Debrecennek különös fejlődéspálya jutott a magyar történelemben, és több alkalommal, sorsfordító események idején játszhatott kiemelt szerepet. Az újkorra tehetős, gazdag kereskedővárossá lett település kálvinizálódó polgársága megelőzve korát, igazán jelentős hatású és igen fejlett oktatási és iskolahálózatot hozott létre a városban. Debrecen megnőtt gazdasági és kulturális jelentőségét I. Lipót császár is elismerte, amikor szabad királyi városi rangot adományozott a cívisvárosnak 1693-ban. A katolikus egyház Debrecenbe történő visszatérésével pedig 1715-ben ismét megerősítést nyert a világi és szakrális tereiben is mind meghatározóbbá váló „kálvinista Róma” térségi szerepe.


1725-ben Debrecenbe helyezték át a kerületi táblát, az igazságszolgáltatásban is fontos hajdúsági város pedig sebesen fejlődött, mindamellett értékkonzervativizmusát mindvégig megőrizte.

Debrecen történelme során először 1849-ben válhatott a nemzeti országgyűlés színhelyévé, amikor is fél évig a nemzet fővárosa lett. A forradalom és szabadságharc felelős kormánya – a honvédelmi bizottmány – és az országgyűlés székhelyét ugyanis az idegen ellenség fenyegető katonai előnyomulása miatt ideiglenesen Debrecenbe tették át: erről szólt Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének 1849. január elsején hozott „nyílt rendelete az ország törvényhatóságaihoz, a sereg- és várparancsnokokhoz és a kormánybiztosokhoz az országgyűlés és a kormány Debrecenbe költözésével kapcsolatban”.

Ebben azt írta Kossuth: „Budát másfél századon túl bírta a török, s azért Magyarország volt s Magyarország lesz, ha mindjárt az önkény zsoldosai néhány napra bitorolnák is hazánk fővárosa birtokát. (…) az országgyűlés tegnapi napon tartott ülésében elhatározá az országgyűlésnek, s az ország kormányának székhelyét ideiglenesen Pestről Debreczenbe által tenni.”

A város közgyűlése ezt a jogi-politikai fordulatot ünnepélyességgel fogadta, és a helyhatósági tekintélyek tudomásul vették Kossuth Lajos döntését. A szabadságküzdelem szorult pillanatában a debreceni közgyűlés deklarálta, hogy a város örömmel ad székhelyet az országgyűlés tagjainak és az ország kormányának. Így lett 1849. január elsejétől június elejéig Debrecen a nemzet ideiglenes fővárosa.

Az 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban ülésező, kibővített országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, és ugyanezen a napon Kossuth Lajost kormányzó elnökké választották. Az addigra írásban is formába öntött, elfogadott és a széles nyilvánosság számára közzétett függetlenségi nyilatkozat a detronizáció mellett egyúttal kinyilvánította Magyarország függetlenségét, és a honvédő szabadságharcban visszanyert szuverén államiságát. A jogi dokumentum első pontja szerint: „Magyarország és a vele törvényesen egyesült Erdély szabad, független, önálló, európai állam.”

Szabó István (1898–1969) debreceni történész, egyetemi tanár írta a második világháborút követően megjelent A küzdelem szervezése c. tanulmányában Debrecennek erről a különleges időszakáról:

„Kormányhivatalokat kellett berendezni, megyék, városok, falvak irányítását újból kézbe venni, az összeköttetéseket megteremteni, katonákat gyűjteni, gyárakat, ipari műhelyeket felállítani, nyersanyagot előteremteni, élelmi raktárakat felállítani, kórházakat berendezni és mindezt lázas gyorsasággal elvégezni a tél kellős közepében olyan vidéken, amelyen hogy megmaradhat-e – a kormány sokáig nem is tudhatta. Az első hetekben minden futásra készen állott Debrecenben, a honvédelmi bizottmány irattárát kocsikra rakva hagyták a városháza udvarán… (…) A menekülés napjai alatt, majd pedig Debrecenben a dolgok kényszerítő erejénél fogva még inkább a honvédelmi bizottmánynál, illetőleg elnöke, Kossuth kezében összpontosult a kormányzat minden feladata. (…) A bizottmány egyre jobban függetlenült az országgyűléstől is, melynek végrehajtó szerveként született meg.”

A honvédelmi bizottmány kormányzati hatalma Kossuth Lajos kezében kulminálódott, és az a kormány közvetlen irányításán kívül a minisztériumok rovására is kiterjedt, mind több hivatalszerű adminisztratív tevékenység is áttevődött a bizottmányi elnök hivatalához. Tény azonban, hogy a menekülés a közigazgatásilag amúgy sem megfelelő szinten megszervezett miniszteri hivatalokat is nagyon megtépázta, és ezért is szükség volt egy határozott és rendszerű központi, elnöki-kormányzati akarat érvényesítésére. Az országos honvédelmi bizottmány által elvileg maga a népképviseleti országgyűlés, a képviselőház vezette az országot, és a felelős magyar kormány – éppen a király feloszlató rendeletének ellenszegülő országgyűlés révén – forradalmi úton jöhetett létre. A kormány így az állam végrehajtó hatalmának birtokába lépett, székhelye pedig Debrecen városa volt.

A debreceni központi kormányzat elsősorban a katonai honvédelemre szerveződve, egy kormánybiztosi rendszerben találta meg saját működésének hatékony formáját. Ez a fajta kormányzati-irányítási forma a kormánybiztost (német nevén Regierungskomissar) helyezi a középpontba, akit hagyományosan a kormány vagy a kormányfő/kancellár nevez ki miniszteri rangú személyként az adott problémakör összehangolására, illetve esetlegesen konkrét kormányzati feladat megoldásának, kezelésének az irányítását bízzák rá.
Miután 1849. június közepén Rüdiger és Paszkievics orosz tábornokok vezetésével – császári-királyi segítséghívásra – 200 ezer fős orosz hadsereg tört be Magyarországra, néhány héten belül eldőlni látszott a szabadságharc sorsa, és Debrecen ideiglenes fővárosi szerepének időszaka is véget ért.

A szabadsárharc leverését követő Bach-korszak enyhülésével, Debrecent 1857-ben elérte a vasútvonal, és a város hamar vasúti gócponttá vált. Iskolai és kórházi, valamint gyár- és ipari hálózata is kibővült, valamint a banki és biztosítótársasági világ központja is lett.

Debrecen rohamos nagyvárosi fejlődését csak erősítette a Nagyváraddal szemben is vívott sajátos presztízsküzdelem, egy politikai értelemben is vett „konkurenciaharc”, a vármegyei központok termékeny hatású versengése révén. Miután az első világháborút lezáró trianoni békediktátum elvette Magyarországtól a Partium területeit, Debrecen határközeli városként még inkább kiemelt nagyvárosi szerephez, és nemzeti jelentőséghez jutott. Mindig is hűen őrzött kulturális értékkonzervativizmusa pedig már nem egyszer adott neki sajátos szellemi (néha közjogi értelemben véve is kiemelt) státuszt a mindig is balra hajló, és a radikális társadalmi reformokat sürgető politikai mozgalmakhoz szorosabban kötődő Budapesttel szemben. Debrecen ekkorra a szerves politikai fejlődés és a konzervativizmus évszázados szimbólumává is vált.

Amiként 1849-ben, úgy 1944-ben is egy közép-európai német nyelvű elnyomó birodalom és a keletről jövő orosz fenyegetés kettős szorításában, a nemzeti függetlenségért vívott küzdelemben és háborúban jutott Debrecennek a fővárosi szerep.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, a Magyarország szovjet hadsereg által megszállt területéről összegyűlt országos törvényhozó testület 1944. december 21-én Debrecen városában, a Református Kollégium Oratóriumtermében ült össze, és a nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságának megalakítását a kilenc nappal korábban Moszkvából Debrecenbe érkező politikusok kezdeményezték. Annak elnöke Zsedényi Béla pártonkívüli, Miskolcról érkezett jogakadémiai tanár lett; megfelelő jogszabályok híján azonban csak a szovjet bevonulás után felálló, és erős kommunista befolyás alatt álló nemzeti bizottságok vettek részt az előkészítésben.

1944. december 22-én az „Ideiglenes Kormány megalkotása céljából” az Ideiglenes Nemzetgyűlés 23 tagú Politikai Bizottságot választott. A testületben öt kisgazdapárti, 4-4 kommunista és szociáldemokrata, három nemzeti parasztpárti, két polgári demokrata párti és öt pártonkívüli képviselő kapott helyet, és még aznap megalakult a Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány.

Felállították a Nemzeti Főtanácsot, amely akkor háromtagú testületként a köztársasági elnököket megillető bizonyos hatásköröket gyakorolt (1945. évi III. törvény a Nemzeti Főtanácsról). Ezt az intézményt később a köztársasági államforma bevezetéséről szóló 1946. évi I. törvény, 1946. február 1-jével megszüntette.

A debreceni Nemzetgyűlés jelentős jogalkotási lépéseként az új választójogi törvény (1945. VIII. törvény) megszületése emelhető ki. Bár hazánk szovjet megszállási zónába került, 1945-ben megtartották a nemzetgyűlési választásokat. A testület ezt követően feloszlott.

Debrecent részben „bűnös városként”, 1945 után úgy törték meg, hogy a háború előtti állapotok visszaállítását már nem tették lehetővé. A szocialista államosítások során a város területének felét elvették, és ezeket újonnan kialakított községekhez csatolták, továbbá elvették Debrecentől a Hortobágy feletti rendelkezési jogot is. Debrecen saját sorsa jól modellezi az 1990 előtti Magyarország fejlődésútját is, azonban ennek ellenére mindmáig a Tiszántúl legnagyobb városa és hazánk második legnépesebb városa, amely megmaradt a konzervatív-polgári szellemiség védőbástyájaként, és szilárdan kitartó szellemi-politikai ellenállási pont maradt minden idegen támogatású, a politikai baloldalról érkező és lázító törekvéssel szemben.

Kossuth Lajos az iszlám térnyerés és az önkény zsoldosainak történeti példájával indokolta 1849-ben saját rendeletét Debrecen ideiglenes fővárossá tételéről, miután érvelésének lényege szerint a főváros politikai elvesztése sohasem jelentheti a nemzeti függetlenségi küzdelem feladását, semmilyen sorsfordító politikai időszakban.
A 2019. október 13-án tartott magyarországi önkormányzati választások sajátos politikai konzekvenciáinak eredményeként, ma részben ismét Debrecen töltheti be a honi konzervativizmus politikai hátországában kiemelt szereppel bíró közigazgatási központ, és a szellemi-közéleti értelemben vett és pertinax acis nemzeti ellenállás új „fővárosának” szerepét.