A Kohéziós Alap jogi bázisát az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 177. cikke (elsősorban annak második bekezdése) jelenti. Az Alap maga az EU gazdasági, társadalmi és területi kohéziójának megerősítése céljából jött létre, a fenntartható fejlődés elősegítése érdekében. A 2014–2020-as programozási időszakban támogatást nyújt a környezeti beruházásokról és energiaterülettől kezdve a közlekedési infrastruktúrán át egészen a technikai segítségnyújtásig. A Kohéziós Alapot azon EU-tagállamok részére működtetik, amelyekben az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem (GNI) kevesebb, mint az uniós átlag 90%-a. Ennek alapján a 2014–2020-as programozási időszakban összesen 15 ország jogosult az Alap támogatására, ezek: Bulgária, Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Portugália, Románia, Szlovákia és Szlovénia.


(Fotó: EPA/Stephanie Lecocq)

2014–2020 között az Unió (az Európai Hálózatfinanszírozási Eszköz számára történő átcsoportosításon felül) összesen 63,4 milliárd eurót irányoz elő a Kohéziós Alap számára, és az Alap által egy adott projekt számára nyújtott pénzügyi támogatás mértéke a projekt költségeinek legfeljebb 85%-át teheti ki. Az Alap támogatásainak 37%-át (23,2 milliárd euró) Lengyelország kapja, közel 10%-át Magyarország (több mint 6 milliárd euró), 11%-át Románia (6,9 milliárd euró) és 10%-át Csehország (6,3 milliárd euró). Igen magasnak mondható a Szlovákiára eső rész (4,2 milliárd euró) is. Az Alap támogatásaitól történő elesést így leginkább a „visegrádiak” és Románia szenvedné meg.

A 2014–2020-as időszakra vonatkozó Kohéziós Alapról szóló rendeletet rendes jogalkotási eljárás keretében fogadták el, és a Parlament teljes körű jogosultsággal rendelkezett módosítások előterjesztésére. Ez lehetővé tette az EP számára, hogy a vonatkozó szabályokat rugalmasabbá tegye, ami a későbbiekre nézve komoly (akár politikai szempontú) jelentőséggel bírhat. Ezért fontos az Európai Parlamenten belüli befolyás, illetve az ottani erőviszonyok is.

A német szövetségi kormány 2017. május 11-én keltezett, az uniós felzárkóztatási politika jövőjéről szóló pozíciós papírja úgy próbálna egyszerűsíteni, hogy egy differenciált megközelítéssel lényegében más és más szabályokat vonatkoztatna az egyes tagállamokra (országspecifikus gazdasági ajánlásokkal). A kohéziós politikának 2020 után is elsősorban a gazdaságilag elmaradottabb tagállamokat és régiókat kellene támogatnia, de emellett egyre inkább olyan térségek számára is meg kellene nyitni, amelyek a menekültek és migránsok társadalomba való beillesztésére és a demográfiai változások kezelésére költhetnék a pénzeket, és az alapok megőrzését a jogállami elvek betartásához is kötni lehetne. Az uniós társfinanszírozás mértéke lecsökkenne a válság előtti szinte, s az egyes országoknak jobban hozzá kellene tenni. (Tény: a Brexit miatt Németországnak arányaiban többet kellene vállalnia.)

Az Alap nyújtotta pénzügyi támogatás felfüggeszthető a Tanács (minősített többséggel meghozott) döntésével, ha egy tagországnak túlságosan nagy a költségvetési hiánya, és nem kezeli ezt a problémát, illetve nem hozza meg az ehhez szükséges intézkedéseket. Magyarországnak emiatt 2012-ben majdnem felfüggesztették a kohéziós alapok egy részének kifizetését (2000 milliárd Ft-ot, vagyis a magyar GDP 1,7%-át), de nem eurózóna-tagállamként nem jöhetett azonnali pénzügyi szankció. Ezekben a hónapokban erős politikai nyomás is volt a magyar külügyön: az esetleges felfüggesztés híre előtti pár napban is levelezésben állt Martonyi János külügyminiszter és az Európai Bizottság a kifogásolt magyar törvények megváltoztatása kapcsán. Az Alap így már részben akkor funkcionálni tudott nyomásgyakorló eszközként, a mostani német javaslat pedig ezt öntené hivatalos formába.

A Kohéziós Alap tekintetében – a stratégiától függetlenül – minden projektjavaslatot külön-külön, jóváhagyás céljából az Európai Bizottság elé kell terjeszteni. A Bizottság erről évente jelentést készít más uniós intézmények számára. Arról a Bizottságról van szó, amely elnöke (Jean-Claude Juncker) személye révén aligha kérheti számon tekintéllyel és hitelesen a források szabályos felhasználását. Juncker többször keveredett már pénzügyi botrányba, így legutóbb, az Európai Parlament pénzmosással, adóelkerüléssel és az adókijátszással foglalkozó vizsgálóbizottságának 2017. május 30-ai ülésén elismerte, hogy luxemburgi miniszterelnöksége (1995–2013) idején „elhanyagolták” a tisztességes adóversenyt az ottani multivállalatokkal kötött vitatható adómegállapodások révén. (Korábbi sajtóértesülések szerint Juncker 2019-ben már nem is indul újra a Bizottság elnöki tisztéért.)

Mindeközben újabb hírek szólnak arról, hogy az Európai Unió olyan külföldi programokat támogat – elsősorban a migráció körében – amelyekhez hiányozhat a szükséges „demokrataikus felhatalmazás”. Erre példa egy ismert ügy romániai szála, ugyanis a bukaresti székhelyű Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM), az ENSZ Migrációs Ügynökség és Mastercard fizetésirendszer-szolgáltató 2018 nyarán elindította innovatív partnerségi programját „migránsok és menekültek számára egy jobb élet építésére Romániában”. A sérülékeny társadalmi csoportok (nők, gyerekek, speciális szükségletű személyek) számára indult a program a köznapi gyakorlatok és „kulturális különbségek megértéséért”, valami az integráció elősegítéséért a mások vonatkozásában. A partnerségi program magába foglal vissza nem térítendő pénzügyi támogatást és ösztönzőket is, pre-paid kártyákon keresztül.

Az alábbi projektek említhetők továbbá e körben:

Jordánia:

Az Európai Unió finanszírozásával az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) 2017-ben havonta 33 ezer menekültcsaládnak nyújtott készpénztámogatást. A készpénzes segítségnyújtáshoz Jordániában minden menekültet íriszátvilágítási technológiával regisztrálnak, és személyazonosságukat egy biztonságos és titkosított hálózati kapcsolat megerősíti, amikor a pénzeszközöket megkapják. A menekülteknek havonta fizetnek ATM-en keresztül az íriszük beolvasásával, miután megkapták az UNHCR SMS-ét, hogy készpénzük készen áll a felvételre.

Az EU részvételével is megvalósult havi UNHCR-támogatás révén közel 201 millió dollár készpénzes támogatás jutott 30 ezer családnak 2018 első felében.

Szomália:

A készpénzátutalások több ezer embert segítettek Szomáliában túlélni a látszólag végtelen aszályt. 2018-ban mintegy 167 ezer háztartás (több mint egymillió személy), vészhelyzeti készpénz-transzferekkel (45 millió euró) négy globális partnerrel.

Libanon:

Libanonban az élelmiszer- és egyéb szükségletekhez való uniós hozzájárulás életmentő, egy öt fős családnál napi 2 dollárnak (kevéssel több mint 1,5 eurónak) megfelelően egy személyre vonatkoztatva, ami az EU számításai szerint éppen elég ahhoz, hogy a szír családokat megfelelő szinten tartsa addig, amíg a hazatérés lehetősége meg nem nyílik. Összesen 56 ezer támogatott háztartás.

Irak:

2017 óta az EU 8 millió eurónyi humanitárius segítségnyújtási és helyreállítási segítséget nyújtott Iraknak, a leginkább sérülékeny és a válság által legjobban érintett családok számára. Ebből 5,7 millió euró jutott a sérülékeny családok támogatására készpénztámogatásként.

2019-ben 75 ezer iraki háztartás (támogatott).

Kongói Demokratikus Köztársaság:

Az Európai Bizottság polgári védelmi és humanitárius segítségnyújtási műveleti részlegének támogatásával a Kongói Demokratikus Köztársaságnak nyújtott támogatás célja, hogy gyors reagálású mechanizmus keretében oktatást, jogi segítséget és sürgősségi szétosztást biztosítson több mint 147 ezer, a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személynek, és a fogadó közösségek tagjainak 2016-ban és 2017-ben, és Kongói Demokratikus Köztársaság Észak- és Dél-Kivu tartományaiban.

Afganisztán:

285 ezer személy részét 2017. május és 2018. április között, ezt az értéket szeretnék felvinni 300 ezer főre (készpénzes támogatási rendszerben).

Kenya:

7500 háztartás, 45 ezer személy. A támogatások – mint a többi ország esetében – részbeni uniós hozzájárulással történnek. Általános törekvés a személyazonosság ellenőrzése a kifizetések során.

Összességben tehát kijelenthető, hogy miközben az EU befelé megszorításokat tervez, addig a harmadik államokban, a migráció tekintetében nehezen átlátható pénzosztás zajlik, viszont szemlátomást meglehetősen alacsony hatásfokkal. Önmagában a magyar kormány azon elvi álláspontjának átvétele, hogy a segítséget kell helybe venni, nem a bajt az EU-ba hozni dicséretes, de mindez csak akkor elfogadható, ha nem jár akár közvetett összefüggés útján az uniós tagállamok büdzséinek csorbításával, és az EU-s forrásokra a brüsszeli döntéshozók nem mint zsarolási potenciálra tekintenek de lege ferenda.