Vegyük először a példát: egy átlagos svéd felnőtt 394 eurós szociális segélyt (122 ezer forintot) kaphat havonta, miközben a menekültszállásokon élő menedékkérők teljes étkezést és havi 70 eurós juttatást (valamint gyerekenként 55 eurót) kapnak, míg a magánszállásokon élő menedékkérők (nem bérlésre, hanem alapkiadásaik fedezésére) összesen 225 eurót, vagyis kb. 70 ezer forintot kapnak személyenként. Svédország emellett rengeteg pénzt fordít az érkezők, a rendezett státuszúak integrálására, a svéd iskolai osztályokba, a munkaerőpiacra (kellő munkatapasztalat megszerzésével) történő beilleszkedést elősegítve. Az ilyen programok teljes idejében részt vevők havi 220 ezer forintnak megfelelő svéd koronát is kaphatnak, gyermekek megléte és lakásfenntartás esetén ennél is többet.

Eritreai menedékkérők érkeznek Olaszországból a svédországi Lulea repülőterére (Fotó: MTI/EPA/Robert Nyholm)


Nem túlzás azt állítani, hogy a migráció és a menekültügy szép lassan fölemészti a svéd jóléti államot, sőt a tb-költségvetés idővel a legalapvetőbb feladatokat sem tudja majd megfelelően fedezni. Ne feledjük: miközben a svéd többségi társadalom elöregszik, a Pew Research Center adatai szerint a svédországi muszlimok aránya 2010 és 2016 között 4 százalékról 8 százalék fölé emelkedett, ma pedig már minden tizedik svédországi lakos közel-keleti vagy afrikai muszlim hátterű.

Körükben nyilvánvalóan sokkal nagyobb arányt tesznek ki azok, akik egészen fiatal koruktól jövedelemhelyettesítő és egyéb szociális juttatásokból élnek, mivel vagy nem tudnak elhelyezkedni, vagy egyszerűen nem akarnak dolgozni – és mint a példa mutatja, számos esetben úgy veszik fel a támogatásokat svédországi költségeik „fedezésére”, hogy abból jórészt máshol tartózkodásukat, nyaralásukat (is) finanszírozzák. Az elmúlt évtizedekben is egyre nehezebben fenntarthatónak bizonyult skandináv „jóléti modell”, a welfare state halálát jelentheti majd, hogy a bevándorlók tömegei már nem az őket fogadó országért, hanem sokkal inkább belőle kívánnak élni és működni – miközben például Svédország demográfiai képe alig tíz év alatt a felismerhetetlenségig átalakult.

Sétáló utca Stockholmban (Fotó: MTI/EPA/Noella Johansson)

Fentiek alapján egészen más megvilágításba kerül a svéd családtámogatás modellje is, amelyre a svédek különösen büszkék voltak mindig is – hiszen az Eurostat adatai alapján (az összes szociális védelmi kiadás százalékában) közel harmadával többet költenek család- és gyermektámogatásra, mint a nyugat-európai átlag! Csakhogy ezt a rendszert eredetileg olyan családokra „találták ki”, ahol általában volt dolgozó és rendszeres jövedelemmel rendelkező (és a skandináv morálnak megfelelően tisztességgel és becsülettel adót fizető állampolgár) szülő, akinek a házastársa kaphatott anyasági támogatást, gyermekgondozási juttatást stb., ami az édesanyák munkaerő-piaci beilleszkedésének támogatása kapcsán is igaz. Ma sajnos nem ennek a tendenciának az erősödése látható, hanem egyre több a visszaélés, elsősorban a bevándorlók és menedékkérők körében. Például 2013 és 2017 között 16 millió forintnyi segélyt kapott a svéd államtól egy 40 éves iraki nő, aki ezt elvileg integrációs juttatásként kapta volna, csakhogy ő már nem is tartózkodott állandó jelleggel Svédországban. Szakértők becslései szerint csak Skandináviában több tízezerre tehető a hasonló visszaélések száma, ami már most megterheli az egész rendszert.

A szociális ellátásokban bővelkedő skandináv modell elvi alapjait nem alkotmányos garanciák rögzítik, ugyanakkor például az 1809-es svéd alkotmányt 1955-ben felülíró új alkotmányos modell (1971-től megújult parlamentáris, majd 1975-től új kormányszerkezeti szisztémával) építette ki az akkorra virágkorába lépő jóléti állam alkotmányos-intézményi kereteit. Amihez természetesen olyan kormányok is kellettek, amelyek maguk is alakították, illetve továbbvitték ezt a hagyományt – élen a hetvenes-nyolcvanas évek karizmatikus svéd miniszterelnökével, Olof Palméval, aki már a hidegháború idején felismerte, hogy politikai-kulturális és gazdasági értelemben sokkal inkább egy Észak–Dél megosztottság figyelhető meg; ez az üzenet az újkori népvándorlás korában, az említett skandináv és nyugat-európai migrációs helyzet tükrében új értelmet nyer. Egy másik példát említve: 10-15 évvel ezelőtt könnyen lehetett riogatni egy átlag francia vagy brit szavazót a lengyel vízvezeték-szerelő rémképével, ami azt is mutatja, hogy a munkájukat (!) féltették a Kelet-Közép-Európából érkezőktől. De azt talán még ma sem ismerik fel igazán, hogy a valódi kihívás inkább déli irányból, földrajzilag és kulturálisan sokkal messzebbről fenyegeti megszokott társadalmi rendjüket és jólétüket.

A skandináv képet némileg árnyalja az utóbbi időszakban irányváltást végrehajtani kívánó Dánia. A jelenlegi dán kormány néhány hónapja bejelentette, hogy immár korlátozná a Dániába érkező „nem nyugatiak” számát, és – kompromisszumos megoldásként – egyelőre fizetné a rá eső menedékkérők ellátásának költségeit.

Emlékeznek még Saint-Exupéry kis hercegére? Nehogy úgy járjanak migránsaikkal a skandinávok, mint a jámborabb mesehős a félelmetes magvakkal: „A majomkenyérfával meg úgy van, hogy ha az ember későn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tőle.” És ne legyen kétségünk: a pénzfára vonatkozó hiedelmekkel szemben, aligha az anyagi bőséget hozzák majd Skandináviába.