabhat, például munkavállalási engedélyhez kötöttség, anyagi háttér etc. formájában. Mivel főszabályként, különösen bizonyos időtartam felett a tartózkodás szabályozása nemzetállami hatáskörbe tartozik, jelenleg nem látható, hogy milyen jogi alapra kívánja Brüsszel a migránsvízumok intézményét helyezni. 

Jóllehet az előirányzat megemlíti e körben az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 77. cikke (2) bekezdésének a) pontját, az az Európai Parlament és az Európai Tanács rendes jogalkotási eljárását jelöli meg a vízumokra és az egyéb rövid távú tartózkodásra jogosító tartózkodási engedélyekre vonatkozó közös politika kialakítása vonatkozásában. Eddig azonban a tanács még nem nyilvánított véleményt a kérdésben és borítékolható, hogy az állam és kormányfőket tömörítő grémium – egyhangúlag – nem fog támogatni egy ilyen kidolgozatlan és átgondolatlan kezdeményezést.